Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-16 / 46. szám
Sí z állattenyésztés fejleszté-' ^ seben a genetikának mindig elsőrenű szerepe volt. Az utódok tulajdonságait jórészt a? átöröklés anyaga, a gén határozza meg. Nagyon hosszú időn át az átöröklés anyagát, tényezőit, a géneket csak feltételezték, csak a realizálódott tulajdonságokon keresztül következtettek létezésükre, az átöröklésben betöltött szerepükre és az átöröklés mechanizmusára. Nagyon sokkal ma sem tudunk többet a génekről, bár ma már kezdjük megismerni igen bonyolult szerkezetüket, és ismerünk néhány, az állatok egyes külsőleg is látható tulajdonságait (toliszínt, taréjalakulást, tollasodást stb.) meghatározó géneket, de nem ismerjük a tojástermelés vagy a súlygyarapodás génjeit. A tenyésztő munka ennek ellenére ezeken a területeken is sikeres, az e tulajdonságokat hordozó gének (számukat nem ismerjük) sikeres szelekciójának az eredménye. Nagy jelentőségű lenne, ha ismernénk az egyes tulajdonságokat meghatározó géneket és öröklés-menetüket, mert ily módon kellő pontossággal és biztonsággal meg tudnák állapítani a szelekció várható eredményét. Ennek hiányában csak megközelítő számításokat végezhetünk. A légtöbb gén, amit ismerünk nem a gazdaságilag legfontosabb tulajdonságokat határozza meg. Mindenesetre a színek átöröklését szabályozó ismert gének, amelyek szerepe következtében például a naposcsibék a pehelytoll színe alapján ivar szerint szétválaszthatok, lényeges gazdasági jelentőségűek. A tollasodást szabályozó gének például lehetőséget adnak arra, hogy az azonos színű naposcsibék közül a gyorsabban tollasodó jércecsibéket felismerjük, tehát ugyancsak gazdasági jelentőségűek. Az ismert gének azonban nemcsak az általuk örökített és már ismert tulajdonságok szempontjából jelentősek, hanem abból a szempontból is, hogy gazdaságilag is fontos tulajdonságok átörökítése is tapadhat hozzájuk. Mint ahogyan tudjuk, egy-egy gén nemcsak egyetlen, külsőleg 'is felismerhető tulajdonságnak lehet a hordozója. A francia genetikusok egy csoportja, M. Boyer, M. Merat, M. Croizier, M. Cavalée különös jelentőséget tulajdonítanak a hatásukban jól felismerhető és öröklésmenetükben nyomon követhető géneknek. E téren még kutató munkájuk elején tartanak, máris bizonyítékaik vannak, hogy az említett génekhez gazdaságilag is figyelemre méltó tulajdonságok tapadnak. Az első lépéseket teszik most abban az irányban, hogy bizonyos gének jelenlétéből vagy hiányából gazdaságilag lényeges tulajdonságok meglétére vagy hiányára következtessenek. így például legújabban, 1966- ban, franciaországi tanulmányutam ideje alatt a Jouy-en-Josas-i Állattenyésztési Kutatóintézet baromfitenyésztési osztályán az említett kutatók felismerték egy olyan gén létezését, amely a rózsatarajú naposcsibék taréjának az alakját megváltoztatja. E génpár közül a domináns a taréjt szemcséssé teszi, a másik, a recesszív pedig simává alakítja. A vizsgálatok szerint a rózsatarajú csibéknél felismert és a taraj szemcsésségét kialakító gén a szimpla tarajú állatoknál, illetve azok egy részénél is kimutatható, s ez lehetőséget nyújt, hogy jobb termékenyítő képességű törzseket alakítsunk ki. A modern, iparszerű baromfitenyésztés egyre inkább szűkíti a fajták számát. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt nálunk és a világon mindenütt nagyon sokféle fajtával dolgoztak, ma viszont mindazok a fajták eltűntek, amelyek nem elégítik ki az intenzív baromfitenyésztés követelményeit. A hústermelés céljára ma már csaknem mindenütt a világon tiszta fehér tollazatú, sárga vagy fehér bőrszínű, széles mellű, gyors fejlődésű állatokat használnak. Az apai vonal csaknem mindenütt a fehér cornish, az anyai vonalat legtöbbször a fehér Plymouth képviseli. A tojástermelésben az egyeduralmat a leghorn, illetve annak különböző vonalai ragadták magukhoz, bár újabban — a barna héjú tojás érdekében — a rhode island ismét előtérbe került. Mit jelent genetikai szempontból, hogy a lényeges fajták száma ennyire összezsugorodott, s hogy ez a tendencia még tovább tart? Azt, hogy a tyúkfaj változatossága egyre inkább csökken. Eltűnnek bizonyos tulajdonságok, olyanok is, amelyekre később esetleg szükségünk lehetne. Nagyon jó példa erre a fehér cornich tyúk. Ezt a fajtát, mint tudjuk, elsősorban a sportcélokat szolgáló indiai vörös viador tyúkból tenyésztették ki. Ha az lett volna a tendencia — amely a mai iparszerű baromfitenyésztést jellemzi —, hogy csak a gazdaságilag fontos állatokkal és tulajdonságokkal törődjenek, akkor az indiai vörös viador tyúk is kipusztulhatott volna, még mielőtt a cornish tyúkot kitenyésztették volna belőle. A francia tenyésztők egyre gyakrabban vetik fel azt a problémát, hogy megengedhető-e egyes fajták teljes kipusztulása. Ha ugyanis a fajta kipusztul, bizonyos tulajdonsága a tyúkfaj számára örökre elvész, a tyúkállomány örökletes anyaga, génállománya lesz szegényebb. Ez nagy baj, mert éppen most kezdik kimutatni, hogy bizonyos külső bélyegek összefügghetnek fontos gazdasági tulajdonságokkal, mint ahogyan például a gazdaságilag jelentéktelen taraj-szemcsézettség összefügg a termékenységgel. A tarajszemcsézettséget meghatározó örökletes faktor egyben a termékenység mértékét is kedvezően befolyásolja. Ha kiiktatjuk azokat a szemcsézett tarajú állatokat, fajtákat, akkor egyidejűleg kiiktattunk egy olyan fajtát is, ámelynek a tér-A fajták és örökletes tulajdonságok melékenység fokozása szempontjából még lényeges szerepe lehet. Természetesen olyan fajták fenntartása, amelyeknek jelenleg nincs gazdasági jelentőségük, igen komoly feladat. Ki vállalkozzon arra, hogy kevésbé jövedelmező állatokat tartson csak azért, hogy bizonyos fajta ne pusztuljon ki? így felvetve a kérdést úgy tűnik: értelmetlen dolog olyan állatokat tartani, amelyeknél jobbak is vannak? A francia kutatók, elsősorban J. P. Bayer, a kérdést nem így vetik fel. Űk a jövő baromfitenyésztésének előre nem látható igényeiből a küllemi és a gazdasági tulajdonságok közötti, még alig tisztázott, s feltehetően sok értékes összefüggést eredményező tényezőkre gondolnak, amelyek örökre elvesznek, a tyúkfaj génállományát örökre szegényebbé tehetik, ha az őket képviselő fajták kipusztulnak. Intézményesen kívánnak tehát gondoskodni arról, hogy tt baromfifajták, a maguk igen sokrétű alaki, alkati, szerkezeti, szín, súly és egyéb szempontok szerinti változatosságukkal fennmaradjanak. Nekünk is gondolni kellene erre, és e téren sokat segítene a probléma megoldásában a baromfi sporttenyésztés felélesztése, támogatása. Azokban az országokban, ahol igen széleskörű tyúk sporttenyésztés folyik (például Németországban), a fajták fenntartásának kérdése nem okoz problémát, mert minden fajtának megvannak a kedvelői és ők gondoskodnak fajtájuk fenntartásáról, sőt továbbfejlesztéséről is. Mindenesetre nem lenne haszontalan álattenyésztés-történeti szempontból sem, ha a tenyésztett és még megtalálható tyúkfajtákból legalább egy olyan állomány maradna fenn, amellyel adott esetben a továbbtenyésztés biztosítható. (K. I.) Több tojás és baromfihús az NSZK-ban 1967-ben az NSZK a tojóállomány megújításához 142 millió és a broilercsirke tenyésztéséhez 121 millió tenyésztojást használt fel. Az előbbi 2,6, az utóbbi 10,2 %-kaI nagyobb a tény észtojás felhasználásának múlt évi szintjénél. A tojónevelésre kikeltetett csirke 53,5 millióra esett vissza (0—0,3 %), a broilercsirke keltetése viszont 12,5 '/«-kai 98,3 millióra emelkedett. A baromfifeldolgozó üzemeltben 26 %-kal növekedett a kitermelt hús mennyisége az előző évihez képest és körülbelül 120 ezer tonnát ért el. Lakenfeldi Minorka