Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-10-12 / 41. szám

GYŰRY DEZSŐ:

Az „újarcú magyarok" regénye

GÖMÖRBEN

A jugoszláv iparművésznövel, akit letartóztatásom után szabadulásomkor láttam meg a prágai kiskocsmában, már randevút beszéltem meg, mikor a Gömör szerkesztője, s édesanyám is hazahívott.

Blaha Lujza-emlékünnepély készült a nagy művésznő szülővárosában.

Anyu még boldog ifjúságából ismerte a város nagy szülöttét. Ott volt a művésznőnek adott fáklyásmenetben is. (Akkor még csak a fiatal Petőfit és Blaha Lujzát tisztelte meg a város fáklyászenével. Majd 1927-ben — harmadiknak — Móricz Zsigmondot!) E télen három cikket is írt a prágai lapban „Anonimus“ aláírással Blahaemlékeiről.

Blaha Lujzának, ha lehet, még nagyobb kultusza volt Bátyiban, mint az országban. Akárcsak Tompa Mihálynak, akit a Rimaszombati Egyesült Protestáns Főgimnázium irodalomtanárai (apám is) Beöthy alapján a Petőfi—Arany—Tompa, a klasszikus „nagy irótriász“ tagjaként emlegettek és tanítottak. (Az Ady—Móricz—Szabó modern „nagy írótriász“ kifejezést a húszas évek elején erre a mintára komponáltuk a Madách-körben. Ez ellen a „brigádban“-emlegetés ellen azonban Szabó Dezső mindig tiltakozott: növekvő nagyzási mániájában még Adyt sem vállalta szívesen „társnak“.)

Nem volt nagy kedvem elutazni. De Benkovits Gyula újságíró barátom azt is megírta, hogy Anyu nyugtalankodik miattam: a Vécseynél és nálam történt házkutatást a lap egyik Január végi száma napihírben tudtul adta, s házkutatást tartottak februárban több szlovenszkói magyar községben is. Hazakéredzkedtem.

A megértő Lacus, aki nagyon szerette és becsülte Édesanyámat, rögtön „kiküldött“, azaz riportot rendelt Gömörről és a Blaha-ünnepély előkészületeiről. Ez pénzt is jelentett: este indult a vonat, másnap délben érkezett meg, indulás vissza harmadnap délután, érkezés Prágába a következő reggelen. Minden megkezdett nap egy napidíjat jelentett. Azaz így ha csupán huszonhat órát tartózkodtam is otthon, négy napidíjat. Ha még egy egész nap is hozzájött otthon, öt napidíjat. (Jól ki volt ez „ókumálva“: a főszerkesztőnk is szeretett

utazni.)

Útiköltség nem kellett: első osztályú szabadjegye volt minden szervezett csehszlovákiai újságírónak.

De ez se minden: Lacusnak jobban tetszett a különfülke, amilyen a képviselőknek és a szenátoroknok járt, ha megrendelték Idejében. Ö is rezerváltatok magának különfülkét. Sokáig nem jöttünk rá a titok nyitjára. Miért kap mindig jegyet. Most vásár volt, s ö biztos a kedvemben akart járni. Elárulta:

— Felhívjuk a parlamenti magyar klub titkárát — és már tárcsázta is a kövér, nagy darab Tömöri Jánost, akinek aztán másfél évtized múlva, Prága német megszállásakor, nagy ré{Részletek.)

sze volt abban, hogy Bözsivel, későbbi feleségemmel elmenekülhessek a nácik elől. — Jánoskám, ki nincs itt Prágában a törvényhozók közül? Se Szent-Ivány, se Törköly? Akkor jó. Kérlek, rezerváltass a gömörí gyorsba egy fél fülkét Törköly Jóska nevére! Helyes, köszönöm!

Amikor kiértünk az esti gyorshoz, a kalauz már ott posztolt az első osztályú vagon előtt. Az egyik fülke ablakán pedig ott virított a kis cédula:

— „Obsazeno.“ Foglalt... dr. Törköly szenátor részére.

— Ez az úr — mutatott rám Lacus — a szenátor úr titkára! — és egy tízest nyomott a szalutáló kalauz markába. — Kérem, Zólyomig ne engedje, hogy zavarják!

Nem is engedett be oda a kalauz reggelig senkit. És én — Lacus tanácsa szerint — elővettem a kis táskámból a lepedőt és a fejpárnát, és szépen megágyaztam magamnak. így egymagámban kényelmesen és zavartalanul aludhattam ugyanúgy, mintha a szabadjegyemhez méregdrága első osztályú hálókocsijegyet váltottam volna.

Este 9-kor indult velem az „ágy“, kora reggel mászott fel vele a vonat Ostraván túl a Kárpátokra, délelőtt már Zólyomban lehetett reggelizni, és déli egykor már a Rimavölgyben voltam.

Boldogan ittam magamba Feledtől, a kis szárnyvonalra átszállva az ismerős képet: a három-tornyű rózsaszín várost. Fölötte a zöld komondorként heverő Pokorágyi-hegyek erdőbundáját, a háttérben pedig az észak felé sorakozó Rima menti nagy hegyeket és legmesszebb a Vepor kéklő koporsóját.

A Nagyalföld síkja a Sajó-völgyből itt ért a hegyek alá. A város a nyelvhatártól délre feküdt: körülötte fent szlovák, lent palóc falvak. Szülőföldem határában ölelkezett össze a kukorica és a szőlő a zabbal és a fenyvesek elejével. Imádtam ezt az alig tízkilométeres utat a Serki-vár aljától Gömör székvárosáig és a sokszor megénekelt kis bátyi állomásig.

A nagy világ egyik csücskéhez sem fűz annyi emlék, mint ide, ehhez a képhez, ehhez a földdarabkához: tájak s népek találkozójához. Ide kötnek a legfájóbb kínok és a legszebb örömök.

Most is boldogan, büszkén érkeztem. A Blaha-ügy hathatós meglendltését várják tőlem, azért hívtak.

Akik legfeljebb csak jóakaratú fejcsóválással engedtek érettségi után a bizonytalan külföldi „tanulmányúdra, és akik két esztendeje töprengve dugták össze a fejüket, mi lesz velem és az apátlanul maradt családdal, mikor a Madách-kör miatt a magyar konzervatívok kitettek állásomból — most a Kassai Napló felelős szerkesztői székéből a fővárosba került költőt, újságírót várják bennem, aki új irodalmi fórumot teremtett, a „Magyar Vasárnap“-ot.

Szép. frissítő tavasz volt: smaragd rétek, gólyaérkezés és napfény.

Benkovics Gyula újságíró barátom várt az állomáson. Ő kísért haza. Elmondotta, hogy Édesanyám nagy lelkesedéssel vesz részt az ünnepség szervezésében: ővele, Márkus Laci bácsival, a „Gömör“ főszerkesztőjével és Mátrai-Makovics Jenő festőművészszel készítik elő a gyűjtést: „Emléktáblát Blaha Lujza szülőházára és szobrot a főtérre!“

Eltöprengtem. Kissé féltettem: csak úgy ne járjon, mint 1917-ben a centennáriumra alapított Tompa Kultúrtársásággal és Tompa Mihály összegyűjtött leveleinek a kiadásával.

A Társaságnak Miska nagyapám ifjúkori barátja, a nemrég nemesített Kövecsesi család sarja, a megyei tisztviselőből kinőtt kultúrbarát főispán lett a díszelnöke, apám a titkára: de mire a társaság működni kezdett volna, jött a háborús vég. Tompa leveleit pedig ötéves munkával Anyu gyűjtögette össze, apám rendezte sajtó alá az Akadémia vagy a Kisfaludy Társaság megbízásából. De akkor már a rá megszavazott pénz hadikölcsönben úszott, majd örökre elúszott. A kézirat ott kallódik most is az Akadémia irattárában. Hányszor kérdik tőlem ma is: „Miért nem fog össze Rimaszombat és Rozsnyó a Csemadokkal, és adatja ki legalább a legérdekesebb Tompa-leveleket?“)

„ŐSZI VIRÁG, ANYÁM"

Édesanyám nagyon szép lány volt. A hat gyerek, a szegénység és a háborús nyomor miatt végzett fizikai robot tette tönkre. De szép, sudár, művelt 37 éves asszony volt még akkor is, mikor diákkoromban első versem nyomtatásban megjelent.

Elsőszülötte voltam, Miska nagyapám és az ő kedvence. Pajzsmirigymegbetegedése akkor jelentkezett először sírógörcsökkel, mikor az őszirózsás forradalomkor a vaklárma azt híresztelte, hogy eltűntem az olasz fronton. Majd mikor 1919 tavaszán apámat is elvitték túsznak Ilaw.ra. Még erősebben akkor, mikor a Tanácsköztársaság alatt a 39-es dandár visszavonulása után a cseh légionisták engem kerestek: szuronnyal túrták fel a házat és az ágyakat: „Hol a fia? Adja elő azt a vöröskatonát! Különben, ha megtaláljuk, lelőjük!“ Az állampolgárság évekig tartó megtagadása, aztán apám halála is súlyosbította a betegségét. Könnyen elérzékenyült, és sírt, ha hazakerültem. Ezt nehezen viseltem, idegesített, és ezért mindig valami közömbös útiélményről kezdtem diskurálni.

írogatott is hébe:hóba, álnéven. Az én írásaimat is összegyűjtögette.

Ez a tavaszi találkozó hozta ki belőlem a hazaérkezés versét, a „Szeretethet. Innen vittem magammal Prágába.

... „Ilyenkor mindig — csak későn, ágyba bújva, villanyoltáskor szűnik meg

a drága félelmes érzés, hogy lágy sirhatnékba oldódjon föl bennem az a valami, aminek néha ki-ki muszáj törni — különben

gonosz rabló vérszomjas Indulatban, gyűlt jóság vak parancsán, a föld legrosszabb emberévé válnék."

A kiskert megrozzant kapuján léptem az udvarunkba. Tárva volt. Ősszel ez a szomorú kép is, de a végzett munkám fölött érzett büszkeség is

kis verssé formálódott. '['GömörbenJ

Anyu első szava ez volt:

— Igaz, fiam, hogy eljegyezted azt a pesti színésznőt?

Milyen találékonyan gonosz a kisvárosi társaság.

— Eszem ágában sincs — nyugtattam meg —, már régen összekülönböztünk.

— És az a szörnyű frankügy? — rebbent a szeme ijedten. — Nem bántanak már téged miatta ok nélkül?

Nevettem:

— Rég leültették már a krumpliherceget és a bandáját!

Windischgrätzet egy háborús szállítási panama miatt nevezték el krumpli-hercegnek.

Édesanyám egy kis rúddal támasztotta be a rozoga kertajtót:

— Látod, fiacskám, minden tönkremegy.

Megdicsértem, hogy milyen szorgos és sikeres a Blaha-szobor ügyében. Lacus is üzent, köszönjem meg a cikkeit.

A kapu megbillenve zuhant a földre. Ojra ki kellett támasztanunk. Nem volt se sarkvasa, se kilincse már.

A ház üres volt. Özvegység- és szegénység-hangulat terjengett a szobákban. Csak egy év múlva tataroztuk ki közös erővel.

És mikor egy évtized múlva, ötvenöt éves korában, a gyerekek már mind szanaszét repültek, és úgy-ahogy elhelyezkedtek, a kicsinosított házban egyedül találtam. Akkor írtam neki „Őszi virág, Anyám“ versemet:

Te soha nem szeretted, s itt az ősz újra, látod, mi ts már nyárba hajiunk, szétszórt gyermek-világod.

A kert s a szív most járnak leg színdús abban éppen, szép ősz-virág vagy nékünk őszöd szeretetében.

Levelet ötfelé írsz ... kávéd magadnak főzöd.. őszi virágunk, áldott, mi úgy szeretjük őszöd.

AZ OTTHON

Apám halála óta csak most tűnt fel, mennyire tönkrement a mi kis, kedves portánk. Pedig de szép volt!

Elől kiskert, tele virágokkal. Hátul a vasúti sínekig a nagykert, a gyümölcsös.

És szép volt a piroscserepes kisház is, melynek alapkövére óvodás koromban nekem kellett ráütnöm egy kalapáccsal. Az alja terméskő, a falai

tégla.

A házat Nagyapuska építette, mikor megnyílt az új főgimnázium.

Apám négyéves koromban vásárolt hitelbe egy hold lucernást a Pokorágyi-domb alatt, a városszéli dűlőúton, az épülő új gimnázium mögött. Négyszögöljét potom két koronájával. Ide építette Miska nagyapám nekünk a róla elnevezett Honvéd utca (majd Krajná, majd Nyár, most Gorkij utca) első házát. Apám a gimnázium közelében akart lenni. Két öreg nénike, Zsuli néni és Tóth néni, távoli atyafiak, meg az iskola pénztára, a Nőegylet és a Takarékpénztár adták öszsze — kölcsönben, kamatra — a házépítés költségének jó részét. A többivel apám nagyapukának és az ő fogadott fiának, a vadászgató pallér Géza bácsinak maradt adósa, aki szintén a Takarékpénztár személyi váltóhiteléből adta a maga hozzájárulását.

Szülőházam, apám régi bérelt lakása — ma Rima-part utca 39, a nadrágszíj-udvar végén, a Szíjjártó utcáról számítva az udvar negyedik kis házában — a folyó öreg fűzeseire nézett. Nyári hajnalokon, majd hogy nem elérte a régi gimnázium árnyéka.

Miska nagyapám akkor már teljesen elszegényedett, és egy tamásfalvl házban lakott. Emeletes városi házát, kertjeit, telkeit elvitte a csőd. Mikor pénzével egy fiatal szélhámos, a kezdő kapitalizmus tipikus lovagja a múlt század végén Amerikába szökött, becsületből nem akart kiegyezést percentre: hitelezőinek az utolsó vasig megfizette adósságait. Ő lett a „Viharvirág“, a „Sorsvirág“ és részben a „Tűzvirág“ című trilógiám főhőse, miután Ida húgom a „front után“ újra megtalálta 1848—49-es naplóját, több náció katonapiszka és rothadó káposztalapuk között, letépett fedéllel. Édesanyám lemásolta.

„Bem apó hadnagyának“ én voltam a kedvence: első unokája. Akkor ő már jóval túl volt a hetvenen, de még vadászgatott. Hogy a közelében lehessek, és ő is közelebb legyen a pokorágyi erdőkhöz, 1905-ben eladta falusi házát, megvette apámtól a fél hold lucernást, és oda építkezett mellénk. Szakasztott ugyanolyan házat épített, mint a mienk volt, csupán hátul toldotta meg egy szoba-előszobával, külön bejárattal: Géza bácsi részére.

Szomorúan néztem körül. A kis ház kívül-belül kisebbnek tűnt, csúnyább lett, elhanyagolt. A virágoskert elárvult, gyomos. A kút lécházikója félreroskadva, szétkorhadva. Este életveszélyes is volt idegeneknek az udvaron közlekedni. A szobákban máladozott a húszéves festék. Megfakultak az apám halála óta még csúnyábbnak látszó atyai ősök életnagyságú, ósdi fényképeinek valaha aranyozott olcsó farámái. És másfél éve özvegy édesanyám betegen, nyugdfjtalanul kézimunkázásból keresett valami kis pénzt a házra kisirdogált bankkölcsönök mellé. Ügy élt, mint a templom egere, s csak izgult, nyugtalankodott az öt gyerek sokszor bizonytalan sorsa fölött.

Velem is egyre ijesztgették:

— Bizonytalan állás a fiadé, Iduska. Magyar újságíró Csehszlovákiában? És még nem is regényeket, csak verseket ír!... Mihez kezd, ha ... ha mondjuk elbocsátások lesznek a lapoknál? — kínozták szegényt a vidéki jóakarók.

De ő hitt Dzurányi tehetségében és hatalmában, meg az én irodalmi terveimben. Csak „Az egyik nagyapám“ című versemet igazította ki.

*— Győry nagyapád igaz, hogy öngyilkos lett, egy hónappal azelőtt, hogy te megszülettél. Azt írta: „Nem akarom megvárni a kis unokámat, mert akkor nehezebb lenne elbúcsúznom tőletek ...“ De ő koldússzegény városi hivatalnok volt már akkor, akinek nagyapuka adott heti egy-két forintot... Az a Győry ősöd, akinek méhese volt, az a nagyapám és keresztapám volt, Győry Frigyes, a várgedeí jegyző. De neki sem volt birtoka, csak egy kétholdas kertje és néhány hold földje, de úrmődra élt. Ővele toltunk fel gyerekkocsiban a gedői várdombra. Ott kezdtél először beszélni, kétéves korodban. Nagy öröm volt, mert már attól féltettünk, hogy néma maradsz... Te összezavartad a két ősödet.

Persze, neki volt igaza. De abban a friss versemben nem is az ősök pontos adatai, hanem azok a vívódások voltak fontosak, amiket Losoncon Darkő Pistával, prágai sétáinkon pedig Balogh Edgárral kínlódtunk meg:

— „Félember... fél, fél..." Ezek

vagyunk. Sem úr, sem proli........Kihez tartozunk hát? Hová?“

GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK FELDOLGOZTA: MÄRKUSZ LÁSZLÓ & RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ

... BUDÁN ÉGBEKIÁLTÓ GAZSÁG TÖRTÉNT. A JANICSÁROK BESÉTÁLTÁK A VARKAPUN, S AMIKOR MEGTELTEK AZ UTCÁK,

1 KÜRTSZÓ HARSANT ÉS ELŐRÁNTOTTAK FEGYVEREIKET.

TÖRTÉNT PEDIG MINDEZ AZ 1541. ESZTENDŐBEN, , SZEPTEMBER LIAVANAK MÁSODIK NAPJAN.