Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-02 / 48. szám
Aprítottuk a lengyelt a Belaja Cerkev környékén. Úgy aprítottuk, hogy azt jobban nem is lehet, még az útszéli fák is belegörnyedtek. Reggel új lovat kaptam, de sikerült egy jófajtát szereznem. Emlékszem, a nap már az estbe hajlott, rég elszakadtam a dandárparancsnoktól, én meg a hozzám csatlakozott öt kozák képviselte a proletariátust. Körös-körül kaszabolták-vagdalták egymást. Szpirka Zabituj meg én valahogy elsodródtunk a kis erdőből, és látjuk, egész Jó helyre jutottunk. Tőlünk vagy ötszáz méternyire —■ több nem lehetett — füstölgőit a törzs vagy a fogatolt vonat. A törzs jő, de a fogatolt vonat még jobb. — Zabituj — szólok oda Szpirkának —, az anyád erre meg arra, átadom neked a szót, most rajtad a sor, most vonul el a lengyelek törzse... — A törzs az Jó préda — mondja Szpirka —, csakhogy azok ott nyolcán vannak, mi meg ketten ... — Rajta Szpirka — mondom —, akárhogy is, de ma még összekenem a reverendájukat... meghalunk egy fabatkáért meg a világforradalomért. És nekik estünk. Nyolcán voltak, lovasok. Kettőt puskával szedtünk le. A harmadikat, látom, Szpirka már vezeti is a mi törzsünkhöz, hadd vizsgálják meg ott az iratait. Én meg a főemberüket veszem üldözőbe. Beszorítottam egy tanyára. A tábornok űr eldobja ám a kantárt, rámemeli a pisztolyát és lyukat fúr a lábamba. „Jól van — gondolom — úgyis az enyém leszel, úgyis kinyújtod a lábad.“ Megnyomom a ravaszt, és két golyót eresztek a ménbe. Kár volt a lóért. Bolsevik mén volt, telivér bolsevik. Vörös szőrű, csillogott, mint a rézpénz, a farka ívelt, a lába, mint a húr. Gondoltam, ha élve elkapom, elviszem Leninnek, de hát nem sikerült. Ügy rogyott le, mint egy menyaszszony, az én főemberem pedig kikecmergett a nyeregből. Félreugrott, még egyszer célzott és még egyszer átlyukasztott, de ez alkalommal az arcomat lőtte keresztül. Odavágtattam hozzá, ekkorára már kihúzta a szablyát, de arcán csorogtak a könnyek. — Rajta, Vörös Zászló-rend! — ordítottam. — Add meg magad, fennséges úr, amíg életben látsz! — Nem tehetem, pan — mondja, —, úgyis felkoncolsz. Ekkor Szpirka toppant elém, mint levél a fűszál elé. — Vaszja — kiáltja —, szörnyű, mennyi emberrel végeztem! De nini, hiszen ez egy tábornok itt, még a sávok is rajta vannak, szeretnék végezni vele. — MpnJ, amíg Jól van dolgod — szólok rá Zabutijra dühösen. — Ezek a sávok a vérembe kerültek. Kancámmal beszorítom a tábornokot egy pajtába. — Pan — mondom neki —, ha békés öregséget akarsz megéfni, az isten szerelmére add meg magad ... A melle nehezen fújtatott a fal mellett, s vörös ujjaival törli homloka verejtékét. — Nem tehetem — mondja —, te felkoncolsz, egyedül Bugyonnijnak adom át a kardot... BALOGH P. IMRE: ^ é - • - | >zavaktitka Egyre többször hangzik el a panasz, hogy a mai irodalmi alkotások nagy része érthetetlen az olvasó számára. Kifürkészhetetlen az író szándéka, a történet, feltéve ha van, zavaros, vagy ahogy manapság mondani szokás: többsíkú; az embernek belefáfdul a feje, és még azt is megbánja, hogy egyáltalán megtanult olvasni. Mi ezúttal egy szemléletes példával sietünk az olvasó segítségére abban a reményben, hogy legalább részben hozzájárulunk a „modern“ irodalmi alkotások jobb megértéséhez. Következzék tehát egy igaz történet... Mihály, aki civilben sertésgondozó, eszeveszettül beleszeret Mariskába, egy volt középparaszt lányába. Csakhogy Mihály éppen katona. De ez nem is lenne baj, ha szerelmét e kényszerű távoliét nem szítaná fel a végtelenségig. Mihály tehát hazajön szabadságra, hogy szíve, mely „égő katlan", megenyhüljön Mariska ölelő karjaiban. Viszont Mihály szerelme annyira, de annyira nagy, hogy nem elégszik meg az ölelő karokkal, a szégyenlős csókkal... Miután azonban Mariska hosszas habozás után sem hajlandó a törvénytelen nászhoz hozzájárulását adni, mondván, hogy a házasság szentségének felvétele előbbrevaló dolog, Mihály, akt különben vallási kérdésekben teljesen kiegyensúlyozott nézeteket vall, megnősül. Es ekkor rájön, hogy Mariska gonoszul rászedte!... Mérgében berúg és egy alig használt kötöfékkel elagyabugyálja egynapos feleségét. Mivel letelt a szabadsága visszamegy a kaszárnyába, hogy letöltse hátralevő katonaidejét. Persze az idő, a mindenre írt hozó magányos hónapok, enyhítik indulatát, és amikor leszerel, bűnbánóan visszatér ifjú hitveséhez, aki már nem is haragszik, mert közben belátta, hogy Mihálynak is volt némi igaza. Itt a vége, fuss el véle... (Eddig tehát a történet. Viszont tény az, hogy Mihály esete, a fenti módon leírva, korántsem felel meg a művészet, nevezetesen a „modern" prózaírás követelményeinek. A szerző ezért, szerény képességeihez mérten, megpróbál a szóban forgó normák értelmében módosítani rajta.) A bizonytalanság lassan felszívódott sejtjeibe. Már napok óta hasztalanul kereste önmagát. A tér és idő elvesztette valósáqos tartalmát. Sejtette, hogy haza kell mennie. Tenyerét kiverte a hűvös veríték, finom halántékán tompa fájdalommal vonaglottak a hajszálerek. Később a vonaton már nem érzett semmit. A percek nyúlósan folytak szét benne. Arra gondolt, hogy két napja evett utoljára. Valami szürkés lét. De most ez is olyan bizonytalannak tűnt. A vonat tele volt emberekkel, nem látta az arcukat. Elvesztek, savakba oldódtak az arcok. Rádöbbent, hogy kétségbeesés vesz rajta SZABAD FÖLDMŰVES 19B7. december 2. erőt. Összeszedte maradék erejét, megpróbált valami bizonyosságot, egy kézzelfogható izét találni. Végül aztán talált... Szorongva kapaszkodott bele, fémes tapintása megborzongatta. Fel-fel sejtő tudatába hirtelen barnáspuha metszésű szavak hatoltak. Egy teljesen idegen, légüres mondat: — Vigyázzon, fiatalember, még lehúzza a vészféket!... Aztán ez is megszűnt. Az idő visszatalálta magát eredeti, háromszögébe. Nézte a folyót. A lány valószínűtlenül állt mellette. Inkább csak érezte, hogy áll... — A szavak... azok egészen mások, Mary... .. talán mások, Michel. Talán. — Te bizonyos vagy benne? — Azt hiszem. — Es mégis, ha megfejtenénk a szavak titkát? ... — Nem ... ne ... én félek, Michel! — Te félsz? Félsz a szavak konkrét mikéntjétől? ... — Nem lehet, Michel. Korái lenne. Bár lehet, csak előítélet az egész. Lehet ... — Szóval nem? ... — Nem, Michel!... A szertartásban képtelen volt feloldódni. Ösztönösen a lényegre gondolt. Az ünnepi vacsora sós volt. Belecsomósodott a torkába, az Ízületeibe. Fehér, teljesen emésztetlen só. Mindinkább belegabalyodott egy gondolatritmusba és újból rajtakapta magát, hogy nem látja az emberek arcát. Megpróbált valami folytonosságot keresni. Később egészen máson töprengett. Maryn! A hajnal tompa ürességgel bugyborékolt zsigereiben. Nézte csíkos pizsa'mája lefittyedt balzsebét és mélyet tüsszentett. — Hüazanyja... — csúszott ki nyirkos száján. Teljesen bizonyos volt benne, hogy az éjszakára gondol. Azt hitte nem találja meg az utat. Es megtalálta. Képtelen volt rá, hogy ösztöneit visszafojtsa. A kötél megvonaglott a levegőben. Maga se tudta, vajon hogyan került a kezébe. Egy pillanatig még úgy rémlett neki, hogy az ágyban fájdalmasan nyöszörög valaki. Már nem tudta ki... A vonat most teljesen normális volt és teljesen üres A kaszárnyában gratulált neki valaki. Később sokat ittak. Emlékszik, elüt álkozta magát. De ekkor már mindent tudott. Azt is, hogy visszatér. Igen, visszatér ... Közben még halványan látni vélte, ahogy ferdül az idő ... (A szerző az utószóban mindössze azt a reményét szeretné kifejezésre juttatni, hogy bárgyú próbálkozása talán nem fullad „légüres“ sikertelenségbe. Nagyon örvendene, ha e módszere a „modern“ alkotások elemzését, esetleg megfejtését illetően a köz iavárn válna. Ugyávákkor megnyugtatja az olvasókat, hogy számolt met7- aondnimlnn cselekedete következmé nyelvel, s mim előrelátó családapa még idejében kötött életbiztosítást.) Honnan szedjem elő neki Bugyonnijt?! Tyűh, a keservitl — Pan — kiáltom sírva, s fogam csikorog —, proletár becsületszóra én vagyok itt a legnagyobb parancsnok. Hogy mi a titulusom — excentrikus zenész, és szalon hasbeszélő Nyizsnyijből... Nyizsnyij városából, a Volga partján... ÁVÁTAVAVÁTATAVAVÁVATÁTATÁVATÁ BULAT OKUDZSAVA: Ének az éjszakai Moszkvából Megszállott az ördög. A tábornok szeme úgy pislákolt előttem, mint valami lampion. Kitárult előttem a Vörös-tenger. Látom, nem hisz nekem az apó, s ez a sértés úgy marta a sebeim, mint a só. Befogtam hát a számat, fiúk, behúztam a hasam, teleszívtam magam levegővel, és rákezdtem úgy a régi módin, úgy a mi nyelvünkön, úgy bakásan, úgy nyizsnyijnovogorodisan, hadd hallja a lengyel hasbeszélő tudományomat. Az öreg belesápadt, a szívéhez kapott és leült a földre. — Hiszel most már Vaszkának, az artistának, a verhetetlen harmadik dandár politikai biztosának? — Politikai biztos? — kiáltja ő. — Az, biztosi — mondom én. — Halálos órámon — kiáltja ő —-, most, mikor kiadom utolsó leheletéin, mondd meg, barátom., te kozák, valóban kommunista vagy te, vagy csak úgy hazudtad? Ha a sötét külvárosokból a tompa kürt-hang fölmorog, a szót vadul mint éj a héját hessenti a száraz torok, dalol a dallam mint a zápor ... Elindul az utcán a dal, élén a karmester Ljubával az alkalmi kis zenfekar. A véres és könnyes napokban, mikor akár az ég szakadt az ólom-eső a tetőkre, hogy nincs megértés, csak harag, mikor parancsnokok hörögtek — ő parancsolt nekünk, a dal, élén a karmester Ljubával az alkalmi, kis zenekar. Feslett a dob, horpadt a kürt és göcsörtös volt a fagott, de cifrázta a klarinétos ördögien a dallamot, s a fuvolás, mint karcáú herceg ... Zengett, szívünkből szólt a dal, élén a karmester Ljubával az alkalmi, kis zenekar. Orbán Ottó fordítása — Kommunista — mondom én. Elterül a földön az apó, valamilyen amulettet vesz elő, azt csókolgatja, kettétöri a kardját és szemében kigyullad két mécses, mint két lámpás a sötét sztyeppe felett. — Bocsáss meg — mondja — kommunistának nem adhatom meg magam — és kezet fog velem. — Bocsáss meg — mondja —, kaszabolj le amúgy katonásan... Ezt a történetet Konkin, az N... I lovasdandár Vörös Zászló rendjellel háromszorosan kitüntetett politikai biztosa mesélte el egy ízben két ütközet közti pihenő idején, a maga szokott tréfás modorában. — Nos, Vaszka, aztán mégis miben egyeztek meg a pannal? — Lehetett Is azzal megegyezni! Túl sok volt benne az önérzet. Elszedtük az okmányait, a pisztolyát meg nyergét a vén bolondjának, még most is itt van alattam. Látom ám, hogy a vérem egyre szaporábban csurog belőlem, szörnyű látomás környékez, a csizmám már tele van vérrel, már nem az öregre volt gondom ... — Mégis könnyítettél rajta? — Igen, ez már az én lelkemen szárad. Wessely László fordítósa VASZILIJ KAZANCEV: SUGALLAT Meleg fény, meghitt kocsibelső. A hegy az ablakba ragyog. Benn férfiak ülnek merengőn. A szó csak fáradtan csorog. Kiált a sofőr: Ni-ni, mókus! És elkapja fegyverét. Hol? Elszaladt — s hangjá morőzus. Hát ez is elmúlt. Semmiség! Ismét a tajga, a fagyos köd, Forduló forduló után. Fontos és közönyös szó röpköd, Anekdota kocog sután. Fehér fűzek s berkenyék futnak, Követik méregzöld fenyők, Majd gyors röpte, és lám — az ablak — Kívül háncs lobban, lángja rőtt. Élek, rohanok, könyvet írok, Egy-két év ... erről? — Meglehet! S könyvemmel egy percet kitárok, És e perccel az életet. Demény Ottó fordítása 20. SÜTTOGÖ BESZÉLGETÉS Tíz nap múlva Viktor Krug nem este Jött, mint általában, hanem már ebéd előtt. Gondterheltnek látszott. Megkérte Pavelt, hogy menjen egyet sétálni a kertbe, közelebb húzta a széket a heverőhöz, és öccse füléhez hajolva, nagyon halkan így szólt: — Néhány kérdésem van, de csak halkan beszélj. Itt nem látnak bennünket, ebben a szobában még nincs felállítva televíziós kamera. Leonyid bólintott. Viktor a televízióhoz lépett, bekapcsolta. Zene szólt. A két testvér között olyan beszélgetés kezdődött, amely inkább hasonlított kihallgatásra, azzal a különbséggel, hogy a kihallgató csak jót akart a kihallgatottnak. — Találkoztál valamikor személyesen egy Mihail Zarokov nevű emberrel? — kérdezte Viktor. — Nem, soha! — Ki ment hozzád a jelszóval? — Gyembovics. — Hogyan ismerkedtél meg ezzel a fiúval? — Gyembovicson keresztül, ő mutatta meg nekem Pavelt. — 'Hogyan akarta Gyembovics leplezni az eltűnésedet? Leonyid Krug nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát, a részleteken gondolkodott. — A feleségemtől kaptam táviratot, amelyben az állt, hogy sürgősen utazzam haza. Ezt át kellett volna adnom Pavelnek. A szobatársamnak pedig egy cédulát kellett írnom, hogy adja át Pavelnek a holmimat. A táviratot Pavelnek be kellett volna vinnie az üdülő igazgatójához, magyarázatul sürgős távozásomra. — És ez elég lett volna? — Teljesen — felelte Leonyid. — Biztos vagv benne, hogy mindent úgy csináltál, ahogy Gyembovics mondta? Nem követtél el hibát? Leonyid hallgatott. Viktor mélyet sóhajtva lehajtotta a fejét. — Hallgatlak ... — A táviratról megfeledkeztem — ismerte el végül Leonyid. — És a cédulát sem írtam meg. Viktor újra Leonyid füléhez hajolt. — Lényegében ez nem Jelent semmit, hisz Pavel itt van. De ez a te hibád. Milyen utasításokat adott neked Cfyembovics arra az éjszakára Pavellel kapcsolatban? — Azt mondta, hogy bármi történik is, okvetlen jussak fel a naszádra. Ha észreveszek valami veszélyt, Pavelt ne vigyem magammal a csónakban. Az őrhajó azonban az utolsó pillanatban Jelent meg. — Az a fontos, hogy ez a Pavel is úgy adja elő a táviratügyet, ahogy történnie kellett volna, és nem úgy, ahogy valóban megtörtént. — Vizsgálni fogják? — kérdezte Leonyid. — A vizsgálatot mindenképpen elrendelték volna... Nem arról van sző ... Remény nem Jelentkezett. Leonyid Krug először hallotta ezt a nevet, de rögtön megértette, hogy milyen kapcsolatban van az ő átdobásával. A testvérek elhallgattak, és szótlanul figyelték egymást. Viktor újra kezdte a beszélgetést. — Nem akarom neked elmagyarázni az egész helyzetet, elég hosszadalmas lenne, és nem is értenél meg mindent. A lényeg az, hogy Remény apjával, az öreg Tuljevvel gyűlöljük egymást. Gyembovics csak a parancsot hajtotta végre, a szökésedet Remény szervezte meg. Ha Reményt emiatt felfedezték, az apja felfújja az ügyet. A főnök bízik bennem, de nagyon szereti őszszeugrasztani az embereket. Erre külön elmélete van. Vizsgálatot rendelnek el. Azután már sok függ majd Sebastiantól, attól a feketétől, aki várt benneteket. Nem kell tőle tartani. Ő sem szereti az öreget. Viktor elhallgatott, valamit mérlegelt, majd újra az öccséhez hajolt. — A kihallgatásokon tartsd magad ahhoz, hogy mindent az utasítások szerint tettél. Az öbölben történteket megbocsátják neked, hiszen a sebesülésed mindent megmagyaráz. Pavelt is elnézik. Mondd meg neki, hogy saját érdekében vallja ugyanazt, amit te. Itt az ő élete nem ér egy lyukas garast. Elrendezhetem úgy a dolgot, hogy nyomtalanul eltűnik. De nekünk szükségünk van rá, mint tanúra. — Pavel nem ostoba — mondta Leonyid. — Majd meglátjuk. A főnök nem tartja lehetetlennek, hogy Pavel a szovjet felderítés embere, és ez az egész operáció egy nagyszerűen előkészített színjáték. Pavelnek be kell bizonyítania, hogy ez nem így van. Leonyid a sebesült lábát átfogó szíjakat igazgatta. Viktor folytatta: — Lehet, hogy téged is kihallgatnak a hazugsággéppel. Undorító dolog. De nem olyan veszélyes, ha nyugodt tudsz maradni. Hitesd el magaddal, hogy saját magad kérted ezt az ellenőrzést, mert rettenetesen érdekel, hogy működik. Állandóan légy résen. A váratlan kérdésekre válaszolhatsz így is, úgy is, csak az a fontos, hogy azonnal. Fő, hogy ne gondolkozz. Előtte való nap Jó, ha leiszod magad. Majd előre figyelmeztetlek. Témát változtattak. Viktort részleteiben is érdekelte, hogyan élt az öccse az utóbbi tizenhárom esztendőben, elrejtőzve a szovjet kémelhárítás elől. Erről már hangosan beszélhettek, abbahagyták hát a suttogást. Ezalatt Pavel több hasznos dolgot művelt. Először is megismerkedett a langaléta kertésszel, akit Franznak hívtak. Kiderült, hogy Franz hadifogoly volt a Szovjetunióban, elég sok orosz szót ismert, de nem tudta öszszefűzni őket, mert p szótárában csak főneveket raktározott, hiányoztak az igék. Pavel először kapálni segített Franznak, majd estefelé öntözni kezdték a kertet. Franz megkínálta Pavelt cigarettával, s dohányzás ürügyén gyakran tartottak pihenőt. Pavel tisztában volt vele, hogy ezt > UTOLSÓ
