Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-19 / 42. szám
Kacsák, ludak felkészítése hizlalásra Az utóbbi években megnőtt azon nagyüzemek száma, ahol nagy mennyiségű víziszárnyast tartanak. A jelek szerint a háztájiban is egyre több kacsát, ludat nevelnek. A falvakat járva, sok helyen szinte „fehér szigetként" láthatók a legelésző vagy fürdőző lúd és kacsa falkák. A napokban Bratislavába történő utazásom alkalmával az egyik falusi futbalípályán olyan sereg ludat láttam, hogy a faluban egy vasárnapi mérkőzésnek sincs annyi nézője. Öröm látni a sok-sok lábasjószágot, melyeket a következő napokban, hetekben fognak majd hízóba. A hizlalás „egyik" fő célja a nagy máj előállítása, melynek nincs különleges titka. Ha hizlalásra megfelelően felkészítettük állatainkat és a hizlalás ismert szabályait betartjuk, úgy biztosak lehetünk munkánk eredményében. Nagy májat a magas kalóriát és kevés fehérjét tartalmazó kukorica etetésével (tömésével) érhetünk el. Megfigyelések szerint a jól fejlődött, erős csont íatú libák, kacsák súlygyarapodásban messze maguk mögött hagyják a kis vagy közepes növésű állatokat. Ezért állatainkat kicsi kortól szakszerűen takarmányozzuk. Hiszen köztudomású, hogy hizlaláskor csakis az erős, nagy csontozató állat tud magára bőséges húst és zsírt felszedni. Természetes, hogy a hizlalásra befogott ludak, kacsák nem lehetnek nagyon soványak. A leromlott állatokat a hízás kezdete előtt nagyobb fehérje tartalmú takarmányokkal javítsuk fel. Ez nem megy egyik napról a másikra. Erre több idő és takarmány szükséges. Sokkal okosabb és gazdaságosabb, ha állatainkat az egész nevelési és tartási idő alatt jól takarmányozzuk, hogy azok testsúlya életük folyamán ne csökkenjen. A lúd és kacsa legjobb hizlalást ideje szeptember végétől, februárig tart. Erre az időre állataink már jól kifejlődtek. Ha gyengébb egyedek is akadnak, úgy azokat pecsenyeáruként adjuk el. Ezek tömésével, hizlalásával kár kísérletezni, jó eredményeket nem érünk el. Az Ilyen gyengébben fejlődött állatoknál sokszor begysérülés, begyszakadás állhat elő, különösen ha gépi tömést alkalmazunk. Egyik-másik ismerősöm a tömést megelőzőleg egy hétig darával kevert burgonya vagy répakeveréket etet. Szerintük ezzel 8 ludak és kacsák begye már a tömés előtt jól kitágul. A tömés időtartama a ludeknál 4—6 hét, kacsáknál 3—4 hét. Célravezető ha tovább bírják a hizlalást, mivel a „nagy máj" a hizlalás utolsó heteiben alakul ki, ezért igyekezzünk a tömést minél hosszabb ideig végezni. Egyik ismerősöm „ügyes felesége" a tömőbe állított lúdjait megtépte, gondolva, hogy a tömés iőeje_ alatt a ludak tolla piszkos, töredeztt lesz. Sajnos a lúdjaiba tömött kukorica nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Az igaz. hogy a néhány hetes tömés alatt lúdjai szépen kitollasodtak, de vajmi keveset híztak. Ebből az esetből az a tanulság, hogy tépett ludat és kacsát csak azután tömjünk, ha újra kinőtt a tollazatuk. Hizlalás előtt az ólakat, ketreceket tisztítsuk, meszeljük. Hizlalásra megfelel a hűvös, elsötétíthető, de jól szellőztethető istálló. Háztáji hizlalásnál lehetőleg miBél kevesebb ludat, kacsát tegyünk egy ketrecbe. Négyzetméterenként 2—3 ludat számíthatunk. A ketrecek oldalfalát lehetőleg egy méter magasra készítsük, hogy a hízóba állított áltatok ne akarjanak kiugrálni az óiból. Az itató edény a ketrecen kívül legyen, de ügyeljünk arra, hogy az állatok a vízhez könnyen hozzáférhessenek. Sose helyezzük a víztartályt a ketrecbe, mert állataink sok vizet kipancsolnak, tollazatuk állandóan vizes, piszkos lesz. Ugyancsak gondoskodnunk kell hízóállataink kavicsellátásáról is. Ez az emésztéshez nagyon fontos. Egy kisebb edényben vagy faládikó ban (amit nem tudnak földönteni] állandóan álljon előttUlt durva szemcséjű, apró kavM esős homok. jj Egy lúd töméséhez kb. 23-« ‘ 25 kg kukorica, míg egy kacs# ' töméséhez 12—15 kg kukorica szükséges. A napi tömésre szánf mennyiséget a felhasználás előtt 12—15 érával előbb sft* ’ zott vízben áztassuk be, így asr emésztés gyorsabban történik. ' «P*I Az ornitózis és a tularémia Lényegében mind az ornitozis, mind a tularémia állatról emberre terjedő betegség. Az ornitozis (madárkór) a szárnyasok tüdőgyulladással járó fertőző betegsége. A szabadban élő madarak közül a veréb, a vadgalamb és a pintyőke az ember közvetlen közelében élők közül pedig a galamb, a csirke, a kanári és a kacsa fogékony iránta. Az úgynevezett pszittakozis (papagájkér] az ornitozíssal rokon, annak egyik változata. Terjedésének egyik módja a madár slmogatása, csókolgatása és az alapos kézmosás elmulasztása a kedveskedés vagy gondozás után. A madárkor okozója vírus, amely a beteg állatot rendszerint elpusztítja. Fertőzhet az állat légzőszervi és egyéb váladékkal, vagy . az ezzel szenynyezett toll és pihe. Az ornitozist az ember rendszerint belégzéssel kapja meg, de megbetegítbet az állat csípése és karmolása következtében is. jellemző tünete, hogy rövid hét-három napos lappangás után hirtelen betegségérzet, fáradtság, magas láz, oldalszúrás, köhögés jelentkezik. Súlyosabb esetben orrvérzés, ájulás, agvhártya-izgalmak kísérhetik A kialakuló tüdőgyulladásra jellemző, hogy azt gyakran csak a röntgenvizsgálat deríti fel és az elváltozás nem jár fehérvérsejt szaporulattal. Szívizom károsodás és súlyosabb agyhártya panaszok szövődményként kísérhetik. A betegség emberről emberre nem terjed tovább, ezért elsősorban a szárnyasokkal foglalkozó baromhdolgozók, szárnyastenyésztők veszélyeztettek. A technológiai és egészségügyi előirások pontos betartásával azonban az esetleges fertőzések számát a minimumra lehet csökkenteni. Régebben ez a betegség gyakran életveszélyt jelentett. De ma a nagyhatású gyógyszerekkel — a tetránnal és az aureomicinnel aránylag rövid idő alatt sikerrel gyógyítható. A másik betegség, a tularémia, is eléggé ismert. (Az utóbbi években izámos megbetegedés fordult elő, így például a Mátyusföldön, Csallóközben és másutt. A tuiarémiás betegek hosszabb ideig tartó kórházi ápolásra s gyógyításra szorultak — a szerk. megjegyzése.) Nagyon parányi bacilus okozza, amit elsősorban a rágcsálók — mókusok, mezei nyulak, pockok — terjesztenek. Itt is a beteg, vagy már elhullott állatokról kerülhet a kórokozó az emberre. A nagyon könnyen elejthető, vagy elfogható mezei nyúl már eleve fertőzésgyanús, hiszen a pástén rella-tularenzis kórokozó a nyálban vérmérgezést okoz és nemcsak gyengíti, de el is pusztítja az állatot. A betegség kórokozóival fertőződhet az élelem és az ivóvíz. Ahol a kórokozó a szervezetbe hatol a fertőző kapu helyén a bőrön, vagy a szem kötőhártyáján súlyos gyulladás, esetleg fekély keletkezik. A tularémia ellen a legfontosabb az egyéni védekezés. Legyünk nagyon elővigyázatosak a beteg és az elhullott állatokkal való érintkezés közben. Használjunk gumikesztyűt, védőszemüveget, és gondosan tisztálkodjunk. Általános védekezés: szüntes sük meg minden olyan körülményt, amely a rágcsálók tér jedésének, szaporodásának kedvez. Mindkét betegség — az ornitozis és a tularémia védőoltással is megelőzhető, jóllehet ez az oltás elsősorban az állatgondozók, baromfitenyésztők részére indokolt. A gyógysavó és az antibiotikumok pedig már a gyógyítás eszközei. Az állatról emberre terjedő betegségek elkerülésének legfőbb módja a gondos tisztálkodás. Az állatok gondozása, vagy ápolása, vagy bármilyen érintkezés után gondosan kezet kell mosni, az elővigyázatosság főleg akkor fontos, ha az ápoló kezén, vagy arcán sérülés van, mely „nyitott kapu" a behatolásra alkalmas kórokozók előtt. Dr. Buga László Csókaríasztás A nyugatnémet országi Bréma egyik vasúti pályaudvarán annyira elszaporodtak a csókák, hogy nemcsak az utasok nem értették saját szavukat, hanem az éktelen rikácsolástól a oonatök indulását és érkezését jelentó hangosanbeszélö szavai is valóságos kakofóniává zavarodtak. Se szeri, se száma nem volt azoknak az utasoknak, akik kártérítést követeltek Harzmann állomásfőnőktől, amiért a pökhendi csókák „névjegyeiket“ pötytyentették öltözékükre. A sarokba szorított állomásfőnök fühúz-fához kapkodott, hogy rendet teremtsen a nem kívánatos csókasereg beözönlésével. Barátja, a frankfurti állatkert igazgatófa, füstölést ajánlott, a brémai repülőtér felelőse ultrahangot indítványozott, a pályaudvaron megforduló utasok pedig vadászsólymok bevetését javasolták a hívatlan vendégek ellen. De Harzmann úr — jóllehet neves ornitológus létére tisztában volt azzal, hogy a csókákat minden állatszeretet mellett sem sorolhatjuk a hasznos madarak csoportjába — elvetette ezeket a „tömegpusztító“ indítványokat. Miuán az általa leadott riasztólövések sem tudták „jobb belátásra" bírni a 26 méter magas csarnok boltívein tanyázó csúfságokat, az eddiginél is alaposabban kezdte tanulmányozni veszszöparipáját. a madártant, így futott arra a megállapításra, hogy a csókákat az állatvilág „előretolt őrszemeinek“ is nevezik. Rikácsolásukkal ugyanis elsőknek figyelmeztetik állattársaikat a közelgő veszélyre. Hangszalagra vette fel tehát a csókák ismert vészkiáltását és lejátszotta azt a pályaudvar csarnokában. A régi módszer nagyszerűen bevált: a betolakodott vendégek épp oly pánikszerűen hagyták el az állomásépületet, mint jajtestvéreik a gyümölcsöst, ahol ezt a módszert először alkalmazták. Feldolgozta: K. E. 7