Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-12-30 / 52. szám

ha tudni akarja ml a jó!" Ügy meg­­szíttá, hogy alig akarta abbahagyni. Mert jófajta törköly folyt abból, ép­pen ilyen garattisztogató, bicskanyito­­gató, lélekmelegítő, mint ez itt. Eddig csak a szám tátottám, de most már nekem ts szólni kellett. — Honnan került a csőbe az a pá­linka, Pista Bátyám? — Hogy honnan? — és barackot nyomott a fejemre. — A másik végit belógattam egy százakós szeszgyári hordóbal Pista bátyám még kétszer ürített a rendkívüli törkölyből, azzal megragad- Nem azt ígérte, hogy hétre itt lesz? ttjta a nagykést és elindult az udvaron Anyám akkorát nevetett, hogy a át az ól felé, ahol a nagy fekete berk­­rézüst ts kifényesedett tőle. , síri várta erőtlen röffenések közt az — Te még hiszel neki? ítéletet. Volt vagy két mázsás és fe-S ezen még Bozsl Marí néni is ka- kete volt, mint az ördög. Mindamellett cagott, akit bélmosásra hívtunk. még korántsem volt érett, inkább Ügy állított be nyolc óra tájt, mint csak amolyan fél hízásban levő. akt egy fél Órával koráiban jött. Ki- — Ezzel nem bírunk meg ketten — csomagolta a rongyba csavart kése- jelentette ki füllentős Pista bátyám, két, sorba rakta őket az asztalon, szép Hidd át a Kamuka sógort azzal a má­­rendben mind az ötöt. Utolsónak a lészájú fiával együttI fekete fenőkövet. A kétes tisztaságú Négyen is alig tudták 'lefogni, de rongyot zsebrevágta, csak rojtos vége Pista bátyám gyakorlott keze és éles lógott ki. kése gyorsan végzett vele. Anyám — Hogy álltok? — kérte azután tálba szedte a vért, és egyre csak számon a családot. azon lamentált, hogy valami gyéren — Csak téged vártunk! — intett folyik, ebből néni lesz véreshurka, apám, szemmel az udvar felé. — A kolbász a fő — csitítgatta Pis-Anyám pálinkát töltött az emberek- ta bátyám, míg a kést törölgette az nek. Pista bátyám két ujja közé fogta alvadó vértől. a poharat, hirtelen az orráig emelte, — Odafordult akkor apám füllentős felbillentette, mint a gémeskút vedrét Pista bátyámhoz, s rémület fogott el, hogy elnyelt po- — Hallod-e, István, én abból egy harastul. De az utolsó pillanatban szót se hiszek, amit az imént mesél­visszarántotta anyám elé, újításra. tél, mert éppen tegnap dicsekedtél, — Halljátok, mi ‘jutott az eszem- hogy sose voltál frontkatonai be — mondta figyelmet követelve, — Éne?! arca azonban meg se rezdült, kurta — Te bizony! kis zsíros bajsza úgy hetykélkedett Apám kiemelte a kertajtót a sarká­tömpe orra alatt, akárha acélból vol- ból, odaskészítette, hogy legyen min a na. disznót felszabdalni, de Pista bátyám Feléje figyeltünk mindannyian. még mindig nem találta meg a ked­— Ilyen pálinkát a Piavénái ittam vező választ. A szalmát villázta a moz­utoljára — s mint akt meg akar gyö- dulatlan állat hátára, pörzsöléshez. ződnl a mondottak igazáról, az előbbi Közben minden pillantása azt példáz­­büvészmozdulattal tüntette el a dicsért ta, hogy rajta nagyfokú méltánytalan­­italt, s máris odatartotta poharát ság esett. A gyufa kétszer is eltört, anyám orra alá. míg végre a harmadik tüzet fogott. — Akkor is ilyen lélekveszejtő fa- Körmire égett, úgy hajította el. De gyök jártak — folytatta. — Megfa- mintha a láng a fejében is világot gyott a köpés, amíg leért a földre, gyújtott volna, mert így szólott apám- Toporogtunk a lövészárokban, mint a hoz, nagy hangon: tojósgalamb. Azt mondta a főhadnagy: — Ha az nem igaz, amit meséltem, „Pálinka kéne most fiúk! jó kisüsti akkor az sem igaz, hogy leszúrtam a pálinka!" Összefutott a nyál a szánk- disznót, s nem él! ban. „Honnan lehetne keríteni?" Egy- Azzal lángra serdntett egy újabb szercsak észrevesz engemet: „Na gyufát és odakuporodva másfelől is Pista — aszongya —, „most mutasd meggyújtotta a szalmát. Magasba csa­­meg, hogy mit tudsz!" pott a láng, találkozott a két láng, Itt ismét kiürítette a poharat és égett a száraz szalma, mint a pokol könnyedén, természetesen odatolta tüze. Amint ahhoz is köze kellett le­­anyámnak, hogy töltsön. gyen az ördögnek, ami ezután történt. — No, ha csak az kell, én megmu- Pista bátyám még fel sem kászálódott, tatom. Régen kilestem, hogy odaáltal, amikor egy rettenetes, morgó, röfögő, a vonal közelében éjjel-nappal füstö- visító szörnyeteg ugrott ki a tüzből. lög a szeszfőzde kéménye. Fogtam S lángot hányva, füstöt okádva egye­­magam, ki az árokból, egyenesen a nesen az utcára rontott a nyitott kis­­szeszfőzde felé. Bátran, mentem, tud- kapun át. tam, hogy a digók ujja ts ráfagyott a — Sárkány! — tört ki belőlem a kakasra, nincs kedvük a lövéshez, nagy izgalom. Negyed óra sem telt el, már vissza is —A nagyapád fülit! — szólt apám tértem. Tekertem magam mögött a bosszúsan. — Megfutott a disznónk, híradósok rollntját. Azt a gumicsövet, Utána mind, aki lábát bírja! amibe a drótot szokták belehúzni. Pista bátyám megtáltosodott, s mint „Hát te megbolondultál, Pista?" — egy ámokfutó, kezében az imént meg­kérdezte a főhadnagy. „Meg a fenét!" tisztogatott félméteres ülőkéssel, szá­­— mondtam és egy nyisszantással el- guldott a füstölgő, menekülő hízó nyo­­vágtam a gumicsövet, s odatoltam a mában. Mellette mindjárt apám. főhadnagy szájához: „Ezt szíjjá meg, Ki bíztatta, kt nevette őket, de még /wvwvwvwwwwwwwwwvwwwww* I. Nem is tó az, amelyikben béka nincs, Nem is leány az, akiben hiba nincs, Kuruttyol a lányokban a rosszaság, Felveri a legényvilág nyugalmát. II. Egész éjjel rikoltozik a bagoly, Halálán van egy szép leány valahol. Ne rikoltozz halálmadár hagyd abba, Nem élném túl én se, ha ő meghalna. <' III. Cigányasszony becsaptál a pénzemér, Kártyavető tudományod mit sem ér. Azt jósoltad két lány szeret egyszerre. Egy se szeret, görcs álljon a nyelvedbe. IV. Lármáznak a verebek az almafán, Fölmászom az almafára, mind elszáll. Szedek almát, megkínállak belőle, Nem az alma, én sodorlak a bűnbe. V. Kinek higgyek, ha nem a két szememnek, Bolond vagyok amióta ismerlek, Az úristen nem ver bottal, úgy ver meg, Ha rádnézek, elveszi az eszemet. V O < Q o 2 at w o N co '< Füllentős ember Kutas Pista bátyám, de kiváló böllér. A disznóöléshez pe­dig ügyes böllér kell, aki egyből bele­­-dalál a késsel, hogy az asszonyok meg se hallják a visítást. Apám előkészítette a szalmát, átal­­hozta Bozóéktól a rézüstöt és katlant, anyám beszerezte a szükséges fűszert meg rizst, meg a húsdarálót Varga henteséktől. — Rendben ts volnánk! Ijedten néztem körül. — Hát a füllentős Pista bátyám nem jön? — Nézd csak! Hőkölt meg apám. — olyan ts akadt, akt odakiáltotta apám­­nak: — Miért füstölik élve? Így tán jobb ízű lesz a kolbásza? ... főbb ám, ha rendesen leszúrják, megpörkölik, felbontják, de nem így, ha megcsúfolja a beste jószág a józan dtsznóvágást hagyományokat. Még el­fogni sem lehet, olyan félelmetes, hogy mindenki a házba menekül előle. Szerencsére Kamuka sógor éppen hazafelé tartott, amikor ml az utcát riasztottuk a nagy üldözéssel. Széles, nagy terpeszben megvetette a lábát az utca közepén, szemben a havat, hányó bősz állattal, s várta a pillanatot, hogy elkaphassa a fülét. Az meg csak rontott neki, mintha szét akarná szaggatni. De Kamuka sógor nem ijedős ember. Kivárta az alkal­mas pillanatot és odakapott a fekete fülekhez. Csakhogy megkésett a fogás, az ügyeskedés sikertelen maradt. El­lenben a disznó úgy a hátára kapta, mint egy mülovast. Peckesen és ré­mülten ült rajta, méghozzá a visszá­jára, míg csak le nem bukfencezett a hóba. A disznó meg csak szaladt, még in­tegetett ts a farkával: „Oda a disznó­tor! Belőlem nem esztek!" Tán még ma sem érjük be, ha ön­magától meg nem állapodik a Kon­­kus-kocsma előtt. Pista bátyám homloka ktverejtéke­­sedett, s míg máskor gondolkodás nél­kül bekeveredett volna a kocsmába, most megkövültén állt, s egy árva szó sem libbent a száján. Apám sajnálkozva nézett rá, s csak ennyit kérdezett: — No, István! Történt-e ilyen véled a Ptávénál? %/an nekem egy cimborám, aki * olyan folyékonyan dadog, mint egy pályadíjnyertes gyorsíró. Ha álló helyzetben belefog mondókájába, lúd­talpra dadogja magát. Beszédhibája folytán persze mindig „alulmarad“, ha kedves feleségével vitatkozik. Azaz, ha felesége vitatkozik vele. Azt javasoltam Domonkos barátom­nak, válaszoljon nótaszóval, mert da­lolás közben nem szokott dadogni. Jó torkú legény lévén, megfogadta ta­nácsomat. A főpróba határnapját egy átdorbézolt éjszaka utáni reggelre tűztük ki. Barátom átütő sikert aratott első fellépésével. Biztonság kedvéért előzőleg hazakísértem Domonkost, a családi tűzhely lágy ölébe, hogy szük­ség esetén testi épségét vigyázzam. Isten útjai és az asszonyok szeszélyei ilyenkor ugyanis kifürkészhetetlenek. — Már megint hol jártál az éjsza­ka? — harsant fel a vészjósló ferge­­teg a hitvesi kebel mélyéből. — Nem voltam az ágyamba’ — fe­lelte barátom nőtaszőval szép, öblös, gesztenyebarna hangján. — Naplemente után nincs nyugtod otthoni — korholta az asszony. — Ha a nap lement, a zaj elpihent, oly sokat jelent az a néma csend — adta le a kérdezett a „Marica“ egyik dalbevezetőjét. — Olyankor már a lányok motosz­kálnak a fejedben, mi? — A lányok, a lányok, a lányok angyalok... — fújta társam zökke­nésmentesen a Csárdáskirálynőt. — Én persze sose jutok az eszed­be!? L. Guderna illusztrációja V. Voznyeszenszkij: „Háromszögű körte“ című verseskötetéhez. — Nincsen annyi tenger csillag az égen, mint ahányszor eszembe jutsz te nékem! — danolta az ember sze­relmes szemforgatással. — Ügy! Szeretném tudni, másoknak hogy nyilatkozol rólam? — Feleségem, az a piszok, azt mondja, hogy mindig iszok, ha sötét van, nem látok; gyere babám, gyújtsál világot! KOZICS EDE: Nótaszóval — No köszönöm! Mondd el inkább, mit érzel olyankor? — Elmondani jaj be nehéz, mit érzek én ... — Domonkos, hát nem tudsz te megjavulni? — Nem tudok én megjavulni, józan ember lenni__ — Miért nem? — Nem tudok én úgy, mint mások, este hazamenni... — Istenkém, milyen rendek embe­rek voltak boldogult szüleid! — Sem az apám, sem az anyám nem volt rossz... — Mit szólnál, ha szegény anyád élne? — Ne sírj anyám, a te rossz fiadért! — fújta Domonkos bánatosan. — Eleget sírt így is érted, hisz el­iszod az eszedet! — Addig iszok, míg a világ világ lesz, míg az égen egy ragyogó csillag lesz — faragta remekbe a rímet tár­sam. — Vagy megbabonázott valaki? — Barna kislány szeme fénye, egy­szer néztem csak beléje, s elvette az eszemet — vallotta be bűnét a kika­­pős férj. — Mindjárt gondoltam. Mások is tudják a faluban. — Én vagyok a falu rossza egye­dül... — Azt hiszed, ezzel elütöd a plety­kát? — Kiültek a vénasszonyok a padra a padra, de a padra. Úgyis tudom, rólam folyik a plety­ka, a pletyka, de a pletyka. Arra kérem a jóistent, csak arra, csak arra, de csak arra: Ragassza le valamennyit a padra, a padra, de a padra! — Ha elittad a tévé árát, legalább új rádióra spórolhatnál! — Hisz ha nekem kedvem támad kis rádióhallásra, Megfogom az anyósom’ és fölcsu­kom a padlásra. Úgy megindul fölülről a drótnélküli üzenet, Valamennyi rádió van, irigységtől mind a fene eszi meg. Alig említette barátom a „farkast", nehéz harckocsira emlékeztető dü­börgéssel berobogott az anyós. Do­monkosnak egyszer csakugyan sike­rült a középsúlyú „istenítéletet“ fel­­nyalábolnia és a padlásra csuknia... Mostmár a vak is láthatta, hogy tes­tet öltött a vérbosszú ... j V. VOBZTQKBV: ^ wm mwmmm UTOLSÓ 23. ZAROKOV NEM LÉTEZIK TÖBBÉ. De rögtön megnyugtatta magát, hogy csak a legalizált Zarokov beszél be­lőle, aki megszokta a nyugodt életet, és akit elkábított az asszony meleg ágya. No meg az Idő is olyan, hogy legszívesebben elheverne a fűben, és jó hideg sört inna. Aztán maga elé képzelte Gyembovi­­csot, és arra gondolt, hogy már régen nem tartotta ostobának, noha az öregnek voltak buta dolgai. De bár­mennyire sajnálja, örökre meg kell válnia tőle. A bizonyítékoktól jobb idejében megszabadulni. És bármilyen furcsa, csak ezek után jutott eszébe az apja. Legutol­jára. Talán azért, mert nagyon messze van, messzebb a városnál az emberek­nél, akikkel kis híján egy éve kap­csolatban van. — A fene egye meg — fakadt ki hangosan. — Úgy teszek, mintha messzi útra indulnék. Remény leült a fűbe. Ha most látná Marija, valószínűleg nem ismerné meg. A fűben elgondolkodva ülő em­ber arcát idegennek és visszataszító­nak találná. Remény sokáig töprengett. Elhatá­rozta, hogy megváltoztatja eltűnésé­nek eredeti tervét. Megvárta a sötétség beálltát, ki­hozta a kocsit az erdőből, és a város­ba hajtott. Pontosan tizenegy órakor Gyembovics házához ért. A kocsit a szomszéd utcában hagyta. Körülnézett, átmászott a kerítésen. Gyembovics szobájában és a konyhában égett a villany. „Még nem alszik“ — gondol­ta dühösen. Gyembovics azonban aludt. Ruhás­tul feküdt a vetetlen ágyon, jobb ke­ze élettelenül lógott le. Az asztalon Remény üres konyakos üveget és egy barna tányérkán kicsa­vart citromot látott. Megzörgette az ajtót. Az öreg nem mozdult. szék hátán állő zakó zsebébe. Majd csendesen kinyitotta az ablakot, zse­béből kivett egy doboz gyufát, és meg­gyújtotta a szekrényt. Kimászott az ablakon, és ráhajtotta a spalettát. A kutya kidugta fejét a házából, de meg­ismerte Reményt, és visszahúzódott. Remény a kerítésen mászott ki, kö­rülnézett. Az utcán sehol senki. ... Ahogy kiért a városból, növelte a sebességet. Harminc kilométert ti­zenöt perc alatt tett meg. Ez a roha­nás kissé megnyugtatta. Most tervé­nek arról a pontjáról gondolkodott, amelyet az erdei tisztáson eszelt ki. Bármi történjék is a jövőben, kész tényt kell azok elé tárni, akik azt kutatják, hogy miért oldott kereket Zarokov sofőr. Letért egy bekötőútra, s a távolban egy sötét foltot pillantott meg. Be­kapcsolta a reflektort, amely az út­­szélen álló magányos szereket világí­tott meg. Remény levette a gázt... A kocsi jobb lámpájával ütközött neki a szekér hátsó kerékének ... Reggel öt óra felé Remény kiment a műútra. Már elég élénk volt a for­galom. Felemelte kezét, és egy üres teherautó lefékezétt mellette. Megkér­dezte a sofőrt, hogy messzi megy-e. A sofőr a százötven kilométernyire levő vasúti csomóponthoz tartott. Re­ménynek szerencséje volt... Reggel nyolcra már az állomáshoz ért. A borbélynál megborotválkozott, a büfében megreggelizett... Másodosztályú kocsiba vett jegyet. A kocsiban fülledt volt a levegő, de Zarokov felmászott a helyére, s a vá­laszfal felé fordulva elaludt. FURCSA RÉSZLETEK Marija nem nyugtalankodott amiatt, hogy Mihail nem ment el hozzá va­csorázni. Azon sem lepődött meg, hogy az éjszakát nem nála töltötte. De A farzsebéből elővette a tömött tár­cát. Egyelőre van elég pénze. A sze­mélyi igazolványa is rendben van. 1956-ban Rosztovban adták ki Szta­­nyiszlav Ivanovics Kurnakov részére, és 1966-ig érvényes. Mihail Zarokov többé nem létezik. Ma másodszor halt meg, és most már soha többé nem támad fel... Remény tudta, hogy a gondos Gyem­bovics a konyhában mindig tart egy kanna petróleumot. A kanna a helyén volt. Remény petróleumot locsolt a szobák sarkába, a ruhásszekrényt is leöntötte. Bezárta a ház ajtaját, visz­­szatért. Gyembovics szobájának ajta­jában belülről kétszer ráfordította a kulcsot, aztán a kulcsot beletette a

Next

/
Oldalképek
Tartalom