Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1968-02-03 / 5. szám

Megitta a sörét. Lojzo, a pincér, újabb teli tálcával jelent meg. Aho­gyan végigkígyózott az asztalok kö­zött, a kriglik hófehér hab-sapkái lustán félrebillentek. Már régen ízlett neki ennyire a sör. Nem mintha az alvégi kocsmában rosszabbat csapol­tak volna, inkább azért, mert régen ült le ilyen felszabadult sóhajtással a sima tölgyasztal mellé, maga elé húz­va a papundekli tálcácskát, amelyen most egyetlen folt sem éktelenkedett, sőt a szokásos vonalkák sem voltak rajta láthatók. Különben is, azok a bizonyos vonalkák a hétköznapok ap­ró, szertartásos ügyeit idézték. Ezen kívül meg kellett békülnie az­zal a gondolattal is, hogy megint bú­csúzik, s hogy ezekre a búcsúzásokra az utóbbi időben egyre gyakrabban kerül sor. Tulajdonképpen december­ben kezdődött, amikor a szövetkezet irodájában megegyeztek, hogy Csinos és Pejkó a vágóhídra kerülnek. Igaz, minek is fogyasztaná a drága takar­mányt a két kiöregedett pára, tavaszra új traktort kap a közös. S abban a pillanatban, amikor utóljára megsimo­gatta a két derék állat bársonyos orrát s amikor az elnök csak úgy mellesleg megjegyezte: „ ... tudod, bátyó, az anyókának is szüksége van rád odahaza, majd aztán szólunk, ha esetleg kell valami!...“, igen, ebben a pillanatban önkéntelenül is tudato­sította, hogy közeleg a hetven felé. Es egy szép napon a kocsmában észrevétlenül a zsebébe csúsztatta a papundekliból készült kis sörös tálcát, a pincér öt vonálkát firkantott volt rá, és odahaza gondosan elrejtette. Egy kissé meg is rémült alázatos szó­fogadás láttán, s ekkor este először ült le megadással a konyhaasztal mö­gé, s azon töprengett, hogy valójában már leélte életét. Az asszony egy bög­re teát tett eléje. Nagy önmegtagadás­sal kortyintott egyet-egyet belőle, mindig másüvé téve le a poharat. A bögre fenekétől nedves köröcskék támadtak az asztalon. Lojzo a szomszéd asztalnál állt meg. Tálcája lassan ürült. '„Még egyet" — szólt rá, s az ujjú­val az asztalra koppintott. „Tata!..." — hallotta felesége szemrehányó hangját. „Még egyet“ — ismételte. Ajkát a habba merítette s hosszú szomjas kor­tyokban ivott. Feszélyezte, hogy ma­gán érzi felesége aggódó tekintetét. „Csak kivételesen" — mormolta és tenyerét az asszony ráncos kezére tette. „Tőlem senki se szabadul meg egy­könnyen“ — toldotta meg előbbi mor­­molását, s közben a két lóra gon­dolt ... tizennégy esztendeig dolgozott velük. Később mosolyogva gondolt rá, hogy a ház előtt üldögélve, vagy a halastónál a pádon, a moziban de oda­haza is. egyre gyakrabban fogja meg felesége kezét, mintha az évek redő­nyén észrevétlenül visszatérne a múlt, a régen elfelejtett érzelmek, a szinte már gyerekes, telhetetlen vágyakozás egymás közelségéért. A fúvószenekar egy ismert polkát játszott. Máskor elérzékenyítette ez a dallam, most erélyes hangon újabb sört rendelt és felegyenesedett. „Jó ez a söröcske" — mondta és nagyot cuppantott. „De tata? ..." — figyelmeztette megint a felesége. Olyan asszony volt, aki minden lépésnek előre akarta tudni az árát, szorongva kerülte az ismeretlent. — Nos, hát ilyen az öreg­ség, — töprengett. — Mintha az em­ber csak félig élne. Egyébbel se törő­dik, mint önmagával, hagyja, hogy körülugrálják .., Ivott. „Jól van, jól... ez már az utolsó" — nyugtatta az asszonyt, ugyanakkor vágyakozva pillantott a pincérre, aki ismét egy egész tálca sörrel robogott el mellette. A kutyafáját! Na, de mindegy. Gondos feleségem van, mindig is ilyen volt. Talán túl sokat is törődik az emberrel. De mit is kezdene nélkülem ... Egyedül ma­radna a tyúkjaival, nyulaival... Tény­leg, a nyúlólat már igazán meg kel­lene javítanom. Lojzo ismét elsuhant asztala mellett a sörökkel. Hm ... az asszony úgyis unatkozna, ha nem lenne kit figyelmeztetgetnie. „Hát, mi van, tata?" „Semmi, semmi... csak úgy ...“ A parkett lassan megtelt táncosok­kal. A szomszéd asztaltól felemelke­dett az öreg Hejna, peckesen megha­jolt az özvegy Vnucskóné előtt, majd himbálódzva, akár egy öreg tengeri fóka, elindult vele a táncolók forga­taga felé. Egyre inkább nem fért a bőrébe, a lába mintha viszketni kezdett vol­na, dobbantott néhányat, izgett-moz­­gott s máris tisztában volt vele tulaj­donképpen mi történik, s azt is tudta, hogy a felesége majd leinti: vén bo­lond! A nemjóját! Megitta a sörét, az asszonyhoz for­dult és huncutul rákacsintott. Az né­ma szemrehányással válaszolt. Feszé­­lyezetten mocorgott, de nem akarta megadni magát. Hirtelen, frissen fel­állt. „Megyünk mama!" — határozott. Nem várt a feleletre, máris furako­­dott előre, mint előbb az öreg Hejna. Az asszony a kabátja ujjúnál fogva próbálta visszatartani. „Legyen eszed, tata, az istenért... Kultúrotlhont Ipolyszalkának! Az érsekújvári járásban fekvő Ipolyszalka CSEMADOK szervezete évről évre kimagasló eredményeket ér el. Ötven-ötvenöt éves emberek olyan lelkesedéssel tevékenykednek, hogy a fiataloknak is dicséretére válna. A mintegy kétszáz tag3 CSEMADOK-szervezet tevékenysége igen sokrétű. Színjátszócsoportja közkedvelt nemcsak helyben, hanem a környékbeli falvakban is. Műsorukon olyan darabok szerepelnek, mint Dávid Teréz: Dódi-ja, Tajovsky: Asszonyi törvény-e, valamint Kónya József: Éles Marika menyasszonyi fátyola. Ezeket a múlt években ötvenszer vitték színpadra. Számtalan irodalmi vitaest, népdalos est megrendezésére is sor került, emellett sok egyéb akciót szerveztek. Hát még mi mindenre képesek len­nének, ha... igen, ha kultúrházuk lenne?! Például a színdarabokat a tagok lakásán tanulják esténként, s itt folynak a próbák is. A rendezvények nagyrészét a kilencéves alapiskola tantermeiben tartják. Nyilvánvaló, hogy így nem mehet tovább... Méltó hajlékot a kultúrának! Az iskola este­­lente nem válhat kultúrházzá. Tarthatatlan ez a helyzet, már annál is inkább, mert példaként állított, kitűnően működő szövetkezete van a községnek. A több közös gazdaságból egyesített szövetkezet vezetőinek és tagságának jobban a szívügyévé kel­lene tenni a kulturális igények kielégítését. Nagyon is megérett a helyzet arra, hogy az egyesített szövetkezet tag­sága művelődése, kultúráltsága elősegítésére méltó hajlékot hozzanak tető alá. Ez közösségi, s egyben társadalmi ügy isi Pál Elemér, Zalaba Sikeres járási konferencia A nagy hideg ellenére is csaknem teljes számmal vettek részt küldöttek és vendégek a CSEMADOK kassai já­rási konferenciáján. Ott láthattuk R á c z Olivért, Vaskó Endrét, a kerületi és a járási pártbizottság kül­dötteit, valamint Dobos Lászlót, a CSEMADOK Központi Bizottsága kül­döttét, dr. M e d e Istvánt, a CSEMA­DOK járási elnökét, G y ü r e Lajost, SZABAD FÖLDMŰVES 1968. W .V, i a kerületi nemzeti bizottság magyar ügyeinek előadóját, s K r i c k 6 Gyu­lát, a CSEMADOK helyi szervezetének elnökét stb Dr. Mede István megnyitója után a beszámolókat vita követte, amely­nek keretében mintegy húszán szó­laltak fel. Az alapos, színvonalas vitá­ból arra lehetett következtetni, hogy a kassai járás magyar anyanyelvű lakosságának szívügye a CSEMADOK élete és működése. HEMERKA OLGA, Kasse csak nem akarod, hogy orvost, vagy mentőautót kelljen hívni... hátha tör­ténik valami!" Megtorpant. Ezt nem kellett volna talán az asszonynak mondania. Pont ezt nem. Inkább mondhatta volna, hogy vén bolond ... Egyszer már „uta­zott" mentőautóval. A szűk ablakon keresztül csupán a házak tetejét, a telefonpóznák fehér porcelánjait, a fák hegyét látta, s az út méterről-méterre vésődött a tudatába, apró, buta dolgo­kat figyelt meg, olyasmiket, amit máskor észre sem vett. Mereven állt, a szívverését figyelte. Az erek vadul doboltak a halántékán, már alig hallotta a zenét, a dob puf­fanását furcsán keveredtek szívveré­sével. Szóval üljek le a helyemre. Üljek le, és ne igyák sört, és semmit se, csak üljek a fenekemen és bámész­kodjak, amíg az egésznek nem lesz vége. Igen, bámészkodjak tétlenül, mert már öreg vagyok, nekem való ez, tőlem már senki semmit se akar, csak üljek és emlékezzek, vigasztal­jam magamat, hogy micsoda legény voltam valamikor, hogyan hajszoltam a lovakat széles e határon, keresztül­­kasul, s hogy senkt utói nem ért, és tíz sör után micsoda polkát vágtam le, a lányoknak még a lélegzete is elállt... Az áldóját! Jaj, de bolond voltam, csapnivaló bolond. Besózott szeleburdi. Hogy mi mindent végig nem csináltam!... Az anyja ne strassa! „Megyünk" — mondta határozottan, keményen megfogta felesége csukló­ját és húzta a táncolók közé. Mi ez ... csak keringő. Lassú, nyú­lós keringő, nyugtatta* magát. Később már nem gondolt semmire, nem is akart gondolkodni, úgy tűnt neki, mintha körhintán ülne s a világ bo­­hókásan örvénylene körülötte. Most szabadulni akart a hétköznapok kínos önvizsgáltaidtól, a gyógyszerek nye­lésétől ... megint kemény marokkal tartotta a gyeplőt, a szekér vadul ro­hant keresztül a falun, a libák ré­mülten, szárnyaikkal verdesve mene­kültek előle, s a vénasszonyok öklü­ket emelgették utána, fenyegették, kiabáltak, hogy talán megbolondult ez az öregember, tönkre akarja ma­gát nyomorítani? ... Énekelni szeretett volna, telt tüdő­ből, úgy, mint azt négy-öt sör után illik. Egyszeresek megállt. Az emberek ropták körülötte a tán­cot. Eszre se vette őket. Hirtelen rosszullét fogta el, kiverte a veríték. Bűnbánóan nézett feleségére, próbálta eltussolni a dolgot, a tánc tovább kavargóit körülötte, s ő egyszeriben úgy érezte, hogy teljesen egyedül ma­radt. „Látod, látod..." — korholta az asszony. „Hát mi történt, no ... perdültem néhányat" — válaszolta, de hiába pró­bálta palástolni hangjában a remegést. (Szlovákból fordította: B. P. I.J Mit művelsz most anyám? Olyan régen láttalak hogy az idő befeketíti bennem ősz hajad olyannak fest amilyen akkor voltál mikor mindennap szólíthattalak Látod ritkán írok neked Nem történik velem említésre méltó s úgy látszik gondolataim sincsenek veled megoszthatók csak emlékeim — bölcs mondásaid simogató tekinteted erdő-éneked szél-sírásod tüskével tűzdelt egész életed Kérlek ne neheztelj rám Mama Téged semmi sem bosszant jobban a hiábavaló beszédnél tőled tanultam a takarékos szavakat in Rád ismerek naponta szavaimban és cselekedeteimben J Mert megraboltalak ^ s hordozom magamban 5 túszként a í*S természeted. 28. „VÁLTSON HOLNAPRA JEGYET“ Alikon minden új volt. Az erős mar­habőr csizma, a vízhatlan nadrág és a palackzöld kabát. Az egyik vállán puska vászontokban, a másikon félig üres hátizsák. Felment a TU—104-es lépcsőjén, megkereste helyét — az ablak mel­lett volt —, és belesüppedt a székbe. Hűvös nap volt, az utcán jól jött a kabát, de a repülőgépben meleg volt. Alik azonban nem érezte. A légikis­asszony savanyúcukrot, gyümölcsöt, kekszet, üdítőitalt kínált, de Alik semmit sem fogyasztott. Lopva meg­nézte a szomszédját, és mozdulatlanul ült a helyén ... Nevetséges volna azt hinni, hogy Alik nem találta ki, kiféle-miféle ez a Kokó, és mivel foglalkozik. Mind­járt azon az estén, amikor megálla­podtak, Aliknak az az érzése támadt, hogy figyelik. Éjszaka elhatározta, hogy elmegy az állambiztonsági szer­vekhez, és mindent elmond. Ezzel a gondolattal aludt el. Reggelre azonban nyoma sem volt a tegnapi félelemnek. Nem is ment el az állambiztonsági szervekhez. Alik józanul mérlegelte, hogy mi lesz, ha önként jelentkezik, és mi tör­ténik akkor, ha nem tesz feljelentést. Az első esetben búcsút kell mon­dania eddigi életének, társadalmilag hasznos munkához láthat, és elveszíti azt a kis tőkét, amelyet megszerzett. Nem számíthat arra, hogy az elhárí­­tóknak elég, ha elmondja a Kokótól kapott megbízást. Feltétlenül meg­kérdezik, hogy jutott idáig? És kény­telen lesz mindent bevallani. Lehet, hogy megbocsátják neki Kokót, de a többit biztosan számon kérik. Utána járhat kihallgatásra a rendőrségre, az ügyészségre. Ez így nagyon bonyolultnak látszott. És a másik út? Alik megszokta, hogy nevén nevezze a dolgokat. Ez a feladat egyszerűen mondva kémkedés. Alik ismerte a törvénycikket, amely erre vonatkozik. De valóban olyan nagy a kockázat? Kokó régi üzletfele. Igaz, tevékeny­ségüket a törvény bünteti, de ha va­lakik elítélendőnek tartották volna kapcsolatukat, már tudtukra adták volna. Illetve elválasztották volna, államkőltségen elkülönítették volna őket. Az az állomás, amelyet Kokó meg­nevezett, messze van. De miért menne el oda? Földet az udvaron is felmar­kolhat, víz meg a csapból is folyik. Aztán meg egye a fene Kokót, többé semmi köze hozzá. Ezek a gondolatok megnyugtatták. Ám még ugyanazon a napon véletle­nül találkozott Kokóval az utcán. Ko­kó belekarolt, és azt ajánlotta, hogy sétáljanak egy kicsit. A Nagy Színház felé ballagtak. — Mi újság? — kérdezte Kokó. — Attól függ, mire gondol? Kokó hallgatott egy sort, majd mé­zesmázos hangon így szólt: — Öva intem magát, Alik.. Alik elcsodálkozott. Mi a fenét akar tőle? Először belerántotta, most meg óva inti... Kokó megnyalta az ajkát, és foly­tatta­— Maga még fiatal, de ahogy isme­rem, eléggé gyakorlatias. Igaz? És nem tartanám meglepőnek, ha arra gondolna hogy minek utazzon olyan messzire? Nem gondolt még erre? Alik beharapta az ajkát. Még korai neki arra gondolni, hogy ki tudja játszani Kokót. Kokó nem várt Alik válaszára. — Nagyon kérem, ne tegye ezt. Csak felesleges vesződséget, kellemet­lenséget okozna. És ne halogassa. Mi­nél előbb, annál jobb. Odaértek a Nagy Színházhoz. Kokó megállt. Alik mind ez ideig egy szót sem szólt. — Nem az Aeroflot pénztárába megy? — kérdezte Kokó. — De igen. — Váltson holnapra jegyet — ta­nácsolta Kokó olyan hangon, mintha arra akarná rábeszélni, hogy nézzen meg egy jó filmet. — Ez éppen idő­ben lesz. Alik valóban megváltotta a jegyet. Ettől a pillanattól állandóan úgy érezte, hogy figyelik, de nem azok, akik az állam biztonságán őrködnek. — • - • Kérem, kapcsolják be az öve­ket! — hallotta Alik a légikisasz­­szony hangját. Ügy tűnt fel neki, hogy csak most szálltak fel, és lám, mindjárt leszállás. Kissé zúgott a füle. A turbinák más hangmagasságra váltottak. Enyhe ütődés, a padló remegni kezdett a lába alatt. Lassan minden elcsende­sedett, a repülőgép megállt. „MI NEM SAJNÁLJUK A FÖLDET“ Az állomáson Alik megtudta, hogy mikor megy a vonat arra abizonyos állomásra, mikor ér oda, és mikor van vonat visszafelé. Az időpontot nagyon megfelelőnek találta: 9 órakor ér oda, és 14.37-kor indulhat vissza. Jobb kedve lett. Moszkvából az egész olyan messzinek és bonyolultnak tűnt, de lényegében nem egészen két nap alatt elintézheti az egészet. ... Az öreg, nyikqrgő vagonokból összeállított póstavonat nem akart expressznek látszani Minden állomás egyformán kedves volt neki, minde­nütt készségesen és hosszan várako­zott, egyiken sem rohant át pökhen­dien, mint a gyorsvonat. Alik még so­hasem utazott ilyen vonaton, és ezen UTOLSO

Next

/
Oldalképek
Tartalom