Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-16 / 50. szám
/I hideg megállt az udvarokon ás hóarcával a földet nézte. A felhők vastagon, nem is nehézkesen úsztak észak felé és ónos szürkeségükben komorabbak voltak, mint nyáron a legfeketébb viharfelhő. A verebek, cinkék, sármányok ki tudja hová bújtak, csak a varjak keringtek alacsonyan és rekedten károgtak az éjszaka elé. Mert késő délutánra járt már. A jászág álmosan kérődzőit a homályos'■ istállóban, s az ember megállt, amikor betette az istállóajtót és felnézett az égre. — Hó lesz — gondolta Berta Jánost —, hó. Megette a fene a holnapi vásárt. Bement a házba. Csak annyit mondott: alighanem valami idő készül. — Reggelig még megfordulhat — mondta az asszony. — Persze — bólintott Jancsi —, persze ... Rózái nem tudott mit válaszolni. Pedig szeretett volna. Mostanában keményen bánt az urával, és Jancsi állta a házi viharokat, mert gyereket vártak. Ilyenkor ez így van, hát így van. Kőhegyi Gyula: Lófej — A tehenet el kell adni. — Igazságod van — bólintott Jancsi — csak az idő engedje. — Meg a lustaság. Némelyik ember lustaságból halogatja a vásárt. — Van olyan is —- mondta csendesen Jancsi. Az éjszaka lassan elmúlt. Hajnal felé fütyörésznl kezdett a szél. Nyikorgatta a kútágast, csapkodta a kiskertajtót és olyan aprón hordta a havat, hogy látnt nem is lehetett. Csak érezni. Jancsi előhúzta a szánkót, szénát készített, befogta a lovat és kivezette Csákót, az öreg tehenet. Csákó békésen és bután nézett a hajnali homályba és csak akkor bödült el, amikor a kötéllel a rakoncához kötötték. Nyers, mély bődülését elkapta a szél, nekivágta az tstállóajtónak, a házablaknak, s ez olyan volt, mint a búcsúzás. Csákó öreg tehén volt és tudta, amit tudott. A szobában égett a kis lámpa és Szabó Lajos Munkácsy-dí] as festő képkiállítása Léván Nemrág fejeződött be Szabó Lajos, Munkácsy-díjas festőművész kiállítása, szülővárosában, Léván. A ma Budapesten élő művész először mutatta be itt képeit, melynek anyaga a környék szépségeit és jellegzetességeit ábrázolja. A kiváló festő művei szerte a világon ismertek. Alkotásait kiállították már Moszkvában, Tokióban, Párizsban, Prágában, Milánóban, Firenzében, Sidneyben. Mexien Cityben, s legutóbb New Yorkban, az Arts Center Gallery a Madison Avenuen. A neves művész gyakran megfordul szülei és rokonai körében, ahol modelre talál. Tájképeiben, emberábrázolásában a valóság megfestésére törekszik. Kaltta Gábor, Léva £ SZABAD FÖLDMŰVES 1967. december 16. megrezzent, amikor Jancsi havas csizmáit a földhöz verte. — Hát én mennék. Rózái kócosán és ellenségesen nézett rá az ágyból. — Ebben az időben? — Ebben. — Aztán nem sajnálja azt a szegény, öreg tehenet? — Magamat se sajnálom. Az este még nagyon akartad ... — Aztán most azért megy, hogy csak ellenkezzen velem?! Jancsi feltolta homlokára a kucsmát. Jól megnézte az asszonyt, a lámpát, csizmáját, hogy nem havas-e, ezenközben lenyelte a fölös indulatokat, megfordult és bevágta az ajtót, hogy a lámpa ijedt libbenéssel elaludt. Eelült a szánra és Csákó alig tudott lépést tartani, amikor elindultak. De mire a falu végére értek, meglassúdott a szán, mert a nyitottt mezőkről szembe fújt a szél, a jegenyék suhogva birkóztak a felhőkkel s a hópor sziszegve nyargalt az utakon. De azért a vásárba szerencsésen odaértek. Akkor már elállt a szél, kisütött a nap, és Jancsi lecihelődött a szánról. A méreg még nagyon ágaskodott benne és olyan árat mondott a vevőnek, hogy maga is sokallta. — Sok lesz — mondta a vevő —, sok. Abból még engedni kell... Jancsi vidámabban nézett körül. Rengeteg vevő és kevés marha. Nono! Nem ts volt bolondság eljönni... — Ne erőltessük! Majd jön a Makkos. Az majd megadja. — Adja, nem adja? — Mondtam már. Nem erőszak ... A vevő észrevette, hogy egy idősebb parasztember nagyon nézegeti a tehenet. Nézegette és olyan formán biccentett Jancsi felé, mint akinek tetszik a Csákó. Még megveszi... — Hát nem enged? — Nem! A vevő ollót vett kt a zsebéből és nyírt valamit Csákó szőrébe. Kifizette a pénzt és egy kis kárörömmel nézett a parasztemberre, akt elől megvette a tehenet. — Kendnek is tetszett? — Valamikor — lépett közelebb — a lányomnak adtam ezt a tehenet egy éve, hogy férjhez ment. — Kezet fogott Jancsival, — hogy vagytok, fiam? A vevő mérgesen megrántotta Csákó kötelét és az öreg tehén elballagott új gazdája után... Ez kora délelőtt történt, amikor még alig tiporták le a vásártér havát, de a lacikonyhán már sistergett a kolbász és a fütyülősökben tompán csillant a sárga bor. — Az áldomást én fizetem — mondta Jancsi az ipának, aki szerette vejét, nemkülönben a bort ts. Mivel pedig mindkettőt szerette — amint később kiderült — nagyon szerette —, ott ültek még délután kettőkor ts. Jancsi közben ellépett, ostornyelet vett és Rózáinak meleg kendőt. — Nem érdemli meg, igazán nem, de azért ne mondja, hogy üres kézzel megyek haza. — Es elpanaszolta mennyi baja van Rozáliái. — Na, engem nem ugráltatna — mondta mérgesen az öreg. — Az anyja ts ilyen volt. — Hát engem sem ugráltat! A kend lánya és ha kend is igazat ad, tudom már, hogyan térítsem észre — és az ostornyélre nézett. — Még egy fél litert, asszonyság! Akkor váltak el nagy barátságban, amikor a nap vörös arca a határról nézett végig a hómezökön s a varjak, mint az éjszaka baromfiai, elültek már a vásártér nyárfáin. Végig futott a szán, mégis este volt már, mire a falu határába értek. — Megverem — gondolta magában Jancsi mérgesen. — Az új ostornyéllel verem meg — és ezzel a gondolattal fordult be az udvarra ts. — Ki se jön elém. Hát asszony ez? A lovat bevezette, a pokrócokat bedobta az istállóba. A kendőt a hóna alá csapta, az új ostornyéllel kezében bement a házba. Ktcsit pislogott a szobában. Nagy lánggal égett a lámpa, az asztalon fehér abrosz, gőzölgő tál, puha kenyér, s a búbos mellett várakozó melegséggel Rózái. Még a piros rékltt is felvette, azt az Ismerősei mátkaságuk idejéből... Jancsi hosszan verte le lábáról a havat. A nagykendő rojtjai sután himbálóztak kezében és az asszony úgy ölelte át, majd feldöntötte. — Nem érdemiem meg! Igazán nem — és könnyeivel összemaszatolta Jonest arcát. — Ne bolondozz, na — szabadkozott Jancsi. — Hát várj egy kicsit, legalább amíg ezt az ostornyelet a sarokba támasztom. FARKAS JENŐ: O Költeményeid nem tudtam csodálni, nem hallottam a költők szívverését. Elringatott nagy folyamodnak titka s a piramisokra leboruló kékség, alatta felhőpamacsok unottan ** vánszorogtak, mint álom-karavánok, — tüzes Napod néz rám a híd magasból s a csend nem érti: szőtalan mit állok ^ s mért tekintek a kőtömbökre némán? Mit ember alkot, mind fél az időtől, V de a Szfinxektől az idő is retteg s mégis a nagy Szfinx lett az ismerősöm. Elvitt a Folyam két partjára, szótlan — körülöttem a tarka népség zsongott, fáradt szamarak vonszolták a kordét, karcsú pálmákon datolya mosolygott, négyszáz mecsetnek minarétja fénylett, müezzim hangja jajgatott felettem, zsibárusok és zsibogó gyerekhad ujjongott körül, meg sem érdemeltem. De csak vezetett a Szfinx egyre szótlan. Az Alabástrom-mecset, mintha régen várt volna rám, úgy ragyogott felém, hogy sarutlanul szent köveire léptem. Csend volt, akár a királysírok mélyén. Én mosdatlanul álltam, megigézve, míg kint a kútnál száz mozlim kereste tisztulását a márványkút vizében. A Citadella márványán pihenve néztem a várost. A vén Szfinxnek árnya visszatért lassan őrizni a holtak álmát a holtak sziklavárosába. Kairó zsibongott. Élt tarkán. Az írnok a múzeumban üvegfallal védve, fürge ujjával új tekercset bontott merev térdén, a múmiákat nézve. Ki tudja, talán évezredek múltján a harmincadik század járt eszében. Ó merev álmú, merev szobrú város, arabeszkekkel díszített sok oszlop, melyről az írás úgy kopott le lassan, mint rabszolgáid válláról lefoszlott a barna bőr, hogy fáraók hatalmát hirdesse a kő! S mégis megtaláltam költőid szívét s szívverésük hangját. — Amíg nézten a négymilliós várost, négyszáz minarét sírva énekelte a müezzimek elnyújtott imáját s az írnok ezt is papírra vetette ... A Nílus áradt, a város mosolygott. Ä Szfinx előre nézett, nem a múltba, a múlt mögötte, mereven, kövülten hevert: kiaszott történelmi hulla. Kairó ujjongott, a folyam kilépett medréből. Lassan áradt és örömmel csendült a tarka városban az ének. [Kairó, 1967. okt. 5.) JV. VOSZTOKDV: s UTOLSÓ 21. ELMARADT TALÁLKOZÁS 1962. június 28-án Gyembovics délután egy órakor a járdán állt a keskeny árnyékcsíkban, amelyet az állomásépület vetett, és az üdülőkből érkező autóbuszokat figyelte. Gyembovics azért érkezett a városba, hogy találkozzék Pavellel. Ezért várta a „Fenyőillat“ üdülő autóbuszát. Kezében egy kis bőröndöt tartott. Nagyon hasonlított arra, amelyet Pavel hozott magával. Az öreg gyakran vette elő zsebéből a színes, gyűrött zsebkendőt, hátratolta szalmakalapját, és törölgette nedves homlokát. Nem idegeskedett, csak egyszerűen melege volt. Az éjszakát a vonaton töltötte, és majdnem semmit sem aludt. Reggel betért az álomás vendéglőjébe. Nem friss halat tettek eléje, amit egyszerűen képtelen volt elfogyasztani. Ezért érezte most magát gyengének és fáradtnak ebben a harmincfokos hőségben a téren, amely úgy árasztotta a meleget, mintha tüzet raktak volna alá.- Az állomás árnyéka lassan tovább kúszott, és vele együtt mozgott Gyembovics is. Végre-valahára megérkezett a „Fenyőillat“ üdülő autóbusza, tele utasokkal. Csikorogva kinyílott az ajtaja. S Gyembovicsot két hét óta először fogta el nyugtalanság. Eszébe jutott, hogy Mihail láthatóan idegesen küldte őt erre az útra, s egy pillanat alatt maga is rádöbbent, mennyire fontos mindaz, ami most következik Alighogy az első lebarnult és vidám utasok megkönnyebbülten leugrottak a forró aszfaltra. Gyembovics hátat for dított nekik, és szapora léptekkel a csomagmegőrző felé indult. Szerette volna ugyan látni, amint Pavel az ismert kis bőrönddel a kezében kiszáll az autóbuszból, és csak aztán indulni az előre megbeszélt helyre, ám ez ellenkezett volna a szigorú utasítással, és az öreg az utóbbi időben egyre kevésbé volt önálló, félt megszegni az utasítást. Most pedig úgy szólt a parancs, hogy a csomagmegőrzőben cseréljenek bőröndöt Pavellel. A kettes számú ablaknál állt meg, és a csomagmegőrzés szabályait kezdte olvasni. Az autóbusz zajos utasai betódultak a hűvös helyiségbe, egy női hang felkiáltott: „Jaj, de jó itt!“ Néhányan azon tanakodtak, mivel töltsék a vonat indulásáig az időt, mit nézzenek meg a városban. Valaki nevetett. Valaki sorba akarta állítani őket, de a gondtalan üdülővendégek összetorlódtak a három ablaknál, a rendszerető pedig elhallgatott. Gyembovics körülnézett, Pavel nem volt az utasok között. Nincs itt Pavel... Gyembovics zavartan kiballagott a tűző napra. Már nem érezte a harmincfokos hőséget. Lába önkéntelenül az autóbuszhoz vitte. A fiatal, piszeorrú sofőr a busz mellett állva jeges hűsítőt kortyolt. Gyembovics várt, amíg a sofőr megitta, és mosolyogva megkérdezte: — A „Fenyőillat“ üdülőből? — Igen — felelte készségesen a sofőr. — Most vissza Is mennek? — Mindjárt. Velünk akar jönni? Felülhet nyugodtan, elvisszük. Gyembovicsban felvillant a gondolat, hogy elmegy és megtudja, ml történt Pavellel Hiszen Pavelnek akár sikerült az akció, akár nem, mindenképpen el kellett volna jönnie a találkozóra. Csak abban az esetben nem, ha az akció során elfogták. De lehet, hogy késik? Gyembovics újra a sofőrhöz fordult. — Ma már nem jönnek többször? — Nem. Egy nap csak két fordulót teszünk. Reggel az érkezőkért, este pedig a távozókat szállítjuk. Gyembovics nem tudta, mit tegyen. Az utasítás rövid és világos volt: ha nem találkozik Pavellel, azonnal induljon haza. Gyembovics azonban még a közvetlen veszélynél is jobban félt a bizonytalanságtól. Ez ellen nem tehetett semmit. Az utóbbi években nyugtalansága már odáig fajult, hogy nem tudott addig lefeküdni, amíg meg nem győződött róla, hogy nincs senki a szobája ajtaja mögött, bár biztosan tudta, hogy valóban nincs. Gyembovics maga is érezte, hogy mindez ostobaság, de nem tudott magán uralkodni. Most is egy csukott ajtó előtt áll, s feltétlenül tudni akarja, mi van mögötte ... Másként nem lesz nyugta. Rosszul érzi magát? — hallotta a sofőr hangját. — Menjen be az épületbe. Nagy a hőség. Gyembovics észbe kapott, s zavartan elhúzódott a sofőr mellől, aki komoly együttérzéssel nézett rá. Dühös volt magára. Nem szabad így elanyátlanodnia... Végül úgy döntött, hogy mpgszegl az utasítást. Az üdülőben éppen csendes pihenő volt. Gyembovics a főépületbe ment. Mindenütt álmos csend honolt. Miután senkivel sem találkozott, kiment a strandra. A parton kevesen tartózkodtak. Az egyik csoport mellett megállt és fülelt. A fiatalok témája főleg a tánc és a szórakozás volt, Gyembovics odább ment egy magányosan napozó férfihez. Leguggolt mellé. A férfi felemelte a fejét, ránézett, aztán vtszszafeküdt. — Meleg a víz? — kérdezte Gyembovics, mert semmi okosabb nem jutott eszébe. Végül nagy nehezen megindult a beszélgetés. Gyembovics megtudta, hogy az üdülőből ketten Is eltűntek, és a határon állítólag lövöldöztek .. Éppen elérte a vonatot. Szerencséjére az elsőosztályű kocsi fülkéjében egyedül volt, mert az emberek üdülésből hazatérve, nagyon ritkán utaznak elsőosztályú kocsiban. Amint besötétedett, lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Nem akart Pavelre, Krugra és Mihailre gondolni, mégis folyton ők jártak az eszében. Szidta magát, amiért nem hozott altatót. Azt találgatta, alszik-e most Mihail, vagy ébren várja visszatérését. És csak reggel felé tudott elaludni. június 29-én délben taxival ért haza. A kutya éhesen vonyított, tehát Mihail az éjszakát nem töltötte otthon. Bizonyára Marijánál aludt, most meg nyugodtan hordja az utasokat. Gyembovicsot -bántotta, hogy az, aki miatt vénségére tönkreteszi az idegeit, aki miatt mindezt csinálja, arra sem érdemesíti, hogy várja. Am alighogy belépett a lakásba, és vetkőzni kezdett, a kapu előtt egy kocsi fékezett, csapódott az ajtaja, és a következő percben Gyembovics előtt áll Mihail Zarokov. — Na, mi van? — kérdezte gorombán. Gyembovics egyenesen a szemébe nézett, és felvonta a vállát. — Nem jött el. Az üdülőben sincs. A határon lövöldöztek... Azt hitte, hogy a hír úgy fogja érni Mihailt, mint derült égből villámcsapás, de Zarokov arca meg se rezzent. Mihail labdázott a kulcscsomóval, és csak ennyit mondott: „I-i-gen.“ Megkerülte a szoba közepén ácsorgó Gyembovicsot, és a szobájába ment. Az öreg sietve felvette a pizsamáját, mert azt várta, hogy Zarokov azonnal szólítani fogja, és szokása szerint megkérdezi „Mit gondol, Jan Jevgenyevics, mit jelenthet ez?“ De hirtelen úgy tűnt, mintha Zarokov belülről bezárta volna az ajtót, és az öreg ettől megijedt. Csak nem akar öngyilkos lenni Mihail? Gyembovics mezítláb az ajtóhoz osont, lenyomta a kilincset, az ajtó zárva volt. — Mihail, miért zárkózott be? Az ajtó mögül nyugodt hang válaszolt: — Miért olyan izgatott, Gyembovics? Várjon türelemmel, hívni fogom. Gyembovics nem volt olyan álla-
