Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1968-06-15 / 24. szám

A túlszaporulat ellensúlyozása a madaraknál Több más országhoz hason- 16an köztársaságunk illetékes tényezőit is sokat foglalkoztat­ja a kérdés: hagyjunk-e szabad folyást a népszaporulatnak, vagy küzdjünk-e az esetleges túlnépesedés ellen, jóllehet e téren még távolról sem fenye­get bennünket olyan veszély, mint például Kínát, Indiát stb. Köztudomású ugyanis, hogy az ember az egyedüli élőlény, aki­nek módjában áll a születések számát tervszerűen szabályozni, vagy legalábbis szükség esetén csökkenteni. A nemrégen lezajlott „Kiéli Egyetemi Napok“ alkalmával rendezett előadás-sorozaton a jeles német zoológus, W. Tisch­ler professzor is megpendítette a fenti, sokat vitatott problé­mát, de egyúttal ellenséges ál­láspontot foglalt el a tudatos születésszabályozás ellen. Tu­datlanoknak, felelőtleneknek, emberteleneknek nevezte azo­kat, akik — úgymond — kon­tár kézzel belenyúlnak a ter­mészet örök rendjébe. Tischler elméletét egy másik, kevésbé ismert felszólaló azzal támasz­totta alá, hogy a történelem be­bizonyította, miszerint a túlné­pesedett országok vagy vidékek lakosságát rendszerint árvíz, éhínség, járványok vagy hábo­rúk tizedelték meg. Eltekintve attól, hogy „vitat­kozni“ lehetne, vajon a kettő közül melyik az „embersége­sebb“ módszer, mai cikkünk szerény keretében földműve­seink ingyenes segítőtársainak túlszaporulati ellenrendszabá­lyaival akarunk foglalkozni. A Der Tagesspiegel szerint, az alaposságukról ismert néme­tek valamelyike megfigyelte, hogy egy kékcinke-szülőpár 18 nap alatt 1.743-szor, egy nagy alatt tehát pontosan 430-szor hordott táplálékot a fészekben várakozó fiókáknak. Más szóval kb. minden második percben ki- és visszarepült eleségszer­­zés céljából. A kitartó német cinkemegfigyelő alighanem gú­nyolódó hangulatban lehetett, mert utóbbi megállapítását az­zal toldotta meg, hogy: „Vajon melyik ember-szülőpár vállalna magára ilyen „emberfeletti“ munkateljesítményt?“ Vitus B. Dröschet- azt is meg­figyelte, hogy átlag minden harmadik fészekben a cinke­szülők annyira elhanyagolják a legkisebb és legvéznább fióka etetését, hogy az előbb-utóbb éhen pusztul. Ellentétben az emberekkel, akik rendszerint a legcsenevészebb gyermeküket igyekeznek feltáplálni. A tudo­mány jó ideig azt a téves néze­tet hirdette, hogy a madárszü­lők kegyetlenek s ily módon akarnak szabadulni kevésbé életképes utódjaiktól. Dr. Hans Löhrl, a Max Planck Intézet ra­­dolfzelli madárkutató részlegé­nek vezetője azt a következte­tést vonta le rendszeres meg­figyeléseiből, hogy a széncin­­ke-szülők látszólagos kegyet­lensége mögött hajszálponto­san kiszámított „élelmezési le­hetőség“ rejlik. Nem kegyetlen­ségből, hanem célszerűségből hagyják valamelyik fiókájukat éhen pusztulni, mert tudják, hogy — mondjuk — kettőnél több fiókát a környékbeli „élés­kamrából“ nem tudnának fel­nevelni. Elméletének helyességét az­zal bizonyította be Löhrl dr., hogy több ízben kiemelt egy cinkefészekből egy-egy szenve­dő, elhanyagolt fiókát és olyan fajtabéli madarak fészkébe csempészte őket végtelen gond­dal, amelyek fajtájuk „étlapjá­nak“ megfelelő, elegendő éle­lemmel rendelkeztek szűkebb hazájukban. És a rosszul táp­lált, girhes fiókák valamennyi esetben rövidesen erőre kap­táik. Sőt az egyik, lábkarikával megjelölt cinke-kisasszony a következő év tavaszán újra megjelent szülőhelyén és a sok ezer kilométeres költözés után maga is világra hozott egy fé­szekalja utódot. — A „madár­­tragédiák“ magyarázatát tehát kizárólag a táplálékhiányban kell keresnünk, mert a felne­velt utódok számát a környék élelemmennyisége határozza meg. A dr. Löhrl-féle elmélet per­sze nem alkalmazható a „ke­Melyiket szeressem? nyérgondokat“ nem ismerő ma darakra. Alfred Seitz dr. pél­dául, a nürnbergi állaükert igazgatója megfigyelte, hogy a törpe bölömbika-szülőik egyál­talában nem veszik figyelembe az etetésnél, melyik fióka tá­togatja jobban a csőrét, melyik az éhesebb. Sőt erélyesen fel­rázzák álmukból a kisebbeket és akár erőszakkal is megete­tik őket. A törpe bölömbika zsombékos vidéken, nádasok­ban tanyázik, ahol bőven akad hal, a szülők tehát bármennyi ivadékot képesek táplálni, fel­nevelni. Az életben maradt utó­dok számát a jelen esetben az élelembőség határozza meg. Feldolgozta: K. E. ■köztudomású, hogy juhá­­■•szatunk fő jövedelme a gyapjú eladásából származik. Ezért számunkra nem közöm­bös a gyapjú gondozása, tisz­tántartása már az állatokon. Az állatok gyapját védenünk kell mindennemű szennyeződés­től, valamint minden ikülső és belső hatástól, melyek a bun­dában kárt tehetnek. Minden juhásznak, juhtartó­­nak ismernie kell mi lehet ár­talmára, kárára a gyapjúnak, s mindazon módszereket, ame­lyek segítségével a károsodást elkerülheti, megakadályozhatja. A gyapjú minőségét ronthat­ja a túl meleg, fülledt, pára­telt levegő az akolba, ahol hosszabb időn át tartózkodnak az állatok. Ugyanis a nyirkos, nedves helyiségben a gyapjú nem bír megszáradni, ennek következtében megsárgul. A juhaklot tehát tanácsos gyak­ran szellőztetni, ugyanakkor a hőmérsékletet is csökkenteni. Egyébként az állatok jobban érzik magukat a hűvös, száraz levegőjű akolban, mint a ned­ves, meleg helyiségben. A gyakorlatban elterjedt jössz szokás, hogy a juhászok a takarmányt és az almot a juhok felett hordják széjjel az akolba. Ily esetben sok takar­mány és szalma, törmelék hull az állatok bundájára s ez ter­mészetesen növeli annak pisz­kosságát, csökkenti értékét. En­nek megelőzése érdekében mind a takarmányt, mind az almot akkor hordjuk a jászolba, illet­ve teregessük szét, amikor a juhok nem. tartózkodnak az akolban. A gyapjú szennyeződését nagyban előidézi a szénarács­ból vagy boglyából történő ete­jú eladásakor tekintélyes ösz­­szeg lefogásával számolhat az állattartó. Tartsuk szabályként tehát, hogy a juhok alá szálas szalmával almozzunk, és ezt is gyakran cseréljük ki. Az állat bundájára káros le­het, ha többször megázik. Ilyen­kor a gyapjú elveszti erősségét, rugalmasságát. A gondos juhász tehát esőben nem legeltet, ha­nem fedél alá hajtja a nyájat. Ügyeljünk a gyapjú tisztaságára tés. A tiszta gyapjú előállításá­ra törekvő gazda tehát függő­leges rácsból etessen, melyből nem hull a juh nyakába a tör­melék. Erősen szennyezik a bundát a hasmenést okozó takarmá­nyok etetése, mivel a bélsár a bundára tapad. Ezért a has­menést okozó takarmányokból (burgonya, takarmányrépa) csak annyit adjunk, amennyi nem vált ki hasmenést. Legnagyobb mértékben akkor szennyeződik a gyapjú, ha tö­­rekkel, pelyvával, fűrészporral almozunk. Az ilyen almon tar­tózkodó juhok bundája annyi­ra összekeveredik törmelékek­kel, hogy azt a gyár sem tudja tökéletesen kitisztítani. Termé­szetes, hogy ily esetben a gyap­A gyapjú minőségét különös­képpen rontják az élősdiek; (juhcsimbe, népiesen ikulancs). A ikulancs főképpen egy éves koráig uralkodik a bárányokon. Legegyszerűbb orvoslása az ál­latok nyírása. Ha a kulanos ellen nem tesszük meg a szük­séges védekezéseket, az állatok teljesen lesoványodnak, sőt el is pusztulnak. A második veszedelmes be­tegség a rühesség. Ez úgy álla­pítható meg, hogy az állat a hozzáférhető testrészét rágja, ennek nyomában fehér foltok keletkeznek. Ez a betegség na­gyon ragályos. Ezért a rühes állatot különítsük el és fordul­junk állatorvoshoz. További ismert betegség a gyapjúrágás. Ugyanis ekkor egyes állatok rászoknak a gyapjúevésre. Ennek oka lehet só, vagy fehérjehiány. A beteg­ség megelőzése érdekében ajánlatos, ha ellés után az anyák tőgyét megtisztítjuk a gyapjúcsomóktól, hogy a kisbá­­rányok szopás közben rá ne szokjanak a gyapjú rágására. Akadnpk juhászok, juhtartó gazdák, akik nyírás előtt rá­zárják az ajtót, ablakot az álla­tokra, befüllesztik az akol leve­gőjét, mások nedves pincébe helyezik el a lenyírt gyapjút, hogy az a mérlegen többet nyomjon. Természetes, ezek a gyapjú átadásánál, illetve osz­tályozásánál rádöbbennek, hogy fababkát sem ért turpisságuk. Ellenben számos gazdaság ki­hajtás előtt nyírja az állatokat. Ennek előnye, a gyapjú tiszta­sága. Ajánlatos aki akolból nyi­­rat 3—4 héttel a kihajtás előtt végezze ezt a munkát, hogy az állat megszokja a csupaszságot, mielőtt legelőre menne. Végül jótanácsként még any­­nyit, aki jó nyírási eredményt akar elérni, ne sajnálja az álla­toktól az abrakot, mert a mos­tani árak mellett minden kiló abrakért duplán fizet a Juh­állomány. Azok a juhtartók, akik nem sajnálják a fáradtságot a gyap­jú tisztántartására, és az álla­tok helyes takarmányozására, s gyapjú eladása után megta­lálják számításukat. Hunyák László, Hajnácska e «Mias

Next

/
Oldalképek
Tartalom