Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-21 / 51-52. szám
A MAMA CS A BABA Ez a kép az Anyák Napja alkalmával kiadott számbál maradt ki. Témája azonban mindig aktuális, ezért, ha kissé elkésve is, közöljük. Vándortarisznyámból Jobbképű is lehetne ... Faluhelyen még mindig sokat adnak a külsőre. Amikor egyik szerény költő kollégámmal résztvettem egy szövetkezet évzáró gyűlésén, az egyik szövetkezeti „Lolo Brigida" sajnálkozva jegyezte meg: „Ez az a költő? Hisz ebből ki sem nézné az ember, hogy olyan szép verseket ír.“ Máskor több országban ismert népegészségi előadóval látogattunk egy Ipoly-menti szövetkezetbe. A résztvevők láthatóan élvezték az előadást, de a végén néhány menyecske megjegyezte. „Okos ember, de azért egy cseppet jobbképű lehetnel“ Azért mégse mindenki... Bíráltuk, hogy a komáromi Járás egyik községében egy rokonságból került ki az összes funkcionárius. A cikk megjelenését követő kivizsgálások után a község vendéglőjében összeakadtunk a falu anyakönyvvezetőjével. Kitűnő zellerleves fogyasztása közben megpendítettem neki a dolgot. Egy percre megállt a kezében a kanál, aztán így nyilatkozott: — Hát bizony egy rokonság szülte itt a funkcionáriusokat. De azért mégse mondanám, hogy minden funkcionárius rokon... Üssük, mert elbírja ... Bizony sokszor előfordul, hogy a bírálat sem talál célba, és büntetlenül porolják az illető bundáját. Ezt vettem észre a Komáromi Bőrfeldolgozó Üzemben is. Ugyancsak kívesézték őket, hogy nem elég gyorsan dolgozták fel a gazdag szőlőtermést. Először magam is úgy gondoltam, hogy ezért bizony bírálat jár. De amikor az igazgatótól megtudtam, hogy a múlt évhez képest kétszer annyi szőlőt dolgoztak fel és a munkások az idényben alig aludtak valamit, rájöttem, hogy ez a bírálat is célt tévesztett. A jövőben ugyanis ebben a járásban mégegyszer annyi szőlőt termesztenek, tehát ez a kis elavult üzem nem birkózhat meg a feladatokkal. Bírálat azonban ráférne azokra, akik nem akarnak Ögyallán egy újabb borüzemet építeni. Amikor a dicséret is haragot hoz Bizony megesik, hogy sokszor a dicséret is másképp sül el, mint ahogy a tollforgató azt elképzeli. Nemrég széles mosollyal közeledtem egy szövetkezeti elnök ismerősömhöz. Gondoltam, örülni fog a jelenlétemnek, mert a kollégám ugyancsak megdicsérte a tagság szorgalmát. De hamarosan arcomra fagyott a mosoly. g SZABAD FÖLDMŰVES 1968. december 21. — Haragszom rátok! — kiáltotta. — Miért? — kérdeztem meghökkenve. — Mert a nagy dicsérgetés közben, rólam teljesen megfeledkeztek. Bállá József Néha elcsúszik a toll Emberek vagyunk, és ez vonatkozik az újságíróra is. Neki is vannak gyönge pillanatai, amikor másjelé szár-) nyalnak a gondolatat. Ilyenkor meg* csússzon a toll és az eredmény: baklövés. Az ilyen „baki“ sokszor a humór határát súrolja. Az Itt bemutatott eseteket azzal a megjegyzéssel közlöm, hogy a „bakik" nem jelentek meg a lapban, mivel az ellenőrzés még Idejében nyakoncsípte őket és kipenderítette a hasábról. Egyik külső munkatársunk többek közt ezt írta: „Maria Antoinette és Stuart Mária az erőszakos halált v álasztotta". (Nem hinném, hogy jeltették nekik a kérdést, vajon bitón vagy végelgyengülésben szeretnének-e meghalni. A két királynőt annak rendje-módja szerint halálra ítélték és lefejezték. Megkérdezés nélkül. Nem adtak nekik más választást.) —4— Ugyanebben, az írásban: „Napoleon elhagyatva és kinevetve halt meg." fitt világos, hogy géphiba történt, va-< lószínüleg nem kinevetve, hanem kU vetve.) ~4— Most pedig olvassunk el két egy* más után következő hírt: „A boggal szövetkezetben 30 hektár árpa égett el annak ellenére, hogy kivonultak a gútal, nemesócsai és a komáromi tűzoltók." A következő hír: „Lakszakállason egy ember belefúlt a kavicsbánya vizébe annak ellenére, hogy orvos ts volt jelen a strandon." (A olvasó ebből a szerenqsétlen jogalmazású két írásból azt a pesszimista következtetést vonhatja le, hogy minden hiába, a tűzoltók nem menthetik meg a termést és az orvos tehetetlen a vízbefulással szemben. —-4-— Végül egyik kollégánk karcolatában a következőket olvastam: „L eü 11 mellém egy asszony" ... majd — „kitántorog n talponállóból." (Ügy látszik a cikk írója és az említett hölgy a padlón ültek. Mert hova is ülhettek volna egy tah ponállóban?) A nagy meglepetés Simon Antal a szövetkezet növényvédelmi felelőse nagy buzgősággal köszörülte e késeket. Disznóöléshez kell az éles szerszám. Nélküle csak bajlódás a munka. Meg' mit mondana édesegy komája, Császár Vilmos, aki kivételesen vállalta a böllérkedést. Évzárás óta neki is felvitte isten a rangját. Főzootechnikus a szövetkekezetbe. Amíg nem jelölték e tisztségre, boldog-boldogtalannak levágta disznaját, nem válogatta a jobbját. Most csak a vezetők meghívását fogadja, no meg a komáét. Miért ne menne Menyhérthez, hiszen jóban-rosszban együtt vannak. Olykor-olykor a kocsmában Is találkoznak. Ilyenkor rendszerint felöntenek a garatra, mert egyik sem akar adósa maradni a másiknak. Egymást előzve rendelik az italt, mutatván, pénzből nincs hiány. Abban is egységesek, hogy mindketten a bort szeretik. Antal szája széles mosolyra húzódik, amikor a borra gondol. Hogyisne, amikor neki is van egy hordóval. Az első termés. Eddig meg sem kóstolta. Disznóölésre tartogatta. Meglepetésnek szánta. Milyen pofát vág majd a koma, ha megtudja, hogy ő, Simon Antal, borosgazda. Bizisten leitatja. Ezegyszer nem megy haza saját lábán. Csázsár Vilmos nem is tagadta meg önmagát. Alighogy megérkezett, forralt bort követelt. Igen ám, de a házigazdának terve van. Ismeri komáját, akárcsak önmagát. Ha egyszer csapra verik a hordót, se vége, se hjoszsza az ivásnak. Majd amikor besózva látja a disznót a teknőben, nyugodtan ihatnak mindketten. Reggel a törköly is jól esik. Ez pedig olyan ital, mely feloldja a nyelvet. A titok addig titok, míg mások nem sejtik. Simon Antal sqm bírta soká a titkolózást. Egy óvatlan pillanatban komája fülébe duruzsolta a varázslatos szavakat: „Zamatos borocskát iszunk ebédhez. Saját termés. Egy csepp vizet sem tettem hozzá. Szűzen került a hordóba. Érted? Szűzen!" A koma nagyon is értette Antal szavát. Máris kóstolgatta volna a szőlő levét, de Antal az ebédhez kötötte a hordóbontást. Semmi sem tart örökké, így az ebéd ideje is elérkezett. A pecsenyéstállal egyldőben az áhított bor Is megjelent az asztalon. Gyöngyöző aranysárga nedű. A böllér szeme rátapadt. Nem is titkolta türelmetlenségét. A házigazda élvezte a „nagy helyzetet". Az asszony poharakat rakott az asztalra. Antal szertartásosan emelte fel az üveget, gondosan töltögetett, nehogy egy csepp kárba vesszen. A zootechnikus szakértő szemmel vizsgálgatta a bor színét, majd a koccintást megelőzve szájába vett egy kortyot. ízlelte, rágta a kiválónak ígérkező folyadékot. Antal mereven figyelte mozdulatait. Valahogy nem sok jót olvasott barátja arcáról. Ö is kóstolót vett szájába. A kesernyés íz között más, kellemetlen íz is jelentkezett. Szó nélkül összenézett a két Jóbarát. Az asszonynak gyanúsnak tűnt a nagy hallgatás. Ö is kóstolt a borból. Alig nyelt egyet-kettőt, Ijedten felkiáltott: „Szent ég! Sós, sós ez a bor ...“ Rövid eszmecsere után kiderült az igazság. Szüretkor a disznőölő teknőt használták, abba gyúrták ki a szőlő levét. A must kioldotta az évek során lerakődott sómennyiséget. Ezért lett sós Simon Antal féltve őrzött bora. Sándor Gábor Ha az újságíró fegyvere a toll, akkor a másik fontos segédeszköz a notesz vagy a jegyzetblokk. Ez utóbbi a harci feladatokhoz szükséges adatokat, érveket gyűjti, rögzíti, tehát tárolja a lőszert, hogy azokat alkalmas pillanatban be lehessen vetni. Előfordul azonban, hogy a lőszer nem kerülhet bevetésre, mert a rovatfelelős sajnálkozva kijelenti: „Kedves kollégám, a dolog nem közölhető, mert már nincs hely, a rovat megtelt.“ így aztán a jegyzet tartalékba kerül és várja a feltámadást, amikor majd egyszer napvilágra, tehát az újságba kerül. Ilyen elkallódott noteszlapokből nyújtunk egy szerény választékot kedves olvasóinknak. Igyekeztünk olyanokat kiböngészni, amelyek nem nélkülözik a Szilveszterhez illő humort sem. Noteszembe lapozgatva akadtam rá a fura körhinta-ügyre. Akik elmondták nekem, telkemre kötötték, és becsületszavamat vették, hogy nem említem meg kitől szereztem az adatokat. Hát ez történt. Körhintás érkezett a faluba, annak rendjemódja szerint engedélyt kért és kapott a falu fiatalságának szórakoztatására. Nem is lett volna semmi baj, ha az időjárás nem szól bele az ügybe. Esett az eső és fújt a hideg szél fölváltva. Az üzlet természetesen ilyen körülmények között rosszul ment éspedig olyannyira, hogy a szegény körhintás még a helyi illetéket sem tudta megfizetni. Elment tehát a községházára és azt a javaslatot tette a tanácsnak, hogy mivel pénze nincsen, természetben egyenlíti ki a helypénzt. Konkréten felajánlotta, hogy a tanács tagjai, családtagjaikkal körhinztázzák le a tartozást. A hecc kedvéért a tanács bele is egyezett és este ráültek a falovakra, a fa repülőgépbe és elkezdődött a törlesztés. Igenám, de a körhintás a fáradtságtól vagy a túlzott alkoholfogyasztástól rövidesen elszunnyadt. így aztán Mengyi bácsi, az elnök és társai pirkadatig körhintáztak. Amikor hajnalban a körhintás felébredt, megállította a kereket, pillantást vetett a villanyórára, amitől aztán égnek állt a haja. Most ő kért térítést a község elöljáróitól, mert a villanyszámla sokszorosan meghaladta a helyi illetéket. • —-4-— Az 1943-ös év utáni időszakban egyik dél-szlovákiai községből több mint 400 családot vittek Csehországba „üdültetésre". Azok azonban elég gyorsan megúnták a nagy vendégszeretetet, s egyenként viszszaszökdöstek a faluba. Amikor János bátyánk visszatért a falujába, csodák-csodájára nem találta meg saját házát. Hogy miért? Mert szédszedték, fölpakolták és elvitték. Ugyanis jófajta téglából készült. Hát abban a nagy üdültetési akcióban ilyesmik is előfordulhattak. János bácsinak azóta sincs saját háza. Ö is várja a rehabilitációt. Türelmes ember. h o k s z a Kivel van most Krempasek ? AZ AUGUSZTUSI ESEMÉNYEK UTÄNI hetekben gyakran előfordult, hogy az ember hiába hívta telefonon vagy kereste személyesen valamelyik ismerősét. Hiába csengett a hívó szám, senki sem vette fel a kagylót. En is- így jártam egyik ismerősömmel, akit mondjuk Krempaseknak hívnak. Sejtettem ugyan mi történt, de az ember makacs, kíváncsi, és bizonyosságot akar. Felkerestem tehát Sárpatakt elvtársamat, aki közös tsmerösünk, adjon felvilágosítást Krempasek eltűnésével kapcsolatban. Sárpataki röviden így vázolta a történteket: Egy szeptemberi nap délutánján, mivel éppen arra jártam, benéztem Krempasekékhoz. Az egész családot lázas munkában találtam, koffereket, szatyrokat, aktatáskákat raktak meg különféle ruhaneművel, személyi használati cikkekkel, iratokkal. Kérdésemre, hogy mit jelent ez a nagy úti készülődés, zavaros feleleteket kaptam. A tétova, kapkodó magyarázatban nagy szerepet játszott valamilyen Malvin néni, aki özvegy asszony, Csehországban él. Most hirtelen súlyosan megbetegedett és nincs senki sem mellette. Tehát rokoni kötelesség segíteni, ápolni, mellé állni, főzni a nagy betegnek, rendet Évek óta nem mentem el Ka komámhoz András napot ünnepelni. Nemrégiben Márta, a feleségem örök-harag fenyegetéssel felszólított, okvetlenül várnak. A ködös november végén utaznom kellett hát. A komaasszony kitörő örömmel fogadott, majd hirtelen megkérdezte: — Nem Ihoztál véletlenül egykét kiló sót? — Só ... ó .. t? Ne bolondozz! Névnapra sót? — Mi van ezen csodálkoznivaló. Látszik, hogy keveset Ami sok, az sok jársz vidékre. A só most valóban többet ér, mint az arany. Kissé bárgyüan nézhettem rá, mert jó sokáig szemrehányóan oktatott, mi a helyzet a sóval, gyufával, gyertyával és még Isten tudja mivel kapcsolatban. — Most itt a nyakunkon a káposzta elrakása, aztán a disznóölés... Az iskolázás közben befutott a háziasszony barátnője. — Kinevetsz — szedte elő a fiatalasszony a szatyorját, és öt kilós csomagot rakott az asztalra. — Pannikám, te vagy a legaranyosabb a világon. Igaz, ma a főnöködtől is kaptam három kilót. Így már valahogyan kijövök. Kisvártatva megérkezett a fiuk, a Pista gyerek, aki a szomszéd városban jár mezőgazdasági technikumba, ölelkezés, csőkolózás, majd egy röpke idő után Pisti a homlokára ütött. — Majd elfelejtettem! Nézd anyu, mit hoztam neked! S máris szedte elő az aktatáskából a sót. Anyu ragyogó szemekkel ölelte magához csemetéjét. — Látom Pistikém, mégis csak gondolsz rám. Később megérkezett a családfő. — No, mit kapok? — kérdezte kihívóan s máris szedte ki táskájából a kilós csomagokat. Aztán jött a sógorasszony a férjével. Az egyéb ajándék mellett az öt csomagot. Estefelé megérkezett a komaasszonyom anyósa. A kölcsönös üdvözlések után az idős asszony fontoskodóan, rejtelmes arccal, mint aki nagy szenzációt tartogat, egyenkint kira kott öt kiló sót. — Neked hoztam — tolta a menye elé és várta az általános elképedést. — Az istenért mért hozta mama! Tele van már a spájzunk! — Mondhatom, szépen fogadtok ti engem, eredtek meg az öregasszony könnyei. Töröm magam, (hogy legyen sótok, ti meg lepocskondiázzátok az ajándékomat. Tudtam, hogy nem szívesen láttok ... Kérlelték, de sehogy sem tudták megbékíteni. Egész este el lett rontva és az siózott leves csak fokozta a fossz hangulatot. TÖTH DEZSŐ tartánt a lakásban stb. Különben — mondta Krempasek — este úgyis találkozunk a pártszervezet taggyűlésén. Ezzel részéröl befejezte a tárgyalást, tudtomra adva, hogy ne zavarjam bokros tevékenységében. Az esti taggyűlésre hivatalos ügyek miatt későn érkeztem, de még fültanúja lehettem Krempasek felszólalásának, amellyel lelkesen támogatta a pártszervezet határozatát. A határozat az üzem dolgozóinak támogafásáról biztosította a pártot és a kormányt. A beszédből ugyan kevés maradt meg a fejemben, de arra határozottan emlékszem, hogy felszólalását az ismert jelszóval fejezte be: „Veletek vagyunk — legyetek velünk!" Ezután sietve eltávozott, otthon befejezte a csomagolást, beugrott a cég gépkocsijába és átrobogott a határon. Becsületére legyen mondva, hogy a gépkocsit másnap visszaküldte. Így mondta el a történetet Sárpataki elvtárs és nincs okom a kételkedésre, mert eddig is tudtam, hogy egy Krempasektól ilyesmi is kitelik. De álmatlan éjszakákon gyakran felrémlik bennem a kérdés: Vajon kivel van most Krempasek? Es kl van ővele? e. p. o Vi N 'fi pa e 2 2 S3 fi M fi s o 'fi fi A :0 M <
