Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-09 / 49. szám
A MACVCSAIÁDÚ SM BEB „Van nekem egy lányom: Nataska, az idén éri meg tizenhetedik tavaszát. Azt mondja nekem: — Utálok egy asztalnál magával enni, apám. Ha ránézek a kezére, mingyán eszembe jut, hogy evvel a kezével ölte meg a bátyáimat, és olyankor még a lelkem ts majd kit hányom.., Hát nem érti a kis nyavalyás, kik miatt történt minden úgy? Hisz mini den őmtattuk, a gyermekek miatt tön téntl Fiatalon nősültem, nagyon szapora asszonyt adott a sors, nyolc ágrólszakadt csemetét pottyantott a világra, de a kilencedik vesztét okozta. Megszülni ugyan megszülte, de az ötödik napon sírba vitte a láz ... Egyedül maradtam, mint a kisujjam, a gyerej kék közül meg egyet se vett el az isten, akárhogy kértem is ... Iván volt a legidősebb ... Hozzám hasonlított, olyan fekete, jóképű gyerek volt.., Szépszál kozák lett belőle, becsületei sen dolgozott. A másik fiam négy évi vei fiatalabb volt Ivánnál. Ez az anyi fára ütött: alacsony, zömök volt, a haja szőke, majdnem fehér, a szeme meg barna; 0 volt nekem a legkedvei sebb, őt szerettem a legjobban. Danyi- Iának hívták... A többi hét — kisi lány volt még egészen apró gyerek. Megházasítottam Ivánt ott, a falumi ban, nemsokára kisgyermekük szülei tett. Danytlát is már éppen meg akari tam házasítani, de akkor jöttek a zűrzavaros idők. Felkelés tört ki a sztanyicánkban a szovjethatalom eh len! Másnap hozzám szalad Iván. — Gyerünk, apám — azt mondja — menjünk a vörösökhöz! Krisztus Isteni re kérem. Nekünk őket kell pártol-, nunk, mert ez véghetetlenül igazságos hatalom. Danyila szintén erősen unszolt. Sói káig csábítgattak, de én azt mondtam nekik: — En nem tartlak vissza benneteket erővel, mehettek, de én nem mei gyek sehová sem. Nálam még heten vannak a padokon, és mindegyik száj megköveteli a betévö falatját! Akkor aztán el is tűntek a faluból, a sztanyicánk meg felfegyverkezett avval, ami kinek-kinek épp a keze ügyébe akadt, én meg a fehérek kezébe kerültem, és a frontra vittek. A gyűlésen azt mondtam: — Tisztelt Vének! Mindnyájan tudjátok, hogy nagycsaládú ember vagyok. Hét gyermekem van. Hát ki visel gondot a családomra, ha a fűbe harapok? — En — így meg úgy, de ők csak — nem! Nem voltak tekintettel semmire, nyakon fogtak, és máris vittek a frontra. A hadállás épp ott volt a kertek alatt. Ez húsvétkor történt; bekísérnek a faluba kilenc foglyot, és Danyiluska, az én kedves magzatom — köztük van... A téren át a századparancsnokhoz vezették őket. A kozákok kitódultak az utcára. — Agyon kell verni a bitangokat! — ordítozták. — Ha kivezetik őket a vallatásról, elbánunk velük Istenesen! Odajön hozzám Arkaska, az őrmester, és azt kérdi: — No, mi az, Mikisara, fogod ütni a kommunistákat? — Ütöm én azokat az ilyen meg amolyan gonosztévőketí — No, akkor nesze ez a szurony, és állj a tornácra. — Ideád nekem egy szuronyt, kivicsorítfa a fogát: — Szemmel tartunk, Mikisara... Vigyázz, mert baj lesz. A lépcsőre álltam, és azt gondoltam: „Szent szűzanyám, csak nem fogom megölni a fiamat?" Hallom a századparancsnok kiáltását. Kivezették a foglyokat, legelöl az én Danytlámat... Ránéztem, és megfagyott bennem a vér... A feje akkorára dagadt, mint egy veder, és mintha megnyúzták volna ... A vér csomósán ráalvadt, a szőrmés kesztyűjét a fejére szorította, hogy ne csupasz helyet üssenek... A kesztyűt a vér itatta át, és rászáradt a hajára... A falu felé jövet is ütötték őket. Támolyogva jön a pitvarban. Rám néz, felém nyújtja a kezét... Mosolyogni akar, de a szeme csupa kék folt, az egyiketK elborította a vér ... Ekkor megértettem: ha nem döfök belé, akkor agyonvernek a falubeliek, keserves árván maradnak a kisgyerekek ... Odaért hozzám. — Apám — azt mondja — édesapám, Isten veled! A könnyéi lemossák a vért az arcáról, éri nem ... nagy nehezen felemelem a kezemet... mintha megmerevedett volna... A markomban szorongattam a szuronyt. Avval a végével döftem belé, amékkel a puskára tűzik. Ide, erre a helyre döftem, a füle "TIABAD FÖLDMŰVES 1967. decen. ->r 9. fölébe... Mekkorát fájdult, jaj! — eh takarta az arcát a két tenyerével, és leesett a lépcsőről... A kozákok hahotáznak ... — Vérbe füröszd őket, Mikisara! Ügy látszik megesett a szíved a Danyilkádon!... Usd-vágd, különben ml csapoljuk meg a véredet! A századparancsnok kijön a tornácra, káromkodik, de a szeme nevet.. -. Ahogy elkezdtük a szuronyokkal döfködni, a lelkem megzavarodott. Elkezdtem szaladni egy kis utcába, oldalt néztem és azt láttam, hogy az én Danyiluskámat a földön hengergetik. Az őrmester a torkába szúrta a szuronyt, ő meg csak — hrrr ... Sokáig hallgatott, majd csendesebb hangon, tompán megszólalt: — Engem ezért a dologért törzsőrmesterré léptettek elő ... Sok víz lefolyt azóta a Donon, de éjszakánként még mindmáig is hallom: mintha valaki hörögne, fuldokolna ... Akkor, amikor szaladtam, hallottam a Danytluska hörgését... Hát ez: a lelkiismenet öl meg engem ... Tavaszig tartottuk a frontot a vörösök ellen, ■ aztán csatlakozott hozzánk Szekretyov tábornok, a Donon túlra kergetttük a vörösöket — a szaratovt kormányzóságba. En nagycsaládú ember vagyok, de semmiféle könnyítést nem adtak a szolgálatban, meft a fiaim a bolsevikok közt voltak. Eljutottunk egészen Balasov városáig. Ivánnak — a legidősebb fiamnak — se híre, se hamva. A fene tudja, hogy tudtak meg a kozákok, hogy Iván átpártolt a vörösöktől, és a harminchatodik kozákütegnél szolgál. A falumbeliek megfenyegettek: „Ott fojtjuk bele a szuszt Vanykába, ahun találjuk!" Elfoglaltunk egy falut, hát ott a harminchatodik üteg... Megtanálták az én Ivánomat, megkötözték és a századhoz vezették. Ott kegyetlenül megverték a kozákok, és azt mondták nekem: — Kísérd az ezredparancsnokságra! A parancsnokság szállása húsz versztára volt attól az orosz falutól. A századparancsnok idead nekem egy papírt, azt mondja — de nem mer a szemembe nézni —, Mikisara, itt egy papiros. Kísérd a fiad a parancsnokságra, biztosabb, ha veled megy, az apjától csak nem szökik meg! Akkor megvilágosított az Űristen. Megsejtettem: azért rendelnek éppen engem kísérőül, mert azt g'ondolják, hogy szabadon eresztem a fiam, aztán majd öt elfogják, engem meg agyonvernek ... Bemegyek abba a házba, ahun Ivánt fogva tartották; azt mondom az őrnek: — Adjátok csak ide azt a foglyot, majd én bekísérem a parancsnokságra. — Vigyed — azt mondják — mi nem sajnáljuk. Iván a vállára vetette köpenyét, a kucsmáját meg csak forgatta, forgatta a kezében, aztán a padra dobta. Kimentünk a kertek alá a dombra. — Apám, a parancsnokságon úgyis agyonlőnek, a halálba kísérsz te engem! Még mindig alszik benned a lelkiismeret? — Nem — mondom —, nem, Ványa, nem alszik bennem a lelkiismeret! — Hát nem sajnálsz? —Sajnállak, kedves fiam, rettenetesen fáj a szívem ... — Ha sajnálsz, engedj el... Hisz alig éltem még ezen a világon! Az út közepén leborult, háromszor földig hajolt előttem. Erre azt mondom neki: — Menjünk a szakadékokig, fiacskám, ott szökj meg, a látszat kedvéért utánad lövök kétszer ... Es lám csak, milyen az ember... Kicsi korában egy kedves szót se lehetett kihúzni belőle, most meg odaborult hozzám, és csókolgatta a kezemet ... Mentünk vagy két versztét. Ö is hallgat, én is hallgatok. Odaértünk a szakadékokhoz, ott megállt. — No, apám búcsúzzunk el! Ha életben maradok, halálomig hálás leszek neked, egy goromba szót se hallasz tőlem... Megölel, nekem meg majd megszakad a szívem. — Szaladj, kedves fiam! — mondom neki. Elszaladt a szakadékok felé, folyton hátranézegetett és integetett. Engedtem vagy húsz ölnyire, aztán levettem a puskámat, letérdeltem, hogy ne reszkessen a kezem, és belelőttem ... a hátába ... Mikisara sokáig kereste a dohányzacskóját, sokáig csiholta a tüzet a tűzszerszámjával, rágyújtott és cuppogva szívta a pipáját. — No, hát felugrott, nekiiramodva szaladt vagy nyolc ölet, mind a két kezével a hasához kapkodott, felém fordult. — Apám... miért — Elesett, és rugdálóznt kezdett. Odaszaladtam hozzá, lehajoltam; már felakadt a szeme, és a száján habzott a vér. Azt hittem, haldoklik, de htrtelen felállt, és megragadta a kezemet az egyik kezével: — De apám, hisz nekem gyermekem, feleségem van ... A fejét oldalt ejtette, és megint elesett. Ujjaival beszorította a sebet, de ugyan mit használt az... Az ujjain keresztül is csak úgy bugyogott a vér... Hörögni kezdett, hátára fordult, szigorúan nézett rám, a nyelve meg már alig forgott. Akart mondani valamit, de csak azt hajtogatta: „Apap-ap-apám ...“ megeredt a könnyem, és azt mondtam neki: — Fogadd el helyettem, Ványuska, a vértanúk koszorúját. Neked csak feleséged és egy gyermeked van, de nálam heten feküsznek a padokon. Ott feküdt még egy ideig, aztán meghalt, a kezemet meg a kezében tartotta... Lehúztam róla a köpenyt meg a cipőt, betakartam az arcát egy kendővel, és visszaindultam a faluba... No hát, ítéld meg magad, jóember! Mennyi bajt kellett már elszenvednem ezekért a gyerekekért, egészen beleőszültem. Megkeresem nekik a betévö falatot, se éjjel, se nappal nem ismerek pihenést, ők meg ... például Nataska, a lányom, azt mondja: „Utálok én, apám, magával egy asztalnál enni!" „Hát hogy viselhetem én ezt most el?" Lehorgasztotta a fejét, és súlyos, merev tekintettel nézett rám Mikisara révész, a háta mögött homályos derengés bodrosodott. A jobb parton, a boglyas topolyák fekete csomója közül vadrucahápogás és egy náthás, álmos kiáltás száll felénk: — Mi-ki-sa-ra-a! A fenébe is! Gyere má-ár avval a komppa-al! Makai Imre fordítása LÄSZLÖ IBOLYA: DÉLBEN Még ezután lesz a világ Kék csönd van, égig ér Augusztus kemencéjében nem domb a domb — friss rozskenyér Ezután születik a világ lesem árnyékbabújva s fűszálak félelme remegtet nézve a lomha ősállatokat idéző útgyalura Az ő istene eperfasátor hősében ül ölében az ebédje kenyér szalonna paprika és hőpalackbél kávé tökéletes ebédutáni béke Ha egykor isten is leül szalonnázni egy fa alá s kávét is kortyint megpihenve én mondom itt élne a földön művét élvezve nem a mennyben. BÁLLÁ LÁSZLÓ VERSEI (Kárpát-Ukrajna) Ismerem Lenint • Ismerem Lenint. Meghalt huszonnégyben, egy csikorgó télen, csak akkor született az én nemzedékem, és mégis — ismerem Lenint. Ismerem Lenint — nem képesen, nem átvitt értelemben, mint az, ki lapoz sárgult könyveket, egy nevet mond, s a hetyke „ismerem“-ben betűk és tűnt korok közt megrekedt szűk kép szorul — Spartacus, Newton, Balzac könyvből felém is ismerősen int, de egész másképp ismerem Lenint. Ismerem Lenint: naponta láttam, kezét szorongattam, ő volt előttem száz s ezer alakban, mosolyát láttam ezer s ezer orcán ... „Elvtárs!“ — akik e szóval jöttek hozzám: egy gondolatban, egy parányi tettben magukon hordták félreismerhetlen jegyét, örökék Láttam szakadatlan a jelentését milliárd alakban, hősök harcában, kisemberi tettben; s ezer kis szálból megszőttem eleven nem-könyv-, nem-papír-képét — megalkottam, s így élek ma is Leninnel egy korban. Ha pedig olykor önmagamba nézve fürkészem: rajtam nemcsak puszta név-e a kommunista — keresem magamban Lenint — akármily parányi adagban. S elvtárs! — Ha tudni vágyom, annyit érsz-e, hogy megbírjad, amivel az új század terheli emelni kész büszke vállad: Leninből van-e benned — ez a mérce. Akkor becsüllek csak szívem szerint, ha — csak egy tettben, csak egy gondolatban — de benned is felismerem Lenint. Kórházudvar Egyik ösvényen jön a fény, a nap, másik ösvényen emberroncsok jönnek; hordóvá dagadt fejekből ömlenek nyúlós nyálkák — a rák gégét harap; a gyötrő éj már felszúrt daganat:' mint sebészolló,, felvisong a reggel, és szembenéz visongó emberekkel, visong a kavics fémmankó alatt. Fejlődés? Űj kor? Ide jutsz hát, ember! Voltál Neandervölgyi Lény — robusztus, és Buonarotti „Dávid“-ja — kolosszus! S most — komplikált gép! — romiasz. Szörnyeteggel hogy vívsz percenként! — s mégis: ajzott, bomlott idegek zúgnak Teremtés-akkordot. 21. ELFOGULATLAN KIHALLGATÁS Pavel úgy érezte, hogy vele ez Ideig senki sem foglalkozott. Igaz, hogy állandóan a hallgatag Klára és a langaléta kertész szeme előtt van, de ők csak a passzív megfigyelő szerepét tölthették be. Bizonyára nem is volt más feladatuk. És elérkezett az a nap is, amelyet annyira várt. Az a fekete hajú férfi, aki a parton várta őket — Leonyid Sebastiannak hívta —, már reggeli után megjött. Néhány szót váltott Kruggal, majd a gépkocsiból kivett egy sárgabőr aktatáskát, amelyből egy csomag papír és egy töltőtoll került az asztalra. Odahívta Pavelt. — Üljön le, és írjon önéletrajzot — mondta, és a papírra mutatott. — Apja, anyja, élete, részletesen. Ne siessen. Sebastian kiment, Pavel pedig leült az asztalhoz. Leonyid Krug barátságosan így szólt: — írj mindent úgy, ahogy van. Ne titkolj el semmit. Később könnyebb lesz. Hisz először, de .nem utoljára írod. Pavel részletesen leírta Bekasz életrajzát. Az írása eléggé szétfolyó volt, s így vagy tíz oldalt írt össze. Szándékosan elkövetett néhány helyesírási hibát, amelyeket jól megjegyzett. Sebastian elvitte a papírokat, a töltőtollat. Három nap múlva kocsit küldtek Pavelért. A sofőr mellett egy Ismeretlen fiatalember ült. Előbb az erdőben haladtak, majd vagy negyven percig száguldottak, kimentek a ézéles, de nem nagyon forgalmas autósztrádára, végül újra befordultak az erdőbe, és egy emeletes villa előtt álltak meg. A fiatalember bekísérte egy nagy dolgozószobába, és magára hagyta. öt perc múlva egy kövér, barátsá£bs tekintetű, szemüveges férfi lépett be gyűrött ruhában, hanyagul megkötött nyakkendővel. Köszönt, az asztalhoz hívta Pavelt, papírt tollat tett elé, és megkérte, hogy írjon egy részletes önéletrajzot. Pavel ■ csodálkozó arcot vágott. — Már írtam egyet. A kövér úr kedvesen mosolygott, széttárta a karját. — Nem tudok róla, fiatalember. Nekem maga még semmit sem írt. Kérem, foglaljon helyet... Nem fogom zavarni. — És ezzel gyorsan eltávozott. Pavel szinte szóról szóra ugyanazt írta, amit Sebastiannak már volt alkalma olvasni. Gondosan elkövette ugyanazokat a hibákat is. Visszatérve a kövér átvette az önéletrajzot, megköszönte, és a kocsihoz kísérte Pavelt. Űjabb két nap múlva megint elküldték a gépkocsit Pavelért, ugyanazzal a sofőrrel és kísérővel. Elvitték ugyanabba a villába, ugyanabba a dolgozószobába, ahol most a kövér öreget és Sebastiant találta. Sebastian a bőrdíványon foglalt helyet. Előtte kis, kerek asztal volt, jókora kerek hamutartóval. Pavel még soha nem látta Sebastiant égő cigaretta nélkül. A kövér öreg az ablakpárkányon ült, és a lábát lógatta, akár egy kamasz. Pavel belépte&or nem változtattak helyzetükön, csak a beszélgetést hagyták abba. — Na, fiatalember — kezdte barátságosan a kövér —, foglaljon helyet az asztalnál, beszélgessünk. Szeretnénk magával közelebbről megismerkedni, ha nincs ellene kifogása. Pavel a szoba közepén álló nagy asztalhoz ült. Úgy érezte, hogy a két szempár tüzében leolvad arcáról a jámbor kíváncsiság és nemtörődömség kifejezése, amelyet minden reggel ébredéskor ráerőltetett. Elmosolyodott. — Én meg csak vártam — kezdte együgyűen —, hogy valaki megkérdezi tőlem, hogy vagy, nem szorít-e a cipő? Minek írogatni, ha személyesen is megbeszélhetjük a dolgokat? Az öreg Sebastianra kacsintott, és Pavel felé intve megjegyezte. — Eredeti fickó! — Maga orosz? — kérdezte Pavel. — Természetesen. IITDL50
