Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-21 / 51-52. szám
izgő-mozgó emberke Lajos. ■ Busa tejű, csupasz képű, széles mosolyú. Mint egy törpeharcsa. Jár-kel köztünk, új helyeket, zamatos lehetőségeket keres. Ahogy a törpeharcsa lehet a postás a hal társadalomban, Lajos a hírszerző a brigádunkban. A Kovács-fiú 10 perc alatt 2 db 2 kiló 70 dekás pontyot fogott paprikás kenyérrel. Az érdészlaknál valami vén dög harcsa majdnem elvitte a botomat, engem is berántott a Dunába.“ Mindent elhisz a halászoknak. Csirkebél, büdös máj, ez mind volt már a horgán. Az összehordott horgásztitkokba minket is beavat. Ilyenkor diadalmasan néz szét, a szája széles mosolyra nyúlik. Mint egy fáradhatatlan, életnek őrülő törpeharcsa. Idegen azt hihetné, hogy a zsákmány úgy ragad Lajoshoz, mint szétszórt pehely a mézhez. De mi még valamire való halat nem láttunk Lajos horgán. Épp a minap tettem fel a kérdést Elemérnek: emlékszik-e hogy valami tisztes halat fogott volna Lajos? Azt válaszolta, biz’ ő nem emlékszik. De azért jelszava, amit unosuntalan hangoztat: „Horgászni tudni kell!“ Mindent tudni akar, de cseppet sem halad a korral. Még most is Toldi Miklóshoz illő, hosszú dorongbotokkal csúfoskodik, ökölforma ólmokkal-huzaljain. Kapás észlelésekor úgy vág be két marokkal, hogy a küszrajok ijedten spriccelnek szét az öregbambusz reccsenése nyomán. Számtalanszor oktattuk, ne tegye csúffá a brigádot ósdi szerszámaival. Megszívlelendő leckét adhattak volna neki a modern felszerelésről a brigád egyik tagjának 10-es, legfeljebb 20-as zsinórt tűrő, pehelykönynyű kanadai botjai, Elemér burkolt dobú francia Startja, vagy az én mindent balint megfogó körömvillantón. De a példa nem ragadt, Lajos a régi maradt. Mi lassan beletörődtünk, legfeljebb megmosolyogtuk. Hogy mégis írok Lajosról, annak hatalmas oka van. Egy gyönyörűséges szép őszi napon történt Az ég fátyolszerűen, csodálatosan enyhén kéklett felettünk. A Dunára hajló parti lombokat már valamelyik nap megcsípte a dér. Sejtetni engedték, hogy nemsokára a szép haldoklás ezernyi színére bomlanak szét. Az ugyancsak fátyolszerű finom tejköd már felszállt a vízről. Az őszi Nap jóleső cirógatással áradt a füzes és a kimondhatatlanul hékés horgászszív körül. Mellettem Elemér, az ő balján János bátyánk botjai szakavatottan meredtek a víz fölé. A szomszédok is itt ütöttek tanyát. Kiszaglászták, hogy a süllőkirályt üldözzük. Eleinte ránk se hederltettek, szinte kérkedtek tudományukkal, de mióta az eredményesség mérlegének nyelve felénk billegett, rá-rácsaptak állásainkra. Lajosban azért volt annyi jó érzés, hogy ilyenkor távolabb telepedett le, mintha nem is közénk tartozna. Nem akarta hírnevünket múlt századbeli felszerelésével bemocskolni. — Mégis van benne brigádbecsület — szólt át hozzám Elemér, és Lajos felé bökdösött, aki egyedül a kanyar legvégén, a hozzáértőség látszatával emelgette hatalmas póznáit. De nem soká lehet valamit (vagy valakit) véka alatt tartani. — Nem Önök közé tartozik ott, az a horgásztárs? — tette fel az átlátszó kérdést az egyik fényes üvegbotú sporttárs. — Mintha máskor is láttuk volna már — kíváncsiskodott. Elemér ügy tett, mintha nem hallotta volna a kényes pontunkat érintő kérdést. így szegény Lajost tovább sikerült ellepleznünk. Valami ősi ízt idéz az, hogy az öreg folyó kövezett, rőzsekévékkel aládúcolt partja melegy-két unokáját támadásra ingereltük, s meg is fogtuk. De hogyan bánjunk el a Királlyal? — Próbálkozzunk fenéken — tanácsolja Elemér. Megcsináljuk, de hiába. A kövek miatt elakadunk, vagy ha nem, akkor sem nyúl hozzá. Fél szemmel a szomszédokra sandítgatunk, nincs-e valamilyen újabb módszerük. Ha csak az nem számit újnak, hogy vagy ötféle csalihallal kísérleteznek, nagy a választékuk. De minden hiába, a Süllőkirály vígan rabol tovább. Két órai ádáz munka után viszonylagos csend terül az őszi verőfényben fürdő folyóra. Ügy véljük, Királyunk is jóllakott, már csak egyszer tartotta fogas száját az ijedtében levegőbe ugró, s tehetetlenül pont a szájába aláhulló áldozatnak. Az őszi táj gyönyörű, a víz eléggé tiszta, a kék égbolt tükröződik benne. A haldoklás előtt álló lombok hallgatnak, Lajos es a süllőkirály lett vontatjuk, süllyesztjük a csalihalat, vagy úszó alatt kínáljuk fel, ahol csendesebb a kövek között keringő víz. Ma meg kell fognunk a Süllőkirályt. Így neveztük el azt az egyik, fülsértőén hangos rablót, amely ezen a gyönyörű őszön ki tudja hányadszor borzolja idegeinket. A versenyláz is hevíti őszi pezsdülésünket: inkább mi fogjuk ki, mint szomszédaink. De ravasz ám a süllő, különösen ez, a Király. Ha itt dobsz csalit neki, odább loccsantja fel a vizet, ha odamégy, ott bukkan fel, ahol eredetileg hiába leselkedtél rá. Hosszabb csend után megtörtént, hogy szemtelenül pont előtted köpi arcodba a vizet. Az úszó alatti csalilhalacska, ha beléütközik, akkor se kell neki. Néha úgy érzem, a vontatott csalihal a testének verődik, mégsem kapja be. A süllő valóban az óvatos ravaszság, vagy a ravasz óvatosság mestere, királya. Elemérrel haditanácsot tartunk: kövessük csak szigorúan az útját! Hol van, mit csinál, ha csendben van? Ügy véljük, mélyen, a legalsó rőzsecsomók kiálló gallyai közt van a menedékhelye, innen támad. De miért nem kapja el a csalihalat, amelyet éppen a lesőhelye előtt vontatunk, úsztatunk? Hiszen ezzel a halacskával minden porcikányi helyet megkeresünk, letapogatunk. Vontatjuk lassan és gyorsan, a villanásszerűséggel már akár a mély titokzatosságban pihenő, jóllakott Süllökirály. Szomszédaink most kezdenek tízóraizni, konzerveket nyitogatnak. Botjaikra rá se hederítenek, mint ahogy mi is felhagyunk már minden reménnyel. Egyikük hangosan felkacag: nyilván Lajoson pihent meg a tekintete, aki mit sem törődve a világgal, mered még mindig a Toldirudak fölé, a tisztes távolban. A kacajba félreérthetetlen gúny, becsmérlés vegyült. Felsült a brigád, annyi szent. Már az utolsó falatokat nyomják le a szomszédok, de ím, azok egyszeriben megakadnak a torkukon. Lajos felé kapják fejüket, ahonnan gyanús csapkodás hallatszik. Igen, a vizet suhogtatja Lajos a Toldidárdával, s úgy ugrabugrál, mint az indiánok. A rudat időnként eszeveszetten rángatja kezéből valami a víz tükre fölé, ő elesik-botlik-tápászkodik az éles kövek között, s egyszer a vízbe roggyan térdig. — Megfogta a Királyt — mondja valaki, inkább sóhajszerűen, álmétkodva. — Ezt a mázlistáit Mi meg azon szurkolunk, Ihogy övé legyen, ami még egyáltalában nem az övé. Egyszeriben testvérünknek érezzük. Még nem láttunk soha nagy halat akasztani, fárasztani, csak most adjon neki erőt, észt a horgászok védőszentje. Lajos két marokra fogva a petrencerudat, birkózik a láthatatlannal. S amikor az a levegőbe szökken, Toldi-inódra még erősebben markolja a rudat. A kopott orsó rozsdás csiga módjára csikorog, amikor a Süllőkirály húz. Merthogy ő volt, a Süllőkirály, abban szinte biztosak voltunk. Kőbe merevedett lábunkat feltépve szaladtunk Lajos felé, hogy segítsünk neki. De inkább csetlés-botlás volt a sietésünk, mint nyargalás. Elvesztettük lendületünket, a kövek közé estünk, aztán feltápászkodva tovább bukdácsoltunk, mivelhogy Lajos oly hirtelen a szívünkhöz nőtt. — Engedj zsinórt nekil Csak nyugodtan! Ne ugrálj, mint a bakkecske! — adtuk a jó tanácsokat futás közben. Nagy megrökönyödésünkre Lajos puszta kézzel közelített az óriási fogas szájához, amelyet a kövek rései közé szorított már. Kinyújtotta tenyerét, s négy ujját összezárva dugta azokat a kopoltyúrésbe. Mire fújtatva megálltunk, már fél kézzel tartotta maga előtt a hatalmas süllőt, amely a lábfejétől éppen a derekáig ért. — Horgászni tudni kell! — mondta arany flegmával. Mi csak bámultunk, mennyire nem ismertük eddig szegény Lajost. Elmagyarázta, hogy az ólombunkót cérnára fűzi (ha elakad se kár) s a csaliihalat a fenék fölött 80 centire köti páternoszteres élőkén a főzsinórhoz. Ha fenéken van a csalihal, elfekszik, a víz sodra oldalára fekteti. Nincs természetes helyzetben s a süllő elkerüli. A víz közt ellenben, a derékszög alatti páternoszteres élőkén, szinte mindig természetes helyzetben van, áll vagy úszkál, folyással szemben. Süllőkirályunknak ez lett a veszte. Lajosnak, a „törpeharcsának“ pedig, éppen az általunk oly sokat űzött Süllőkirály hozta meg a becsületét, s vele együtt a mienket is. A merész nyakfogásról is kiderült: suttyó korában 20—30 kilós harcsákat is segített kiemelni a halászoknak. E naptól kezdve magunk közé vettük s nem engedtük többé, hogy „tisztes távolban“ hor; gásszon a brigádtól, amely egy test, egy lélek mindenkor. ZONGOR ZOLTÁN
