Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-23 / 51. szám
EMBEREK Búcson, .a helyi nemzeti bizottságon kérdeztem Kétyi Istvánt, a HNB elnökét: •— Hogyan Juthatok le a tanyákra? — Csak két lehetőség van — mondta — gyalog vagy szekéren. Autóról szó se lehet. S még azt mondta: —A tanyák távol esnek a világtól. Messze élnek a tanyasi emberek, pedig alig két kilométer választja el őket a falutól. — Közigazgatásilag melyikek tartoznak ide? — Pörös és Búcsi puszta. A Szarvasi puszta már Karvához tartozik. — S hol van a legtöbb probléma? Habozás nélkül felel: — Búcsi pusztán. — Milyen természetűek ezek a problémák? — Nehéz pontosan meghatározni, mert összekeverednek a dolgok. Leginkább a családok közötti viták és ellentétek okoznak bonyodalmakat; olyan bonyodalmakat, amelyeket, alig vagy csak ritkán tudunk megoldani. — S miért? — Erre még nehezebb válaszolni, mint az előbbi kérdésre. Valahol nagyon messze kellene keresni a feleletet. Emberek, családok jönnek a tanyára, egy ideig ott élnek, majd mások váltják fel őket... Ez is külön probléma ... — S még mi? — Azt nem lehet csak úgy kapásból sem meghatározni, sem megfogalmazni. A tények nem egyértelműek, s mi még a tényeket, a valóságot is csak alig ismerjük ... Néha nevetségesnek tűnő, de a nevetségesség mögött egy, ma már nehezen elképzelhető éJetforma rejlik. De ezt sem lehet általánosítani... Egy pillanatra úgy tűnik, hogy mondani akar még valamit, de az előbbi fél mondat után már semmi se következik. Egy ideig még csendben ülünk, abban a csendben, amelybe a kimondott szó és gondolat viszatér és körülfon, mint a kúszó növényzet a bokrok és fák sima ágait, törzsét. Nem lehet tőle szabadulni. Nem enged. Erősebben kapaszkodik az ember tudatába minden másnál. • * * Pörös Senki földje. Azon gondolkodom, honnan kapta ez a tanya a nevét. Vajon kik és milyen soká akarták egymástól elperelni, hogy végül a perek eredményeként ez a név ragadt rá? Nagyon régen lehetett, mert a környékbeli emberek emlékezete szerint mindig egyházi birtok volt. A per vagy pör tehát még azelőtt folyhatott, hogy az egyház bekebelezte volna a maga számára. Most nincsenek pörök, pedig talán okot lehetne rá találni. Pörös ugyanis terület szerint az újvári járáshoz tartozik, a Párkányi Állami Gazdaság egyik részlege, s közigazgatásilag Búcshoz sorolták, amely viszont a komáromi járásban van. Hát ennek a megértése aránylag bonyolult. Ha az ember egy kicsit elgondolkodik rajta, csak egy kérdés jut az eszébe: mire jó ez az egész? Nem volna egyszerűbb, hozzácsatolni a Gyulamajorí Állami Gazdasághoz?! Ezzel egy csapásra minden megoldódna. Ha egyáltalán van megoldani való. Ha az ilyen kérdések valakit izgatnak és érdekelnek. Ha ... Ha ebből a sárból kinőnének az ilyen és ehhez hasonló igények. Goda János mérnök a gazdaság vezetője. Hideg, apró helyiségben állunk. Ez a mázsaház, itt nem fűtőnek. A berendezés két asztal, székek és egy szekrény. A fehérre meszelt fal világít. — Hogyan élnek itt az emberek? — Élnek. Jól keresnek. S igyekeznek minél hamarabb házat építeni valamelyik közeli faluban. — Hány család lakik a tanyán? — Kilenc, de tizenhat lakásegységünk van. — Bejáró munkások is vannak? — Inkább csak nyáron. — Goda elvtárs itt lakik? — Nem. Én Bátorkesziről járok ki minden nap. — Nem volna kényelmesebb, ha itt lakna? — Ilyenkor talán ... De a faluban azért más. Pörös az országút mellett fekszik. De a közlekedéssel még így is bajok vannak. Minden távol van. A tanyán lakó emberek orvoshoz Bátorkeszire járnak. Kocsin, vagy ha valaki könynyebb beteg, hát biciklin. Mert autóbusz reggel csak Párkány felé megy. Orvoshoz a délutáni járattal viszont nem igen lehet menni. A tanyán iskola nincs. A gyerekeket traktorral szállítják Szentgyörgyhalmára. De csak az ötödikig járhatnak oda, a felsősök már Muzslára mennek. A közellátásban április óta némi javulás állt be; hetente kétszer Jár ki Gyalléról fvan vagy 30 kmj mozgóüzlet. Ez ugyan kevés, de a semminél mégis több. Ha valaki közben is szeretne valamit Szabó István bácsi útra készen venni, akkor Muzslára vagy Párkányba kell utaznia. Ez pedig majdnem mindig egésznapos kiesést jelent. A pörösi részleg 500 hektáros. Dohánytermesztéssel foglalkoznak. Évente 20 hektáron termelnek dohányt. A töbhi területen takarmányféléket és kalászosokat. Az istállók nyáron üresek, az állatállományt csak télre hozzák ide áttelelni. Az itt dolgozó emberek átlagos keresete 1500—1600 korona között mozog. Minden családban van legalább két kereső. Peregnek a szavak, a mondatok. Ez van, ez nincs, ez hiányzik, ez kellene... Egy lépés és kint vagyunk a télben. Pár méternyire az istálló mellett két szekérre trágyát raknak. A lovak háta gőzölög, mint egy üst torka, amelyben vizet melegítenek. Odább a csupasz akácok takarása mögött négy hatalmas, zsuppfedeles dohányszárító áll a komor szürkeségben, s a másik oldalon a lakóházak. Ugyanazok, amelyekben valamikor két családnak volt egy konyhája. Ez ma már nincs. Az ablakokat is kicserélték, s több fény költözött a szobákba. De maga az épület régi, elhasznált. — Mikor építenek újat? — Építeni? Itt? Az igazgatóságon a kőművest még említeni sem szabad ... A legelső lakás előtt, mindjárt a domb szélénél fiatalasszony teregeti a kimosott ruhákat. Mellette a kerítésnél két csöppség játszik. Az aszszonyon sötétkék melegítő és gumicsizma. — Mióta él a tanyán? — Már régen. Mielőtt férjhez mentem volna, ide jártam dolgozni — mondja — s hát itt ragadtam... A kislány a kerítés mellöl figyel. Arcát pirosra fújta a szél. — Hozott-e valamit a Mikulás? — kérdem tőle Végigmér, alaposan, alulról fölfelé, akár egy felnőtt s csak ennyit mond: — Sokat. Hogy mit, az talán számára nem is olyan fontos. A lényeg, hogy sok volt. — Hideg van — mondja a fiatalaszszony, — de kell mosni, a gyerekek nem nagyon tudnak vigyázni a rurára. Meg most van rá egy kevés időm is. Ahogy beszél, gyors mozdulatokkal csipteti a kötélre a kimosott ruhát. Mikor az utolsó darabot 'is felakasztotta, megszólal: — Jöjjenek be, ha nem sietnek. Egy kis rendetlénség van, de hát éppen mostam — teszi még hozzá. Az előszoba közepén mosógép áll. Innen nyílik jobbra a hálószoba ajtaja, balra a kisebb szoba és a bejárattal szemben a konyha. A lakás tiszta, mindenhol úl bútorok, rádió, televízió. A falon képek. — Eljárnak valahova? — Ilyenkor már nem. Nyáron még gyakrabban. Most nézzük a tévét. Az nagyon jó, hogv van, mert nagyon hosszúak az esték ... Az istállók mellett baktatunk. — Kevés újság jár ide — mondom a gazdaság vezetőjének. — Újság? Talán óság — mondja, — az hamarabb. Ha valaki véletlenül kihozza a faluból... * * * Nagyokat zökken a kétkerekű bricska. Ez az útnak titulált sárrengeteg elnyeléssel fenyeget. A szél hátulról kap bennünket, időnként esővel ver végig, mintha leszakítana eev-egy felhőrongyot. Pocsék egy Idő, de fgv még ki lehet bírni. Ha nem változik meg. visszafelé már kellemetlenebb útunk lesz. A 16 nagyokat fúj. patái cuppogva merülnek a sárba. Fekete, csillogó hátú szántások ázott, elfekvő veté sek mellett döcögünk, amelyeket a hosszú ősz kövérre nevelt. A bokrok ban büszke tartású fácánkakasok emelgetik a fe'űket. nem repülnek fe' csak kénve'mpsqn odébb sétálnak Végto’en szürkeség ül a tanyák felett. Egy pillanatra olyan érzésem támad, hogv beleveszünk, elnyel ben nőnket mindenestől. Ha nem látnám a célt, az előttünk fekvő tanya szürke falait — itt még ez is szürke, minden hol ez a szín uralkodik — mindég' volna, merre megvünk. Dp szerencsére rövid az út, elfogv előlünk. Az épületek közötti zárt térség négyszögében szerteszéjjel pótkocsik, silóval rakottén vagy üresen, nehéz szekerek, s közöttük —- távoli fehér foltok — libafalkák, arrébb pedig egy csapat gyöngytyúk. Nem először járok itt, ismerek kö rül mindent. A csalitos, nádas vonu latét, le egészen a Dunáig, a kanális parti nyárfák sorát, amelyekre száza val húznak esténként a testes örvösgalambok ... S ismerem Szabó István bácsit is, aki 63 éve él ezeken a tanyákon. Ha valaki, hát ő igazán ismeri ezt a világot. Bort fejt, a hordó mellől jön. — Szervusztok — int felénk — milyen ördög hozott ide benneteket ebben az esőben?! A kérdés nem olyan, amelyre felelni is kell. — Gyertek be, — nyitja az ajtót. Szabó néni a varrógép fölé hajolva valami ruhafélével bajlódik. — Kihoztam ide a gépet, itt melegebb van — mondja. A kabátokat a szék karjára akasztjuk. Szabó bácsi bort hoz, poharakat rak az asztalra. Nem látszik rajta a 63 év, s azok a napok sem, amelyeket idén a kórházban töltött. — Na fogjátok, emeli fel a poharat. Iszunk, majd cigarettára gyújtunk. Közben hallgatom a lassan pergő beszédet. A jövő vasárnapi körvadászatról folyik a szó. Latolgatják a lehetőségeket, mert ez nagyon fontos dolog. Meg az is, hogy ki mindenki jön el. Kint mintha csendesedne a szél, de az eső vastagabb szálakban szakadozik le a mélyen csüngő felhőkből. Itt a konyhában azonban kellemes meleg van. A varrógép halkan felzúg néha. Szabó néni varrja a ruhát. — Hogy élnek itt az emberek? — mondom ki a kérdést nem kevés szorongással. Úgy érzem illetlenség ilyet kérdezni, de kell, szükségem van a feleletre. 1 Szabó bácsi rám néz, s elmosolyodik. — Élünk, mikor élünk, de ha az ember feje felett összecsapódik a sár, akkor elveszünk. Több mint hatvan év tapasztalata egyetlen mondatban. — De a tanyai élet között Is különbség van — folytatja Szabó bácsi az előbbi gondolatot — mert a tanyák se egyformák. Egyik helyen békességben megvannak egymással az emberek, máshol meg marják egymást. De a legnagyobb baj, hogy nincsenek járható utak; a világ előre megy, de a tanyákat kikerüli. Vagy ha erre indul, félúton belevész a sárba. Kis szünetet tart. — Kellene az út. El Is kezdték építeni, ráment egy csomó pénz, több mint egy millió, de semmi sem lett belőle, illetve az a kétszáz méter, ami a két tanya között van. Hát ez is egy érdekes munka, két tanya között kezdeni az útépítést... — Pista bácsi most megy nyugdíjba. Mit fog csinálni az idejével? — Fogom a puskát és járok ki. Most lesz majd végre nyugodt életem, mert eddig nem volt. Kopogtatás szakítja ketté a mondatot. Látogató érkezik. Csermák Ferenc, zootechnikus. Új pohár kerül az asztalra. — Mi újság? — kérdi tőle Pista bácsi. — Semmi különös — mondja Csermák Ferenc. — Ezt írd meg — fordul felém. — Azt írd meg, hogy ő minden reggel háromnegyed négykor kel és gyalog jár ide Karváról. — Csak télen ... — Télen? A tél a hosszabb ... — Miért nem jön ide lakni? — kérdem tőle. — Úgy tudom, van itt elég lakás. — Karván van házam — mondja. — így pedig elég kényelmetlen és nehéz lehet. — Megszokja az ember ... — Nem jön ide senki lakni — mond Szabó bácsi — lassan egyedül maradok ... • * * Szarvasitól Búcsi puszta igazán csak egy kődobásnytra van. Alig öt perces út gyalog. Nyáron. Télen, ha nincs fagy tovább tart, mert 8 vefídégmarasztaló sárban nehéz a gumi-^ csizma. Most azonban még — persze ez is viszonylagos — könnyen gurul a bricska, nem süllyed tengelyig. A tanító lakása előtt állunk meg. Mert Búcsi pusztán van iskola. És üzlet is. Az üzlet egyúttal kocsmának is szolgál. A kettőt — mármint az iskolát és a kocsmát — egy fal választja el. Nem a legeszményibb állapot, de a közmondás itt is érvényes: „Szükség törvényt bont". A tanítót Szakálas Imrének hívják. Hosszú szál ember, kissé lehajló vállal s őszülő halántékkal. — Mióta tanít itt a pusztán? — Tizenhárom éve .. — Nem fáradt még el? Nem válaszol mindjárt csak egy kicsit előbbre dől a széken. — Meglehet ezt is szokni. — Hány diákja van? — öt osztályban tizenhét darab... — Sok gond van velük? — Elképzelheti... Nem tudom elképzelni. Még sohasem voltam tanyasi iskolában. — Nehéz velük, ez biztos. Most volt Mikulás. Megkérdeztem a gyerekektől, mit hozott. Az egyik azt mondja: „Anyu adott reggel két pohár rumot ...“ Vagy egy másik példa. Di-Játék ... csekszik a gyerek: „Tanító elvtárs, reggel forralt bort ittam.“ Mennyit? — kérdeztem tőle. „Két mustáros pohárral“ — mondta. ... És mesél, sorolja az eseteket. Nem irigylem. — Egy regényt kellene erről írni — mondja a felesége — egy olyan regényt ... Nem fejezi be a mondatot. Nincs is rá szükség. A tanyákon eltöltött tizenhárom évbe sok minden belefér. Sok minden. Még egyetlen napba js. Csak így nézve és hallgatva. A kinti világ szürkül, szomorodik. A szél s az eső megáll. Nagy csend telepszik a tanyákat körülálló akácosokra, az ide vezető utakra, amelyeken a sár hatalma uralkodik. Csend van. Ha a csendnek színe lenne, azt hiszem szürke volna. Egyszínű szürke. Mint a köd vagy mint a földből felszálló párák. A 16 nagyokat cuppanva megy előre. Nemsokára a faluba érünk. SZABAD FŐI DV1UVES Akiről nem feledkezett meg - ■■ ■ a Mikulás bácsi 1987. december 23.
