Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-06 / 1. szám

MIHALOV/CS JÁNOS Az ifjúsággal együtt te is elmúltál örökre: Cifrahíd. Itt állök megmaradt emléked — a mohás kőoszlop előtt, kopaszon. Te öregebb voltál — hama­rabb elmentél. Majd egyszer én is követni foglak — Cifrahíd. Mikor még álltái — középgerendá­don gyereklábbal tanultuk az egyen­súlyozást. Rólad néztük az öreg Ben­­kőt, ahogy a Duna-parton a mozsara­kat sütögette, ha nagy ünnep volt, vagy a kerítőhálót kátrányozta egy­­egy nagyobb halászatra indulás előtt. Cifra karfád mellől lestük a cvikkeres franciatanárt, hogy megtanuljuk tőle tél idején — nem a franciát, ahogy illett volna, hanem a kadettugrást a zöld Jégen. Rólad láttam a legnagyobb harcsát, amit a Dunában, a Kutya­szorító környékén fogtak az öreg Borz Ándrásék. Akkora volt, mint a halászladik. Másnap a sok ember miatt, — mert a félváros nézte a pia­con, — el is késtem az iskolából. És rajtad kaptam az első pofont is — Cifrahíd ... Feri — régi kenyerespajtás — in­nen az öreg híd mohás oszlopától 1 zenek neked. Talán meghallod a sza­vam?... ☆ Abban az időben a nyilazás Járta a diákok között, mert ezt tiltották leg­jobban a tanárok. A nyílvesszőt nád­ból csináltuk. — Holnap 9 óra után kimegyünk a Sziget-orrára, szedünk nádat, — a Strázsahegy oldalában meg találunk kilőtt „ManIicher“-golyókat, azt rak­juk a végére a nyílvesszőnek. Nálunk a fáskamra oldalán köröket rajzolunk, aztán ott találunk célba lőni. Jó lesz, Jani? — tette fel a nagy kérdést Feri. De mennyire Jól... — Azzal meg­szorítottuk egymás kezét, mint ahogy Wínettou vagy Bőrharisnya szokta egy-egy elhatározás előtt. Másnap va­sárnap volt. ☆ — Van-e pénzed? — kérdezi Feri. — Van — de csak két krajcár. — Add ide, — majd megadom a felét. Aztán elfut Feri, s nemsokára visz­­szajön négy „Dráma“ cigarettával. Re­megve tettük az igazságosan megosz­tott két szál cigarettát a zsebünkbe. Odafönn a Sziget-orrán majd elszív­juk — ott nem Jár senki. ☆ Szállt a füst vígan a fűzfabokrok között és ijedezve rebbent fel az em­berszagtól egy vadkacsacsapat. Meg­szédülve néztük szemben az öreg­hegyet. Elszívtuk a Drámát. A kavics­szemeken lágyan csúszkáltak a hullá­mok. Kicsit szédelegve nekiláttunk a nád­szedésnek. Egyszeresek hallottuk ám, hogy valahol messze, delet harangoz­nak. Ismertük a hangot, a Kerek­­templom tornyából Jött. Elindultunk hazafelé. Hónunk alá szorítottuk a nádcsomót — aztán nekivágtunk a jó félórás útnak. Két hangon fütyültük a Hunyadi-indulót. Izzadt a homlo­kunk. Ijedtében le-lekoppant az öreg földre egy-egy sárgafejű vadgesztenye, — gömbölyű fényesen gurult ki a magja. Belerúgtunk. Azon tanultuk a „suttolást“. Néha melléje rúgtunk, máskor úgy tudtuk „lestoppolni“, akár a Payer Imre: a mesterünk. Ilyenkor ki-kinyekkent belőlünk egy-egy meg­elégedett nevetés. Olyan hirtelen, őszintén jött a hangja, mint a kutyáé, miikor a gazdájára talál. Olyan vak­­kantásféle volt, de gyerekhangon. Nagy kövér szöcske csapódott elénk. Feri hirtelen lehajol, elcsípi a két hát­só hosszú lábát, szalad vele a Duna felé, ráteszi a nádcsomó végére, — aztán betartja a víz fölé, kurjant egy nagyot, s a szöcske ijedtében hatal­mas szaltóval belelendül a vízbe... Csak egy zöld villanást láttam, — csak két szót hallottam: „eggyel ke­vesebb!“ ... Aztán újra az úton vagyunk, csörög a kavics a lábunk alatt, — megyünk. Ritmusosan zizeg a hónunk alatt a nádcsomó. A Kis-Duna túlsó partjáról ide hozza a szél a város zaját. ÜJ nó­tába kezdünk — de mielőtt a végére Jutnánk, elérjük a Cifrahídat. így Jutott Ferinek eszébe a megma­radt cigaretta. — Jő lesz elszívni, nehogy nálunk találják otthon! — mondta. Előkerül a mellényzsebből a „Drá­ma“. Foszforszínű lánggal sercen a kénes gyufa, pár pillanatnyi várás, amíg & fára ér a sárga láng — az igazi -i- aztán egy szippantás és föl­­száll a nagy, gomolygó kék füstkarika és a lábunk alatt megdobban a híd. Elindulunk, nagy legényesen, égő ci­garettával a szánkban. Hónunk alatt a nyílvesszőknek való nádcsomő ter­peszkedik. ☆ Nem hiszem, hogy többet léptünk ötnél. A domború hídon feltűnt szem­ben egy nagyon világosszegélyű, szür­ke kalap. — Jaj, a történelemtanár! — hallom a vészjelet, amire az ijedelem tett hangfogót és fehér csík lendül nagy ívben a víz felé: a Feri cigaret­tája. Én lefékezem a lépést, de már feltűnik a pirosarcú, szigorú fe], alig volt annyi időm, hogy az égő Drámát a kabátom zsebébe süllyesszem. Aztán oldalba lököm Ferit a könyökömmel, hirtelen odasúgom még, hogy sies­sünk, talán sikerül, — aztán nekiló­dulunk az útnak, merészen a tanár ;j T enyér-áldás ;j !> (REICHER JÁNOS GÜTÄI KOVÁCSNAK) j! nem vagy te Michelangelo <[ '» csak képe lóg műhelyed falán I» kő és vas-királyság találkozása <[ véső-szikra s faszén-tűz hajnalán S I» patkót s járomszöget nem kovácsolsz ji I* de szőlőfürtöt izzad a kalapács ]» <[ vas-nedű ömlik belőle <• vas-emlősök tátott pofájába üllőd kalapácsod s meztelen vasdarab i[ I fénylik éjszakádba [i sötétíti be nappalaidat szomszéd örömére mások haragjára i [ zongorázik ütéseid vére ij üss fiad kezére halhatatlanságod 1, ne csak vasba formáld <j Keszeli Ferenc felé. Köszönünk. Föltartja a szürke napernyőjét. AlIJt int! Megállunk ... Lábam alatt, mintha tűzhányóhegy lenne a víz helyett. — Hol voltatok? — kérdi vésztjósló hangon. — A Sziget orrán — mondjuk meg­szeppenve. — Mit csináltatok ott? — Nádat szedtünk. — Aztán minek a nád? — Édesanyánk küldött, — a kanári­nak kell a kalitkájába, hogy jobban tudjon ugrálni... — mondta Feri. — Nektek is van kanáritok? — bök felém a szürke parapléval. — Nem, nekünk nincs kanárink, — nekünk egy tarkafejű stiglincünk van, annak viszem — hazudom. És kínosan szorítom a zsebem, de úgy látszik rossz helyen, mert füstszag csap meg, aztán egy tompa Roppanás — a ciga­retta kiégette a zsebem és leesett a híd padlójára, a tanár lába elé. — ?? ... Gazember, hát ez is a stig­­lincnek kell? — bök oda a napernyő­jével az égő cigarettacsutka felé, a szabadon maradt kezével meg villám­gyorsan képentöröl. Csak úgy szikrá­zott a szemem. ■Ür Régen elmúlt a hatalmas pofontól a fülem csengése, de még most is hallom a rikácsoló hangját: — Nesze stiglinckém, nesze — itt a nád! Zigmund Hubáőek: PÁSZTOR (kovácsolt réz) <1 ALEXANDR TVARDOVSZKIJ: Jegyzetfüzetemből || i[ Mily nyomorult sors angyala szállt le velem: ]> — anyám az utolsó napon is robotolt, széna-terítve, erdei ártereken; <[ jött a perc — s ágya fenyők szőnyege volt. S j» Rámforrtak erősen e születés jegyei: S '[ — jelentésük az ifjúkor óta tanít: ([ i1 — bőrömön égtek az erdő tűhegyei, j> míg a rétről a szomszéd asszony hazavitt. <[ És sose bántam a gúnyt, az ujjmutatást, — „Erdőben született!“ — mit a pletyka susog, S sem a jósolgató boszorka-vihogást: (' — „A fenyves-aljból valót <> nem marják a farkasok!“ S Sajnos, a sors nem követ jóslatokat. <[ Igazi tűk lettek azok a tűlevelek. (' |i S acsarogva a vad S <[ horda, — a sunyi had <[ rámtör a farkas faj, tépi életemet. ]> De mégse hiába szült az erdei föld: ji <! — nem fal fel a csorda — csak éhében üvölt. <! Eltűnve az élők sorából, mint öregasszony, elfeledett, — szabadságon a másvilágról — hálát, nyugodalmat keresek. Sietni? — minek, hova? — Jó még a marasztaló nap melege! Ki nem álmodozott, hogy onnét látogatóba átjön ide? Nyaralni jött tavalyi lakos; múltba tűnt: — minden oda már. Ama végső perc jötte se rossz; — mögöttem az élet, a halál. Mintha a kincstári lakást is visszaveszik — se búm, se bajom., Szórom a pénzt, minek az már, hisz van nekem itt — nyugdíjra! —■ jogom. Váci Mihály fordítása MUNKÁBAN A HAZUGSÁGVIZSGÁLÓ GÉP Sűrűsödtek a felhők, a fehér szín hamarosan ólomszínűre változott... Északról, a tenger felől pedig fekete fellegeik közeledtek. Vihar készülődött, de a levegő friss volt, mint kora reg­gel-Előbb aprószemű eső esett, aztán az almafák lombján és a bokrokon koppantak az első súlyos cseppek. Néhány pillanatra csend lett, mintha az eső nekihuzakodna, aztán hirtelen eleredt a zápor. Pavel a ház ajtajában állt, amikor a kapu előtt megállt egy autó. AZ úton felbukkant a kövér Alekszandr. Olyan kényelmesen ballagott, mintha sütne a nap. Bársonykabátja rögtön átázott. Felment a lépcsőn, végigsimí­tott rövid haján, lerázta a tenyeréről a vizet. Elmosolyodott, és köszönés nélkül így szólt: — Magáért jöttem, fiatalember, jöj­jön velem. Ugyanazon az útvonalon mentek, mint eddig, de egy másik villánál áll­tak meg. Aleszandr végigvezette Pa­­velt a folyosón, és kinyitott előtte egy fehér ajtót. Beléptek egy szobába, amelyről nem lehetett tudni, hogy orvosi rendelő-e, vagy laboratórium. Az ablak mellé állított asztalnál egy fehérköpenyes, ötven év körüli, so­vány, beteges arcszínű, szemüveges férfi ült. — Nem tudja, miért hozták ide? — kérdezte a férfi Alekszandrtől néme­tül, közben Pavelt figyelte. Pavel arra gondolt, hogy minél előbb meg kell szabadulni attól a kel­lemetlen érzéstől, amely mindig el­fogja, valahányszor német beszédet hall. Ogy érzi, a füle elhal, mintha megfagyott volna, s ezt bizonyára más is észreveszi. Rendkívül nehéz úgy tenni, hogy nem ért egy nyelvet, ame­lyet kitünően beszél. Mennyivel biz­tonságosabb lenne, ha valóban nem tudna németül... — Én nem mondtam neki semmit — válaszolta németül Alekszandr. Az­tán Pavelhez fordulva oroszul foly­tatta: — Vetkőzzön le derékig, a dok­tor úr megvizsgálja. Az orvos fogta a fonendoszkópot, intett Pavelnek, hogy menjen köze­lebb, és a hideg membránt a mellére szorítva, a szívét hallgatta. — Beszéljen vele — mondta Alek­­szandrnak. — Nincs valami baja? — Nem mondhatnám. — Sportol? — A foglalkozásom megkívánja, hogy állandóan Jól legyen az erőnlé­tem. — Hát igen, magának futni is kel­lett — Pavel szökésére célzott. — De ezt a ... hogy is hívják ... cselgán­csot ismeri? Ez a kérdés ártatlannak látszott, pedig nem is volt olyan egyszerű. — Cselgáncs? Az is valami?... A börtönben sokkal jobb dolgokat is le­het tanulni. — És németül csakugyan nem ta­nult meg? Pavel úgy érezte, hogy a fonendo­­szkóp membránja erősebben rányomő­­dott a mellére. Széttárta karját. — Warum? — kérdezte Alekszandr. Pavel úgy döntött, hogy egyszer és mindenkorra végez ezzel a kérdéssel. Németül válaszolt: — Darum. Alekszandr elnevette magát. — Szóval mégis tanult? — Az iskolában. De én nem szeret­tem. Mikor a nyelvóra következett, a srácok leléptek focizni. De azért az öreglány, a német tanárnő, mégis adott egy hármast, hogy ne rontsa le az iskolaátlagot. — Más nyelveket nem tanult? — Miért? Talán egykori diákra ha­sonlítok? — érdeklődött Pavel. — Nem... Csak úgy megkérdez­tem ... — Elég — mondta az orvos oroszul. Az orvos megfogta Pavel karját, és a szemben levő fal mellé, az asztal­hoz vezette, amelyen egy hosszú ko­csis írógépre hasonlító műanyag do­boz állt. Fogott egy könnyű, fonott széket, amelynek széles karfája volt. Kattant a zár, s az orvos leemelte a műanyag fedelet. Előtűnt egy készü­lék különféle kapcsolókkal, a tetején hengerrel és három pár különböző színű huzallal. A henger felett egy­mástól egyforma távolságban három írófej látszott. A készülék melletti dobozból az orvos elővett egy vastag, bordázott gumicsövet és egy másik, vékonyabb, sima csövet, majd pedig két brosstűhöz hasonló szorítót és két gumipárnát. — Tudja, hogy mi ez? — kérdezte Alekszandr a gépre mutatva. — A rádió-adóvevőhöz hasonlít — felelte Pavel. — Ez kérem, poligraf, a köznyelv hazugságvizsgáló gépnek nevezi. Is­merkedjenek meg. Maguknál a Szov­jetunióban sokat írtak erről a gépről. Nem hallott róla? — Meséltek valamit... egyszer a börtönben. — Ez a készülék olvassa az ember gondolatait. Pavel a kövérre kacsintott, mintha

Next

/
Oldalképek
Tartalom