Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-25 / 21. szám
VÉDŐBESZÉD HELYETT Az a probléma, melyről szólni akarok, elvesztette szükkörű Jellegét, elvesztette periférikus jelentőségét, már nem csak egy nemzetiség problémája. Már nem csak a csehszlovákiai magyar kisebbség ügye, hanem emberi ügy. Az emberi alázatosság és emberi nagyság, az emberi emberség problémája. A bűnösség vagy bűntelenség eldöntése. Egy nemzet bűnösségének vagy büntelenségének meghatározása. Hogyan lehet bűnösnek nyilvánítani valakit és hogyan lehet a vád alól felmenteni? Melyek azok a tényezők, amelyek ezt meghatározzák? Te bűnös vagy, bizonyítsd, hogy nem vagy az. ÜJból felszínre került a probléma. A nyelvek megoldása újból kipattantotta azt, mit évek óta elhallgattak. Kényszerűségből, taktikából, Jőszándékból? Újból benépesült a vádlottak padja, újból odakerültünk. Kik és mi állította fel újból a vádlottak padját? A vitán felüli jogos kérelmek, de hozzájárultak az Itt-ott elhangzó túlzások is. Rudolf Oläinsky, Michal Gáfrik cikke és többen mások szabaddá tették az utat és Daniel Okáli pedig újból ráültetett bennünket erre a padra. De disztlngváljunk és ne díszkreditáljunk! Kik a bűnösek? Kik formálják és szítják a közvéleményt? Kik az áldozati bárányok? Ezeket a kérdéseket nem lehet megválaszolni egy szóval, nem lehet eldönteni szubjektív szemszögből. Csak egyfajta állásfoglalás deríthet rá fényt: a tiszta logika, a Józanság, a humanizmus és nem az érzelmi túlfűtöttség, a nacionalista álláspont. „A szlovák nacionalizmus kezdetétől fogva mélyen humanista, demokratikus és végtelenül tűrő volt másokkal szemben“ — Írja Michal Gáfrik (KZ 1968/18). Hát, hogy lehet a nacionalizmus humanista és demokratikus? Nincs különbség nacionalizmus és nacionalizmus között. Hiszen világos, hogy mniden nacionalizmus a saját nemzet túlfűtött szeretető, mely nem vesz tekintetbe más nemzeteket, hanem azok rovására létezik. Egy héttel később Daniel Okáli a PredvoJ 17-es számában újból rásüti a magyarokra a bűnösség bélyegét. Fasisztáknak könyvel el bennünket kivétel nélkül, és aki visszamenőleg is tiltakozik ellene, az revansiszta, irredenta stb. Hol van a logika? Ha keressük a bűnösöket, akkor azokat elsősorban felülről kell keresnünk. Mi indította el ezt a lavinát, mely 1938-hoz vezetett és előidézte vele az 1945—48-as időszakot? Ki mer általánosítani? Ha felelősségre vonunk egy nemzetet, akkor azokat kell elsősorban felelősségre vonni, akiktől függött a nemzet, s nem az apró embereket, kiknek szava mindig is érvénytelen maradt. Hogy lehet az ágyútölteléket hibáztatni azért, hogy hová csapódott be? Elsősorban az a felelős ezért, aki bemérte az ágyút. Esetleg talán úgy, ha nem készítették volna el az ágyúgolyót, vagy bár meg se születtek volna. Igaz, a hallgatás beleegyezést Is Jelenthet, a tehetetlenség kinyilvánítását az erővel szemben, de nem feltételezi az azonosulást. És nem is hallgatott mindenki. Hány magyar ember, kommunista és nem kommunista emelte fel hangját a válságos időben, a Horthy által „kommunista felvidékieknek“ bélyegzettek közül. És ezek mögött is állt tömeg, nagyon is számottevő. De miért csak a magyarság a bűnös? 1939. március 14-én megalakult a szlovák állam is. Ez is, legalább olyan mértékben hozzájárult Csehszlovákia feldarabolásához. Ha általánosítunk, így is lehet általánosítani. De ha általánosítunk, egy egész népet vonunk felelősségre és bűnösnek nyilvánítunk az akkori eseményekért, ebből logikusan következik az, hogy akkor a nép akarata érvényesült, tehát demokrácia volt és ezzel egyenlőségjelet teszünk a fasizmus és a demokrácia közé. De ez így már nagy túlzás lenne. Vagy nem ezt gondolja Dániel Okéli is? Fejtegetéseiből erre lehet következtetni. És felelősségre vontak mindenkit, és büntették, akit csak értek. Büntették a magyar parasztokat, munkásokat. Hány ezer magyar családot tettek tönkre? Felfüggesztették a magyar kommunisták párttagságát és megfosztották őket Jogaiktól. A kommunista párt megtagadta alapvető elvét, az internacionalizmust. „Egyetlen nemzet, a szlovák nemzet vezetésének Jogáért harcolunk“ — mondotta Viliam Siroky 1945. december 28-án. A kitelepítések és deportációk végrehajtását nagyrészt volt Hlinka gárdistákra bízták. Elküldték őket Dél-Szlovákiába „megtisztulni“. Vagy talán azért, mert nekik már volt gyakorlatuk, hogy tökéletesen végrehajtsák a műveletet. Egyedüli menlevél a reszlovakizáció volt. Tehát akik menekülni akartak az üldöztetések elől, azok szlováknak vallották magukat. De maradt azért tiszta folt is a Harag Napján. A vágtornóci szlovák kommunisták kijelentették, mikor el akarták hurcolni községükből a magyarokat: mi pedig nem adjuk magyar elvtársainkat. Hogy mi szerint válogatták azokat a családokat, kiket ötvenkilós csomaggal telepítettek ki a semmibe, elég megkérdezni a tanúkat vagy az áldozatokat. Elég volt valakire rámutatni és már vitték is. Bizonyításnak elég volt ennyi. Ugyanazok, kik hűen kiszolgálták a nyilas rendszert és „érdemekre“ tettek szert, bőrük mentésére azonnal átvedlettek és sok becsületes magyar bepíszkltásával, besúgással próbálták új „érdemeket“ szerezni. A lakosságcsere, az már valamivel „humánusabb“ volt. De Okáli szerint nem sikerült teljesen végrehajtani, mert Magyarország elszabotálta. (Igaz, ezt a „sikertelenséget“ bizonyltja az is, hogy még most is 550 000 ember vallja magát magyarnak Csehszlovákiában.) „Ha kormányunk ebben a válságos helyzetben Csehországba való munkatoborzásra szánta el magát (a beadványban „deportálás“), csak kényszerhelyzetben tette.“ (D. Okáli, PredvoJ 1968/17.) Hát ítéljük meg, hogy lehet-e karhatalommal, katonasággal végrehajtott telepítés csak közönséges munkaerő toborzás! És Csehországban ezeket a magyarokat mint közönséges rabszolgákat adták el. Amely családnak Jobb munkaereje volt kevesebb gyerekkel, az hamarabb elkelt. Szerintem ez közönséges deportáció. Kérdezze meg Dániel Okáli ezeket a családokat. Megkérdezheti, mert még élnek, ha itt-ott egy-két csecsemő vagy beteg nem élte is túl. A Hlinka-gárdistákkal miért nem számoltak le ugyanilyen brutalitással? Mi célból történt az inkvizíció? Elég fellapoznunk az 1945—48-as újságokat és megkapjuk rá a választ. Nem az volt az indítványozója, hogy ezzel védjék Európa békéjét, mint ahogy Gottwald 1945. szeptember 2-án kijelentette. Az igazi célra az akkori újságok szellemessége ad választ: tisztán nacionalista érdek, egy szláv egységes nemzeti állam tűzzel-vassal való megteremtése. Antihumanista eszközökkel. És még mindig ugyanezt védi Dániel Okáli. Megengedhető, hogy a háború utáni felbuzdulás indította el a folyamatot, de sajnálatos, hogy még most is ugyanezt védi. Védi a százezreket megbélyegző állásfoglalását, melynek hű végrehajtója volt. Védi azokkal szemben, akik büntetlenül végigszenvedték. Annak érdekében, hogy „csírájában megakadályozzák az irredentizmust és egy következő világháború kitörését“ (D. Okáli). Nevetséges azt vallani, hogy a csehszlovákiai magyarság volt a háború egyik kirobbantója. A világ erőviszonyainak ismeretében hogy lehet ezt állítani? Tény az, hogy igenis, felelősségre kell vonni a fasiszta uszítókat, és ezt már tényleg kivétel nélkül, együtt a szlovák fasisztákkal. De mégegyszer fel kell tenni a kérdést: hogy lehet az uszítás áldozatait is ugyanezért felelősségre vonni, mikor a napnál is világosabb, hogy semmi közük sem volt hozzá. Mert ugyanúgy végigszenvedte a magyarság is a háborút, mint a szlovákok, vagy bármely más nép, mely résztvett a háborúban. Ugyanúgy a háború vágóhídjára küldték a magyarokat is, mint a szlovákokat, nem válogatták nemzetiség szerint. Éppen ezért, hogyan lehet a háború bűneinek a rehabilitációját látni abban, hogy 1945 és 48 között, az el nem követett bűnökért Üldözöttek kérik a rehabilitációjukat. Az emberiesség és a történelmi tények objektív ismerete által diktált Józanságnak kellett volna már mindezt elítélnie, és akkor nem került volna sor arra, hogy most kérjék a rehabilitációt. Furcsák azok a messzemenő következtetések, melyeket megállapít Dániel Okáli és a csehszlovákiai magyar kisebbség Jelenlegi követeléseit az államhatalmi és politikai szervekben való Jogos részvételt „maximális követelés“ néven nacionalizmussal vádolja. Az érem másik oldalán pedig feltünteti a magyarországi szlovákok helyzetét, hivatkozva Hargaára, mintha a csehszlovákiai magyarság követelései negálnák a magyarországi szlovákok helyzetét. Egy állam keretein belül felmerülő problémák az illető államnak a belügye és ezt eszerint is kell megoldani és itt a kölcsönösség elve nem lehet Irányadó. A magyarországi szlovákok helyzetének megoldása tehát szintén Magyarország belügye. Nem lehet az egyik a másiknak függvénye, hanem minden esetben a tárgyilagosság és a józan, lenini nemzetiségi politika irányelve lehet csak a döntő álláspont. (A más állam belügyeibe való beavatkozás elve még mindig nem avult el. De hogy beavatkozásról van-e szó vagy nem, azt a „beavatkozással“ érintett állam határozza meg.) És a Dél-Szlovákiában élő szlovákok helyzete sem tagadhatja a csehszlovákiai magyarok jogainak alkotmányos elismerését és kérelmeit. Ha a dél-szlovákiai magyarság helyzete szintén deformált, akkor meg kell tényszerűen vizsgálnunk, hogy miért, de erre már Dobos László megadta a választ a Kultúrny zivot 1968/17-es számában. Hová vezethet az az állapot, hogy nacionalista és irredenta nézetnek minősíti Dániel Okáli Lőrincz Gyula kijelentését, melyből megtévesztően csak egy kis részt idéz: „1918-ban nem önkéntesen csatolódtunk Csehszlovákiához, hanem idecsatoltak.“ Sajnos, már nem folytatja tovább az idézetet. Mert Lőrincz Gyula ugyanakkor mondta azt is, hogy 1938-ban és 45-ben sem kérdeztek meg bennünket, hogy hová akarunk tartozni. Ez csak ténymegállapítás volt. Hangsúlyoznom kell mégegyszer: hogy szólhatott volna bele akár az egész magyarság is, hogy a mostani Dél-Szlovákia hová tartozzon? Melyik területi rendezésnél kérdezték még az illető terület lakosságát, hogy hová akar tartozni? És főleg háborús időszakban. Európából hány konkrét példát lehet erre felhozni? Kérdések, melyekre nem tud senki pozitív választ adni. Csak a valós történelmi tények ismeretében adhatunk rá választ. Egy magasabbrendű hatalmi politika függvénye volt mindez, melynek érvényrejutásához sok szubjektív tényező is hozzájárult. Erről történelem-könyveket lehetne írni és már írtak is. És aki ismeri ezt a történelmet, nem vonhat le ilyen következtetéseket Lőrincz Gyula kijelentéséből. Mindenképpen sajnálatos tény, hogy a szlovák sajtóban ilyen, ferde közvélemény-formáló és a tájékozatlan tömeg körében gyűlöletet szító, helytelen hangvételű cikkek Jelennek meg. És mindez a misztifikált ezeréves elnyomásra épül. Még Dániel Okáli is erre hivatkozik, holott nagyon is világos, hogy az ezeréves elnyomás kimondottan az osztályellentétekben nyilvánult meg, mert éppúgy elnyomták a magyar parasztot is, mint a szlovákot. Kimondottan nemzeti Jellegről csak a felvilágosodás korától beszélhetünk. De manapság, amikor a szocialista demokráciát akarjuk ténylegesen érvényre Juttatni és hangsúlyozom: közös erővel, akkor még nincs a legkisebb helye sem az olyan hangoknak, amelyek emberöltők előtti sérelmekre támaszkodnak. Társadalmi fejlődésünk egyik legjelentősebb próbaköve a napjainkban lezajló folyamat. És mindannyiunktól függ, hogy hogyan tudjuk megalapozni demokratikus, emberi és szocialista Jövőnket. Hogyan tudunk leszámolni, maradék nélkül az elmúlt évek hibáival és azokat orvosolni, hogy kiküszöböljük a további deformációt? Hogy ez sikerüljön, szükséges a közös erő latbavetése, és nem az, hogy éket verjünk egymás közé. Ezzel csak beárnyékoljuk napjaink törekvését. Tegyük félre ezeket a fegyvereket és folytassunk egészséges, mindannyiunk számára h'sznos dialógust, hogy közösen és tárgyilagosan oldhassuk meg közös problémáinkat. Duray Miklós % A salatiStei szövetkezet melléktermelési ágazata nyaralóházak építésével foglalkozik. A szövetkezet kooperál a prágai Armabeton üzemmel és tőlük kapják a panelokat, amelyeknek az az előnyük, hogy nem engedik át a vizet sem. A szövetkezet üzemrészlegén 70 ember dolgozik. A képen látható Minimonta elnevezésű szépen berendezett nyaralóház kulcsátadással 30 ezer koronába kerül. Az ördöj közbelép És azt mondá az Or, legyen világossági És lön világosság. Milyen egyszerű volt a világ teremtése — legalábbis a Biblia szerint. Centralisztikusan, adminisztratív módon csinálták, és mégis minden klappolt! Legalábbis egészen az ördög megjelenéséig, aki minden jót igyekezett elrontani. Mintha az istenien kigondolt világnak is szüksége lett volna ellenzékre, valakire, aki kétkedést hint az emberek közé, hogy minden „isteni igazságot“ ezerszer újra és újra próbára tegyünk, amíg elfogadjuk. Ma már bonyolultabb világot élünk. Valahol a központban azt mondták, legyen az ipolysági, zselízi és lévai Járásból egyetlen nagy lévai járás. S mi a valóság? Az élet megy tovább a maga útján, fütyül a parancsra, úgy látszik, hogy mint a mai gyerekek, túlnőtt a parancsolók fején. Ipolyság, Zselíz és Léva továbbra is a gazdasági és társadalmi élet központjai maradtak olyannyira, hogy még az új Járási szervek is e három gócponthoz tartozó körzetek szerint tervezik a Járás gazdasági fejlesztését. Mást nem is tehetnek, mivel a történelmi idők, sőt az utolsó huszonhárom év folyamán is e három körzet egymástól teljesen eltérő ütemben fejlődött. Az ipari üzemeket túlnyomórészt a járás északi területén építették ki, ugyanakkor a déli rész teljesen mezőgazdasági jellegű maradt. Ezért a lévai körzetben lényegesen magasabb az életszínvonal, vagyis több a kenyérkereső családtagok száma, mint a járás déli és délkeleti részében. Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy ezen nem próbáltak változtatni. Ipolyságon a régi kaszárnyaépületeiket üzemmé alakították át, ahol 274 embert foglalkoztatnak. Kötöttárut készítenek és tárgyalásokat folytatnak a tervhivatallal, valamint a Piéta nemzeti vállalat igazgatóságával, hogy legalább 1200—1500 embert foglalkoztató üzemmé bővítsék ki. A sok szabad munkaerőre hivatkoznak (milyen szépen mondjuk: szabad munkaerők, másutt munkanélkülieknek becézik őket). Egyelőre ez a kérdés még függőben van. Zselíz környékén a munkahiányt divatékszereket gyártó üzem építésével próbálták megoldani. Az üzem építésének második szakaszát már befejezték, de a munkálatok a tervezett harmadik szakasznál megakadtak. Az ördög itt is közbelépett. Pedig legalább 1000—1200 ember foglalkoztatásáról lenne szó. Az ipolysági és a zselízi üzemek építése csehországi vállalatok igazgatóságától függ — legalábbis eddig —, és sajnos megakadt. A lévai körzet iparosítása viszont sikeresen folyik. Az épülő textilkombinát 1970-ig megközelítően 1800 embernek, főként nőnek nyújt munkát, s ha teljésen kiépül, további 1000 ember talál benne kereseti lehetőséget. Épül a tejfeldolgozó kombinát is. Tehát, ha közben nem változtatnak az iparosítás menetén, a Járás északi, valamint délkeleti és déli részének kiépítése és a lakóinak életszínvonala közötti különbség még az eddiginél is jobban elmélyül. A járási szerveknek nagy gondot okoz az új munkalehetőségek megteremtése. Ez igen égető feladat, hiszen tavaly a Járás minden 100 produktív életkorban levő lakójából csupán 58- nak tudtak a járásban munkát nyújtani, s ebből is alig tíznek az ipari üzemekben. Természetesen ebben az esetben is a nők húzták a rövidebbet, mivel a munkaadó üzemek a családapákat és általában a férfiakat részesítették előnyben. A női munkaerő viszont helyhez kötött. Melyik aszszony teheti meg, hogy a családjától távoli munkahelyeken vállaljon állást és csak hetenként egyszer látogasson haza, mint a férfiak? A Jobb kereset kedvéért a férfiak viszont messzi vidékekre is elmennek, hiszen az aszszony gondját viseli otthon a gyermekeknek és a háztartást is vezeti. Éppen a pangó női munkaerők követelik meg a járás egyes körzeteinek egyenletes iparosítását. Még szerencse, hogy a termőföldet nem lehet egyik helyről a másikra költöztetni, így legalább a nők egy részét a mezőgazdaságban foglalkoztathatják. Am ne legyünk igazságtalanok — a járás fejlődése így is jelentős. A mezőgazdasági termelést például öntözőrendszerek kiépítésével akarják fokozni. A Svodov és Cata közötti területen 80 millió koronát fordítanak erre a célra és a Perec folyása mentén ^további öntözőrendszerek kiépítésével számolnak. Ha ez sikerül, akkor a növénytermelés fokozásával számolva a tejtermelést 1970-ig 22 %-kaI, a sertéshústermelést pedig 27 %-kal akarják fokozni. Ezek a tervek még a föderatív államjogi rendszer bevezetésére vonatkozó döntés előtt születtek. Azóta az események nagyon sokat változtattak a helyzeten. Az egyes üzemek, vállalatok gazdasági önállósításának lehetősége rugalmasabb közgazdaságpolitikát enged meg, Szlovákia számára pedig lehetővé válik a nagy értékeket képviselő szabad munkaerők Jobb foglalkoztatása, gyümölcsöztetése, és a természeti kincseik jobb kiaknázása. A Lévai Járási Nemzeti Bizottság és Párttitkárság illetékes dolgozói valóban sóikat harcolnak azért, hogy a járás területén előállított mezőgazdasági termékekből, alapanyagokból a Járás dolgozói készítsenek élelmiszeri cikkeket; tehát a feldolgozó üzemek kiépítéséért szálltak «ikra. Ennek eredménye a tejipari és baromfifeldolgozó kombinátok építése, a cukorgyár kibővítése, valamint a hatalmas, 22 000 tonna gabonát befogadó silótornyok építése. S ha sikerülne keresztülvinniük a húsfeldolgozó kombinát felépítését is, akkor a nemzeti bizottság képviselői valóban szép eredményekkel léphetnének ez évben választóik elé. Persze, ha az ördög közbe nem lép. —gir— SZABAD FŐI DMÜVFS 3 ■ 1988. május 25.
