Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-01 / 22. szám
He|, halászok, halászok... A magyar halászat fejlődése II. A második napon szelesre fordult az idő, de azért kimentünk a Dunára. A halászok kibontották a hálókat és serényen húzták a vizen. A zsákmány nem volt olyan nagy, mint az előző nap, de azért a bográcsba bőven jutott. S míg a finom halászlé főtt, addig a halászmester folytatta az előzőnap megkezdett beszélgetést: Céhszokások és egyebek — Mint már említettem, az első világháborút követően újabb halastavak épültek Magyarországon. Emellett a folyami és a természetes vízihalászat is tovább fejlődött. A halászmesterség apáról fiúra szállt. A Dunát hat halászati szakaszra osztották: a Csallóköz—Szigetköz, a Komárom— Budapest, a Budapest—Paks, a Paks—Mohács, a Ferenc-csatorna és a Mohács alatti részre. Halászati társulatok alakultak, sőt Ráckevén és Pakson a régi halászcéhek egészen a felszabadulásig működtek, bár az ipartörvény bevezetése után társulat néven tevékenykedtek, de továbbra Is a céh szabályai szerint éltek. A halászok rendszeresen eljártak a céhházba, bizonyos halászati eszközöket kölcsönöztek egymásnak, az inasokat régi szokások szerint szabadították fel. Az utóbbi évtizedekben eléggé formálissá váltak a céhbeli szokások, de azért tudunk olyan dolgokról, amelyek bizonyítják, hogy a halászok céhszerűen éltek. 1928-ban például egy tanoncot csak 12 évi szolgálat után szabadítottak fel, akkor, amikor más mesterhez szegődött el. — Tudna-e valamit mondani a régi szokásokról? — kérdezte egy fiatal legény, aki nem ismerhette az akkori viszonyokat, hiszen alig múlt tizenhat éves. Nemcsoda hát, ha kíváncsi volt a régi halászéletre. — Szívesen. Bár ahány helység volt, annyi szokást ismertek. A battai részen a halászok a múltban egy évben egyszer — Péter-Pálkor — halászbált tartottak. A lakodalmi hivógatóhoz hasonlóan a vendégeket táncmesterek hívták az ünnepségre. A lányok vitték az ennivalót, a legények a bort. A vízparton halászlevet főztek és reggelig mulattak. Reggel, amikor a halászlegények a lányokat hazakísérték, kosarakat vittek magukkal, amibe kolbászt és húst kaptak. Azzal a céhházba mentek, ahol káposztával megfőzték a húst és az évközben összegyűlt büntetőborokat megitták. Pakson halászbúcsút rendeztek. A lányok már reggel nagy koszorút fontolj, délután egy két-három kilós pontyot akasztottak a közepére, két halászinas rúdon vitte, a felvonuló menet élén. A mestereket zengzetes verssel hívták az esti bálra. Este halászlét főztek, s reggelig mulattak, akkor zeneszóval a hajóállomásra mentek és a koszorút a Dunába dobták. ... „Ha annyi hal lett volna is, hogy a farkuk kilóg a vízből, akkor sem halásztunk volna Péter—Pál-kor. így ünnepeltek, mulattak egykor a halászok. A fiatalok sokáig elhallgatták volna még a halászmestert, ahogyan a régi halászszokásokről mesélt, de közben megfőtt a halászlé, körülültük hát a bográcsot és csendben vacsoráztunk. A halászati felügyelő kérésemre tovább beszélt. Hogyan is fejlődött a két háború között a haltenyésztés? — kérdeztem. — A magyar haltenyésztéssel tudományosan is kezdtek foglalkozni. Pataky—Beksits Tibor pedig kitenyésztett egy magyar nemes pontyfajtát, amelyet külföldön is szívesen vásároltak. Taxner Ernő, a tógazdasági haltenyésztésben ért el eredményeket. Érdemes megemlékezni Vámosi István vuzsáki halászmesterről, aki egyszerű halászember létére megszerkesztette az Európaszerte ismertté vált halmérő ládát. 1938-ban már 6600 tonna halat fogtak ki a hazai vizekből, ebből 3800 tonna halat a tógazdaságokból halászták ki, amelynek 14 százalékát exportálták. — S aztán jött a második világháború. A magyar tógazdaságok nagyrésze elpusztult. A zsilipeket felrobbantották, a tófeneket, a folyókat elaknásították. A halállomány majdnem teljesen kiveszett. A felszabadulás után mindent elölről kellett kezdeni. Az Alföld rendelkezésével, a Keleti Főcsatorna megépítésével, új tógazdaságok létesítésével, a mesterséges halszaporítási módok kidolgozásával, új keltetőállomások felállításával a magyar haltenyésztés újabb fejlődésnek indult. A horgászat, a folyami halászat is fellendült. Természetes vizeink területe 220 ezer holdra nőtt. Egy állami gazdaság és 26 halászati termelőszövetkezet működik az országban. A Balatonból évente 1500 tonna halat fognak ki. A finom halászlevet jóétvágygyal elfogyasztottuk. A halászmester is befejezte mondandóját. Iszogattunk és csendben beszélgettünk. Csak a tábortűz világított. Az egyik halász egyszercsak azt javasolta, hogy daloljunk. Nem is várakozott sokáig, hanem máris rákezdte, hogy: „Az Alföldön halászlegény vagyok én, — Duna partján kiskunyhóban lakom én ...“ Mi is csatlakoztunk a kezdeményezőkhöz, vele dúdoltuk ezt a csodálatosan szép népdalt. Gáli Sándor ^Tavasszal, ősszel és bár- 1 mikor, amikor folyóink megáradnak, az árterületek mélyedéseibe kerül a felesleges vízmennyiség. Ezzel a vízzel sok vízlakó a folyók medrén kívül kerül. Fölképpen a kisebb, tapasztalatlanabb halak hagyják el a medret, és azután apadáskor kinn rekednek a kubíkokban a tócsákban. Ezék a kis vízterületek azután lassan kiszáradnak. A bennük levő halakat elpusztítják a különféle víziszárnyasok, a gémek, halászmadarak, kacsák, libák, gólyák és a vízipatkányok. Ha ezt megúszták, elpusztulnak a szárazon. A foglyulejtett halak legnagyobb ellensége a teremtés koronája, az ember. Ki ne látott volna az ilyen kis „tavacskáik“ környékén gyermekeket vagy felnőtteket, akik kosarakkal, hálókkal vagy akár kézzel szinte minden cseppnyi vizet átszűrnek. Itt nem arról van szó, hogy sajnálnám tőlük ezt az alkalmi zsákmányt, amely másképpen is pusztulásra van ítélc VADASZ ° ' HAlASZ ve! Csak az bánt ennél a dolognál, hogy itt az ember sem különb a fent említett halpusztítóknál és nemcsak azokat a halakat fogyasztják el, amelyek már megfelelő nagyságúak, de szó szerint a legapróbb halivadékot sem kímélik. A kisebb halakat megsütik köménymagos zsíron, vagy fasírozottnak készítik el a zsákmányt. Esetleg a kacsáknak viszik haza az balin, süllő, csuka, márna, angolna és más értékesebb halivadékok ezreit a pusztulástól, egy pár éven belül bizonyára meghálálja magát azzal, hogy folyóink ismét gazdagabbak lesznek ezekben a mindinkább ritkábban fogható halakban. Senki sem kívánja tőlünk, hogy e mentési akciót terjesszük ki a törpeharcsára, vágó durbincsra, szivárványos öklére, káHalmentés áldozatokat, de nagyon ritka az a jelenség, amikor az ember megkegyelmez az ártatlan apró „víziszárnyasoknak“. Nem baj, ha veszni hagyjuk a nem nemes takarmányhalakat, amelyek a nemes hal ikráinak a pusztításával sokszor károkat is csinálnak, de itt felhívom a kedves olvasók figyelmét arra a szent kötelességünkre, hogy óvjuk a nemesebb halfajták ivadékait azzal, hogy kifogásuk után mielőbb bocsássuk őket a folyóban szabadon. E jószívűségünk, amellyel megmentjük a kinnrekedt ponty, rászra, dévérre, keszegre, fenékjáró küllőre és a szélhajtó küszre, hiszen ezekből a halakból van bőven úgyszólván minden vizünkben. Ezeknek az elpusztításával bizonyos szempontból nézve hasznot is hajtunk. Ne csak otthon legyünk jó gazdák, de a vizeinken is, hiszen a jó gazda akkor is ültet gyümölcsfát, ha annak termését csak gyermekei élvezhetik. Az önzés sohasem fizetődiik ki és főképpen nem a fent vázolt nemeshal-ivadék pusztításánál! E helyen kötelességemnek tartom megemlíteni azt a tényt, hogy e szemszögből is vannak jő gazdáink. Névszerint megemlítem például a borsi Figura Ferencet és Kása Viktort, akik mint régi horgászok igazán szívvel-lélekikel végzik a halmentés szent feladatát. Szemtanúja voltam tavaly, hogy a Bodrog melletti kubikokból a nemes halivadék százait mentették át a folyóba és megkegyelmeztek a tíz-húsz dekás csukának és potykának Is. De sokan tették volna ezt másképpen, hiszen az Ilyen halból már pompás rántottszelet készülheti E sporttársak azonban nemcsak a pillanatnak élnek, hanem a holnapra is gondolnak. A humanizmus szép eszmél uralják életünket, tetteinket. Segítsük a rászorulókat, a gyengébbeket. Necsak akkor, amikor emberről van szó, de akkor is, ha a rászorulók vadak vagy halak társadalmához tartoznak. Az efféle humanizmus megjutalmaz minket a jó tett örömével és egészen bizonyosan reményteljesebb szép zsákmányokkal. Dr. Juhász István, Tiszacsernő
