Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-07-29 / 30. szám
Lazacívás Már másodízben töltöttem szabadságomat a délírországi Muenster Blackwater folyó partján. Ismét nem csalódtam benne. Odaérkezésem után nyomban felkerestem a horgászszervezet titkárát. Ojfajta horgot vásároltam tőle, különösen háromszakállas lazachorgot és egyéb apróságot. Uzsonna után már a régen ismert horgászhelyeim egyikére indultam. Három esztendő alatt sokat változott a folyó. Meglepett, hogy a gyakori esőzések ellenére alacsony volt a vízállás. Hová tűnt belőle a sfigér? Erre semmiképpen sem jöttem rá. Pisztrángból és pirosszemű keléből is csak kevés maradt. A partszegély a vízmosás következtében többhelyütt leomlott... A híd melletti szálloda közelében volt már egynéhány horgász, aki különféle csalival igyekezett pisztrángot fogni... A nagyobb pisztrángok a híd alatti részen és a malom rekeszgátjánál tartózkodtak. Magam is láttam belőlük egynéhányat. Nevetnem kellett az emberek tereferéjén, akik másutt vélték a halat, holott a zárás szélén tartózkodott. A helyi horgászok azt állították, hogy a pisztráng sokkal okosabb, mintsem lépre menjen. A folyó hídján túl egyetlen horgász sem mutatkozott. Vasárnap reggel már hat órakor felkeltem, hogy a kertben gilisztát keressek. Reggeli után egy termosz kávéval, gyümölcsesel és szendviccsel indultam a folyónak arra a részére, ahol az előbb említett helyen egy horgászt sem láttam. Sok kerítést hagytam magam mögött, míg a hídtól három mérföldnyire levő helyhez értem. Volt itt egy kicsi öböl, ahol rendszerint több lazac ugrott egyszerre. A tavaszi árvíz után nyoma veszett az öblöcskének. Csak egy öreg, vízbedűlt fatörzs maradt belőle hírmondónak. Itt meredek volt a part, nem lehetett ülni, az órákhosszat álldogálás pedig megviseli az ember lábát. Ezért többször változtattam helyet. Estefelé két igen szép angolna, két pirosszemű kele és egy sügér került a horgomra. Valamennyi jóval túlhaladta az angol átlagot. Hétfőn már kilenc órakor a víznél voltam. Tapostam a csalánt, meg a szederindát, hogy elérhessem a partot. Helyet csináltam, végre leülhettem horgászbotjaim mellé. Az egyikre lazachorgot szereltein, jókora füldigilistát akasztva rá csalinak. A további két botot pedig (Angliában három bot engedélyezett!) kristályhoroggal láttam el. Nagyszerűnek mutatkozott ez a félreeső hely. Minduntalan ugrott a lazac. Olykor három is egyszerre. Napközben néhány pirosszemű kelét és sügért is fogtam. Estefelé fullasztó volt a hőség. Az angolna veszettül harapott, alig bírtam kihuzogatni őket a vízből. Végül két botot le kellett szerelnem, s csak a könnyű laminát-bottal folytattam a horgászást. Ezt a botot látogatták a legjobban a halak. A szállodában senki sem akarta elhinni, hogy naponta menynyi halat fogok. Csak a saját szemükkel való meggyőződés után adtak hitelt a szavamnak. Hiába mondtam nekik, ha halat akarnak fogni, akkor a hídtól lejjebb menjenek, ahol nagyobb a nyugalom, s erősebb zsinórt, más horgot használjanak, természetes csalit tűzzenek horogra, ugyanakkor keressék a halat, és ne várjanak rá. A lelkűkre kötöttem azt is, hogy csöndben maradjanak, mert a hal elijed. Zsákmányom nagyon különböző volt. Borús időben vagy ha szitált az eső, pirosszemű kelét, ónosjászt, sügért és angolnát fogtam. Az angolna — négy darab — több mint másfél kilót nyomott. Valamennyit földigilisztával és nyolcas kristályhoroggal fogtam. A négy ötkilós lazacok sokszor egészen a horgászbotom végénél ugrottak. Egy példány közvetlenül a part mellett ugrott, s lefröcskölte az arcomat, köpenyemet. Ez alkalommal azon ban egyetlen halat sem fogtam . . . Gyakran fújt a szél. Olykor azt sem tudtam, vajon a szél játéka-e, avagy harapás volt. Megesett az is, hogy szélcsendben jégmadár gubbasztott a botom végénél. Nagyon megtetszhetett neki ez a hely, mert még hintázott is, no meg sípolgatott, s csak akkor szállt át a túlsó partra, amikor észrevette mozdulatomat. A folyó helyenkint nagyon mély, eléri a 10—15 métert. Hazautazásom előtt egész éjjel zuhogott az eső. Áradt a víz és íváshelyére vonult a lazac. A hidat nézők tömege lepte el, én meg vagy jő kilométernyire egy vízszoros felett ülve (horgászbot nélkül) kísértem figyelemmel, hogy úszik a folyó sebes árjával szembe a felfelé vonuló lazac. Amikor felvetette magát a víz felszínére valamelyik rendkívül nagy példány, az volt a benyomásom, hogy valaki kőtömböt gurított le a vízbe. Ez volt a legszebb búcsúzásom, amelyre még most is szívesen emlékszem vissza. Dr. RUDOLF VÁCLAVlK, London |u|ielőtt tavaly Romániába utaztam, először áttanulmányoztam az ottani sporthorgászat irodalmát, nevezetesen a Fekete-tenger viszonylatában, ahogyan azt előttem mások is böngészték. Nem tápláltam tehát vérmes reményeket, amikor útra keltem, de mégis magammal vittem horgászfelszerelésemet. Aradon, Orsován, Turnu Severinen, Alexandriun és Hirsován keresztül vitt az utam; beutaztam a kisebb-nagyobb folyók által öntözött vidéket. Mély benyomást gyakorolt rám a szabályozatlan folyóvizek gyönyörű látképe. Ahol pedig víz folydogált, csak úgy hemzsegett a partvidék a különböző korú és nemű horgászoktól. Még öreg anyókákat is láttam, egyik kezükben a horgászbotot, a másikban zsákmányukat szorongatva. Csakhogy egy-egy „zsákmány“ láttán elcsodálkoztam; csekély kivétellel csupa 5—15 cm hosszú halacskával büszkélkedtek a horgászok. Nem törődnek itt a hal méretével és fajtájával. Amit kifognak, azt hazaviszik. A halat elevenen valamilyen zacskóba gyömöszölik, abban hagyják őket elpusztulni. Olyan fiúkat is láttam, akik a kifogott halat egyszerűen zsebre vágták. A romániai horgászfelszerelés elég silány. Csaknem kizárólag nehezékkel halásznak, bot nélkül. A horgászbot nádból készül, a fonál erős, a horog tekintélyes. Mindenféle ilyen vagy hasonló felszereléssel horgásznak, még a Nagy- Dunában és a tengeren is. Nagy halat jóformán sehol sem láttam, a románok nem rajonganak érte. Végül magam is meggyőződtem róla, hogy az ízletesen elkészített kisebb halak sem megvetendők. Mialatt Giurgiuban a kompra vártam, megfigyeltem egy halászt, aki a kikötő körül serénykedett. Meglepett az általa kifogott gazdag zsákmány és a romániai viszonylatban aránylag nagy, 20—40 cm-es halak sokasága. Túlnyomórészt kisebb harcsákat láttam nála. Elhatároztam, szerencsét próbálok. Nehezékre állítottam be felszerelésemet, elkértem néhány kukacot és kivetettem a horgot. A következő óra valóságos horgászélményt jelentett számomra. Alig hogy a csali vízbe hullott, máris kisebb harcsák akadtak horogra. Érdekes volt megfigyelni, milyen makacs ficánkolással védekeztek a Duna erős sodrában. Tulajdonképpeni üdülési állomáshelyemen, Maniaiában is horgásztam az édesvizü Siutghiol-tóban. Erről a tóról már Rudolf Polz is megemlékezett egyik cikkében, amelyet azonban kénytelen vagyok kissé helyesbíteni. A cikkíró ugyanis azt állította, hogy ebben a tóban nincsenek ragadozó halak. A valóságban azonban igenis előfordulnak süllők és sügérek tetemes mennyiségben, amelyeket — bennszülött és idegen halászok egyaránt — ladikban ülve fognak ki. A parttól aránylag messze kell evezniük, mert a tó mélyén tartózkodnak a ragadozók. Csalinak kis halakat használnak a horgászok. Mivel nem volt csónakom, kénytelen voltam a part menti sekély vízzel megelégedni. Ennek ellenére szinte dúskáltam a kárászok, csíkok és tüskés durbicsok között. Ennél is jobban csábított a horgászás a tengerben. El is utaztam Konstanzába, ahol a kikötő környékén és a város partmenti részén meggyőződhettem arról, hogy jóformán nincs különbség tengeri és édesvízi halászás között. Csupán több antennás úszót látni 9 tengeri horgászoknál. A zsákmány mennyisége is hasonló, csak változatosabbak a halféleségek. Legígéretesebb a horgászás mély vizen a meredek tengerpartról, tehát a kikötőben. Konstanzában a Tomis nevű kikötőben is horgásztam. Egész napon át sok halász fordul ott meg. Egyesek lapáttal felszerelve érkeznek a partra, ame lyet a tengerfenék iszapjának kiemelésére használnak. Csalinak való, alaktalan kukacokat találnak benne. Jó magam a tengerből kifogott apró fehér rákokat használtam csalinak, amelyeket gyorsabban kaptak be a halak, mint az igénytelen külsejű kukacokat. Talán azért, mert az ottaniak közül senki sem horgászott rákkal, amely fehér színénél fogva jobban látszik. Megint csak 5—15 cm hosszú példányok kerültek horogra, nagyobb halakkal nem volt szerencsém, meglehet jócskán úszkáltak körülöttem. Leggyakoribb volt az aterina, a guviz és a „chevalu“, ahogyan az ottani horgászok nevezik őket. De azért más fajta is akadt. Sikerült többek között zsákmányul ejtenem egy félkilós pucint. Alighogy kifogtam a furcsa jószágot, a körülöttem sürgölődő fiúk agyonverték és eldobták. Szerintük nem jó, sőt ártalmas a húsa. Legízletesebb a guviz húsa, amely a mi gadócunkra hasonlít. A tengerfenéken él és úgyszólván minden csalit bekap. A napsugaras Romániába igyekvő horgászoknak melegen ajánlom, vigyenek magukkal horgászfelszerelést. Tökéletes gyártmányainkkal bizonyára nem vallanak szégyent! De aki szabadságát kizárólag a horgászásnak akarja szentelni, maradjon lehetőleg a Duna közelében. JIRÍ ZELINKA VADASZ 7 * HALASZ ' Horgászat Romániában
