Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-20 / 3. szám
TÉL Milyen korai és tehár a tél tűnődve nézek a fázékony világra s az ámyéknélkiili jegenyék hadára állnak mereven kristály-fehérben mint menyasszonyok az eskető teremben vénemberként vánszorog felettük a nap most érzem igazán hogy gondolatom mennyivel szabadabb az ezttsttündöklésű ég alatt Török Elemér Hagyaték A Faragó család tagjai közül csak a legkisebbek aludták át nyugodtan az éjszakát. A háziasszony, a nyolcvanhárom esztendős nyugalmazott tanítónak, sokak Kálmán bácsijának egyetlen lánya Idus, férjével, Kelemen Sándor mérnökkel és idősebb fiával Zolival csaknem egész éjjel az egyre gyengülő beteg ágyánál időztek. Felváltva törölgették a galambősz hajú ember verejtékes homlokát... Hajnalodon. Idus asszony egyedül volt apjával. Férje és Zoli fia lepihent. A friss vízbe mártott fehér kendőt a beteg homlokára tette. — Jobban érzi magát, édesapám? — kérdezte halkan. — Talán ... valamivel... — hangzott a szaggatott válasz. — Kérd meg Sándort, mielőtt munkába megy... szóljon be Ferenci közjegyzőhöz, hogy látogasson meg... Ha Zoli felkel, küldd be hozzám ..., te menj nyugodtan bevásárolni ... Minden a beteg kívánsága szerint történt. Zoli már a közjegyző érkezése előtt nagyapja ágyánál ült. Rendkívülien szerették, kedvelték egymást. Hosszú évek óta Zoli, a szigorlatozó pedagógus rendezgette nagyapja értékes könyvtárát, egyébként a „szakma" Iránti érdeklődése ts szorosra fűzte kapcsolataikat. — Drága gyermekem, — szólt nagyapa — felnőtt ember vagy már, látod én lassan eltávozom... No, ne sírj, ... ez az élet rendje. Arra kérlek, azután is szeresd a könyveimet, viseld gondjukat... — Megígérem, nagyapa — szepegte Zoli. Kálmán bácsi a takaró alá nyúlt, reszkető kézzel egy kulcsot húzott elő. — Zolikám, ez a dolgozó szobám kis könyvszekrényének a kulcsa. Ne add senkinek, majd ha időd engedi, nyisd ki a szekrényt, ott is találsz néhány értékes könyvet, ... ezeket még nem ismered ... Különösen vigyázz rájuk, s ne adj túl rajtuk ... Kopogtatás zavarta meg beszélgetésüket. Ferenci közjegyző érkezett a háziasszony kíséretében... Zoli felállt, hellyel kínálta a vendéget, majd anyjával együtt távozott. Faragó Kálmán csontos jobbját a közjegyző felé nyújtotta. — Isten hozott Pistám... Ne haragudj, hogy ide jár osztottalak, de tudod ... végrendelkezem ... — Értelek, Kálmán bátyám... — rendelkezésedre állok — szólt udvariasan a közjegyző. SZABAD FÖLDMŰVES 1968. január 20. Elkészült a végrendelet. Faragó Kálmán minden vagyonát Idus lányára, Kelemen Sándornéra és családjára hagyta. A kis könyvszekrény sorsáról külön rendelkezett: „■■■ A dolgozószobámban levő könyvszekrény, az abban található ingóságokkal együtt, a mai naptól kizárólag szeretett unokám, Kelemen Zoltán tulajdonát képezik ..." Kálmán bácsi érzése nem csalt, két nap múlva örökké elszenderült... A temetést követő héten Zoli benyitott nagyapja dolgozószobájába, helyére rakta a betegség alatt kiszedett könyveket. Rendezetten, egymás mellett sorakoztak a világ klasszikusainak válogatott művei. Találomra kivette az egyik könyvet, belelapozott. ... Nem akart hinni a szemének. Három százkoronás bankjegy hullott a lábai elé. Hirtelen nem tudta, mitévő legyen. Ösztönösen emelt ki egy másikat, majd egy harmadik könyvet. Elállt a lélegzete, miután minden könyvet átlapozva kétszáz százas bankjegyet rakott egymásra. Az egyik könyvből papírdarab esett ki, melyen nagyapa formás betűkkel írt üzenete állt: „Gyermekem, ne feledd, az élet csak úgy szép, ha megküzdöl létedért, indulásként jól jön majd e hagyaték..." Kulik Gellért Czemző Sámuel agglegény volt. ^ A rossz nyelvek azt beszélték róla, hogy nőgyűlölő. Valamikor udvarolt ugyan egy lánynak, de az később máshoz ment férjhez érdekből. Sámuel azóta naponta százhúsz kilométert utazik a munkahelyére. Ennek már tizenhat esztendeje. Sámuel falujából többen is bejárnak a városba dolgozni, de ezek más emberek. Ö nem tart velük. Űk reggel kártyáznak, este, hazafelé jövet pedig a SZÖSZ című esti pletykalap egyetlen példányát olvassák, egymás után, sorban, kézről-kézre adogatva. Sámuel minden reggel végigmegy a vonaton, legalább száz jóreggelt köszön, aztán az utolsó kocsi illemhelyénél visszafordul, és leül az előre kiszemelt legjobb helyen. Többnyire szemben ül a női térdekkel, mert nagyon szereti a térdeket, különösen, ha szépek. Miért is ne, ha mások szerethetik, ő imádhatja. És Sámuel szerette a térdeket. Ismerik őt a vonaton. Három kalauznővel és ellenőrzővel tegezőviszonyban van. A kalauznőnek néha kétkoronás csokoládét vásárolt. Sámuel Ingázásának tizenharmadik esztendejében rájött, hogy nincs sikere a térdeknél. Mit volt mit tenni, mintsem valamilyen cselt, manővert kieszelni, hogy a térdeknél behódolhasson. Kivette szabadságát és odahaza bezárkózva törte a fejét. A harmadik napon rázuhant a különös, de korszakalkotó ötlet. Eszeveszetten rohant a takarékpénztárba, kivette megspórolt pénzének hét és fél százalékát, majd a rövidáru üzletbe futott és felvásárolta az összes pamutkészletet. Ekkor már kevés idő volt hátra a szabadságból. Felkereste egyetlen intim nőismerősét, a falu bábáját, akihez mindig bizalommal fordult, hiszen ő segítette a világra Sámuelt. „Örzse néném, ide figyeljen! Ha már egyszer a születésemnél segített, akkor most sem utasíthat el. Ez lesz a második születésem. Arról van szó, hogy négy napon belül meg kell tanulnom kötni és horgolni.“ A vénaszszony nagyot bámult, de beleegyezett. Négy napig hidegkonyhán tartotta el népes családját, mert a Sámuelnek adott kötő- és horgolótanfolyam lekötötte minden percét. A negyedik napon Sámuel már ismerte a mesterség minden csínját-bínját. A KARRIER És másnap reggel hajnali fél ötkor már nem ment végig a vonaton, hanem minden fontolgatás nélkül elfoglalt egy helyet az utolsó előtti kocsiban. Előszedett egy műanyagzacskót, belőle egy félig megkötött pulóverujjat, a kötőtűre feltűzte a parafadugókat, ujjára csavart vagy tizenöt centit a ciklámenszínű pamutból, s kötni kezdte a bal szvetterujjat. Hogy azután mi történt, nehéz volna kinyomozni. Sok mindent beszélnek a rossz utasnyelvek, de egyik sem lehet igaz. Egy azonban biztos: Sámuelt napokon keresztül megrohanták a nők, a térdek százai, ezrei. Azóta híres ember lett, tekintélyes egyéniség. A sajtó, a rádió és a televízió rendszeresen foglalkozik újabb sikereinek megfejtésével, de mindez csak naiv feltevés, primitív sejtelem. Az Igazsággal talán jómaga Sámuel sincs tisztában. Ennek már három esztendeje. Sámuel azóta a „Nemzeti Fonalda“ vezérigazgatója lett. A kezdet legelején a főkötő osztály művézetö tisztjének kérték fel, de rövidesen a fáslifonóda és a gézkötő melléküzem fejesévé léptették elő — tekintettel arra, hogy az előző beosztása nagyon túlterhelte, hiszen a házasságkötések számának rohamos emelkedéséből eredő többletmunka nagyon megterhelte. A háromhónapos próbaidő letelte után választották meg az üzem vezérigazgatójává. Azóta számtalan külföldi tanulmányúton vett részt, újságírók ezreit és házassági ajánlatok százezreit utasította vissza. Naponta ezerötszáz-kétezer levelet kap. Megválaszolásukra huszonkét titkárnőt, két pszichológust, három főellenőrt és kilenc ellenőrzőhelyettest, valamint tíz lektort tart. Az üzlet jól megy. Sámuel azóta kilenc alkalommal kapott infarktust, s háromévi pályafutásának kilenc hónapját a pszichiátria különosztályán töltötte el. Pillanatnyilag üzemi napilap szerkesztőbizottságának leváltásával van elfoglalva. Ezért nem sikerült közelébe férkőznöm, s mindazt, amit elmondott, csak hírből tudom. Pedig utcabeli pajtásom volt ez a Sámuel. Hiába, úgy látszik, felvág. Állítólag a jövő héten jelenik meg egy apróhirdetés, miszerint az üzem negyvenezer férfit alkalmaz a termelésben. Erre úgy kerül sor, hogy a női alkalmazottakat férfiakkal cserélik ki, mivel a tisztelt vezérigazgató úr teljesen ellenszegült a női nemnek. Állandóan zavarják, szerelmüket, házasságukat ajánliák fel neki, amit Sámuel ki nem állhat. Reszeli Ferenc A SIVATAG Tudom, nehéz lesz elmondani mindazt, miről a puszta, kő s homok beszél. Porszemnyi sziklatörmelék hullámzik, ha szárnyat bont dacosan a tengerhozta szél s megáll a sárga sziklahegy tövében, melyből Mózes a két táblát faragta s tíz parancsolatot rótt kemény két kövére, mert látta, hogy a hegy alatt s alatta borjút imád a választott sereg: szomjas és éhes táncoló vidám nép ... Ö mennyi kontraszt: hűs éj s forró nappal. Itt-ott beduinsátrak feketéinek. Magányos tevék haragoszöld gazzal verik el éhük s szomjuk is talán. — A beduin ül mozdulatlan, némán. Nem gondol őszre, télre, vagy tavaszra. Szabad. Akár a vágy. Szabad, akár a napfény. Ha futó zápor pereg a homokra, maroknyi árpát vet s kivárja míg kemény lesz a szem. S ha kemény lesz, akkor két kőtáblát fog, korpás lisztet őröl — a Tízparancsot így váltja valóra. Hadd táncoljon az Aranyborjú mellett Áron népe, az arany hódolója! Szalad a szél s a homok fut a széllel. Ha pálmaberket látna vad szemével a beduin, — a szíve nem remegne. A beduin szabad, kérlelhetetlen és meg nem alkuvó — akár a sivatag! Farkas Jenő £V. V0SZT0K0V: ^ ^ UTOLSÓ 26. ZENES BÖRTÖN Másnap megjött Viktor Krug. Pavel észrevette, hogy Viktor mintha fiatalabbnak látszana, és hangja is vidámabb. Szokás szerint magukra hagyta a testvéreket. Azon gondolkodott, hogy Viktor bizonyára tud már valamit a tegnapi kihallgatásról. Persze naivitás volna arra számítani, hogy sok emberrel közlik az eredményt, de Viktornak érdeklődnie kellett, hiszen a vallomások egy része az öccsét is érinti. Viktor nem sokáig maradt. Amikor a kocsi elment, Pavel még egy dara big a kertben kószált, aztán felment az első emeletre. Leonyid szinte ragyogott. Bizonyára a bátyja adta át neki a nagyszerű hangulatot, mint valami stafétabotot. Pavel arra gondolt, nem lenne rossz dolog, ha a testvérek őt is bevennék a csapatba. Az utóbbi napokban Leonyid gyakran panaszkodott, hogy viszket a bal lába. S mondhatni örömmel panaszkodott. mert a viszketés a gyógyulás jele. Pavel azonban észrevette, hogy sokkkai jobban viszket Leonyid nyelve. Fecsegni kezdett. Nem csoda, tizenhárom esztendei bujkálásra, kényszerhallgatásra ez lett a reakció. Legutóbb nagy titoktartás mellett elmondta Pavelnek, hogy Sebestfan és a központ másik két munkatársa ame rikai. Sebastian tanácsadó, de lényedében ő a második gazda. Pavel biztosra vette, hogy Leonyid mindent elmond, amit a bátyjától megtudott. És nem is kell noszogatni. Alighogy Pavel belépett. Leonyidnak megeredt a nyelve. Viktor megtudta, hogy Pavel vallomásának azt a részét, amely kettejükre vonatkozott, igaznak fogadták el. A többiről Viktor nem szólt. De már ez is sokat mondott. A hazugságvizsgáló gépet tehát rá lehet szedni. Ha kemény akaratú emberrel találkozik, semmit sem ér az egész. Leonyid elmondta még, hogy nem kaptak semmi hírt attól a fiútól, aki a szökést megszervezte. Viktornak ebből kellemetlenségei adódtak, mert annak a fiúnak az apja Viktort hibáztatta a fiú lebukásáért. De már minden rendben. Az öreget leintették. Pavel azzal szórakozott, hogy tanulmányozta szobatársát. Megpróbálta kitalálni, hogyan reagál Krug eseményekben nem túl gazdag életük valamely fordulatára. Pavel, ha tévedett, hajlamos volt nem egészen aljas embernek tartani Krugot. Ilyenkor el kellett ismerni róla, hogy van esze, és eredeti figura. Voltak azonban pillanatok, amikor egészen primitívnek látszott. — Borotválkozzunk meg — mondta Leonyid, amikor befejezte a beszámolót. Általában villanyborotvával borotválkoztak, amelyet Viktor ajándékozott nekik. De néha Leonyid késsel akart borotválkozni, mert a kés az erdei életre emlékeztette. Ilyenkor Pavel Francztól kérte el a kést, és maga nyeste le Leonyid szakállát. Amikor Pavel beszappanozta Leonyid arcát, a lépcsőn léptek hallatszottak. Az ajtóban egy magas, szélesvállú fiatal férfi jelent meg. Jó fejjel magasabb volt Pavelnél. Mellettük feltűnt Klára is. — Vele megy — mondta Klára Pavelnek. Pavel Leonyid szappanos képére mutatott, de az idegen rázta a fejét, és mutatóujjával az óráját kocogtatta. — Ügy látszik, magadnak kell befejezni — mondta Pavel Leonyidnak. — Vigyázz, nehogy elvágd magad tükör nélkül. Vagy várj meg engem. Amikor Pavel kilépett az utcára és meglátta a kocsit, amelyet érte küldtek, arra gondolt, hogy Leonyid sokáig várhat rá. A gépokcsi azokra a nem éppen kényelmes járművekre emlékeztetett, amelyeken a rabokat szokták szállítani. Pavel kísérője kinyitotta a hátsó ajtót, lehajtotta a lépcsőt, és intett Pavelnek, hogy szálljon be. A kocsiban kétoldalt keskeny ülések voltak. A kísérő becsukta az ajtót, villanyt gyújtott, leült Pavellel szemben, kopogtatott az elülső falon, és a kocsi elindult. Pavel órája még azon az emlékezetes éjszakán megállt, másikat pedig nem kapott. így aztán megtanulta, hogy óra nélkül is megállapítsa az időt. Persze könnyű volt normális körülmények között, különösen napfényes időben. Az ismeretlen helyre száguldó zárt kocsiban azonban teljesen lehetetlen követni az időt. Nem tudta, mennyi ideig mentek, egy óra, két óra vagy három óra hosszat. Amikor megálltak, s az ismeretlen kinyitotta az ajtót, Pavel látta, hogy sokkal messzebb vitték, mint hitte. A nap már egészen alacsonyan állt. A földszintes, zömök téglaépület, amely mellett a kocsi megállt, szemmel láthatóan lakatlan volt. Laktanyához vagy kórházi pavilonhoz hasonlított. Az ablakok matt üvegekkel néztek rájuk. Az épület mellett garázsok és még valamilyen építmények voltak. Az egész területet, egészen a magas téglakerítésig, aszfalt borította. A kerítésen túl ritkás fenyves látszott. Az eddig ismert helyekhez képest ezt Pavel rendkívül barátságtalannak találta. A kísérő a bejárati ajtóra mutatott. Egy hosszú folyosóra értek, majd lobbra fordultak. Majd egv keskeny, vaslépcsőn lefelé mentek. Az épület földszintje alatt még három szint van, de lehetséges, hogy több is. Ök a harmadik szintnél a folyosóra léptek, de a lépcső még tovább vezetett. A falak betonból voltak. A padlót puha szőnyeg borította. A mennyezetről neoncső világított. Olyan csend volt, hogy hallatszott az elől haladó lélegzése. Jobb oldalt ajtók sorakoztak. Furcsa, ovális, kék zománccal bevont ajtók. A kilincsük olyan, mint a hűtőszekrényé. A kísérő megállt a római ötös számmal jelzett ajtó előtt. Kinyitotta, és Pavel elcsodálkozott, hogy belülről gumival borították, mintha a helyiséget légmentesen el akarnák zárni. Az ajtó mögött tágas előtér, majd egy másik, hagyományos formájú, de keskeny ajtó következett, fejmagasságban műanyag lemezzel elzárt nyílással. A kísérő az ajtótól jobbra megnyomott egy gombot, és az ajtó hangtalanul eltűnt a falban. Meg sem várva a felszólítást, Pavel belépett a zárt térbe, és mire visszanézett, az ajtó már bezárult. Pavel nem tudta azonnal megállapítani, hogy hol van. A falat, a menynyezetet és a padlót egyszínű fehéresszürkére festették. Olyan érzése támadt, mintha ködbe vagy felhőbe került volna. A helyiség tíz lépés hosszú, hat lépés széles. Az ajtóval szemben levő falon egy polcot látott, amelyet bizonyára fekhelynek szántak, mert egy felfújható gumipárna is volt rajta. A bal sarokban, az ajtó mellett, egy fehér vécécsésze állt. A falból fekete ebonitgomb állt ki. Semmi több. A fehéres fény a mennyezeti lámpából áradt. Olyan csend volt, hogy Pavelnek zúgni kezdett a füle. Leült a padlóra, és a falnak dőlt. Készült-e rá. hogy valami hasonló dolog történhet vele? Természetesen készült. Eddig nagyon simán, túlságosan simán ment minden. Nem csodálkozott volna, ha megérkezése után rögtön börtönbe zárják. Káimánchey Zoltán: KÉTTŰS ARC
