Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-08 / 23. szám
Idestova emberöltönyi Ideje, hogy először arattam életemben — kaszásként. Hajdú Imre bátyámhoz szegődtem, aki udvarlábasunk volt, s negyvenötben földszomszédunk is lett. — Gyenge még a gyerek — figyelmeztette nagyapám az öreg Hajdút —, felváltva kaszáljanak. — Nem lesz itt semmi baj — bólogatott Imre bácsi. — Megerősödve jön haza! Gyalog Indultunk egy délután Laiiányból a bucsat határba, tizenhat kilométerre. Világéletében szerencsétlen volt az öreg Hajdú, kibabráltak vele a földosztásnál is: a legmesszibb és legrosszabb földekre tették. Későn érkezett, mikor a magasságot osztották — sthederkoromra fölé nőttem fél fejjel, amibe azért bele kell számítanom, hogy akkortájt már hallottá lett az öreg. Csupa görbület volt mindenfelé, a háta, a két karja meg a két lábajs. Restelkedve lépkedtem mellette; szégyelltem a társaságát. Tulajdonképpen nem is voltunk rászorulva, hogy elszegődjek — Imre bácst könyörgött ki a családomtól, mivelhogy neki semmi segítsége stncs, ml pedig akkorra már pakkba tettük az aratást. Egy rossz kecskét is ráncigáltunk magunkkal — az volt az öreg tehene. Ezt külön szégyelltem, s nem ts voltam hajlandó megfogni a madzagját, csak amikor jól kiértünk a határba, s magunkra maradtunk. Ha én csupa bosszúság voltam, az öreg csupa öröm. Estére érkeztünk ki, egy szomszédos kunyhó eresze alatt háltunk, s kora hajnalban már felrázott az öreg. — Még nem is pltymallik — dörzsöltem a szememet mérgesen. Ügy emlékeztem, hogy csak az imént aludtunk el. — Hajnalban jó az ilyet kezdeni! — rikkantotta Imre bácst. Fürgén indult a karjára akasztott kaszával, hogy az este kinézett helyen beleálljon a búzába. — Ez lesz itt jó kötélnek való, látod-e! Nem volt nagy szakértelmem, de azt már előző este felfedeztem, hogy rettenetes búzája van Imre bácsinak. Abban ugyan nehezen lel jó kötélnek valót. Mindenféle gyomnövény virított a táblában, de legfőként aggasztott az acattenger. Sok nyáron szedtem már markot, s keserves emlékeim voltak az acat láthatatlan, ám annál fájdalmasabban égető tüskéitől. — Nagyon rövid ennek a szára — fitymáltam a csenevész gabonát, miután kiemeltem néhány öllel a rendből. — Kicsi kévéket kötünk majd — bóltntott nyugodt derűvel az öreg. rfó kenyér lesz azért ebből! Amikor elkészítettük az pznapra való kötelet, az öreg megint a rend végébe állt. Szerettem volna most már én kaszálni, de Imre bácsi nem engedte. Félóra múlva ismét próbálkoztam. — Nehéz az már magának ... — Haja)! — kiáltott vidáman. — Ne félts te csak engem. Megyen ez még .. Mégyen ez még!... Beledőlt a rendbe, boldogan birkózott a búzával. — Nem kéne még enni? — kérdeztem kis idő után. Megtörülte homlokát, a napra nézett és bólintott. — Lehet. Megfejte a kecskét, de én nem tutdam inai a tejéből. Fél tenyérnyi szalonnát nyomott a kezembe, azt vágtam ketté, s hagymát tisztítottam hozzá. Mindezt nagyon megnézte, s nem is állta meg szó nélkül. — Felnőtt módra már tudsz porciót vágni... Vág-e úgy a kaszád is? — Meglátja délután — feleltem és fordítottam egyet a számban a falaton. „Csak nem sajnálja ez a vénember az ennivalót?" — Maga csak tejet iszik? — Ilyen korán nemigen tudok még enni... Gondosan a kunyhó hűvösébe helyezett mindent s még le sem nyeltem az utolsó falatot, már sietett újból a rendbe. Most se adta ide a kaszát, ő vágta délig. jelzett a hasam, én meg jeleztem Imre bácsinak. — Hiszen még csak most fröstököltünk — csóválta a fejét és tétován áll-SZABAD FÖLDMŰVES 1968. június 8. dogált a leeresztett kasza végénél. — Eltöltjük itt evéssel a drága időt... Észrevette, hogy sötétlik a képem, ezért hangot váltott: — Na, akkor... Látod azt a tanyát ott? A jegenyével. Na, oda menj az egyik kannával vízért. Mikorra visszajöttem, felséges illatú lebbencs Totyogott a vaslábon. Az öreg csak a széléből vett pár kanállal — magam ettem meg mindet. — Nem szereti a lebbencset? — kér* deztem két falás között. — Megfekszi az ember gyomrát ebben a melegben — dünnyögte és félrevonult a kaszát kalapálni. En ledőltem kicsit a hűvösbe, de alig szunynyadtam el, már szólongatott. Délután én vágtam uzsonnaidőig. Akkorra reszketett az inam, szúrt az oldalam és elapadt a nyálam. — Megéheztem! — jelentettem ki határozottan. — Hiszen még csak ozsonnatdő van —csodálkozott rám az öreg. — Éppen azért. Maga talán nem szokott aratáskor uzsonnázni? — Aztán ... mit ennél? — Tudja fene. Ami van. Víziciberét csinált, amit én nagyon szerettem otthon, de ezt íztelennek találtam. — Vágod-e tovább? — kérdezte, mikor megettük. — Ahogy akarja .., ö állt a rendbe, s szedtem utána a markot. Ez sem volt sokkal könynyebb, mint a kaszálás, mert az elképesztően dús tenyészetü folyófű meg mogyorófű nemcsak a kaszát fojtotta meg, hanem úgy összefonta a búzát, hogy leszakadt a derekam, mire egyegy kévényit kitéptem a rendből. Lassabban haladtunk azért mint délelőtt, az öreg mégis elégedettnek látszott. Este a reggelről maradt szalonnát vágtuk kétfelé, s megsütöttük — nyárson. Az öreg csak megcsepegtette a kenyerét, a szalonnát nekem adta. Nem akar bezabálni éccakára — azt mondta. Másnap reggel puliszkát ettünk kecsketejjel. Nem ízlett, de éhes voltam. Délben megint lebbencset főzött, ám szalonna helyett csak szalonnapőrrel zsírozott alá. Uzsonára ciberét csinált, de „tévedésből“ kicsi ecetet hozott, s az elfogyott tegnap. Kerített |Y|éltánylom ugyan a férfiak gon■*“ dolkodását a becsületről, olykor azonban nem értem ... Amikor férjhez mentem, Jacques bemutatott a legjobb barátjának. Nem tetszett. Nyers modora miatt kezdetben még ellenszenvesnek is találtam. Hónapok teltek el és lassanként megszoktam Bertrand jelenlétét. Idővel már pajtásomnak éreztem és úgy érintkeztünk egymással, mintha testvérek volnánk. Egyik este együtt távoztunk mindhárman és a kocsiban szerét ejtette, hogy hosszasan magához szorítson. Vélhettem, hogy kissé összeszorultunk hárman egy ülésen és azért nem húzódtam el, nem is tagadom, jólesett a váratlan bizsergés ... Ettől a naptól számítva, megváltozott irányomban. Egyre könyörgőbb pillantásokkal buzgólkodott körülöttem. Nem mondtam vagy tettem olyasmit, hogy azt higgye, sikerült vonzalmat ébresztenie bennem. Ügy viselkedtem, mintha szenvedélyes ragaszkodását barátságunk természetes megnyilvánulásának venném. Időközben férjemnek el kellett utaznia, Bertrand pedig naponként meglátogatott továbbra is. Bevallotta, hogy nem bír magával, mióta megismerkedett velem. Annyira szerencsétlen, hogy folyton öngyilkosságra gondol, mert mióta él, ily halálosan, mint engem, nem szeretett még soha senkit. Kis híja, hogy a Szajnába nem vetette magát a minap is. Oly szomorú esdekléssel nézett rám, könnyel a szemében, hogy megszántam és megtettem, amire vágyakozott. E pillanatban nem szerettem. Rettegtem, hogy elfogják ismét az öngyilkossági gondolatok. Ahogy az övé lettem, ragaszkodtam már hozzá. Két hét múlva visszatért a férjem. Egykedvűen számoltam be neki, milyen eseménytelenül teltek napjaim távolléte alatt. Jacques semmit se gyanított. Bámultam magamon, milyen találékonyan tudok mellébeszélni. Minden maradt volna, ahogy elkezdődött, ha Bertrand meg nem bokrosodik. Kétségek gyötörték, szemrehányásokkal illette magát, mert elárulta a barátját. egy félmarék fűfélét, amire azt mondta, tisztára olyan a nedve, mintha ecetet innánk. Nem engedtem, hogy a ciberébe tegye, így aztán cukros vízbe áztattuk a kenyeret. — Na, majd a vacsora! — bökte égnek ujját vigasztalóan az öreg, s maga ts felnézett, mtntha ott lebegne a vacsora. En is felpillantottam, és arra gondoltam, jól állunk, ha onnan várjuk a kosztót. — Meglátod, hogy olyat még nem ettél — hunyorított titokzatosan. Szürkületig mindig csak a vacsorára gondoltam. Azt már kitapasztaltam, hogy a kunyhó végébe rakott motyókból nem támadhat meglepetés. Elfogyott a szalonna, nincsen zsír. Kecsketej van, meg puliszka. Levágjuk talán a kecskét? Vagy varázslatot tesz az öreg? Már-már nagyon útáltam Imre bácsit, de ez a lehetőség megragadott. Hátha tud valami olyat, hogy cstribl-cstribá és előáll valami fölséges vacsora? ... — Nahát akkori — kiáltotta sötétedéskor és vonultunk a kunyhóhoz. — Most eszünk aztán finomat! — összedörzsölte a tenyerét, de azonkívül semmihez nem kezdett a motyók között. — Gyere csak utánam ... A közeli pocsolyás vizű kanálishoz mentünk, s felgyűrtük a nadrágunk szárát. — Most már alszanak a halak, kézzel ts meg lehet fogni — magyarázta lelkesülten, s taptcskolni kezdett a pocsolyában. — ... Elébb meghajtjuk őket. Micsoda nagy halak szoktak itt lennt! Jó óra hosszat cuppogtunk a sárban, de csak három kis törpeharcsát markoltunk. Már éhes sem voltam, csak a keserű nyálamat nyeltem. Mi sem voltunk gazdagok, de bőgni tudtam volna, mikor arra gondoltam, hogy aratáskor nálunk kakast vágunk, bélest sütünk... — Vannak népek — magyarázott az öreg —, ahol megeszik a békát, meg a gyíkot is... Olyan csúnyán néztem rá, hogy nem célozgatott tovább. Megsütöttük a három kis halat és jó sok kenyérrel letömtem. Az öreg csak egyiknek a farkát rágcsálta, aztán pipára gyújtott. — Sok madár lehet errefelé — bámult a füstje után. — Meg temérdek tojás... Eleink is ezt ették. Még az én gyermekkoromban is ... Másnap sós-paprikás kenyeret reggeliztünk, ebédre puliszka volt kecsketejjel. Délutánra meglassult a mozgásunk, aztán le is álltunk, mint a gőzkazán, ha elfogy a fűtőanyag. Minduntalan elakadt az öreg kaszája, s aligalíg szédelegtem én is. — Meleg van — szusszantott az öreg s egy kévére ereszkedett. — Hozhatnál egy kis vizet... De frisset. Amonnan, a nagy tanyából. Mire visszaérkeztem a kannával, meghalt. Átbukott a kévén, s olyan pózba kucorodott, mint csecsemő az anyja hasában. Olyan kicsike ts lett. Visszaadta magát a titokzatos, láthatatlan anyának. Jó kaszás volt, de a másik erősebbnek bizonyult. Akkor aratott először a magáéban, meg utoljára is. Erősködött, hogy hazugságban nem élhet tovább; a becsülete tiltakozik, hogy annak fogadja el a feléje nyújtott kezét, akit továbbra is megcsal. Tanácsoltam, szakítsa meg az érintkezést Jacques-kal. Élénken ellenezte, azzal érvelt, hogy hirtelen elmaradása nyilvánvalóvá tenné viszonyunkat. És egyébként is, nincs olyan ürügy, amely csillapíthatná lelkiismeretfurdalásét. Kért, felejtsünk el mindent, és legyünk ismét csak jópajtások. A becsület Meghatott nemes, lovagias viselkedése, és néhány napig kellemesen gondoltam arra, milyen valóságos példakép, mint barát, az én kedvesem. Bizonyosra vettem, ha alkalom nyílik az együttlétre, Bertrand nem állja meg, hogy a karjaiba öleljen. Én ugyanis eldöntöttem magamban, hogy folytatni fogom a viszonyunkat. De hetek múltak. Bertrand pedig hű maradt elhatározásához. Töprengtem: vajon ha én készíteném elő kettőnk együttlétét, talán nem volna ennyire kényes. Szóltam is mindjárt Jacques-nak, aki teljesen megbízott bennem, hogy szeretnék magamban eltölteni néhány napot a tengerparton. Bertrandnak pedig tudomására hoztam, hogy csatlakozzék hozzám. Fennkölt levélben nyomban válaszolt. Elhalmozott szemrehányásaival. Csak olajat öntenék a tűzre — korholt —, hiszen elképzelhetetlen, milyan nagy önmegtartóztatással sikerült csak lemondania rólam. Több okosságot meg szemérmességet várt tőlem. Boldogtalanul vetődtem haza. Arcomon férjem megsejthette, hogy nagy fájdalom foroghatott ki a valómból, MIKOLA ANIKÖ VERSEI: Qzenj a nyárnak Hosszú napok ösvénye fut fáradt lépteink alá és csak sejtjük, hogy utunk a nyár felé vezet. Csak a szorongás hajt előre Csak a félelem nyomunkban bölcs szavak kígyója sziszeg. Szűkül az ösvény árnyék árnyékba fullad utat törünk a bozótban de a visszacsapódó tüskés ágak elől olvadt ólom-eső súlyos terhe elől az éjszaka barlangja sem nyújt már fedelet. Fellélegzünk ritkul az erdő ez már a csalit ez itt a folyó de partján méregszirmú virágok nyílnak a víz párát lehel a pára fojtogató Üldöz az ösvény űznek a bölcsek szavak kísérnek tigrisfogak hollószárny-színű koporsót sodor a szennyes áradat. Az utolsó sugarat elnyeli az örvény nyarat kiáltó madár sem vigyázza utunk az erdő árnyékot növeszt Tétova lépteink érzik már csak az ösvényt Mi lesz ha hosszú napjaink útját elveszítjük? Növekvő csendben Ajtóm bezárva Kulcsom elveszett A csend kőrém nőtt Észre sem veszed Ha egy nap eltemet Köszöntsd a hajnalt Helyettem is! Éjjel-nappal sírva, betegen feküdtem és fenyegetőztem, hogy revolvert veszek, s elemésztem magam. Jacques addig-addig faggatott, ügyesen, szelíden, míg végre is mindent bevallottam neki, s könyörögtem, hogy egyezzék bele a válásunkba. Rettenetes haragra gyulladt, elkeseredése nem ismert határt. Nagynehezen mégis megnyugodott, és hogy Bertrand sem találkozott többé már velem, minden gondja az volt, hogy kedvemben járjon. Megígérte, beszélni fog Bertranddal, nem áll kettőnk boldogságának az útjába. Ez megnyugtatott. Személyesen nem vettem részt beszélgetésükön, de Jacques szóval, Bertrand meg ékesszóló levélben közölte velem, hogy magasztos tervet eszeltek ki. Készek értem az áldozatra és ezért eltűnnek a szemem elől egy darabig. Nem párbajoznak, végezni sem kívánnak magukkal. Elvégre komoly férfiak és bármennyire elkeseredettek különben, találnak maguknak nemes, hasznos elfogaltságot, hogy úrrá legyenek szenvedésükön. De szükséges, hogy a megszokott környezetükből hosszabb ideig távol legyenek és ezért mindketten elutaznak... A kegyeimért önzetlenség! versenyt folytatnak. Abban állapodtak meg végül, hogy a férjemmel maradok, Bertrand pedig külföldre távozik. Később megtudtam, hogy Bertrand, egyetértve Jacques-kal, nem hagyta el Párizst, csak a velem való találkozást szüntette meg egyszersmindenkorra. Jacques, nem panaszkodhatom, igazán jóságos velem, mégis szomorkodom és kedvem volna találkozni olyan férfiakkal, akik nem ilyen hősök ... Megfordul az is a fejemben, hogy méltánytalanság történt velem. Hiszen Bertrand zökkentett ki nyugalmi állapotomból, amikor barátságunkat szerelemmé hevítette. Méltányolom, hogy a férfi nem gondolhat mindig a becsületére — de az eléggé lesújtó az aszszonyokra, ha csak későn avagy időszakonként gondolnak rájuk. Haits Géza fordítása Deák Ferenc: ILLUSZTRÁCIÓ
