Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-30 / 48. szám

Szomorú végű vadászkaland Imre bátyára meghívást ka­pott egy kiselejtezendő, vén süketfajd lelövésére. A nagy­kakas a Chabenec oldalán ter­peszkedő véderdőben dürgött. A vendéglátó erdőgondnokság Krivost, a jaszenyjei erdészt bízta meg a vendég kalauzolá­sával. Imre bátyára kérésére én is csatlakoztam a kis expe­dícióhoz, mert hármasban ví­­gabb a túrázás. Hosszú, de ezer viccel fűszerezett bandukolás után a havas alatti ősbükkös­ben telepedtünk le. Tábortűz mellett akartuk bevárni a haj­nalt. A nyírfa hasábok barát­ságosan lobogó tüze mellett jól esett a vacsora. Rövid tere-fere után pedig valamennyiünket elnyomta a jóságos álom. A két fajdvadász még pity­­mallatt előtt indult a dürgő­­hely felé. Én maradtam. Igaz, nem szándékoztam a tűzhely mellett bóbiskolva tölteni az időt és idegesen várni a fajd­­vadászok visszatértét. A semmi­tevésben megölt volna az una­lom! Speciális programot eszel­tem ki a magam számára: Sül­dő vadmalaccal akartam meg­lepni társaimat. Eloltottam a tüzet, hátamra dobtam batyumat, vállamra ve­tettem a háromcsövű puskát (drilling) és útnak eredtem, amikor a havasi rigó szerelmi áriát fütyült fészkenülő párjá­nak. Bolyongtam össze-vissza. Tű­vé tettem az egész erdővágást, de nem akadtam süldőre. Egy nyársagancs, „kiszolgált“ agg­harcos őzbakot riasztottam fel fekhelyéről. Pihent. Kénődzött. Mély csend honolt a Chabe­nec véderdejében. Nem hang­zott fel lövés. A nagykakas már nem dürgött többé, mert hiszen nagyon előrehaladt a tavasz. A fészkenülő jércék pedig nem reagáltak a havasi trubadúr meddő udvarlására. Jövendő csibéikről álmodoztak. Vaddisz­nó sem volt Krivos híres pago­nyában. Dúsabb legelőre vándo­rolt. Mindketten üres kézzel tértünk vissza éjjeli tanyánkra. Bő reggeli után meghánytuk­­vetettük a helyzetet. Krivos ajánlatára szedtük a sátorfán­kat és hazamenet a vén őzbakot kellett volna elejtenünk, mert a visszafejlődő agancsú példány veszélyeztette a többi őzbak fajfenntartási feladatát. Elbúcsúztunk az erdésztől, aki soros kerülőútjára indult. Búcsút mondtunk a bükkösnek és meredek, sziklás, bokros te­repen keresztül vágtunk neki a völgynek, szüntelenül figyel­ve környezetünket. Régi, elhanyagolt cserkész­­ütőn haladtam előre. Óvatosan szedtem a lábam, nehogy szá­raz gally kerüljön a talpam alá, mert a legparányibb rop­panás is meghiúsíthatná igyek­­vésemet. Pont kilenc óra volt. A nap már jó magasan a látóhatár fö­lött. Az idő múlásával párhuza­mosan fogyott a sikerre való kilátás is, mert a bak nem le­gelt, árnyékos fekhelyén pi­hent. Váratlanul mozgást észlel­tem. Arrafelé meresztettem te­kintetemet. Szemem, szám tátva maradt. Elállt a lélekzetem, amikor medvebocsot pillantot­tam meg. Vagy tizenöt lépés­nyire lehetett tőlem. Arcomhoz rántottam a puskám, de nem azért, hogy lelőjem a kis álla­tot. Akaratlan, gépies volt e mozdulatom, amely a vadászok­nál nem megy ritkaság számba, ha véletlenül vad került a sze­mük elé. Amikor arcomhoz emeltem a puskát, egy további bocs ug­rott az első nyakába és meg­ölelte ikertestvérét. Igen meg­kapó volt ez az egymás iránti gyöngéd viselkedés, s ez okból akartam közelebbről megfigyel­ni a kedves állatok játékát, de tervem meghiúsult. Alig tettem néhány lépést feléjük, hátam mögött reám mordult az any­juk. Megrezzentem, mint a nyárfalevél, ha hirtelen szél­vész kerekedik. Mozdulatlanul álltam a helyemen, de nem ha­gyott nyugton a kíváncsiság. Óvatosan visszanézve észrevet­tem, hogy a gyermekeit féltő anyamedve vadul ugrik felém. Az volt a szerencsém, hogy hi­bás volt ugrása. Ravaszul be­csülte a távolságot. Az ugrás íve egy méterrel magasabb volt a kelleténél s nem ért el a mancsa. Amikor felettem ívelt a hatalmas ragadozó, megpil­­lantotma vérben forgó, kidül­ledt szemét, vicsorító fehér fo­gazatát. Bundájának szőre aranyként csillogott a fényes napon. Ennél szebb képet nem láttam világéletemben. Amikor felém ugrott, pus­kámból kiröpítettem a golyót. A vad nem jelzett, nem kétel­kedtem benne, hogy elhibáz­tam. Ugrása közben éreztem forró leheletét és rám meresz­tett kopott karmait. E pillanat­ban elsütöttem a puskám két sörétes csövét. E dupla lövés­nek romboló hatása volt. A medve a hátára vágódott és a patak feletti sűrűbe gurult. Ott azonban rövidesen föleszmélt és a vízhez vánszorgott. Gyógy­írt keresett. Ojra megtöltöttem a puskám, de további lövésre már nem került sor, mert a medve eltűnt. Szememmel vé­gigpásztáztam a terepet, de a sebzett ragadozót sehol sem láttam. Kővé meredten álltam helyemen. Éles füttyel hívtam társamat segítségül. Azonnal válaszolt, de hosszú ideig tar­tott, mire előkerült. Késedelem nélkül fogtunk a sebzett vad kereséséhez. Fehér kendőt húztam végig a harma­tos füvöp és csakhamar meg­győződtem, hogy véres. Erre akár egy jól idomított véreb indultam a vérző vad nyomán. Patakhoz vezetett. A csörgedező vízben azonban teljesen eltűnt. Elmosódott. Társam hazament, én ismé­telten magamra maradtam. Csak a bánat, a gond társult velem. Sokáig tűnődtem, mitévő legyek. Egyben nem kételked­tem: sebzett medvét sűrű vá­gásban nyomozni életveszélyes vállalkozás. Le is mondtam ró­la, mert úgyis esteledett. Két hétig nap mint nap ke­restem a halálra sebzett anya­medvét, az örök természet nagyszerű alkotását. Órákat álldogálva töltöttem a sűrű mel­lett, törtem a fejem, de nem lettem okosabb ... A harmadik hét szombatján KrivoS levelét kézbesítette a postás. Az erdész arról érte­sített, hogy a lomnisztai favágók rábukkantak az elpusztult med­ve hullájára, mely már oszlás­nak indult. A mellét roncsolta össze a löveg. A trófea (med­vebőr) értéktelenné vált. Másnap a helyszínre siettem, hogy eltemethessem áldozatom hulláját. Odaérve ámulatba ej­tett a tény. hogy a nagybeteg állatnak volt ereje megtenni tíz kilométernyi utat, hogy vé­gül kiszenvedjen. A gyermek­­szeretet érzése űzte ilyen mesz­­szire. Bocsait kereste . .. Az elárvult medvebocsokat biztosan egyik idősebb testvé­rük vette gyámságba és gon­doskodott biztonságukról. Ez morális őstörvény a medvék családi életében. Szívből fájlaltam a gondos anyamedve pusztulását. Nem készakarva oltottam ki életét, önvédelemből tettem. Nem én, de ő volt a támadó. Féltette bocsait, pedig csak gyönyör­ködni akartam bennük. Ez a tudat kissé megnyugtatott. A medve sírjához tiszafát ültettem ... Selmec Adolf DECEMBER — BAK HAVA Befejezéséhez közeledik megint egy év. Egy vadászév, amire bak havában már csak visszaemlékezünk. Szemünk végigjárja szobánk falán a trófeák sorát s megáll az idei zsákmányoknál. A trófea emlékeztet, elgondolkoztat és figyelmeztet. Vadász­­területünk egyik értékmérője a trófea. A jól karbantartott, féltő szeretettel gondozott területről jó és kívánatos trófeákat vihet haza a vadász. Ilyen helyről még a selejtvad agancs«, agyara, csigája is magán hordja az erős, jó minőségű állomány bélyegét. Aki a tanácsokat nem csak hallgatja, aki a szakiro­dalmat nemcsak olvassa, hanem azokat megfogadja és a va­dászterületen foganatosítja is, az bak havának végével nyu­godt lélekkel, jólesősen szemlélheti trófeáit. Én hiszem, hogy sok ilyen vadásztársam van idén és kívánom, hogy még több legyen a számuk egy újabb vadászév elteltével! Utolsó hónapja ez az évnek, de munkánk, tennivalónk leg­alább annyi volt most is, mint az előző hónapokban. Ha ugyan nem több. Minden fajta vad etetését szorgalmaznunk kell. A fogoly- és fácánetetőket végigvizsgáljuk. Megigazítjuk a tetőiket, felújítjuk a pelyvaszőnyeget alattuk Gosdoskodjunk róla, hogy mindig legyen az etetőn megfelelő mennyiségű és minőségű eleség. Védjük az etetőket a hívatlan vendégektől, a varjaktól. Az etető elé tűzött 3—4 méteres karóra akasszunk ki ijesztőül lőtt varjút. A őz- és szarvasetetők ilyenkor már feltöltve kell, hogy várják p vadat. Ha korán állna be a kemény idő s a mély hó, úgy fokozottan pótoljuk az elfogyasztott eleséget és szórjunk makkot, vadgesztenyét is a vályúba. Az őznek és nyúlnak — az erdészekkel való megegyezés szerint — döntsünk helyen­ként nyárfákat vagy rekettyefűzet. Ezeknek kérge e két vad legkedvesebb téli csemegéje. A vaddisznókról a szórókon gon­doskodjunk. Az évvégi ünnepek közeledtével fokozottan látogassuk a vadászterületet. Beszéljük meg vadásztársainkkal s osszuk be az egyes napokat szolgálatszerűen egymás között. Éjjel, de különösen hajnal előtt ellenőrizzük a területet. Ez az az idő­szak, amikor legmagasabb fokára hág a vadorzás. Fegyverrel, hurokkal, tőrrel, csapdával igyekeznek egyes sötét elemek jogtalan pecsenyére szert tenni. Ne tűrjük, hogy más nyakló nélkül dézsmálgassa azt, amit magunkat megtartóztatva, féltő gonddal fölneveltünk! E hónapban még tart a vadászidény. A mezei nyúl és fá­cánvadászatok egész hónapi élményt kínálnák. A szarvas, a dámvad, a muflon, a vaddisznó minden neme, az őzsuta és gida a hónap végéig lőhető. A vadliba az év végéig, a vadka­csák gácsérjai december 15-ig vadászhatók. A ragadozómada­raink közül a gatyásölyv és a szürke varjú lőhető. A szőrmés dúvadak most már értékes gereznát is kínálnak. A nyest és a nyuszt vadászata a hónap elejétől kezdődik és lőhető a vad­macska is. A hosszú estéken lapozgassuk fel vadásznaplónkat. Milyen vadból mennyit lőttünk, mennyit találtunk elhullva? Hány ete­tőt, sózót létesítettünk, hány régit semmisítettünk meg? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre ne csak a vadászgazdának, ne csak a statisztikai űrlapnak feleljünk, hanem saját lelkiisme­retünknek is. Ennek a legfőbb kritikusnak is nyugodtan a sze­mébe nézhetünk, ha igaz vadász módjára töltöttük el az évet. (K. K.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom