Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-30 / 52. szám
ÍGY LÁTTAM EGYIPTOMOT Nem akarok s nem is tudnék tudományos riportot írni két hétig tartó őszi kirándulásomról, de két évtized múlva sem felejtem el (lsa Allah-ha Isten akarja) azt a sok élményt, amit ezen az Úton gyűjtöttem. Azaz dehogy is gyűjtöttem. Lépten-nyomon növekedett csodálkozásom, néha feldühödtem az először szemtelennek vélt zsibongó arabokra, később velük nevettem, viszonoztam kedvességüket s a legvégén megszerettem őket. Mert valóban szeretetre méltó nép. S szeretetre való csak az egyszerű ember lehet. Egyiptom népe egyszerű, gyermekded. Egy mosolyért odanyújtja feketéjét, melyből már ivott egy kortyot. Megtöri! a vízipipa szöpókáját s unszolja, hogy szídd tovább; te persze fújod, mert nem tudod elképzelni, hogyan lehetséges, hogy a pipa alatt buborékol a vfz, hiszen csak akkor kellene buborékolnia, ha levegőt fújnál belé. A kedves arab pedig kézzel lábbal hadonászva, kacagva mutatja még egyszer a számára oly egyszerű műveletet, míg végre kellemes, langyos füst száll tüdődbe, talán nikotinmentesen, talán szokatlan fanyar ízzel, de ott párolog már a remek feketekávé, a jeges víz s mindez ajándékul egy mosolyért. Műveletlen nép? Tagadoml Találkoztam tízéves fiúkkal, kik vállukon akváriumhoz hasonló ládikákkal, pirított mogyoróval, mézeskaláccsal s pattogatott kukoricával megrakva, csehül kínálgatták áruikat, már amennyire a turistáktól ellestek pár szót, pocem, pocem, kamarát, ahoj, dobry tovar, kupi így aztán az sem okozott nagy nehézséget, ltogy a bazárban, például Alexandriában, pár nap múlva olyan otthonosak lettünk, mint a benszülött Alik, vagy Mahumedek. Egyiptom mezőgazdaságáról szerettem volna írni soraim elején s mégis itt kezdem a két milliós város hatalmas bazárjában megismerni Arábia mezőgazdaságát. Később ugyan láttam a kiáradt Nílust, a vízemelő kereket, a bivalyvontatta öntözőket, de a mezőgazdaság termékeivel a nagyvárosok bazárjaiban ismerkedtem meg. Mikor első alkalommal, kettesben (két magyar] bemerészkedtünk Alexandriába s az Ismeretlen katona félkörívű oszlopcsarnokától gyalogosan tettük meg az utat, csak úgy toronyirányban, rögtön hozzánk szegődött Ali, európai öltözetben, amolyan kifent borbélysegéd forma s vitt, vitt a forgatagban. Angolul, arabul, franciául beszélt, de meg kellett értenünk, mit mond, ha akartuk, ha nem. Természetesen a bazár felé terelt bennünket, azaz nem is terelt, futott előttünk a tömegben s ha elmaradtunk pár lépésre, megállt, mosolygott, saját vállát veregette s egyre mondogatta: Mister, Ali, já Ali, Alt dobryl S megint megiramodott, majd megállt: Dollár? No? Mutattuk, hogy nincs dollárunk. Ali újra bevárt bennünket: Gold? Dobry goldl Ali má bazár, gold. S újra rohant az aranyművesek jitcája felé. S itt aztán részünk volt egy kis arab csetepatéban. Alit elkapta két hasonló Ali és hatalmas veszekedésbe kezdtek. Ali hadonászott, a másik kettő még inkább. Ali végül intett, hogy tűnjünk el. ö eltűnt. A két másik Ali viszont nevetve kapott karon bennünket s erőnek erejével be akart vonszolni a legközelebbi ékszerészhez. Ez már sok volt. Leráztuk a két kullancsot s megindultunk a bazár labirintusának legközelebbi utcácskájába. Pár száz lépés S csodák csodája, ki vár ránk nevetve? Az igazi Ali. Látta, hogy nincs dollárunk, a Liber is kevés, mégis vitt bennünket. Vettünk piros fezt, Ali mindjárt fejünkbe nyomta, vettünk hanglemezeket (Kairophon) All le játszatta, s térdén ütötte hozzá a ritmust, vettünk pár bizsut, természetesen a bizsugyáros Ali jóbarátja volt, aki mindjárt feketével és Coca-colával kínált. Megmutatta műhelyét s mielőtt vettünk volna valamit, markunkba nyomott pár karkötőt, skarabeusz-bogár utánzatot, de pénzt nem akart elfogadni. Timeo Danaost et dona ferentes (félek a görögöktől, ha ajándékokkal is kedveskednek) súgtam csendesen barátomnak. Nem volt szükség erre a klasszikus idézetre. Musztafa, a „gyáros“ azt sem kívánta, hogy vásároljunk. Mikor mégis vettünk néhány emléktárgyat, pár piaszterért, megtoldotta egy kis éremmel. Odaadta névjegyét és kikísért a bolt ajtajáig. Véletlenül visszanéztem, s észrevettem, hogy íróasztala mögött a falon Jézus szívének olajnyomata függ Nasszer elnök képe mellett. Megkérdeztem tőle: Tu catholic? — Ajval — Igen! — mondta büszkén s előhúzta inge alól a nyakában függő aranykeresztecskét. Megmagyaráztam, hogy mi is Azizák, abunák vagyunk, aminek eredménye újabb fekete, újabb ajándékozás és újabb jókívánság lett. S most gyerünk a zöldségpiacra! Ali persze velünk. A fezt újra fejünkbe nyomta, aprózva sietett előttünk, mindenki üdvözölte, mindenkihez volt pár jó, vagy szép szava, néha háttal futott előttünk, hogy el ne veszítsen a forgalomban s hangosan, mutogatva magára és ránk, egyre kiáltozta: Ali, Baba, Ali-Baba. Talán ezt kiabálta arabos jókedvében: Ali atyja. A zöldségpiac előtt át kellett mennünk a síkos halpiacon, s pár lépésre a hipermangánnal leöntözött fogasokon lógó birka, kecske és bivalyhúsok tömkelegén, melyek úgy függtek az utcán, mint a mosott ruhák a falusi udvarokban. Természetesen húst nem vettünk. Se polipot, se teknősbékát, se osztrigát. Végre ott álltunk a zöldségpiacon. Gránátalma, datolya, füge, itt-ott zöld narancs (akkor érett) gyermeknyi banánfűzérek, olajbogyó, zöldhere, fűszerek, uborka, mangó, sárgadinnye, sóska, diónyi citrom, s mindenhol alkudozás, kínálgatás, mérés, nevetés, kabátrángatás... Minden árusnak van néha „vizslája“ (ilyen volt Ali is) akik odahúzzák a vevőt, hogy aztán baksist kapjanak. A legtöbb gyümölcs és zöldségárus kétkerekű, oldalnélküli taligáján árulja eladnivalőját. De hiszen itt minden eladni való. A taliga előtt ott bóbiskol a szamár, s ha kell, pár lépéssel odébb húzza a „boltot“, mert éppen egy sárga-fekete taxi dudál a tömeg közé s ha kell, ha nem kell 50 piaszterért (25 korona) végigszáguld veled a 35 kilométer hosszú Alexandrián. Ojra kiérünk a főtérre s magyarázzuk Alinak, vigyen bennünket el kávézni. Kap az alkalmon. Ekkor már mellénk szegődik egy szudáni néger is, Kleopátra cigarettával kínál. Elfogadom, de viszonzom két doboz Bystricával. S máris benn vagyunk a kávéházban. Azaz előtte, — mert az igazi arab a járdán szürcsöli kávéját, teáját, s itt szívja a vízpipát. Fitogtatva arab tudásomat, rendelek arba birát (négy sört és arba qahwa-t) négy kávét. De Ali int: „ i t n é e n bira! (Csaik két sört, ő igazhitű, aki a szeszes italt nem iszsza.) Végül nagy hálálkodás közepette elbúcsúzunk: s a i da: jó napot. Ali két karját lengetve s aa 1 e m-et kiált s ml fenn ülünk a villamoson, melynek ütközőin a két milliós városban legalább négy arab srác csimpaszkodik. Bakos külvárosnál leszállunk, hogy megkeressük a Ferences atyák templomát. Van öröm. Végh György, magyar fráter fogad. Harminc éve él itt. Győr megyei. Mikor elmondjuk élményeinket, mosolyog. Közben egy öreg kopt szolga már hozza is a kávét. Végh György fráternek ízlik a csehszlovákiai cigaretta, s nekünk az arab kávé és a saját termelte bor. Bosszankodva meséljük, milyen terhes volt ez a fél nap. — Majd megszokják, mondja mosolyogva. Jó nép ez. Békeszerető, kedves, csak bánni kell tudni velük. — De sok a szegény! — vágok a szavába. — Szegény? Hát önök gazdagok? Láttak itt koldust? Ütonállót? Ugye nem? Jó- nép ez. Ogy él, ahogy tud s ahogy akar. Én mindig az írást idézem, ha arabot látok a pálmafa árnyékában aludni: „Mit aggódtok affelől, mit fogtok enni, vagy mit aggódtok, mibe öltözködjetek? Nézzétek az ég madarait...“ Kérem, itt nincs tüdőbaj, fogfájás, gyomorba], Infarkt. A bacillust megöli a sivatag, a tenger, a foguk ép, a gyomrukat nem rontja el a zsír, a hús s a szívük sem romlik el, hiszen nem kapaszkodók, nem tülekedők. — Na és a beduinok? — kérdezem sietve, mert láttam a sivatagban beduin sátrakat, ahol bogáncs, kaktusz és mit tudom én milyen szúrós növényzet között két-három teve legel, míg itt-ott fekete kecskéket lát az ember és ... — És? Kérdezi barátunk. — És... — Ugye megáll az európai tudomány. Ne feledjék, hogy keleten vagyunk. A középkort sem érti meg a huszadik század embere. Önök sem értenek minket. Igen, így mondom, mert közéjük tartozom. Itt az egyik ember a másikat tiszteli, nem számít a nemzetiség, faj, szín, vallás. Az a beduin sem államilag, sem egyházilag nem volt anyakönyvezve. A sivatagban él. Tíz-húsz kilométerről hordja a vizet. Ha a homokban pár négyzetkilométernyi területet megmunkál, beveti árpával, kivárja a párnapos záport, aztán leszedi az árpafejeket. Két kő között őrli, szükség esetén teve és szamártrágyáből tüzet rak s megsüti lapos árpakenyerét. Vizet szerez, olaja van, húst, sót a tenger ad. Tejel a teve a kecske. A beduin szabad ember és elégedett. Ha elfogy a legelő, szedi sátorfáját és odébb vándorol. Mégis állítom, boldog emberek. Elbúcsúzunk vendéglátónktól, most már gyalogosan tesszük meg a pár kilométeres utunkat Mamuráig, a villanegyedig. Balról a tenger, jobbról a sivatag. A sivatag szélére becsalogatták a Nílust néhány méteres kanálisokba. A kanálisok szélén gyümölcsöskertek zöldellnek a nádkerítés mögött. Itt-ott bekukkantunk. Csupa asszony dolgozik a kertekben. Lefátyolozva. Szemben velünk szamárháton üget egy férfi. Mögötte ül kisfia, kezében hatalmas napernyővel. Megnézik, mit csinálnak az asszonyok. Ezek nem beduinok. Az asszonyt étteremben, boltban, de még villamoson sem láttam: alkalmazásban. A földeken igen. Nádkerítés mögött. Dolgoznak és nevelik tíz-tizenkét gyermeküket. A villához érve végignézek a tengeren, a sivatagon, előveszem a hűtőből a remek Stella sört, s megírok egy verset. FARKAS JENŐ A Duna deltája 480 ezer hektáron terül el, tehát ( megfelel egy közepes nagyságú szigetnek, amelynek egyharmadát víz, kétharmacját pedig nádas borítja. A delta alakját a folyam három ága rajzolja ki ott, ahol a Fekete-tengerbe ömlenek: Kulijánál, Sulinánál yj és Sfintu Gheorghenál. E vízi határokon belül nádas, kiserdők, úszó szigetek, tengeri földnyelvek terülnek el. A jó Í öreg Duna évente mintegy 70 millió tonna homokot és iszapot hord ide, s a delta képzéséhez a tenger és a szelek is hozzájárulnak. Érdekes a delta állat- és növényvilága. Olyan növény- és állatfajtákat is felfedezünk itt, amilyenekkel egész Európában nem találkozunk. A delta öt nagy madárút kereszteződésén fekszik, s valamennyi évszakban a madarak milliói pihennek meg itt. A jelképesen „madárparadicsomnak“ nevezett Duna-delta nemcsak élelmet ad szárnyastollas vendégeinek, hanem eszményi menedékhelyül is szolgál. A nádasban szárnyas vad fészkel: vadkacsa, örvöslúd, vadliba, kis kárókatona, vörös és fehér gólya, kanalasgém, közönséges pelikán és borzas gödény, hattyú, kék vércse, halászsas, fehérfogú sas és mások. Az eddigi megállapítások szerint a deltában 300 madárfajta él, köztük 74 költöző madárfaj. Érdekes emlősök is tanyáznak itt. Közülük egyesek Európa más részeiben már kihaltak: a nerc és a vidra, a nagy és kis hermelin, a vaddisznó, a vadmacska, a róka és ritkábban a nyúl. Az utóbbi időben a delit! tában letelepedett a mosómedve, a fakó pézsmapocok és nemrégen a hódpatkány. A vízben különféle halak élnek: ponty, csuka, harcsa, dunai hering, valamint különféle tokhalfélék. A delta növényzete is rendkívül gazdag. A legelterjedtebb és gazdaságilag a legjelentősebb természetesen a nád, amely jelenleg a deltaterület 70 százalékát borítja. Különféle szabályozási munkálatok elvégzése után a terület 90 százalékán fognak nádat termeszteni. A nádrost hosszúságával és kiváló minőségével nagyszerűen pótolja a cellulózanyagot a papíriparban. E természeti kincset a néphatalom fennállása óta a brailai különleges kombinát dolgozza fel, amely különféle papírárut, kartont és cellulózt stb. gyárt. A kombinát A DUNA tevékenység tudományos alapjait. Kisváros létesült a tudomány legkorszerűbb vívmányainak megfelelően berendezett kutatóállomással, amelyen biológusok, hidrológusok, vegyészek, talajkutatók, nádtermesztési és feldolgozási, valamint haltenyésztési eredeti módszereket kidolgozó más szakemberek működnek. A nádültetvényeken megjelentek a román gyártmányú kaucsuktalpas traktorok. Ma már egész hajóhad szállítja a nádat Brailába. Az idén mintegy 300 ezer tonna nádat takarítottak be, jövőre el akarják érni az 1 millió 800 ezer tonnát. A delta különböző pontjain hatalmas ívóhelyeket léte- 1 sítettek több száz, sőt ezer hekl táron. Feltételezik, hogy jövőre I megkétszereződik a haltenyésztés. DELTÁJÁBAN részleges üzembe helyezése óta egyes üzemrészlegeiben annyi nádat dolgoztak fel, hogy a belőle termelt árut máskülönben 600 ezer hektárnyi erdő faanyagából tudták volna csak előállítani. A folyam és a tenger hatására a deltában végbemenő átalakulások az ország legfiatalabb „földjévé“, ipari nyersanyagforrássá, eszményi vadászterületté, vadgazdasággá varázsolják a vidéket. Ezek az erőforrások a jövőben is gyarapodni fognak. A delta szívében fekvő Maliuc szigeten lerakták a fenti célokat szolgáló még aktívabb A deltavidék korszerűsítésén végzett munkálatok eredményeként — csatornák, gátak, rőzsegátak, szivattyútelepek stb. építésével 50—60 ezer hektár földet juttattak vissza a mezőgazdaságnak, s ezen most szemes terményeket, szőlőt, gyümölcsöt, zöldséget stb. termesztenek. Nagy fejlődésnek indul az erdőgazdálkodás, amely eddig a delta területének csak öt százalékát foglalta el, a jövőben azonban facsemeték ültetésével fog gyarapodni. A Duna-delta kiépítésének és kiaknázásának terve természetvédelmi intézkedéseket is tartalmaz. Amióta a delta állami gondozásba került, szervezetten folyik a növény- és állatvédelem. Egyes élettanilag fontos ritka növény- és madárfajták természetileg védettekké nyilvánítottak, hogy megakadályozzák végleges kipusztulásukat. Köztük van a pelikán, a tarfejű sas, a fehér gólya. Vadászatuk tilos. Tudományos szakértői bizottság két rezervátumot szemelt ki, amelyek leginkább megfelelnek a különleges növények és állatok védelmének. Az egyik rezervátum a delta északi, a másik a delta déli részén van, összesen 50 ezer hektár területen. Ezenkívül ideiglenes rezervátumokat is létesítettek, hogy a költözö madarak megpihenhessenek, fészkelhessenek és kikölthessék fiókáikat. Tulcea, Sulina, Sfintu Gheorghe és Maliuc településeken kívül más emberi lakótelepek is vannak a Duna deltájában, öszszesen 26, s több mint százezer ember él itt, ezeknek egyötöde közvetlenül a deltában. A következő 20—25 évben a lakosság lélekszáma eléri a Jelenlegi négyszeresét. A Duna deltájában különösen fellendül az idegenforgalom. Már most nagy élvezet a hajókázás a Sulina vagy a Sfintu Gheorghe ágában, majd csónakázás a csatornákon. Hazai és külföldi turisták kedvüket lelik benne. 1970-ig modern szállodák és turistaközpontok, vendéglők, benzinkutak épülnek, hogy kielégítsék az idegenforgalmi követelményeket. Tizenkét lakótelepen gőzhajók és csónakok állanak majd a turisták rendelkezésére, hogy szórakozhassanak, vadászgathassanak, halászhassanak. 17 ülsejét tekintve beillene ja^1 pán parasztnak, halásznak vagy kézművesnek. Egyszerű munkászubbonyt visel, utálja a nagyképűsködést. Kerüli a nyilvánosságot. Pedig Shohet Miyairt egyike annak az 59 személynek, akiket a felkelő Nap országában „élő kincseknek“ neveznek. A megtisztelő címet maga a kultuszminiszter adományozta a kihalófélben levő, maroknyi kovácsmesternek, illetve fegyverkovácsnak, akik csatabárdokat kovácsolnak a világhírű Kamakura-acélból. Ezek a régimódi kardok a szigetország legértékesebb ritkaságai közé tartoznak. Shohei Miyairi-nek szinte „meghasadt“ az egyénisége. Teste ugyan a 20. században él, de szelleme elvész az ősrégi Kamakura-kor ködében 11192—1333), amikor újjászületett a japán kultúra s vele együtt a japán csatabárdok felélesztése. Akkoriban öt nagy iskolában, Yamatóban, Yamashiróban, Bizenben, Minóban és Sagamtban tanították a csatabárd-készítés mesterségét. Minden iskolának megvolt a saját egyénisége, stílusa. A Kamakura-kort hosszan tartó békekor-Japán I éil | kincsei: I ♦ i a csatj hard-1 kovácsok | ♦ szak követte Japánban, kardokra j nem volt már szükség, kihalták a! fegyverkovácsok. Művészetük fele-1 désbe merült, mert ritkán jegyez-a tek fel valamit írásban. Mesterség gük hagyományként szállott mes- J térről tanítványra. A műhelyen ki-1 vül még beszélni sem volt szabad i a fegyverkovácsolás művészetéről.! De Miyairt szinte „visszahelyez-1 kedett a japán fegyverkovácsok j fénykorába. Áttanulmányozta aj fennmaradt gyér számú dokumen-\ tációt, átvizsgálta, elemezte a mú-| zeumokban fellelhető, ugyancsak | kevés számú kardot és. elmélyedt ♦ készítésük titkában, makulátlan ra-l gyogásukban. Mesterségét művé- j szetnek tekintette. Mtyatrt fáradozását siker koro-f názta. Az általa készített fegyverek | ma már nem mennek puszta után- J zatszámba, mert a világ valameny- » nyl műkincs-gyűjtője megcsodálja I elismert és horribilis áron megvá-a sárolja őket. Japán vásárlók vl- j szont kolostoroknak és kegyhe-f lyeknek ajándékozzák az értékes | fegyvereket. Ne gondoljuk azonban, hogyJ Miyairt meggazdagodott mestersé- % géből. Egyetlen csatabárd elkészí- a tése ugyanis rengeteg időt igényel. * Ennél ts nagyobb nehézségekbe f ütközik a több mtnt 600 év előtt $ használatos Kamakura-acél marad- í ványainak előteremtése. Ezért a te-1 hét séges fegyverkovács valóságost vadászatot tart régi szobrokra, a acéledényekre és fazekakra Nara.Z Osaka és Nagoya régiségbolttatban.; A kevésbé tetszetős vagy értékes | ..zsákmányt“ azután beolvasztja, t hogy fegyvert kovácsoljon belőle. * Csak kimondott müértékeket tart I meg magának. Nemrégen két ton- a na, Kamakura-acélbÓl készült sző- ♦ get kapott a mester a kultuszmi-1 nlsztériumtól, amely egy korabelit épület lebontásánál került elő. Ez- f zel már lehet valamit kezdeni! f A kiszáradt Tone-folyó homokjában j ugyancsak apró acélgolyókra búk- a kant Mtyatrt, amelyek szintén hasz-i nálható acélnak bizonyultak. Ezé-I két tanítványai gyűjtötték be fá- j radságos, kitartó munkával. Évente t csupán 12 csatabárdot készít el a J fegyverkovács. Ha valamelyik mű- j vét nem találja kifogástalannak, a szemrebbenés nélkül újból beol-l vasztja. Készítményeihez a tanon-1 cok nem nyúlhatnak hozzá, öt éven j keresztül csak nézniük szabadj mesterük munkáját. Miyairt ma 54 éves, él-hal kard-1 latért. Va*or akad-e méltó utódfai tanítványai soraiból? Maga a mes- ♦ tér nemigen bízik benne, mert így I fejezte be mondókáját: a — A Japán csatabárdok kivesz- J nek, ahogyan az emberi szívek j kialusznak. | ♦
