Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-20 / 3. szám
szenvedett mézveszteséggel, ezért a haladó méhészkedésben elvetendő. Aranyrács használata. A hozzászólók egy része mellőzendőnek tartja. Nem így Korsós István, aki megjegyzi, hogy Franciaországban már minden mást kiszorított a pálcás anyarács. Bolt József is kénytelen beismerni, hogy egyedül a korszerű rácsok alkalmazásával tud védekezni a hizlalt lépek bepetézése ellen. Igen helyes Korsós István megállapítása, mely szerint a szűzlépes mézkamra a méhek számára természetellenes. A pörgetésnél lassú munkát és túlzott óvatosságot igényel, különösen a hűvösben jól beérett méz. A léptörés és ezzel az építmény rongálódása fokozottabban fennáll, mint normál lépőknél. Többen tesznek említést a kasokban, odúkban talált hizlalt veselépekről és ebből arra következtetnek, hogy ez életeleme a méheknek. Nem így van! A méhek nem építészmérnökök, ha sokszor megcsodálható a mértani pontosságuk. Amikor egy adott űr legmagasabb pontján építkezni kezdenek, nem készítenek előre felmérést műszerekkel, mint az emberek. Lépeiket mindkét oldal irányában építik és amikor a két kas-szélhez érkeznek, veszik észre, hogy nagyobb űr támadna, mint amit életösztönük megenged, vagy megkíván. Mivel a normál lépközöket közlekedés, kifűthetés, fiasítás stb. szempontjából tartják elsősorban szükségletüknek, azonnal a legszélső ún. „veselép“ hizlalásába fognak. Ez vezet félre sok méhészt, de nem vezeti félre a nyitott szemmel járókat. Igen nagyra értékelem Szirmai István méhésztárs írásait, melyben elavultnak, korszerűtlennek jelzi a hizlalt lépőkkel való mébészkedést. Ö az a méhész, aki a méhek természeti törvényeit kutatva állapítja meg, hogy belehajszoljuk méheinket az építkezéssel merőben természetellenes munkába. Magam is éveken át kísérleteztem hizlalt lépekkel. Sokat mérgelődtem, hogy szabályosan egyforma távolságú lépközökbe „nyelvet“ húzták, majd a nehezen sikerült hizlalt lépbe rács nélkül az anya petéket szórt, amivel munkámat megcsúfolta. Elhatároztam, hogy fél méztereimet normál 35 mm távolságú lépekre „rágatom“ le és most igen jól használhatom állományom tavaszi kiugró családjainak rács nélküli mézteréül. A fészket mérsékelten hűti le és a fészek feláramló melege az anyát minden esetben felcsalja. A fészek fiasítása ilyenkor 5—6 félkerettel bővül és ezek a családok bírnak el jól sikerült akác alatt 2—3 méztérbövítést. Ne keseredjenek el tehát azok a méhészek, akik helyben gazdálkodnak, folytassák tovább eddigi munkájukat, hiszen az élet útja nem végtelen. Azok, akik vándorolni akarnak, igen jó többtermelési eszköznek alakíthatják át hizlalt lépeiket, amit talán ennek az igen egészséges vitának köszönhetnek. Németh László Vitázzunk! Sokat vitatott kérdés a méhlegelő. Napjainkban még mindig előfordul, hogy a méhészek siratják a tarlóvirágot, s mindazon virágok eltűnését (rétek, legelők), amelyek a nagyüzemi gazdálkodás létrehozásával, illetve a tudományos agrotechnika alkalmazása folytán eltűntek. Bármennyire jogos a méhészek ebbeli panasza, egyelőre segíteni ezen nem tudunk. Ám semmi akadálya annak, hogy éppen a régi elavult munkamódszereket felforgató mezőgazdasági üzemek új formában siessenek segítségre a méhészek jogos panaszának orvoslásában. Ez a segítség mindenképpen indokolt, de az esetben szinte törvényszerű, ha maga a gazdaság is tekintélyes számú méhcsaláddal rendelkezik. Örvendetes tény, hogy tavaly várakozáson felüli sikert arattak a méhészek. Ez nagy befolyást gyakorolt nemcsak a méhészek fizetésére, de a mezőgazdasági üzemek vezetőinek bizalma is növekedett a méhészekkel szemben. Továbbmenően, a tavalyi nektárdús év újabb méhcsaládok létrehozására ösztökélte nemcsak a nagyüzemi méhészeket, de általában az egyénieket is. Emellett azok száma is megnövekedett, akik elhatározták, hogy méhészkedéshez kezdenek. E valóságot tekintve még sürgetőbben, fokozottabban felmerül a méhlegelő kérdése. Talán nem ártana, ha minden elfogultság nélkül kissé bonckés alá vennénk ezt a kérdést, s közelebbről megvizsgálnánk a méhészek panasza ez ideig mi okból nem ért el az illetékesek füléhez, [tisztelet a kivételnek, mert ilyen is van). Első és legszembetűnőbb fogyatékosság, hogy mezőgazdasági üzemeink többségében „szükséges rossznak“ tartják a méhészkedést. Jól lehet, ha a járás abban az időben nem „tukmálja“ rá a méheket az üzemre, azok önmagukról nem kezdenek méhészkedéshez. Távol áll tőlem, hogy „szakmai gyengeséggel" vádoljam azokat a vezetőket, akik nincsenek tisztában a méhek fontos szerepével a mezőgazdaságban, de ha már egyszer az üzem pénzt fektetett ebbe a termelési ágba, s létrehozta a méhészetet, most mindenképpen azon kell fáradozniok, hogy az kifizetődjjön, a ráfordított öszszeg kamatozzon. Ehhez azonban konkrét segítségre van szükség. Elsősorban a méhlegelő biztosítása arra az időre, amikor a beporzásra szoruló kultúrnövények nem virágoznak. Másodszor, nagyon fontos az erkölcsi segítség, a méhész munkájának az elismerése, s nem utolsó sorban a méhészettel járó kiadások (etetőcukor stb.) hiánytalan fedezése. Merem állítani, ha ez megtörténik, az 1967-es év sikere nem lesz egyedülálló az utóbbi évtizedben. A gyakorlat azt mutatja, hogy gyenge években a mezőgazdasági üzemek dolgozói, vezetői elmarasztalják a méhészeket, ugyanakkor a tavalyihoz hasonló évben irigykednek rájuk, különösen ha a gondozó nagyobb prémiumot kapott. Nemrégen beszéltem méhésszel, aki közel tízezer koronát kapott prémium címén, de megkért hallgassak az ügyről, mert irigyek az emberek. Lehet, melléfogok ha azt állítom, hogy a mezőgazdasági üzemek vezetői között szépszerével akadnak olyanok, akik az egyéni méhészekre is némi irigységgel tekintenek. Ezek után (ha az üzemnek nincsen méhészete) nem is csoda, hogy a világ összes kincséért sem vetnének mézelő növényeket csak azért, nehogy egyesek a méz árából „meggazdagodjanak“. Ez nagyon téves, s mégsem közelíti az igazságot. Ugyanis köztudomású, hogy amíg a méh egy kiló nektárt gyűjt, addig a virágok tökéletes beporzása révén a többletmagtermésből a gazdaságnak mintegy tízszer annyi haszna van. Tehát ha valakinek haszna van a méhészkedésből, az első és utolsó sorban is a mezőgazdasági üzem. Ugyanakkor egy fillérrel sem járult hozzá az egyéni méhészet fenntartásához, s a több százezerre rúgó hatalmas méhsereg ingyenesen végzi a virágok beporzását, melynek következménye szinte felbecsülhetetlen. Jó lenne tudni például, hogy tavaly — bár alacsony hektárhozamot értünk el lucernából — a- méhek munkája milyen befolyást gyakorolt a termésre. E ponthoz végül szabad legyen leszögeznem, hogy a mezőgazdasági üzemek tervszerű segítsége nőikül az egyéni méhészkedés „lutri“. Amit behoz az egyik év, azt elviszi a másik. Amíg a mezőgazdász az adott évben zsebre vágja a méhek beporzása által létrejött magtöbblet árát, addig a méhésznek a gyengébb években üres marad a pénztárcája. Az utóbbi két évben huszonhétezerrel gyarapodott a méhcsaládok száma. Ez a tény is arra kötelez bennünket, végre tegyünk valamit a méhlegelő érdekében. Mezőgazdasági üzemeink élén hovatovább mérnökök, nagy gyakorlattal rendelkező, rátermett vezetők állnak. Remélhető, ezeket az embereket nem kell meggyőznünk a méhek fontosságáról, hasznáról. Ez pedig bizalmat kelt ä méhészekben, mert az élelmes szakemberek jóvoltából előbhutóbb megértésre talál a méhészek táborának nagy és jogos kérése. Minden bizonnyal megérjük, hogy mezőgazdasági üzemeink másod- vagy főnövényként tervbeveszik a mézelő növények termesztését, mely a méhészet fejlesztésének elsőrendű biztosítéka. írásomban csupán néhány gondolatot vetettem fel. Indítónak szántam a vitánkhoz, mely „A MÉHLEGELÖ KÉRDÉSEI“ cím alatt indul következő számunkban. Jó és hasznOo lenne, ha méhészeink hozzászólásaikban nem általános jellegű, köztudott tények hangoztatásával, hanem saját helyzetüknek megfelelő, saját körülményeik felmérésével szólnának a vitához. Remélem, hogy az előzőhöz hasonlóan („Összefoglaló a hizlalt lépőkről“ cím alatt mostani számunkban értékeljük) a méhlegelő kérdéseiről szóló vita meghozza a kívánt eredményeiket. SÁNDOR GÄGOR lAlállüJ 5
