Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-07-15 / 28. szám

Ahogyan az extenzív barom­fitartás az intenzív felé halad, egyre nagyobb mérték­ben tapasztalható a tollcsipke­­dés és a kannibalizmus. Kiváltó okai közé tartozik az unalom, az erős fény, a hőmérséklet gyakori változása, a megvilágí­tás hirtelen változása, a kevés etető, itató, tojófészek és ennek következtében a versengésből eredő stressz, elverés és nem utolsósorban a zsúfoltság, — vagyis általában a megfelelő környezet hiánya. Gyakran látszatra minden a legnagyobb mértékben biztosí­tott, és mégis föllép a kanniba­lizmus. Ennek egy általunk ed-Kurtított tojóhibrid dig fel sem ismert tényező az előidézője: a modern hibridek ideges természete. Egy m2 alap­területre 5 tojót helyezünk el, az alapterületből a berendezési tárgyak is helyet foglalnak, nem sok szabad mozgási terü­letük marad tehát a csoporto­san tartott állatoknak. A cso­portos, társas életből eredő versengés minden újonnan tele­pített állományban bekövetke­zik. Még nem sokat tudunk az állatpszichológiának erről az új ágáról, de igen lényeges ismer­ni az eddig megfigyelteket. A felületes szemlélő az állatok között semmiféle kapcsolatot nem észlel, jóllehet a csopor­ton belüli társas kapcsolatok különböző formái sokkal gya­­koriabbak, mint gondolnánk. Ha a csoportos életből fakadó kap­csolatokat az állatok elhelyezé­sénél, gondozásánál nem vesz­­szük figyelembe, súlyos hibákat követhetünk el. A század elején Schjelderup-Ebbe, norvég ku­tató mutatott először a baromfi­­udvar sajátos „rangviszonyaira“. A csípkedési rend az állatok között az erőviszonyok követ­keztében kialakult rangviszony. Ez a rend már az egyhetes csir­kénél kezd mutatkozni és kö­rülbelül 8 hetes korban alakul ki. Ennek következtében az egyik tyúknak alárendelt má­sik, a harmadikkal szemben fö­lényes helyzetű lehet. Vala­mennyi állat megverekszik egy­mással és megtanulja: melyiket képes elverni és melyik elől jobb félreállni. Az állomány hosszabb idő után szervezetté lesz, kialakul a csipkedési rend és minden állat megtanulja, hol az ő helye, és Ilyenformán a harc megfelelő elhelyezés ese­tében egyre kisebb lesz. Intenzív baromfitartás és csórkurtítás A csipkedési rend kialakulása közben elkerülhetetlen, hogy egy-két tollat ne húzzanak ki az állatok egymásból, s a toll­­tüszőnél megjelenő vér már ele­gendő a kannibalizmus kiváltá­sához. Az újonnan kinövő tollak igen vérdúsak, ezért sötét, ké­kesvörös színűek. Ezt szórako­zásból előszeretettel csipkedik az állatok, s azonnal vérzik. Sok esetben a kétszikű tojást kár­hoztatják, de a vizsgálatok be­bizonyították, hogy ezek az ál­latok a kannibalizmus áldoza­tai. Intenzív tartás esetében — mélyalmon is, de méginkább ketrecben — majdnem elkerül­hetetlen a kannibalizmus. A ba­romfitenyésztők szükségesnek látták ezért a védekezést abból az alapelvből kiindulva, hogy „megelőzni jobb, mint gyógyí­tani“. A csőrégetést a kannibaliz­mus megelőzésére először T. E. Wolfe alkalmazta, San Diego­­ban, Kaliforniában. Egyszerű módszerrel, gázlánggal leégette a tojók felső csőrkáváját. Állo­mányában a tollcsipkedés meg­szűnt és legnagyobb meglepe­tésre az állatok nem pusztul­tak el, sőt, minden különösebb károsodás nélkül vészelték át ezt a kezelést. Warren K. Hoo­per gázlángon megtüzesített éles acélkést használt a felső csőrkáva eltávolítására. Hooper állománya egyöntetű, nyugodt vérmérsékletű, ép tollazatú volt, s ez a versenyben nagy előnyt jelentett számára. Ké­sőbb különféle szerkezeteket 2. Válogatás nélkül lassan kénytelenek az állatok meg­enni a takarmányt, az önoszto­­lyás kizárt. Kevesebb takar­mányt pocsékolnak el. Dercés tápot etethetünk az állatokkal. A nem kurtított csőrű állat gyorsabban, rövidebb idő alatt veszi fel a szükséges takar­mánymennyiséget. így több idő marad a veszekedésre, viasko­­dásra, amiből tollcsipkedés származik. Ha nincs lekurtítva a csőr, a dercés tápból az állat a nagyobb szemeket (főleg a kukoricát] csipegeti fel, s ami­kor ilyen a takarmány felületén mér nincsen, ha tudja, elkezdi kaparni, ha ez nem sikerül, a csőrével vág bele, hogy újabb nagy szemeket találjon, Ez sok takarmány kiszórásával jár, és így az állat az értékesebb ta­karmány-komponenseket nem eszi meg, hanem kivágja az alomba. Ennek megakadályozá­sa érdekében granulált takar­mányt szoktak etetni. A granu-Naposkorban készített a munka meggyorsítá­sára, egyszerűsítésére, ezek ál­talában jól beváltak a gyakor­latban. A San Diegoban 1943-ban for­galomba hozott „Debeaker“ el­nevezésű készülékkel pedig már jelentős sikereket értek el. A csőrkurtításnak több elő­nye van. 1. Az állatok kevésbé tudják egymást támadni. A jó kurtítás eredményeképpen a csőr érzé­kennyé és kevésbé élessé válik. Egy két fájdalmas és hiábavaló kísérlet után habozni fog a tyúk, hogy csőrével még egy­szer megcsipkedje-e társát. Ha a csipkedés következtében nem jelenik meg vér, a tojóházban a kannibalizmus gyakorlatilag kizárt. Ez a nyugalom és a tollcsipkedéstől való tartózko­dás jelentékenyen csökkenti a tojásrakás zavarait. 8—10 hetes korban Iáit takarmányból körülbelül 5—7-szer rövidebb idő alatt jól­lakik az állat, több idő marad az unalomra. A dercés táp olcsóbb, nem szólva arról, hogy a granulált tápokat nem tudják a takar­mánygyárak folyamatosan bizto­sítani, s az áttérés a dercés tápra igen nagy stresszt vált ki. A kurtított csőrű állat „kana­lazva, harapva“ kénytelen a dercés tápot elfogyasztani. Ér­zékenyebb csőrével a dercés tápot lassan fogyasztja el, ja­vul a takarmány-értékesülés is. Az előírt, maximális etető-férő­helyet (tojónként 15 cm-t) kell tehát az állatoknak biztosíta­nunk. 3. Körülbelül 10—15 %-os a takarmány-megtakarítás, mert az állatok válogatás nélkül fo­gyasztják a takarmányt és jobb a takarmányértékesülés. 4. Az állomány egyöntetűbb, mert a versengésből származó elverés lényegesen csökken. 5. A jércék súlygyarapodása körülbelül 10—15 %-kal növe­kedik, azonos takarmányfelvé­tel esetében (már első hetes korban a csőrkurtítás hatásá­ra). 6. Nem szoknak a tojásevésre az állatok. 7. javul az állomány egész­ségi állapota. 8. Előnyös a növendék későb­bi termelésére. A csőrégetés nagy stresszt vált ki, ezért előtte 4 és utána 5 napig stressz-takarmányt kell az állatokkal etetni. Leghelye­sebb az ólrészt (falkát) este ketrecbe befogni és éjjel elvé­gezni a csőrégetést. Az égetéskor ügyelni kell a következőkre: 1. A nyelvet vissza kell szorí­tani, nehogy a forró késhez érjen. 2. Először a felső, majd az alsó csőrkávát kell leégetni. 3. Égetéskor a kést csak olyan erővel szabad a csőrre szorítani, amilyen mértékben a kés az égetés hatására halad. A kés erőhatására éllel nem szabad vágni, ugyanis ezáltal a csőrt ellapítjuk, bevérzik és sokáig fájdamlat okoz az állat­nak. 4. A késnek jól meg kell éget­ni a csőrt, hogy a kurtítás után ne vérezzen. A csőrkurtítást egy, 8—10 he­tes és 4—5 hónapos korban vé­gezhetjük (lásd a 2—3. képet). a) Speciális naposcsibe csőr­­kurtítót kell haszálni, ennek teljesíménye 1000—2000 egyed óránként. Igen jól használható broiler nevelésben is. Napos korban történő csőrkurtításnál 0.1 cm3 Tylan injekciót kell ad­ni az állatoknak nyakbőr alá, a stressz ellensúlyozására. Üjabban inkább egyhetes kor­ban végzik el, hasonló módon, mint napos-korban. Sokkal ki­sebb így a stressz, a tollcsipke­­dést és kannibalizmust legalább 10 hétre megakadályozzuk. b) Könnyű a csőrt 8—10 he­tes korban kurtítani, kevesebb stresszt okozunk az állatoknak, de fennáll annak veszélye, hogy a csőr újból kinő. A felső csőrt azért az orrnyílás közelében kell elvégezni és a felső csőr alsó részét ferdén a száj felé rövidebbre kell vágni, hogy az­által megakadályozzuk a csőr alsó szélén történő kinövést és megvastagodását. Az alsó csőr felett kevésbé erősen és a he­gyétől számítva 3—4 mm-re kell leégetni. Ez lényeges, mert a csőrfeleket egyenlőtlen hosszú­ságúra kell hagyni. Ha a felső csőr hosszabb, mint az alsó, akkor az állat a takarmányt nem tudja felvenni, esetleg a nehezen felvett takarmány ki­esik a nyelve és a csőre közül. c) Ha 4—5 hónapos csirkék csőrét kurtítjuk, arra kell vi­gyázni, hogy a felső csőrnek legalább a felét vágjuk le, mert különben újból kinő. Az alsó csőrkávából kevesebbet, maxi­málisan 5 mm-t kell levágni. A csőrfalak újra nőnek, azok­nak később is egyenlőtlen hosszúaknak kell marandiok, mert csak úgy akadályozható me ga kannibalizmus. Kurtított csőrű állatoknak dercés (nem granulált) takarmányt ajánla­tos adni. Aki a csőrégetést végzi, az ujjára gumi ujjvédőt kell fel­húznia, hogy a forró kés ne égesse meg. Biztosítani kell vé­dőöltözetként egy bőrkötényt is. A jobbkéz mutatóujját kell az állat két csőre közé betenni, azzal a nyelvet hátraszorítani, és a csőrkávákat szétfeszíteni. A balkézben kell fogni az állat két lábát és a lábhoz lehúzott két szárny evezőtollait. Dr. Grünfeld Lőrinc baromfiüzem vezető Helytelen csőrkurtítás A falusi lakosság háztáji gaz­daságában a többi apróbarom­­fin kívül szívesen nevel házi­­nyulat is. Nagyobbára egyéni kedvtelésből foglalkoznak házi­­nyúltenyésztéssel, de emellett az így elérhető gazdasági siker, anyagi haszon sem megvetendő. A tapasztalatok alapján elmond­hatjuk, hogy egy tenyésztő évente nagyobb költségráfordí­tás nélkül átlag négy anyaálla­tot nevel fel. Tényleges kiadást csupán az abraktakarmány be­szerzése jelent. A többi takar­mányt és eleséget a tenyésztő kertjében maga termeli, a leg­csekélyebb költségráfordítással. Négy anyanyúltól egy idény alatt legalább 80 süldőt nevel, ami szerényen számítva körül­belül 140 kg jő minőségű fehér húst jelent háztartásában, tehát csaknem 23/t kg-ot tesz ki he­tente. Amint ismeretes, a házinyúl húsának összetételét, emészthe­tőségét, tápértékét tekintve a legjobbak közé sorolható és különösen a gyermekek számá­ra igen szükséges. Tápértéke szerint a csirke- és a borjúhús­sal egyenértékű. A házinyúltenyésztésből ere­dő további előny, hogy a szak­szerűen megnyúzott és szárított nyúlbőrért szintén szép bevétele lehet a tenyésztőnek. Elöljáróban csupán a nyúl­­tenyésztés gazdasági hasznára kívántunk rámutatni. Cikkünk­ben azonban inkább a húsnyu­­lak takarmányozása terén nyert eddigi tapasztalatokkal szeret­nénk foglalkozni. A házinyúl rendkívül szapora és gyorsan fejlődik. Életének első hetében születési súlyának kétszeresét éri el, ami 8 hét elteltével már huszonnyolc­­szorta több. Ez a tény komo­lyabb igényeket hárít a tenyész­tőre, tekintve azt, hogy a mag­zat kellő fejlődése érdekében és az ellés után is az anya-Sajtolt takarmány húsnyulak eieségében nyúl számára jó takarmányt kell biztosítani, nehogy egész­sége károsodást szenvedjen, vagy ne legyen elegendő teje. A nyúlfiókáknak gyors fejlő­désükhöz fehérjedús táplálékra van szükségük. A fejlődés során mutatkozó tápanyagszükségletet nem lehet csupán szénával, ab­rakkal és zöldeleséggel kielégí­teni. A házinyúl táplálékának a következő alapfontosságú táp­anyagokat kell tartalmaznia: 15—19 Vo nyers fehérjét, 2—3 Vo zsiradékot, 12—17 % rostanya­got és 7—9 % ásványi anyagot. Franciaországban a házinyu­­lak takarmányadagjaiban olyan takarmány-koncentrátumokat is használnak (s ezt a francia takarmány-ipar fejlesztette ki), amelyet sajtolt formában kever­nek a nyulak széna- és abrak­takarmányába. Ez a takarmány a fehérjéken kívül egyéb ható­anyagokat, ásványi anyagokat és vitaminokat is tartalmaz. A szakembereknek a sajtolt takarmány-koncentrátummal szerzett eddigi tapasztalatai szerint a házinyulak etetésének a legcélszerűbb módja a követ­kező lehetne: széna ad libidum (jóllakásig, tetszés szerinti mennyiségben), répa vagy más gyökérzöldség, ami nélkülözhe­tetlen az állat emésztőképessé­gének fenntartására, a sajtolt takarmánytáp termelöadagja (100 g állatonként) a vemhes és szoptató anyanyulak, vala­mint a fejlődésben levő fiókák számára, és a sajtolt takarmánytáp létfenntartó adagja (80— 80 g) állatonként és na­ponta. Az ilyen takarmányozásnak több előnye is van, ami külö­nösen a munkaerő jelentős meg­takarításában ütközik ki a ta­karmány előkészítése és adago­lása során, továbbá lényegesen csekélyebb a szétszóródási vesz­teség, a takarmányt kellő hi­giéniai feltételek mellett lehet adagolni az egyedek egyéni szükséglete szerint, s az alom­ban nem indul erjedésnek a szétszóródott takarmánymara­dék. Igen jelentősen befolyásolja ez a takarmányozási mód az állatgondozás egész folyamatát, mivel ez teljesen száraz takar­mány és köztudott, hogy a házi­nyúl aránylag sok folyadékot igényel. Különösen a meleg év­szakban, a nyári hőségben je­lentősen nagy a házinyúl folya­dékszükséglete. Egy anyaállat hét fiókájával, a fiókák 8 hetes korában, naponta 4 liter vizet is elfogyaszt. Célszerű azért, ha a vizet üvegedényben naponta kétszerre adagoljuk, hogy az állatok tetszés szerint ihassa­nak, még jobb azonban automa­tikus önitatók alkalmazása. Az ilyen jellegű húsnyúlte­­nyésztési módszer mellett nem elérhetetlen, sőt egészen reális tenyészcél: 75 napos korára 2,5 kg-os élősúlyú házinyulakat nevelni, (eá) 16 hetes korban A természetes nap egy vi­­lágításos és egy sötét cik­lusból áll. Kísérleteket foly­tattak a napszaknak több ciklusra való bontásával. Ezek a kísérletek érdekesek, de korai lenne bármelyikből végső következtetést levon­ni. Példának okáért éídemes megemlíteni, hogy a napi 12—12 órás megbontással teljesen egyenrangúnak bi­zonyult a 2—2 órás válta­kozó megbontás. (Tehát a nap 24 óráján belül 2 óra megvilágítási időszakot ál­landóan 2 óra sötét időszak követett.) Egyes kísérletek­ben a sűrűbb ciklusos meg­bontásnál jobb eredményt tapasztaltak, mint a 12—12 órásnál. Lehetséges, hogy a jövő­ben, ha a tojóházak még mechanlzáltabbak lesznek, az állatok környezeti körül­ménye még ellenőrizhetőbb lesz, s valamely — ma még „egzotikusnak" tűnő — vi­lágítási eljárás teret nyer. Rövidciklusos világítás Valamelyest zavarják je­lenlegi felfogásunkat azok a kísérleti eredmények, me­lyek szerint a jércék csak­nem teljes sötétségben fel­nevelhetek és tojástermelé­sük ilyen környezetben tart­va is elfogadható, ha nem is éri el az optimális mér­téket. Talán valami más me­chanizmus irányítja a tojás­­termelést a fény hiányában? Lehetséges, hogy lnfrasuga­­rak? Korábbi megállapítások szerint is 5350 lux fényerős­ségtől 500 ezer luxig ele­gendő a fényintenzitás a nagy tojástermeléshez. Bizo­nyíték van arra, hogy a jér­cék már 1000 lux fényerős­ségre is reagálnak. Ilyen gyenge fényerő esetében vi­szont a gondozó munkája volna korlátozva. A gyakor­latban az állatok magassá­gában mért 10—11 ezer lux fényerő elegendő mind a gondozó, mind az állatok számára. A pulykák fényigénye a tyúkokénál nagyobb. Kali­forniai kutatások szerint a pulykatojók fényigénye a maximális termeléshez 21— 22 ezer lux. A fényforrás színét ille­tően azt állapították meg, hogy a tyúkok és pulykák számára a vörös és a na­rancs szín sokkal hatéko­nyabb, mint a kék és a zöld. A közleményhez a követ­kező megjegyzést fűzzük: Egyet kell értenünk, hogy a fény hatásának vizsgálata korántsem befejezett. Min­denkor figyelembe kell ezért venni a különböző szárma­zású, fajtájú tojóállatok tar­tásánál a tenyésztőnek a vi­lágításra vonatkozó útmuta­tását. Végeredményben a te­nyésztőnek kell legjobban ismernie állományát és „használati utasítást“ — ad­hat. Feltétlenül különbség van a „fényigényesség“ szempontjából az egyes tí­pusok, de még az azonos típusok között is a külön­böző tenyésztőktől származó állományok tekintetében. A cikknek a fényerőre vo­natkozó része különöskép­pen a tojótípusú tyúkokra vonatkozik. Kétségtelen — amire a szerző nem tér ki — hogy a nehéz testű és egyébként Is gyengébb to­­jástermelőképességü fajták fényigénye mind a luxerős­ség, mind pedig a naphosz­­szúság tekintetében na­gyobb. Vórady Barna 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom