Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-02 / 44. szám
„Az unalomig ismételni sem felesleges“ cím alatt írja a L’Humanité: A nyári szabadságidejüket töltök közöt volt alkalmunk olyanokkal beszélgetni, akik — saját bevallásuk szerint — új emberek a horgászat terén. Beszélgetésünk a horgászfolyóiratokra terelődött, amelyeket — úgy látszik — ismertek. Mindenesetre jó jelnek kell tekinteni, ha valaki igyekszik tanulni. Figyelve őket, mégis megállapítottam, mondja E. A. Mars-Vallett, — hogy kettő kivételével — mindegyikük követet el olyan hibát, amelyet feltétlenül el kell kerülnie annak, aki halat akar fogni. További beszélgetésünk során „hát persze, hogy a horgászfolyóiratok mindig ugyanazt csépelik: nem lehet mindig valami újat kitalálni“ — mondja az egyik, miközben — minthogy újra akart csalizni — bal kezével, mintha legyet akarna fogni, kapkodott a jobb kezében merőlegesen tartott bot zsinórjáról lelógó horog után; a műszál ugyanis legalább 50 cm-rel volt hosszabb a botnál. És minthogy a légypondrőt, amivel csalizott, a vastagabb végén kellett volna horogra tűznie (különben kiürül és összeesik), jó néhányszor úsztatott le, anélkül, hogy kapása lett volna. Amikor végül egy teljesen új készséget szerelt fel, amelyen egy jól fejlett sárgarépa méretű úszó volt, ami, mint mondotta, nem volt helyesen kisúlyozva, oldalzsákjából — hosszú keresgélés után — előkerített egy ólmos dobozt, amelyből jókora hasított ólmot olyan erővel szorított fogával zsinórjára, ami kétségtelenné tette, hogy nincs műfogsora, vagy ha van, úgy fogorvosa nagy sztár a szakmájában. Végül, miután horgászunk kifejtette, hogy ezek a bolti készségek sose jók és még szerencse, hogy hozott magával mindent azok használhatóvá tételére, bevetette horgát. És Íme, megtörtént (ha nem a lehetetlen, úgy valószínűtlen): alig néhány centiméternyire botjának árnyékától, úszója táncolni kezdett, majd elmerflH. Egy hatalmas domolykő elnyelte és húzott mint egy őrült: pillanatokon belül az elszakadt zsinór csomóban lógott a bot vége körül. Szükséges talán hangsúlyozni, hogy a műszál ott szakadt el, ahol horgászunk a pótlólag feltett ólmot fogával energikusan megszorította; vagy hogy a „zsinór hosszának — hogy a készség könnyen kezelhető legyen — 20—30 cm-rel rövidebnek kell lennie, mint a bot hosza“. Vagy, hogy az élő csalit úgy kell a horogra tűznünk, hogy azt a legkevésbé sértsük meg, mert az élő csak addig vonzza a halat, amíg mozog. Mindezt (és még néhány hasonló igazságot) elmondtunk már sokszor és azt tanácsoljuk a horgásztársnak, hogy olvassa el újra és újra ezt a sok „felesleges“ ismétlést. Hasznára fog válni. A halfogás ősi foglalatoskodás, és éppen ezért nehezen szabadul meg az alaptalan hiedelmektől, babonáktól. Minden horgász tudja, hogy bármit is felejtett volna otthon, azért vissza nem szabad menni, mert aznap már nem lesz szerencséje. Ha pedig valaki megkérdezi a horgásztól, hova megy, akkor legjobb ha visszafordul. Esetleg megfogja a gombját vagy elküldi a kérdezőt — valahová. Az én társaságom azonban nem babonás. Mi bátran viszszamegyünk, ha netán otthonfelejtettük a horgászbotot. Bátran visszamegyünk és ... ha nem fogunk, hát istenem, ezeregy oka lehet annak. Ha viszont fogunk, az nem szerencse, hanem tudás. Nyaranta táborozni járunk. Alaposan előkészített terv szerint. Egész télen ebből élünk: tervezünk, szervezünk, készülődünk. Mikor, mivel, hova, kivel stb. Igen, igen, ez a „mikor“ okoz legtöbb gondot. Fontos a jó táborhely is, a társaság is, a fogási lehetőség is, de a jó idő a legfontosabb, mert napozni, fürödni, pihenni megyünk. — Mikor indulunk? — kérdeztem valamelyik nap barátomtól, csak úgy, köszönés helyett. Felnézett az égre, széttárta karjait, és csak ennyit mondott: Háát? — majd rámnézett, és kitört belőlünk a nevetés. Hogy miért? Azért, mert mi már tudjuk azt, amit az olvasó még nem. Mi vagyunk ugyanis az esőcsinálók. Ez nem babonaság, ez színtiszta igaz. Ötödik éve járunk táborozni. Mindig a százéves tapasztalat, a meteorológia, a barométer Esőcsinálók stb., stb. szerint a legkedvezőbb időben indulunk el. És mire felverjük a sátrakat, hogy ne is mondjam, fújni kezd a szél, majd villámlik, mennydörög, és megered a zápor. A szél cibálja a sátrakat, az eső zuhog egész éjszaka, és mi elázunk, mint az egerek. Egész nap bent kuksolunk a sátorban, és ilyenkor dühösen „kutyaólnak“ tituláljuk. Ha kimászunk, ránkragad a homok. Homok, homok, homok. Minden ropog, szúr, viszket, hogy az a... Nyugi, nyugi, két nap múlva eláll az eső, és eső után a legsikeresebb a horgászat. Kitűnően lehetne fogni, de délben mindenki üresen tér a táborhelyre. Mindenkinek lóg az orra. Égyszerrecsak valaki elrikkantja magát: Hát ezért nem fogtunk! és vészjóslóan felém bök ujjával. Minden tekintet rám mered, én pedig úgy érzem magam, mintha emberevők közé kerültem volna. A mici! A szürke micil — ordítják kórusban. Tűzbe velel Elégetnil De barátaim, csak nem vagytok babonásak, csak nem hiszitek... — Nem hiszünk mi semmit, de minek hoztad el megint ezt az átkozott micit! Tavaly is megáztunk, és nem fogtunk semmit. Tavalyelőtt is így jártunk. Elég voltl Le a micivel! Ne bolondozzatok már. Ennek a micinek tisztességes horgászmúltja van. Különben is nem tűzre való. Ebből már egy becsületes halászlét lehetne főzni. Nézzétek, milyen jó zsíros. Lassan elül a zaj, és az „emberevők“ nekiülnek a szalonnának, én meg suttyomban elrejtem valahova a „szürke miéit“, mert még valóban eltüzelik. Hát így táborozunk mi. — No, szóval mikor indulunk? —• kérdeztem ismét barátomat, miután jól kinevettük magunkat. Mire ő: — Van egy szenzációs ötletem. Akármikor indulunk Is, estére zuhogni fog. Ez már szabály. Fel lehetne szolgálatainkat ajánlani valamelyik szövetkezetnek, nagygazdaságnak. Ebben az aszályos évben nekik' is megérne egy-két milliót, nekünk meg jól jönne. Csak szólnának nekünk: induljatok, mert veszélyben a kukoricatermés. Mi elindulnánk, és megeredne az eső. Tiszta üzlet, nem? Nem rossz, legalább vehetnénk a te kutyaóljaid helyett valamilyen tisztességes sátrat. Űgyis únom már a sok négy* kézlábon való csoszogást. Barátom csak sandán rámkacsint, és visszakontrázik: — Meg egy jó szalmakalap is elkelne már, elegünk van abból az elátkozott szürke raiciből. lg) A rablóhal bizalmatlanságát a fémcsalik iránt úgy győzhetjük le leginkább, ha „másképp“ horgászunk, mint legtöbben, akik — öntudatlanul — hozzászoktak a gépies behúzáshoz. Semmi sem hívja ugyanis ágy fel a rabló figyelmét a neki vetett tőrre, mint az egyenletes behúzás. Feltétlenül szükséges tehát mind a kanál behúzási sebességének és irányának, mind ritmusának szüntelen változtatása. Mindezt persze minden túlzás nélkül kell tennünk. Ha ugyanis behúzásunk egyenetlen, amit kisebb szünetek szakítanak meg és botunk hegyének mozgásával megtörjük viliantónk útjának egyenes vonalát, műcsalinkat a ragadozó izgatónak, kívánatosnak fogja találni. Viszont senki papíron nem tudta még megmagyarázni, hogyan kell (eredményesen) egy körforgó villantót behúzni. Túl nagy azoknak a kis finomságoknak és trükköknek a száma, amelyeket a változó víziviszonyok és körülmények között használunk, hogy azokat fel lehessen sorolni. Az egyik horgász mozgékony és ideges alkatú, eredményesen használ egy bizonyos horgászási módot, a másik, aki higgadtabb s módszeresebb, ugyanolyan jó eredményeket ér el egy ettől teljesen eltérő behúzási módszerrel. Egy azonban bizonyos: akik saját gyakorlatuk tapasztalatait hasznukra tudják fordítani és nem úgy pergetnek mint egy automata, nagyon rövid idő alatt jó pergető horgászokká válhatnak. De ezt a címet fenntartjuk azoknak, akik úgy húzzák be viliantóikat, hogy annak eredménye legyen, nem pedig a táv- és céldobás bajnokainak. VADASZ n *HAIASZ •
