Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1968-06-22 / 25. szám

Felszámoljuk az élelmiszeripart ért sérelmeket

daságt csoportjait, amelyek az egész termelési folyamatban és élelmiszerforgalomban lehetővé teszik a piaci értékesítés teljes kibontakozását. Má* szóval: előnybe, kell részesítenünk az állati eredetű árucikkek, főleg a hús-, a tej- és a baromfi-termékek kellő mennyiségű termelését. A növénytermesztés terén gondoskodnunk kell lakosságunk zöldség- és gyümölcsfogyasztási szükségleteinek teljes mértékbeni kielégítéséről oly módon, hogy egyidejűleg csökkenjen a táplálkozás szempontjából nem kívánatos szénhidrátoknak, nevezetesen a lisztnek és cukornak nagyarányú fogyasztása;

— az élelmiszeripar új termelési berendezéseinek létesítése folyamán arra kell ügyelnünk, hogy azokat kellő összhangba hozzuk a mezőgazdasági termelés feltételezett fellendülésével, azaz hogy elegendő befogadóképességű tartalék-raktárokkal rendelkezzünk előre nem látott mennyiségű mezőgazdasági nyersanyag-ellátás vagy utánpótlás esetére akár a tenyészidő alatt vagy annak elmúltával. Valamennyi termelési szakmában úgy kell elrendezni a helyiségek befogadóképességét, hogy arányban álljanak a lakosság folyamatos ellátásának követelményeivel. Ez annyit jelent, hogy 1970-ig, és az 1970-es esztendőt követő első években már fel kell építenünk a húsfeldolgozó ipar, a konzervgyártás, a mélyhűtő vállalatok, a borászat, a baromfi-feldolgozó üzemek stb. számára hiányzó, nagy befogadóképességű létesítményeiket;

— az élelmiszeripar fellendítésére a hazai nyersanyag-készleteken kívül a külföldről behozott nyersanyagot is fel kell használnunk, amelynek a szocialista tábor országaiból köztársaságunkba irányuló szállítmányai éppen Szlovákián haladnak át. Az új létesítményeik felvevőképességét úgy kell megszabnunk, hogy teljes mértékben kielégíthesse mind a hazai, mind pedig a külföldi fogyasztók bármilyen igényét mennyiségi és minőségi viszonylatban egyaránt. Ezzel megteremthetjük a Csehszlovákig Integrációs politikája számára szükséges feltételeiket, társadalmi költségmegtakarításokat érhetünk el nemcsak szállítási téren, hanem a szlovákiai munkaerő-tartalékok felszabadulásának kihasználásánál is. Ennek érdekében elkerülhetetlenül szükséges a gazdasági díjszabás-rendszer következetes meghonosítása. A jelenlegi állapotot, amikor a nyersanyag-szállítás költségei nem jutnak kifejezésre a termelési kiadásokban, nem tekinthetjük normálisnak;

— a korszerű élelmiszeripari termelésnek meg kell teremtenie a gépi eszközök, a berendezések és a csomagolás-technika számára szükséges feltételeket, ha ki akarja elégíteni a fogyasztók sokrétű követelményeit. Ott viszont, ahol a hazai gyártás nem képes eleget tenni ezeknek a követelményeknek, lehetővé kell tennünk a külföldi behozatalt. Csakis így teremthetjük meg azokat a feltételeket, hogy a nálunk gyártott élelmiszeripari termékek megüssék az európai színvonalat.

A feltüntetett elemzésből nyilvánvaló, hogy az élelmiszeripart az úgynevezett „vas-felfogásmóddal“ érvényesített népgazdaságfellendítés idejében nem értékeltük eléggé sem társadalmi, sem gazdasági vonatkozásban, amiért nem is teljesíthette a korszerű ipari társadalomban reá háruló valamennyi hivatását. Mindenekelőtt nem tudta komplex módon kiaknázni a hazai mezőgazdasági és élelmiszeripari nyersanyag-forrásokat, és ugyancsak nem tudta komplex módon biztosítani a lakosság folyamatos élelmiszer-ellátását a központi pénzügyi alapok leggazdaságosabb kihasználásával. Pártunk akcióprogramjának kidolgozásával kapcsolatban ezért már az elkövetkező időszakban arra a színvonalra kell emelnünk az élelmiszeripart, amely gazdasági és társadalmi jelentőségénél fogva megilleti.

L. SPACiNSKY mérnök,

a tudományok kandidátusa

A szőlőben mindig ezernyi a tennivaló.

Az öntözővíz hatása a talajra

Az öntözéses gazdálkodás az utóbbi években hatalmas méretekben fejlődik országszerte. A nagyarányú fejlődés mellett arra kell törekednünk, hogy az öntözéses gazdálkodás valóban gazdaságos legyen és olyan terméstöbblettel járjon, amely bőségesen visszafizeti a beruházási és üzemeltetési költségeket.

A helyesen alkalmazott öntözés feltétlenül terméstöbbletet jelent, de ez a többlet több tápanyagot is kivesz a talajból. Tehát az öntözéses gazdálkodás egyik legfontosabb követelménye, a szakszerű és bőséges trágyázás, a másik fontos követelmény pedig, hogy a száraz időszakban — a növények számára — a megfelelő vízmenynyiség valóban rendelkezésre álljon.

Néhány gondolatot szeretnék felvetni, amelynek ismeretét felhasználhatjuk az öntözés során. Gyakran előfordul, hogy a szövetkezetekben amikor megkérdezzük, mikor öntöznek és egy-egy öntözés alkalmával hány mm vizet permeteznek ki óránként és öszszesen, azt a választ kapjuk, hogy „aikkor öntöznek, amikor úgy gondolják, hogy a növény számára a talajban nincs már elegendő víz."

A vízmennyiséget illetően pedig sohasem tudják megállapítani, hogy mennyi vízre van szükségük. Általánosan addig öntöznek, míg a talaj felületén elfolyást nem észlelnek.

Pedig a víz tömöríti a talajt, így kisebb lesz a talajmozgás és a szemcsék közötti tér. Ha a talaj szerkezete nem tartós, akkor az öntözővíz szétmossa a morzsákat. Az ilyen talajból az öntözővíz kiszorítja a levegőt, a növény gyöikérzete elpusztul és megszűnik az anaerob baktériumok működése Is.

Sokan úgy gondolják, hogy az esőszerű öntözés a talaj szempontjából semmi kívánnivalót nem igényel. Hiszen ugyanaz történik, mint amikor esik az eső és azt gondolják, ha száraz időben öntöznek, minden követelménynek eleget tettek.

Általánosságban a talaj felső 60 cm-es rétegét kell fokozott vizsgálat alá vetni, mert kb. eddig a mélységig tudjuk a tápanyagokat a növényeik részére a talajba bekeverni, eddig a mélységig tudjuk a talajt gépi úton művelni és eddig a mélységig helyezkednek el a növényi tápanyagok feltárását végző baktériumok. Ugyancsak a növények gyökérzetének is 80— 90 °/o-a ebben a talajrétegben található. A talaj tömöttségét ebben a talajrétegben altalajlazítással, szervesanyag-gazdálkodással stb. javíthatjuk meg.

A 60—120 cm-es mélységben előforduló talajtömöttséget — bizonyos mértékig — csökkenthetpjk szarvaskerep, valamint egy- és kétéves fehérvirágú somkóró közbeiktatott termesztésével. Mindkét növény eléggé jól bírja a talaj levegőtlenségét, és erős karós gyökérzetükkel keresztülhatolnak a talaj tömődött rétegein is.

A magasabb talajvízű és víztelítettségű, aránylag sekély termőrétegű talajokon nagyon jő talajporhanyító növény a vöröshere. A vöröshere dús gyökérzetével egyrészt a talaj felső 60 cm-es rétegét porhanyítja, másrészt tarló és gyökérmaradványaival kh-iként kb. 130 q istállótrágyának megfelelő szervesanyagot hagy vissza a talajban.

Az öntözéses gazdálkodás során figyelembe kell venni azt is, hogy öntözéssel a művelés alatti szintek beiszapolódnak, mert az anyag bemosódása sokkal gyorsabban következik be, mint az öntözés nélküli termesztésnél. Ezért az öntözéses gazdálkodás során fontos követelmény, hogy legalább 4 évenként az altalajt fellazítsuk 40—50 cm mélységig, a szántási mélységet pedig évenként változtassuk, továbbá pillangósvirágú takarmánynövényeiket iktassunk a vetésforgóba.

Az öntözéses növénytermesztéskor mindig ismernünk kell a talaj holt és hasznos víztartalmát, mert csak így tudunk számításokat végezni arra, hogy kát. holdanként egy bizonyos mennyiségű szárazanyag-hozam eléréséhez mennyi öntözővízre lesz szükségünk. A gazdaságos növénytermesztés egyik legfontosabb és nélkülözhetetlen tényezője az öntözővíz. Ennek következtében mindig arra 'kell törekednünk, hogy minél több vizet tárolhassunk a tenyészidőszakra.

László László,

tudományos munkatárs,

Mosonmagyaróvár

________________

séges térfogatát. Szélesebb terjedelemben szintén lehetetlenség a korszerűsítést biztosítani s « tudományosműszaki vívmányok forradalmasító eredményeit a gyakorlatba átültetni.

Az élelmiszeripar állőalapjal kihasználásának hatásfokát híven tükrözik a Csehszlovák Szocialista Köztársaság 1967-es Statisztikai évkönyvének eredményei az 1966-os évre vonatkozólag. Ezek szerint az élelmiszeripar állóalapjainak 1000 koronás nyerstermelése 1716 koronának felel meg, az iparé általában pedig 844 koronának. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy az élelmiszeripar sajátságos követelményeiket támaszt a nyersanyagok és készáruk raktározásával, tárolásával szemben s megköveteli a szállítások fajlagos módszereit, amely szükségleteik csak növelik az állóalapokat. Más ágazatokban viszont egy évig vagy még annál is hosszabb ideig meg kell teremteni a

végzett munkával kénytelen kenyerét megkeresni. Munkaidejük tartama a termelés Jellegére való tekintettel fárasztóbb, mivel számukra nem létezik munkaszünet, sem vasárnap, sem ünnep, sem éjszakai nyugalom. A „szakma“ további árnyoldalát képezi az a körülmény, hogy Szlovákia élelmiszergyártó üzemeiben ma Is még nagyjában 3000 nő dolgozik éjjeli műszakokban, akik számos munkahelyen nehéz testi munkát kénytelenek végezni, ami szöges ellentétben áll a kormányunk által is elfogadott nemzetközi egyezményekkel. A munkafeltételeket még csak súlyosbítják az élelmiszeriparban elkerülhetetlen fajlagos termelési folyamatok, amelyek számtalan munkarészlegen, nevezetesen a növényi eredetű termékek feldolgozásánál [cukorgyárakban, sütödékben, édességgyártó üzemekben, pékségekben stb.) vagy nagyon magas hőfoknál, vagy pedig kifejezetten

Biz fkai termékmennyiség tekintsr tében az élelmiszeripar a legterjedelmesebb iparágak közé tartoílk. Társadalmi-politikai jelentősége ugyancsak számottevő, mert kielégíti a lakosság túlnyomó részének élelmiszer-szükségleteit. Szlovákiában 1966- han az élelmiszeripar 22 százalék erejéig vette ki részét az egész fizikai termékmennyiségből, termelékenység tekintetében pedig a második, legnagyobb 'iparágat képezi közvetlenül a gép- és fémmegmunkáló Ipar után.

Kiskereskedelmi árakban kifejezve tavaly például 13,9 milliárd koronára rúgtak az élelmiszeriparnak piaci fogyasztásra szánt szállításai, ami az egész kiskereskedelmi forgalomnak

52.4 százalékát tette ki.

Az élelmiszeripar jelentékeny mértékben hozzájárul az állam központi pénzügyi alapjaihoz. A Szlovákiában összesen 7 milliárd koronára tehető forgalmi adó alakításából az élelmiszeripar 3,6 milliárd korona összegben vette ki évente a részét, ami egy

51.4 százalékost hányadnak felel meg. Ne feledjük azonban, hogy ezek a számadatok nem fejezik ki pontosan a forgalmi adó-források valódi nagyságát, mert hiszen számos termelőüzem, nevezetesen a cseh országrészekben, szakágazati igazgatósága révén szolgáltatja be a forgalmi adót. Így például csupán a trnavai Egyesült Cukorgyárakból eredő forgalmi adó kb. 350 millió koronával csökkenti Szlovákiában a közvetlenül befizetett adóösszeget. Azt is meg kell említenünk, hogy még a fizikai termékmennyiségeik fenti adatai és további mutatók által sem merítettük ki az élelmiszeripar valamennyi lehetőségeit, amelyek a hazai nyersanyagforrásokból származnak.

Tagadhatatlan, hogy az élelmiszeripar társadalmi és ökonómiai jelentőségét nem becsültük fel helyesen az elmúlt húsz év alatt. Az úgynevezett ' „vas-felfogásmóddal“ érvényesített népgazdaság-fellendítés sem emelte az élelmiszeripar fejlődéséhez szükséges kellékeket a kívánt szintre, aminek következtében különböző érdességek keletkeztek az utánpótlás folyamatában. Ezek az úgynevezett deformációk az élelmiszeripar alábbi működési területeit sújtották a legérzékenyebben:

— a munkaerő-utánpótlást és azok

díjazását;

— az állóalapok feltöltését és korszerűsítését;

— a szociális higiénia követelményeit, aminek következményei az alacsony színvonalra süllyedt munkában és munkafolyamatban éreztették áldatlan hatásukat.

A munkaerő-utánpótlás problémái az élelmiszeripari dolgozóknak nagyon alacsony szinten mozgó anyagi érdekeltségéből származtak. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság 1967. évi statisztikai évikönyve szerint a dolgozók havi átlagjövedelme 1549 koronát tett ki országos viszonylatban, de az élelmiszeriparban foglalkoztatottaké csak 1379 koronát, Szlovákiában hasonló a helyzet azzal a különbséggel, hogy az ipari dolgozók havi átlagbére 60 koronával, az élelmiszeriparban pedig 50 koronával alacsonyabb. Ennél is kirívóbb a különbség az eddig előnyben részesített ipari ágazatok dolgozóinál. Ha pedig ezekkel az ipari dolgozóikkal hasonlítjuk össze az élelmiszeripar alkalmazottjait, úgy az utóbbiak pontszáma nem haladja meg a 62,9-et.

Valamennyi fejlett iparral rendelkező államban az élelmiszeripari dolgozóik keresete — a nemzetközi szervezetek évkönyvének tanúsága szerint — legalábbis hozzávetőlegesen megközelíti a többi ipari dolgozó keresetének szintjét, sőt egyes országokban mérsékelten meg is haladja keresetűik összegét. A szomszédos Ausztriában például az élelmiszeripari dolgozók százalékra átszámított keresete eléri a 105,1-et, Svédországban a 97,2 és Norvégiában a 98,7 százalékát. De 1950-ig nálunk is a többi ipari dolgozó szintjén mozgott az élelmiszeriparbeliek átlagkeresete és megütötte a 99,2 %-ot.

Fokozatosan azonban az említett érdességeik folytán előnyben kezdték részesíteni az „A“ csoportba tartozó termelési iparágak dolgozóit és ezzel egyidejűleg az élelmiszeripari alkalmazottak keresetének csökkentését. Az 1958-ban bekövetkezett munkabérrendezés során a legalacsonyabb fizetési csoportba osztották az élelmiszeripart, dolgozóinak pontszámát pedig 89-ben állapították meg összviszonylatban.

Amíg 1967 áprilisában egy mészáros-hentes havi 1690 koronát keresett,

addig egy emelődaru-kezelő ugyanabban a fizetési osztályban 2094 koronát kapott annak ellenére, hogy az élelmiszeripari munkakörnyezet több erőkifejtést igényel, nehezebb feltételeket támaszt és kedvezőtlenül befolyásolja a dolgozó egészségi állapotát. Hiszen jelenleg is még a termelő munkások 62—65 százaléka kézzel

4 SZABAD FÖLDMŰVES

1968. június 22.

mélyhűtött környezetben végezhetők (például az italgyártó üzemekben, sörfőzdékben, borászatban, tejggazdaságoikban, a hús-, baromfi- és halfeldolgozó vállalatok fagyasztóiban).

Csaknem valamennyi helyiségben —■ a szélsőséges hőmérséklettől eltekintve — magas a levegő páratartalma, amely a jeges hideggel párosulva nemcsak hogy nem járul hozzá a dolgozók erőnlétének növeléséhez, hanem egyenesen meghatványozza a foglalkozásból eredő megbetegedések és balesetek számát.

Mindezeknek a nemleges tényezőiknek tudható be, hogy egyre nagyobb méreteket ölt a munkásvándorlás, ami viszont hátráltatja a termelési folyamat zökkenőmentes menetét, csökkenti a készítmények minőségét, ront a gazdasági és technikai mutatók ütemtervén. Sok nehézségbe ütközik Ifjúmunkások toborzása és élelmiszeripar különböző ágazatai számára, mert a fiatalok ebben az iparágban nem látják jövőjüket biztosítva.

Akadozik az állóalapok bővülése Is, mert ha be Is rendeztek több új üzemegységet, mégis megbomlott egyrészt a mezőgazdasági piaci termelés, másrészt az élelmiszeripar feldolgozó kapacitása közti részarányosság.

Az újonnan létesített és régibb keletű élelmiszeripari üzemek hálózata és berendezése nem képes megoldani a lakosság élelmiszerszükségleteinek korszerű és folyamatos ellátását sem szerkezetileg, sem választék, minőség és tetszetős csomagolás tekintetében. Ez a nem kívánatos állapot pedig fölösleges módon és károsan érezteti hatását a mezőgazdasági és élelmiszeripari üzemek közti viszonyulásban.

Az élelmiszeripar társadalmi jelentőségének helytelen lebecsülését mind a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban, mind pedig magában Szlovákiában is szemléltetően bizonyítják a következő adatok: 1956 és 1965 között Csehszlovákiában 8,2 milliárd korona értékű beruházásokat eszközöltek az élelmiszeriparba és 2,5 milliárd koronát fordítottak főjavításokra. Ugyanezen idő alatt azonban nem kevesebb mint 9,8 milliárd koronát tettek ki az állóalapokból eszközölt leírások. A beruházások és főjavítások összege tehát — legalábbis gyakorlatilag — még együttvéve sem nőtt túl az egyszerű állományfelújításon. De ha figyelembe vesszük az állóeszközök beszerzési árainak ingadozását, még az állóalapok egyszerű felújításának öszszegét sem érjük el.

Ennek természetes folyamányaként nőttön-nőtt az állóalapok gazdasági és műszaki elhasználódása, amely az 1956. évi 50,7 százalékról 1965-ben már 56,7 százalékra szökött. Az elhasználódás arányszáma persze a rákövetkező években sem csökkent, hanem ellenkezőleg, tovább emelkedett.

Az állóalanokba beruházások alakjában eszközölt befektetések az élei. mtszeriparban alacsonyabbak, mint a?

iparban általában. Az állnalanok lüüf ! koronára számított beruházásai at . élelmiszeriparban 32,4, az iparban ál . tálában 57,8 koronát tettek ki 1956 > ban. 1968-ban viszont az előbbiber 51,2. az utóbbiban 84,5 koronánál . feleltek meg.

Az említett tényezőikből nyilvánvaló ; hogy az élelmiszeriparban általában t de főleg egyes részlegein még a fejlődés alapvető irányvonalait sem le hét meghatározni, amelyek segítsé gével — az egyre izmosodó mezőgazdasági termeléshez viszonyítva — biztosítani tudnánk az építkezések szűknyersanyagok, illetve félkészáruk tarteléiktárolásánaik lehetőségeit. Ezáltal azonban csökken az élelmiszeripar aktív állóalapjainak részaránya, amely 46,7 százalékot tesz ki, amíg az Iparban általában eléri az 54,8 százalékot.

Mindént egybevetve tehát azt mondhatjuk, hogy az élelmiszeripar anyagiműszaki alapjának jelenlegi helyzetét a térfogathiány és annak magas fokú hatásnövekedése, az állóalapok nagymérvű elhasználódása és elavult műszaki színvonala jellemzi.

Az élelmiszeripart ért igazságtalanságok és sérelmek legközelebbi átértékelésénél arról lesz szó, hogy azokat mielőbb felszámoljuk és kiküszöböljük. A lehető legsürgősebben meg kell oldanunk a bérpolitika égető problémáit olyképpen, hogy az élelmiszeripari dolgozók keresete helyes arányba kerüljön a többi iparágbeli alkalmazottak bérével és hogy a keresetek még ebben az évben és a következő esztendőben úgy módosuljanak, mint amilyen szinten mozogtak az előnyben részesített „A“ csoportbeli termelők munkabérének bevezetése előtt. Ugyanebben az összefüggésben. meg kell oldani az éjjeli műszakok rendezését, és azokért, valamint a szabad szombatokért és a munkaszünet napjaiért járó igazságos bérezés problémáit, de ugyanakkor számolnunk kell az állami költségvetés lehetőségeivel és szükségleteivel. Abból a megállapításból indulunk ki, hogy az élelmiszeripar a mezőgazdasági termeléssel egyetemben a múltban tetemes összegeket fizetett be az állam központi alapjaiba és ugyanezt teszi jelenleg is, ami a fenti követelményt jogossá és teljesen indokolttá teszi. Ezzel az élelmiszeripar és az élelmiszeripari dolgozók a szó legszorosabb értelmében visszanyerik társadalmi jelentőségük elismerését.

A termelés további fejlesztése, az állóalapok felújítása és korszerűsítése terén, valamint az élelmiszeripar tudományos-műszaki forradalmasítása eredményeinek érvényesítése során a következő elvekből kell kiindulni:

— a szakágazati és szakágazatközti viszonyulásokban úgy kell irányítanunk a termelési programok szerkezeti változásait, hogy összhangban álljanak a lakosság ésszerű táplálkozási elvei megvalósításának követelményeivel, tehát magával a helyes táplálkozással. Ezen cél elérésére ki kell majd használnunk az árutermelés azon gaz-