Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-03 / 5. szám
PÉLDÁS KÉPVISELŐ Az élet folytonos körforgás, ugyanakkor megújulás is. Az újrakezdésnek mindig van valami sajátos öröme. Oj nekibuzdulások, hogy az előttünk álló jövő még szebb, még tartalmasabb legyen. y Erre gondolok most, amikor a választások előtti időszakban a nemzeti bizottságok funkcionáriusaival, képviselőkkel hoz össze a sors. A beszélgetések fonalát szőve az eltelt időszak latolgatása és a jövő tervei kerülnek napirendre. Négy év nagy idő is meg kicsi is. Ahhoz nagy, hogy sokat változzon az ember sorsa, de ahhoz kicsi, hogy teljesen átalakuljon. Bárhogy is van — négy esztendő summázása közben — az embert kell látnunk, aki napi munkája mellett, az élet apró cseprő gondjaival együtt vállalja a közös ügyek intézését is, a nemzeti bizottságok szakaszán. Csicsai Sándort a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság képviselőjét pár év óta ismerem. Amikor találkoztunk, — az egyéni gondok mellett — rátértünk közügyekre, munkára, nehézségekre és örömökre egyaránt. Mert mindenből bőven kijutott számára. De addig, amíg kiérdemelte a választők bizalmát, hosszú utat kellett megtennie. Tudtam hogy parasztcsaládból származott. Azt kérdeztem tőle: mi szeretett volna lenni gyermekkorában? Mik voltak az álmai? — Almaim voltak. De mi lehettem volna? Az idő kerekét megállítani azonban nem lehet. Az ifjú évek elszálltak, s a történelem más irányt adott életünknek. A hatvanas évek elején az ekeli szövetkezet kertészeként dolgozott. Később elhatározta, hogy tanulni fog. Így is lett. Beiratkozott a mezőgazdasági szakközépiskolába és sikeresen el is végezte. Utána visszatért a szövetkezetbe. Elnökké választották. 1962-ben vette át a földművesszővetkezet irányítását. Rövidesen áttekintést nyert az EFSZ addigi gazdálkodásáról, a lehetőségekről, az emberek megszerették őt. Megszerették, mert látták, hogy kemény keze van ugyan, nem tűri a lazaságot, de látták azt is, hogy a szövetkezet javát akarja. Azóta is kitartóan hajtogatja a maga igazát. Tudja, hogy csakis példás, kitartó munkától függ, hogyan alakul tovább az emberek élete. Nagy része van abban, hogy az addig gyerekcipőben járó szövetkezet ma a környék élenjáró közös gazdaságai közé tartozik. A szövetkezetben elért eredmények is igazolják, hogy méltán bíztak benne a választók, négy évvel ezelőtt. És nem is alaptalanul, mert Csicsai Sándor a járási nemzeti bizottság mellett működő vízgazdálkodási ko-Csicsai Sándor misszió elnökeként példásan végzi a reábízott feladatokat is. Mint elmondotta, ez év áprilisáig az árvízsújtotta községekben elkészül a vízvezetékhálózat. A bizottság nagy gondot fordít a kanalízációra is a járásban, amely nagyban megkönnyíti majd az öntözést a járás egyes mezőgazdasági üzemeiben. Mindez mellett otthon a helyi nemzeti bizottságban is tevékeny munkát végez. Nagy része van abban, hogy az elmúlt esztendőben felépült az új iskola, a sáros utak helyébe pormentesek épültek... Nap mint nap közelebb kerülünk a választásokhoz. Néhány esztendő tapasztalatának birtokában az egyszerű emberek, akik a múlt választási időszakban leadták szavazataikat, könynyűszerrel megállapíthatják, hogy képviselőjük hogyan tevékenykedett, mit tett a község érdekében. A napokban sok éves munkában és eredményekben gazdag tapasztalattal rendelkező képviselőt Jancsa Ferenc elvtársat, a Kőhídgyarmati Helyi Nemzeti Bizottság elnökét kerestem fel. Szerény embernek ismerik választói. Magáról keveset, de az elvégzett munkáról annál többet mondott. Hosszú beszélgetés közben megtudtam tőle, hogy eleinte a Párkányi Járási Nemzeti Bizottságon dolgozott, majd 1960-ban a területi átrendezés után lett a Kőhídgyarmati Helyi Nemzeti Bizottság titkára, s az 1964-es választások alkalmával ugyanitt elnöknek választották. Aki látta a második világégés után Kőhídgyarmat arculatát, csak az tudja igazán felmérni mit fejlődött ez a falu. Szemtanúja voltam a réginek, s látója, fölmérője az újnak. Jancsa elvtárs így beszél: — Ügy határoztunk, ezt tettük ... Mindig többesszámban. Nem he- Jancsa elvtárs, lyezi magát előtéra falu példás be. Valójában mozképviselője gatója, éltetője a lényeges fejlődésnek, a faluszépítés különféle mozzanatainak. Az 1960-as esztendőben társadalmi munkában megkezdték a parkosítást. Példamutató cselekedet volt a környező falvak számára is. Természetesen a helyi szövetkezet nagy részt vállalt a munkából. Gépeket és fűmagot adott, kertésze pedig virágokat palántáit az ágyasokba. A parkosítást a gyalogjárók karbantartása követe, majd a betonjárdák váltották fel az előzőleg gondosan elterített kavicsos sétányt. Terv-Elfoglalt ember. Magánélete? — Olyan nemigen van. Az én beosztásom, s egyáltalán bármilyen társadalmi funkciót betöltő egyének nem ragaszkodhatnak a nyolcórás munkaidőhöz. Esténként járja a környező falvakat. Hol ide, hol oda hívják megbeszélésre. Sokszor előfordul, hogy nap nap után hiába várja otthon a család. Szeretik, megbecsülik őt az emberek. Bíznak benne, s erre a bizalomra jó munkájával, kezdeményező-készségével szolgállt rá az elmúlt választási időszakban. Beszéltem másokkal is, akik jól ismerik. így többet tudtam meg róla, mint amennyit ő árult el magáról. —ta— szerint 1970-ig 6 km-nyi beton gyalogjárót építenek. A sportolók és támogatóik is kedvvel jelentkeztek munkára, és felépítették a futballisták öltözőjét. Nem kevesebb mint 230 személy 1184 brigádórát dolgozott le itt. Ezt követte a belutak és a hidak karbantartása, s építése. A munkában 800 személy közel 5000 órát dolgozott le társadalmi munkában. A nemzeti bizottságnak a tömegekhez való jó viszonyát és kapcsolatát bizonyítja, hogy a neónfény bevezetésénél is segítséget nyújtottak a lakosok. Ki-ki a saját háza előtt kiásta az oszlop helyét. Továbbá a nyilvános vízvezetékhálózat (2300 fm) csőrendszerének lefektetésénél 1810 órát dolgoztak le, így jutott a falu végre élvezhető, egészségügyi szempontból kifogástalan minőségű ivóvízhez. Ugyancsak részt vettek a Jednotá üzlete alapjainak kiásásánál, betonozásánál, s magát az épületet a HNB építőcsoportja készítette el. Ezenkívül más társadalmi munkák is akadtak a faluban, melyekben a lakosok a nemzeti bizottság kérésére szívesen részt vettek. Legnagyobb gondot talán a kultúrház hiánya okozza. Igaz, idén megkezdik egy közművelési otthon építését. Lesz benne olvasóterem, könyvtár, fiatalok klubja, valamint a nemzeti bizottság helyiségei. De színházterem építésére csak későbben kerülhet majd sor. Ez az épületcsoport kb. félmilliós beruházást igényel, de a nagyterem építéséhez, mely szoros tartozéka lesz a művelődési otthonnak, nagyobb öszszegre lesz szükség. összegezve, örömmel állapíthatjuk meg, hogy a kőhídgyarmati lakosság a falu szépítési akciókban kb. másfélmillió korona értékű munkát végzett. Tíz különféle dícsérőoklevél található az elnök irodájában. Közülök több nevére szól, másik részét pedig a nemzeti bizottság kapta. A dicséret mindenképpen az irányítót, az elnököt, a tanácsot, a képviselőket s természetesen mindazokat illeti, akik valamilyen formában részt vettek a faluszépítési munkákban. Hoksza István (Folytatás az 1. oldalról.) Minisztériumi kitüntetésben részesültek Hanzel István tizenhárom éves korában kezdett az üzemben dolgozni. Belépés előtt, 1926-ban volt a nagy sztrájk, ahol 10 százalékos munkabéremelést harcoltak ki a cukorgyár dolgozói. A fiatal gyerek kíváncsi érdeklődéssel hallgatta az öregek megemlékezését a sztrájkról. Akkoriban még nem igen értette, mit jelent e szó. Később azonban megtanulta, s most mint pártfunkcionárius tevékenykedik az üzemben. Mint a központi pártszervezet elnöke kilenc részlegszervezet munkájáért felelős. Mivel feladatát odaadással végzi, ő is miniszté riumi kitöntetésben részesült. Ketten száznyolcvan évet dolgoztak a gyárban Karcsi bácsi. így hívja mindenki az ünnepi gyűlés legidősebb résztvevőjét. Az apja Letocha Vendel még a kezdet kezdetén 1884-ben került a gyárba, ahol több mint egy fé' évszázadon át dolgozott. A fia. Karcsi 1907-ben lépett munkába és 1924-től mint művezető dolgozott. Az 1926-os sztrájk idején ő volt az üzemi bizottság elnöke és így az ő érdeme is, hogy eredményes volt a munkásság összefogása. Karcsi bácsi együtt nőtt, öregedett a gyárral. Ezért fájt neki oly nagyon, hogy a második világháborút követő években ok nélkül elbocsájtották. Igaz, nem sokáig tudták nélkülözni a kiváló szakembert, és így visszahívták a nyugdíjjogosultság előtt álló művezetőt. Ezt Karcsi bácsi, azzal hálálta meg, hogy majdnem hetven éves koráig szorgoskodott a gyárban. Egy egész sor szakembert nevelt a hoszszú évtizedek alatt. A keze alól kikerültek sok tisztelettel emlékeznek mesterükre, akiknek sokat köszönhetnek. A deres hajú művezető még mindig szereti az üzemet és ezért néha boszszankodik is. Szerinte manapság egy kicsit hosszúra van engedve a gyeplő. Valamikor órabérben dolgoztak az emberek, mégis sokkal nagyobb volt a fegyelem. Néhány évvel ezelőtt, amikor Karcsi bácsi nyugdíjbp ment, már-már úgy tűnt, hogy a család végképp szakít a gyárral. Nem így történt, mert fia, Tibor, egyébként gyógyszerész, apja nyomdokaiba lépett és tisztviselőként dolgozik az üzemben. Emellett az üzemi bizottság titkárának funkcióját is betölti. Nemcsak egy, hanem több olyan család is van a gyárban, ahol már az unoka, dédunoka váltotta fel a kiöregedetteket. Ezért mondják a diószegi cukorgyár dolgozóira — olyan mint egy nagy család. Ott segítenek, ahol szükséges. Halasi István, a kisebb megszakításoktól eltekintve 25 éve dolgozik a gyárban. Jelenleg, mint udvarmester, irányítja a feldolgozásra váró nyersanyag szántását. A régi ismerőst tavaly nagy meglepetésre a rimaszombati cukorgyár udvarán találtam. — Eljöttem betanítani az embereket — mondta magyarázatként. Az idén jóval messzebbre, a forró Afrikába kellett repülnie. Több hónapot töltött Ghánában és a Csehszlovákia által épített cukorgyárban négereket tanított az ezerágú mesterségre. Bizony nem volt könnyű dolga a pokoli hőségben. Az írni-olvasni nem tudó emberekkel dolgozni nem leányálom. Ha valamit el akart érni, mindig személyes jó példával kellett elöljárni. A daru kezelését ötvenszer is meg kellett mutatnia, míg valaki hajlandó volt a dűlékenynek látszó gép kezelését elvállalni. Végül is emberséggel, türelemmel sikerült a ráérős embereket megtanítani a munkára. ☆ Százéves a diószegi cukorgyár, mely nemcsak a városka felvirágzásában jelentős, hanem azért is, mert olyan kiváló szakemberek nőttek ki a falai közül, akik nagyban elősegítik a korszerű cukorgyártást. Mindenki Karcsi A harmadik generáció Lev^'aa bácsija Tibor is a gyárat választotta Halasi István LACIKA tragédiája Sz. László, a« Jókai iskola növendéke a rossz előmenetelő tanulók közé tartozott. Kétszer ismételt, tizenhárom esztendős korában még mindig az ötödik osztályban vesztegelt. Egy alkalommal a tanítója megkérdezte tőle: „Mondd, fiam ... miért nem tanulsz egy kicsit jobban?“ A lomposan öltöztetett, maszatos rosszdiák válasza, — most, hogy ismerjük a fejleményeket, megdöbbentő: „Van is nekem kedvem tanulni... élni sincs!...“ Sz. László 1967. december 26-án felakasztotta magát. Az embereket felháborította az eset. — Ha az a szerencsétlen gyerek ötször jóllakott az életében, akkor jól — nyilatkozik Sz.-ék egyik szomszédja, T. Jánosné. — Az apja (ütötte-ver^^lopni küldte. A hugocskájáP^ odahaza titokban főztek paprikáskrumplit, mert éhesek voltak. A férfi részeg fejjel mindenkit elkerget a háztól... Tudja ezt az összes szomszéd, hisz látjuk, mi történik! ... — Nálunk is aludt egyszer Sz.-né — bizonyítja G. Sándor. — Kellemetlen is volt... nem szeretek én más ügyeibe beavatkozni ... — A paprikáskrumpliról én is tudok. Ott voltam — magyarázza K. Jenőke. — Lacika pajtásom volt, nagyon félt az apukájától. Bedecs Pállal Sz.-ék háza előtt álldogálunk. Lacika osztályfőnöke borúlátó: — Rövid ideje vagyok a faluban, ma álldogálok itt harmadszor. Eddig még sohasem sikerült bejutni. Egyszerűen kizárják a szülői látogatásra érkező tanítót. Mindenesetre körülnézünk kissé. Takaros ház, szépen rendbentartott kert, pedáns udvar. A tévé antenna arról árulkodik, hogy a család nem él éppen nyomorban. Mégis, ez a ház, magas, szögesdróttal ellátott kerítésével, a szomszédoktól néhány teleknyivel félrehúzódva, különös benyomást kelt az emberben. Gyerekek hozzák a hírt: „Sz.né a temető felé ment.“ Elindulunk utána. Az út hosszú, latyakos, nehezen haladunk előre. Bedecs Pál volt tanítványáról beszél. — Nem mondhatnám, hogy buta gyerek volt. Korántsem volt az. Nem törődtek vele. Állítólag rengeteget kellett odahaza dolgoznia. Megfigyeltem, hogy későn járt az iskolába. Reggelenként el kellett intéznie a bevásárlásokat. Sokat hiányzott ... több mint negyven napot ebben az iskolai évben. Hogy a gyereket elhanyagolták, ez nem csupán Bedecs Pál véleménye, az egész tantestületé. Szinte rendszerré vált, hogy a tanító nénik mosták meg a gyereket, igazították meg rajta a ruhát. Többek között az is előfordult, hogy Lacika, még harmadikos korában, részegen jelent meg az iskolában. A hazai verések nyoma többször észrevehető volt rajta. Félénk, bizalmatlan gyerek volt, de egy kis cirógatással, kedves szóval beszédre lehetett bírni. A tanítók tehát, ismerve a hazai körülményeket, nem fenyítették, inkább szép szóval, szeretettel próbáltak eredményt elérni. — Ha hirtelen felé indult az osztályban az ember, vagy felemelte a kezét, mindjárt összerezzent, menekülni akart. Hazulról is meg-meg szökött néha a nagymamájához, Kürtre. Egyszer be is Jelentette, hogy Kürtön fog iskolába járni, egyedül akarta az átiratkozást elintézni. Persze az ilyesmi szülői beleegyezés nélkül nem megy ... Bedecs Pál elgondolkodik, majd kisvártatva folytatja. — Pedig hát... itt jobb lett volna, ha a gyerekre bízzuk a dolgot. Végre találkozunk Sz.-nével. Beesett arcú, félénk tekintetű asszony. Marika, a kislánya bátortalanul bújik melléje. Később, szemtől-szemben Lacika tanítóival szinte részvétet ébreszt esetlen, feszélyezett viselkedésével. — A legutóbb miért szökött meg Lacika Kürtre? — Elvesztett százöt koronát, talán félt, hogy kikap. A férjem karácsony estére haza hozta, de még az este visszaszökött. Jelentettük a rendőrségen. Távirat ment Kürtre. Amikor a gyere kmeglátta a postást, hogy hozza a táviratot, elszaladt. A temető körül a bokrokban találtuk meg, tíz nappal az után, hogy felakasztotta magát... megfagyott, befújta a hó ... — Mint édesanyja nem érez lelkiismeretfurdalást a történtek miatt? — Én nem, én nem tehetek semmiről. — ön nem szokta megverni? — Nem. A férjem néha... — Néha? Ogy hallottuk elég gyakran. S azt se nagyon nézi hová üt.. . — Hát néha ideges ... Az „idegesség“ következményeit illusztrálják a kis Marika szavai. — Téged nem szokott apu megverni? — De igen. — Hogyan? — Bevágja a fejemet az ajtóba. — És a Lacikát? — Fejébe verte a vésőt, de akkor én Kürtön voltam. — Igaz, hogy lopni küldött benneteket? — Azt mondta Lacinak, hogy nem kap ki, ha elmegy a borsai határba szalmáért. — Véleménynünk szerint egy kissé eltúlozza az „idegességét“ a férje. Előfordult, hogy elkergette magukat hazulról? — tettük fel a kérdést újból Sz.nének. Félve, szinte suttogva mondja ki: — Igen, előfordult... — Fizetését haza adja a férje? — Haza. Nem nagyon jár kocsmába. Van otthon borunk. — Még egy kérdési Lacikának mit vettek karácsonyi ajándékul? —■ Nem vettünk semmit. Azt mondta a férjem, hogy majd vesz neki valamit. A kislány kapott ajándékot. Furcsa ajándékozási módszer. S bár feltételezhető, hogy Sz.né fél a férje megtorlásától, akit különben nem sikerült odahaza találnunk, mégis nagyon kevés az, amit mentségére felhozott. Mert nem elég egy gyereknek annyit mondani, hogy mosakodj, tanulj, ezt vagy azt csinálj — törődni is kell vele, ellenőrizni kell jól végzi-e feladatait. Az sem kifogás, hogy Sz-né dolgozik. Többgyerekes családanyák is dolgoznak s futja idejükből csemetéikre is. De meg kellett volna védenie gyermekét az apa brutalitásával szemben is. Takács Mihály, a nemzeti bizottság titkára mélyet sóhajt, amikor felteszem neki a kérdést. — Hogy őszinte legyek, hoszszú évek során foglalkozunk a családdal. Hol gyerek-ügy, hol pereskedés.. szóval mindig valami. Beszéltünk több ízben a szülőkkel, a gyerekkel... ha minden családdal ennyit kellett volna foglalkoznunk... Hát igen ... Mindenre a titkár meg az elnök erejéből sem futja. Ellenben Sz. László tragikus halála figyelmeztet. Társadalmunknak szárnyai alá kell vennie a hozzá hasonló elesett gyerekeket, akik semmiért se felelősek. S akikből szerető gondoskodással embert lehet faragni. Lacika apjával nem beszélhettem. Azt mondják ritkán jár haza. Az illetékes szervek remélhetőleg majd találnak rá módot, hogy elbeszélgessenek vele. Balogh P. Imre Tóth Dezső A falu elnöke - az elnök faluja
