Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-27 / 17. szám
&jt ár 'éjszaka van, ide Iszabekov csak ül és gondolkozik. ■ ■ Hogyan is kezdje a levelet? Nagyon nehéz lesz, szinte 'megoldhatatlan. Annyi minden gyülemlett Jel benne az utóbbi időben. Házaséletük sok nehéz esztendeje áll mögöttük. Vajon megbocsát-e a felesége annyi sértegetés, Igaztalan szemrehányás, vita, kibékülés, és végül a szakítás után? Iszabekov emlékezett rá, hogy követelőzéseit vénasszonyos Önzésnek érezte. Felesége mindig Irigyelte a barátnőit. — Észrevetted, hogy a férje még vendégségben sem vette le róla a szemét és nem szégyellte térdenállva megkötni a cipőfűzőjét. — En nem tudok se hízelegni, se selypegnl — szakította félbe Iszabekov. — Miféle hízelgésről beszélsz? A gyöngédség hiányzik belőled, Hogy is mondjam csak? Mintha szégyellnéd a szerelmedet. Te még sohasem gondolkoztál ezen? — Nem ts akarok gondolkozni rajta. Nincs Időm. Közeleg a disszertációd megvédése. Es nagyon furcsának találom, hogy még most ts Ilyen ostoba cipőfűző üggyel foglalkozolI De Iszabekov most megértette, miről beszélt a felesége. Szómartian Ismerte be, hogy meg kell változnia, fel kell oldani zárkózottságát, Visszaidézte Ifjúságát; hiszen maradt ott valami, amit nem lett volna szabad elvesztenie. Iszabekov sok mindentől félt. Az utóbbi Időben össze nem illő emberek lévén — ahogy mondani szokás — külön éltek, hogy a távolság is elősegítse végleges döntésüket. De vajon a felesége erőt tud-e venni magán, hogy másképpen legyen ezentúl, tudja-e felülről nézni eddigi életüket. És ha nem? Akkor vége? Ezt nem engedhetiI Iszabekov többször is toll után nyúlt, majd visszatette, az ablakhoz ment és sokáig csüggedten álldogált a falhoz támaszkodva. Sovány volt, magas, a haja borzas. Később a hálószobába Indult meg-megnézte kislányát, Anarkát. Bizony nagyocska már, mégis mindig kitakarózik, hogy szinte megkékül a hidegtől. Anarka ez egyszer nyugodtan aludt, látszott, hogy napközben sokat futkosott. Igen, a kislány nyugodtan aludt, és nem ts gyanította, mennyire felizgatta az apját. Sejtelme sem volt, hogy apja miért nem alszik ebben a késői órában, ^Csingiz Ajtmanóv: Másnap kirándulni vitte Anarkát. Ügy gondolta, majd kinn a szabadban beszél neki önmagáról és az anyjáról. Felesége határozottan kérte is erre a levelében. Meg akarja magyarázni a kislánynak, hogy anyja nemcsak a disszertációja miatt tartózkodik Moszkvában, hanem mert Jobb külön élniük. Anarká-pak kell majd eldöntenie, kivel akar maradni. Iszabekov abban reménykedett, hogy a kislány vele marad, nem akar Taskentbe utazni. Felesége ugyanis oda készült állandó munkahelyére, a kutatóintézetbe. Anarka az udvaron játszott, amikor az anyja szólította. — Vedd a szvetteredet, kirándulni megyünk. — Kirándulunk! — tapsolt Anarka, majd hirtelen csodálkozva megkérdezte: — Miért? — Csak fordulunk egyet. Iszábekovot ingerelte, hogy az utcán annyi ember Jár, s az autók alig-alig haladnak. Vasárnap mindig így van. Amikor túljutottak a város határán, az autóáradat megritkult. A Volga ruganyosán billegve, rendes sebességre kapcsolt. A magas fákkal szegélyezett, sima aszfaltszalag lassan emelkedett a hegynek fölfelé. Iszabekov hallgatagon nézte az előttük kirajzolódó fehér csúcsokat. — Papa, lassíts egy kicsit — kérte Anarka. Iszabekov csökkentette a sebességet. — Félsz? — Nem. Csak úgy mondtam — felelte Anarka, és újra az ablakhoz simult. — De hiszen mindig gyorsan szerettél autózni.., • Anarka nem fordult meg, nem is válaszolt. Iszabekov ránézett hegyes gyerekvállára, nézte fekete hajbodrokkal szegélyezett, vékony nyakát. Ebben a hallgatag kis lényben, ahogy az ajtóhoz hajolt, valami Ismeretlen, Idegen érzést sejtett meg. Talán már tudja is? Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a gyermekek milyen érzékenyek. De miért nem kérdezett soha semmit? Iszabekov szinte elszédült ezektől a gondolatoktól. Nem, honnan ts tudná? Se ő, se a felesége nem árulta el magát. Bár ki tudja. A lélek már olyan, hogy megfagyasztani könnyű, de felmelegíteni nehéz, néha lehetetlen. Az ilyen gyerekekből lesznek az idegbajos felnőttek. Az ősziesen kopár utat levelek tarkították. Iszabekov arra gondolt, hogy ostobaság ilyen sebességgel száguldani. A levelek lassan körözve, halkan ereszkedtek a földre. Az út két oldalán napsütötte, sárga mező, szőlőskertek, széles, zöld lóheretáblák. „Nemsokára jönnek az esős napok, és minden elsötétül, elveszti színeit" — gondolta Iszabekov. Majd felkattintotta öngyújtóját, rágyújtott és újra Anarkára nézett. Az még mindig kifelé bámult az ablakon. — Miért hallgatsz, Anarka? A kislány csodálkozva pillantott apjára, — Megcsináltad tegnap a leckét? Anarka bólintott. — Ügye, milyen szép errefelé? — Igen, nagyon ... Iszabekov zavarban volt. Mire jók ezek az erőltetett, ostoba kérdések. Bekapcsolta a rádiót. Ismerős, szívhez szóló kisfiúhang áradt szét a kocsiban. — Robertino — rezzent fel Anarka. — Jaj, papa! Robertino! Az osztályunkban mindenki rajong érte, a fiúk is. Ügye, te is szereted? — Igen, Anarka, persze. — Iszabekov megsimogatta Anarka fejét és elcsodálkozott tágra nyílt barna szeme cirmoskálnak ragyogásán. — Már azt hittem, haragszol rám. fa SZABAD FÖLDMŰVES 1968. április 27, — Ugyan papát — Jól van, akkor hallgassuk Rorbertinót... Aztán majd mesélek neked Schubertról és Robertino hazájáról. Mialatt beszéltek, az „Ave Marta" dallama szállt az ősi táj felett, szinte átszellemülné tette a földet és az embert szíveket. Iszábekovot valami váratlan harmónia kerítette hatalmába, amelyben eggyéolvadt a nap, az előttük tündöklő hegy, Robertino hangja és a kislány izgatottsága. A kocst közben megkerülte egy nagy almáskert sövényét, s letért az országúiról a folyó felé. Iszabekovék többször jártak errefelé a nyáron. Kevesen Jöttek ki ide, hiizen a folyócska sekély volt, a hideg hegyi vízen átcsillant a köves meder. Strandot sem építettek sehol. A hegyek viszont egész közel húzódtak. Anarka szívesen mászkált a magasból lezúdult hatalmas sziklatömbökön. Talán ezért is szerette Iszabekov ezt a helyet. Déli csend volt, Anarka a sziklához szaladt és Robertinához hasonló hangocskája hol elhalkult, hol újra felerősödött a kövek között. A folyó felett most leszüretelve, üresen áll a kert s mintha hallgatóznék, nem Jönnek-e emberek újra gyümölcseiért. A kerítés mellett szénakazlak, a tovatűnt nyár nyomat. Nagyon sokáig fogják őrizni a meleg Illatát. Amikor Iszabekov észrevette, hogy Anarka a kert felé vezető kis útra szalad, rádöbbent, mtért is Jött Ide, és utána kiáltott. — Hová mész? — A kertbe. Fára akarok mászni. — Beszélni szeretnék veled. — Miről? Roberttnóról? — Igen! — Mindjárt Jövök — mondta Anarka, és ugrándozva leszaladt a kertbe. Iszabekov újra fontolóra vette, mit és hogyan mondjon majd a lányának. Az, amit közölni kívánt vele, furcsának, kellemetlennek, különösnek tűnt fel és sehogy sem volt összhangban érzéseivel. Megrémült. Szerette volna, ha Anarka minél tovább szaladgálna a kertben és nem kényszerítené őt beszédre. Amikor eljutott hozzá a kislány hangja, csodálkozás és elragadtatás vett erőt rajta összerezzent és hátat fordítva Anarkának, a földre ült. Fejét lehajtotta. — Papa, papa! Idenézz, mit találtam! Iszabekov nem fordult meg. Hallotta, amint kislánya lihegve fölhevülve szalad felé. Anarka átölelte nyakát, és egy nagy piros almát nyújtott át neki. — Almát találtál? — Igen, ott bújt meg a levelek között. Ügy piroslott, mint egy kis lámpácska. Ez a legutolsó és legízletesebb alma. Az egész kertben nincs párja. Nézd, milyen szép és milyen jó tllatúl Olyan, mint a napocska. igen, nagyon szép téli alma. — Iszabekov egészen váratlanul hozzátette: — Tudod-e Anarka, hogy ez szerencsét hoz? Egész nyáron téged Várt és azért bújt el, hogy senki se vegye észre. Akt ezt az almát megeszi, nagyon boldog lesz. Iszabekov megtörölte az almát és visszaadta kislányának, — Edd meg. — Hát Robertináról mikor mesélsz? — Majd később. Most játsszál egy kicsit a kertben. — Tudod papa, milyen jól tudok én fára mászni? Az almafák magasak, vastagok és kényelmesek az ágaik. De a barackfa gonosz, sok rajta a görcs és a tüske. — Csak a fákra másszál — nevetett Iszabekov. — Papa, te találtál már ilyen almát? — kérdezte hirtelen Anarka. Iszabekov zavarban volt. Mielőtt válaszolt volna, kis szünetet tartott, aztán halkan ennyit mondott: — Igen, de menj csak és játsszál még, én majd elüldögélek ttt magamban. Anarka elfutott a kertbe, kezében a piros almával, Iszabekov pedig egy másik piros almára emlékezett, és csodálkozott a különös, szinte hihetetlen Ismétlődésen, ö ts talált valamikor Ilyen szép piros almát és majdnem ugyanebben a kertben. Igen, éppen ttt, csak a kert másik oldalán, ott, ahol az almáskert a domboldalon a mezőnek tart... * » V Háború után, amikor a városba jött, ugyanabba a mezőgazdaságl intézetbe iratkozott, ahol most az előadásokat tartja. Egy hasonlóan szép őszt napon az egész évfolyam elindult reggel répát szedni a város melletti kolhozba. Kövezett úton mentek, még nem volt aszfalt. Egész nap dolgozták, fekete kenyéradagjukat már rég megették, és estefelé fáradtan, éhesen indultak vissza a városba. Űtközben a csoport betért a kolhoz kertjébe. A termést rég betakarították, de a fűben még a levelek között a szerencsés fiúk rábukkantak egy-egy almára. Testvériesen megosztoztak rajtuk. Aztán szétszéledtek hogy átkutassák a kertet. De mivel semmi érdemlegeset nem találtak, elindultak az út felé Iszabekov szaladni kezdett, hogy utólérje barátait, amikor egy lomb ágán valami hirtelen megvillant előtte Nagy férfiökölnyi, sötétpiros alma volt. A fiatal fa talán egyetlen termése egy lomb rejtette, vékony ágacskán csüngött. Iszabekov néhány pillanatig nézte ezt a csodát, majd odaugrott, megragadta a lombot és lábujjhegyre állva, letépte róla a súlyos, piros almát. Igen, ezt neki adja! Hiszen mindig is rá gondolt, arra az ismeretlen lányra, akinek még a nevét sem tudta. Hogy ts felejthette volna el! Es most már izgatottan gyömöszölte be az almát a nadrágja zsebébe. Persze, nem sikerült. Akkor felszakította kabátja bélését, elrejtette a gyümölcsöt és futott, hogy utólérje társait. Az úton álltak, valami alkalmi járműre várakozva. Iszabekov elhatározta, hogy becsületesen elmondja nekik, mi történt. — Gyerekek, találtam egy almát, de nem adom nektek. Valakinek oda fogom ajándékozni. — Hol az az alma? — Itt. Tapogassátok csak meg. — Hű, mekkora! — Mi az, hogy valakinek? Kinek? — lépett hozzá a nyurga Ser. — Nem mindegy? — kérdezte Iszabekov. A többiek sokat sejtetően nevettek. Közben kaptak egy teherautót és mindenki felszállt. Iszabekov elhatározta, hogy ezt a gyönyörűséges almát annak az ismeretlen lánynak ajándékozza. Gyakran találkoztak a városi könyvtárban. Bizony csak miatta járt be majd minden nap a város széléről a központba. Amikor az olvasóteremben ült, különös módon mindig megérezte, mikor kell felnéznie. Bizonyára nagyon okos és müveit lány lehet, lszebakov boldogan gondolt erre. Szerette oldalról nézni barna, szabályos profilját, gondosan fésült haját, gondolkodva lecsukódó szempilláit, gyorsmozgású, puha kezét, amint folyton egy füzetbe jegyezgetett. De ha valamelyik fiú megállt mellette, vagy asztalára kis levélkét dobtak, s ő elolvasta — Iszabekov összeszorította kezét az asztal alatt, és képes lett volna öklével nekik menni. Hogy ujjongott azonban a lelke, milyen hálás volt, amikor a lány összetépte azokat a haszontalan leveleket, és oda sem figyelt a pusmogásukra! Iszabekov egyszerű fiú volt, diák, amilyen több száz él a városban. Ráadásul a külsejét is szégyellte. Zubbonyban járt és csizmában, amelyet a frontról hazatért bátyjától kapott, az ő tábori táskáját is hordta. Sőt, a telet is bátyja köpenyében fogja kihúzni. Ugyanazon az estén, amikor hazatértek a diákotthonba, Iszabekov eltette az almát az éjjeliszekrénybe, Első dolga volt, hogy gyorsan megmosakodjék, kifényesítse a csizmáját — s így rendbeszedve magát, elszaladjon a könyvtárba. De amU kor a folyosón az órára pillantott, rádöbbent, hogy már késő van. A szobában rég aludt mindenki. Iszabekov sokáig forgolódott a sötétben, erőlködve próbálta elképzelni hogyan adja át másnap a remek piros almát. Látta a lány csodálkodázását és örömét, hiszen olyan óriási ez az alma, olyan szép a színe és finom az illata, hogy talán a világon nincs párja. Feltétlenül elmondja majd részletesen, hogyan találta meg az őszt kertben. Aztán bevallja még neki, hogy álmában mindig hazakíséri, táncol vele a táncparketten és közben beszélgetnek. A lány bizonyára nevet majd és így szól: „Micsoda csudabogár vagy!" De szavai ejtésében és hangsúlyában nem gúny lesz, hanem gyöngédség. Aztán moziba mennek s érezni fogja a közelségét, mert úgyse nézi a filmet, az igazán nem fontos. Iszabekov ilyen gondolatokkal aludt el. De éjjel felriadt az ágyon. Azt álmodta, hogy a pimasz Ser felfalja az ő piros almáját. Félálomban odaszaladt hát Serhez, de az önfeledten horkolt, és a többiek is aludtak. Iszabekov mégis kinyitotta az éjjeliszekrényt, és csak akkor nyugodott meg, amikor a sötétben megtapogatta az almát. Reggel a társai kinyitották a szellőzőablakot, és vágyakozva körülszimatoltak a szobában. — Micsoda illata van az almádnak, Iszabekov! Ha kórházba viszed, vidd mielőbb, különben Ser megzabálja. — Már tegnap meg akartam enni.., vigyorgott Ser. — De ti nkm hagytátok. — Csak próbáld meg — mondta fenyegetően Iszabekov. Aztán mindenki órára indult. Milyen hosszúak voltak azok az előadások! Szünet után Iszabekov hirtelen észrevette, hogy Ser nincs az előadóteremben. Elöntötte a forróság. Felugrott ás megszakítva az előadást, így szólt: — Professzor elvtárs, bocsánat, sürgősen el kell mennem. — Mi történt magával, fiatalember? — csodálkozott a professzor. — Most nem tudom megmagyarázni, de kérem, nagyon kérem, engedjen el... Iszabekov az egyetemtől a diákotthonig összeszorított ököllel rohant. De Ser nem volt a szobában. Iszabekov az éjjeliszekrényhez lépett; s lám, az alma a helyén volt! Ettől valami szégyenkező örömet érzett. Este végre, hóna alatt szorítva az újságpapírba csomagolt almát, elindult a könyvtárba. A szokottnál korábban érkezett, majd az ajtóval szemben helyet foglalva, szétrakta az asztalon a könyveket, füzeteket és várt. Az újságpapírba csomagolt alma a térdén feküdt, ezért ültében nem mert mozogni. Eltelt másfél Óra, az utcán sötét lett. De a lány nem jött. Elmúlt két Óra, három. Hiába. Es másnap reggel megint ott ült az előadáson, újra várta az estét és még nagyobb, még kínzóbb türelmetlenséggel sietett a könyvtárba. Végre a lány megjelent az ajtóban, alig észrevehetően elmosolyodott, kicsit mintha biccentett volna fejével és hozzáért volna a keze is. Egy asztallal arréb foglalt helyet, majd elindult a könyvekért. Iszabekov reszkető kézzel szorongatta az asztal alatt féltve őrzött almát. A lány később Jegyezgetnt kezdett a füzeteibe. De most sem pillantott senkire. Ismét nyomasztó lassúsággal telt az idő. Iszabekov oldalról nézte a lány szabályos profilját, gondosan fésült haját, gondolkodva lecsuklódó szempilláját. Igen, hamarosan elmondja majd neki, hogy rá gondolt, amikor meg akarta enni a piros almát, mert mindig ő jut az eszébe, ha valami szépet, jót lát az életben, s azt szeretné, ha mellette is maradna. Hiszen csak vele együtt érezheti a szépség teljességét. Az utcán már esti fények világítottak, az olvasók elszéledtek, de Iszabekov még mindig e helyén maradt. Aztán, amikor a lány készülődni kezdett, gyorsan táskájába rejtette jegyzeteit és az újságpapírba csomagolt álmát a kezében tartva, kisietett az utcára. Nem lépett át a másik oldalra, a kijáratnál állt meg. Torka kiszáradt, szomjas volt. Végre a lány sarkacskái kopogni kezdtek a kőlépcsőn, majd egyszeresük megjelent a lámpa sápadt fényében. Szép volt, s rövid kabátjában szinte súlytalannak tűnt fel — Kislány — mondta Iszabekov bizonytalan hangon. — Tessék. — A lány megfordult. — Mit kíván? Különös csend támadt. — Hoztam magának... egy álmát — préselte ki a szót Iszabekov. — Almát? Nagyszerű! Talán azt hiszi, még sohase ettem almát? — Csák azért, tudja mert magam találtam.., — Na és? Nem értem, mit akar tőlem? — szólt ingerülten a lány és gyorsan továbbment. Iszabekov pedig megütődve nézett utána, és nem értette, ml történt. Csüggedten indult hazafelé. Majd hirtelen nekilendült, és az álmát teljes erejéből beledobta az éjszakába. A gyümölcs valahol tompán nekiütközött egy falnák. • Iszabekov később sok lánnyal Ismerkedett meg, de egyiknek sem volt kedve piros almát ajándékozni. Egyedül csak neki, a feleségének, Szabirának. Erre gondolt most a férfi az őszi park kerítése mellett. » * » Estefelé Iszabekov és Anarka hazatért. Korán sötétedett. Előttük kigyúltak a város fényei. A kocsi halkan suhant a levelekkel telehintett utcán. Iszabekov cigarettát vett elő s amikor felkattintotta az öngyújtót, megpillantotta Anarka kezében a piros almát. — Hát nem etted meg? — Nem, a mamának hagytam — felelte halkan a kislány, — A mamának? — mormogott Iszabekov. Többet nem beszéltek. Reggel, amikor Iszabekov még aludt Anarka meglátta apja asztalán a Moszkvába címzett táviratot: „Szabira, megyünk hozzád." A kislány fogta a tollat, és szabályos betűkkel odaírta: „Várj bennünket, mama. Viszünk neked egy piros almát." G, BOLGÁR MÁRIA fordítása
