Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-11-11 / 45. szám

merül bennünk a kérdés: mennyit bír az ember? Sokat, rengeteget. Az igaz­ságos ügy érdekében még többet. Em­lékezzünk csak vissza' János bácsi szavaira: „Győzni... vagy meghalni.“ Igen, csak így lehet, ez az egyedüli elfogadható út az ember számára, csak ez lehet az emberség útja. És ilyen utat tett meg Kukéi János és hozzá hasonlóan nagyon sokan, a ma, a jövő, az unokák érdekében. Elen­gedhetetlen kötelességünk, hogy most, az ünnepi pillanatokban se feledkez­zünk meg róluk, hogy érezzék mind­annyiunk háláját, szeretetét. B. P. I. Ma már faluhelyen sem szenzáció, ha valaki személygépkocsit vásárol, sőt, ez már valahogy hozzátartozik a mai életstílushoz. A falusi házak mellett egyre több garázs épül, s így az ember akaratlanul Is áttekintést nyerhet a község „motorizáltságának“ fokáról. Az újdonsült gépkocsitulajdonosok­nak azonban gyakran okoz gondot, ha az új gépkocsiért el kell menni Prá­gába. Nem is a hosszú úttal járó költ­ségek aggasztják annyira őket — ha­bár ilyen nagy kiadások esetén az sem kutya —, mint a gépkocsi haza­­szállítása. Az új tulajdonosnak a haj­tási engedély már többnyire a zsebé­ben lapul, de hol van ő még a gya­korlattól! Otthon, a kisforgalmú köz­ségben nagyobb aggályok nélkül a kormánykerék mögé ülne, de mihez kezdjen a forgalmas fővárosban, amelynek feltúrt utcáin még a prá­gai gépkocsivezetők is gyakran téve­­lyegnek. Mit lehet ilyenkor tenni? Megkérni egy ismerős „vérbeli“ gépkocsivezetőt, menjen el vele a kocsiért Prágába. Ilyenkor természetesen az újdonsült autótulajdonos a saját kiadásain kívül fedezi az ismerős gépkocsivezető úti­költségeit és elvesztett munkanapját is, gondoskodnia kell búsás vendég­látásról és királyi borravalóról is, mert hiszen „van neki miből“, ha kocsit vásárol! Az örömbe üröm is vegyül, és az áldozatok kórusban szidják a Mototechnát, hogy nem tud­ja a kocsit, ha nem is házhoz, de leg­alább a járási székhelyhez szállítani. Ezzel kapcsolatban jutott eszembe egy érdekes hír, amely arról szól, ho­gyan oldják meg az USA-ban az új Ludmila nagyapja SZABAD FÖLDMŰVES 3 1967, november 11« UTIJEGYZETEK II. Tanulni tőlük is lehet személygépkocsik házhozszállítását Ismert tény, hogy az Észak-Ameri­kai Egyesült Államok keleti részén épült fel a gépkocsigyártó üzemek túlnyomó része, és ezek az üzemek az új gépkocsikat kénytelenek a nyu­gati országrészekbe szállítani. A ka­pitalisták kalkuláltak és rájöttek ar­ra, hogy érdemesebb az új gépkocsi­kat utazni kénytelen amatőr gépko­csivezetőnek kölcsönözni azzal a ki­kötéssel, hogy a gépkocsit egyenesen a kijelölt helyre szállítják. Az úrve­zető így ingyen utazik, a gyártó üzem megtakarítja a szállítási költségeket, a szállítással járó kockázatot pedig a biztosító vállalat viseli. Érdekes az is, hogyan végzik á gépkocsik szállítását a gépkocsi-köl­csönző vállalatok. Ezeknél tavasszal, a nyaralási főidény előtt nagy a ke­reslet az utazni vágyó úrvezetők iránt. Ugyanis a gépkocsikat New Yorkból a tengerpartra, Floridára kell szállí­tani, ahol nagyon sok gépkocsira van szükség. Ezért már a tavaszi hóna­pokban az egyetemek területén ki­függesztett és az újságokban közölt hirdetések útján keresnek olyan gép­kocsivezetőket, akik tavasszal ingyen akarnak Floridára, Maimiba jutni, vagy pedig ősszel onnan New Yorkba. Még a benzint is megfizetik nekik, fő hogy a szállítás semmibe sem ke­rül. Nem lehet ezt nálunk is megpró­bálni? —gir—! Az ígéreteket tettek követték Körülbelül négy éve van annak, hogy a Kálnai Meliorációs Vállalat dolgozói befejezték Szete és Százd között a Búr patak szabályozását. A körülbelül hat kilométeres szakaszt kitűnően elkészítették. Nem csoda, hogy Deménden és Magyaradon is várták a patakot szabályozó munká­sokat. Sajnos, ezeket más munka­helyre helyezték. A munkákat beszün­tették, a deméndiek és magyarázlak pedig tovább bosszankodtak. Hogy miért? A Búr patak nagy károkat okozott a kertekben és mintegy 500 hektár szántóföld állandó veszélynek volt kitéve. A talajvíz az utóbbi évek­ben már nemcsak a termést, de a családi házakat is veszélyeztette. Nemrégiben azonban mégis sor ke­rült a patak kitisztítására, mélyíté­sére. Augusztus hónapban az Ipoly­sági Meliorációs Üzem dolgozói meg­kezdték a munkálatokat. A kb. 10 ki­lométeres szakaszon egymillió korona ráfordítással az év végéig elvégzik Deménd községig, tavaszig pedig Ma­­gyaradig is. A munkálatokat gyakor­latilag Zsigmond József és Szarka Mihály bággerosok és Molnár Gyula lánctalpas traktorjával végzik, aki a kiásott földet egyenlíti a partokon. Nehéz a munka, mégis többször meg­hosszabbított műszakban dolgoznak. A munkatervet mindig 100 százalé­kon felül teljesítik. Bölényt János Belépve a szobába az ember szeme egy rogyásig megrakott könyvespol­con akad meg. — Az unokám könyvtára — ma­gyarázza Kukéi János bácsi —, orosz szakos tanárnő, bizony messzire ke­rült hazulról... Pedig talán még el tudnék vele oroszul beszélgetni... Igaz, sokat felejtettem. Lám-lám... elszaladtak az évek. Az egykori vörös katona vállát nyolc­vanöt esztendő nyomja. S a ma, a jelen az emlékeké, amelyek egy-egy pohár szelíd borocska mellett szinte tömegesen rajzanak elő. János bácsi 1915-ben került hadi­fogságba Szkobelovnál, a fergánai körzetben. Innen az út Taskentbe ve­zetett, majd Bokharába. Az ügyes ácsmester nem sokat tartózkodott a fogolytáborban, tudására, szorgalmára mindenütt szükség volt. Egész ács­­brigádot szervezett, mentek oda, aho­vá kellett. A vörös hadseregbe 1919- ben lépett be. — Csarzsujnál álltam a vörös gár­dák oldalára, előbb nem nyílt alka­lom, tudja ml nagyon messzire kerül­tünk a forradalom központjaitól. Konovalov parancsnok vezénylete alatt Kolcsakov fehér bandáját vették üldözőbe, amely így két tűz közé ke­rült. Egyrészt a központi hadsereg szorította kelet felé, ott viszont ve­lünk találták magukat szemben. Élet­halál harc folyt, ez érthető is. — Legsúlyosabb harcok az Arai ten­gernél bontakoztak ki. Tenni kellett valamit... vagy győzni, vagy meg­halni. Győztünk, mégpedig lényegében túlerővel szemben, hisz a Kolcsakové­­kat üldöző csapatok nekünk nem nyújthattak segítséget. Végülis a fe­hérek feladták a harcot. Bercsegurnál találkoztak a központi hadsereggel. — Felejthetetlen élmény... Öröm, zene, díszlövések ... Azt hittük vé­ge... Akkor úgy tudtuk, győzelmünk végső győzelem. Nem volt még az. Űjból vissza kel­lett fordulniuk Aszkabad, Kraszna­­vodka felé. Mentek, pedig akkor már úgy gondolták haza kerülnek, viszont­láthatják gyermekeiket, asszonyaikat. — Felsorakoztunk, beszédet intéz­tek hozzánk. Vállaljuk-e a harcot to­vábbra is, keményen? A válasz a kö­vetkező rigmus volt: „Konovalov elv­társunk, ő intézi a sorsunk!.. De ekkor már a nehezén túl jutot­tak. Mindössze egy ütközetre került sor és megsemmisítették a kóbor csa­patroncsokból verbuvált fehér had­erőt. S innen az út már hazafelé ve­zetett. Győzött a forradalom, a világ első munkásállama megbirkózott a betolakodó ellenséggel is, a békére kellett gondolni. — Nem mondom, örültem, hogy már jöhetek haza, de a bűcsúzás is nehéz volt. Elkísértek az ismerőseim egé­szen az állomásra s úgy búcsúztunk, hogy még viszontlátjuk egymást. Aztán ahogyan a vonat szaporán rótta hazafelé a kilométereket, úgy sűrűsödött az aggodalom is János bá­csi homlokán. Mi lehet a három gye­rekkel odahaza? Vajon mi lehet? Amikor megérkezett ajándékokkal a kezében, elszorult a szíve. Nyomor, éhség, betegség fogadta. Az egyik lánya a rossz táplálkozás következté­ben angolkórt kapott, felesége is sú­lyos beteg volt, a kis családi fészket elárverezés fenyegette. Dolgozott, minden alkalmat megragadott, hogy betevő falatot biztosítson gyermekei számára. Nehéz volt... nagyon ne­héz. Ma? Tekintete önkéntelenül is végigsik­­lik a szépen berendezett szobán, ta­nárnő unokája fényképén, a könyv­táron. Akaratlanul is arra gondol ilyenkor az ember, igen ... megérte. — Hisz ez, amit most itt lát az elvtárs, ezért tulajdonképpen orosz földön harcoltunk. Ez mind-mind ak­kor született, ott lett a miénk!... A közeli domboldalakon káprázato­sán pompázik az ősz. A falu csendjét most nem zavarja semmi. János bá­csi körbeforgatja tekintetét, mélyet szippant a kristálytiszta levegőből majd halkan megjegyzi: — Szép idő van__gyönyörű idő. Rábólintunk. A kiskapuban még elbeszélgetünk néhány percig, majd János bácsi munkája után néz. Visz­­szapillantunk és újból megcsodáljuk fiatalos, fürge mozgását, mintha nem is lenpe nyolcvanöt esztendős. Pedig ha összeszámolnák azt a rengeteg utat, amit életében megtett, bizony elcsodálkoznánk, önkéntelenül is fel-Egymillió átutazó A PÁRKÁNYI HATÁRÁLLOMÁSON Ritka szép őszies időben gördült be a Hungária nem­zetközi gyorsvonat Budapestről a párkányi, csehszlovák­magyar határállomásra. Petrás Stefan, a csehszlovák vámhivatal parancsnoka a szokottnál ünnepibb hangulat közepette végezte fel­adatát. Neki jutott az a megtisztelő feladat, hogy az 19B7-es esztendő egymilliomodik átutazóját felkutassa. A negyedik fülkében meg is találta Szabó Irina román állampolgárt, s felkérte — mivel ő az egymilliomodik átutazó —, fáradjon be a vámhivatal helyiségébe. A ko­lozsvári lakos örömmel tett eleget a kérésnek, férjével és gimnazista lányával leszállt a vonatról.. A vámhiva­talvezető elvtárs, a társszervek vezetői, valamint a nem­zeti bizottság titkára köszöntötte az érkezőket. Az aján­dékátadás után ünnepélyes vendéglátásban részesítették Szabóékat. A vendégek nem jöttek zavarba, hiszen az egymilliomodik utas kitűnően beszélt oroszul, németül és magyarul, a román nyelvről nem is beszélve. A boldog utas a búcsúzáskor örömtől sugárzó arccal köszönte meg a kedvességet, amelyben részesítették. Ezek a meghitt percek felejthetetlenek maradnak éle­tében. T. J. A szerencsés egymilliomodik utas és a vámhivatal dolgozói tán és világosan. Minden csak ezután következik. Olyan egyszerűen mondják: Ez a Komszomolszkij proszpekt. 1959-ben építették újjá a fiatalok, tizenegy hó­nap alatt... Próbáljuk elképzelni: százhúsz méter széles utca, kétirányú forgalommal, mindkét oldalán széles zöldövezet, s emögött 8—10 emeletes épületek. Tizenegy hónap alatt ké­szült el... Vagy a Krim-i híd, az egyik leg­szebb, amely átível a Moszkva folyó felett. Hetven nap alatt szerelték ösz­­sze... A Kalinyin proszpekten most épül­nek a KGST új épületei. Tavaly kezd­ték a munkát s az NOSZF ötvenedik évfordulójára készek lesznek. A nyi­tott könyvre emlékeztető központi épület 20 emeletes, a többi épület, ahol a hivatalok lesznek, egy vitor­láshajó vitorlázatának stilizált válto­zatát adják. Így épül a Szovjetunió fővárosa; ilyen hihetetlen tempóban. Az én számomra legalábbis az. S mindemellett mindenre van idő. Szicsasz — mondják. Az ebéd másfél óráig is eltart. Szertartás. Senki nem rohan, senki senkit nem sürget. A vacsora is eltart ennyi ideig. De egy félkilométeres hidat hetven nap alatt összeraknak. Vagy ilyesmi: A Lenin hegyről a város központjába vezető út mellett van a legnagyobb pionírpalota. Most egy tavat készítenek a területén. A pionírpalota s a Moszkva folyó szint­­különbsége nyolcvan méter. S a tó nem holmi medence lesz. Még vitor­láshajók is úsznak majd rajta. A vizet a folyóból szívatják bele... S lehetne folytatni a felsorolást az új Kongresszusi Palotával, a Kreml tornyait díszítő csillagokkal, amelyek csapágyakon forognak, másfél tonná­sak és aranyozásukra egyenként öt kiló aranyat használtak fel... Egyszerűen ... Mert csak nekünk nem az, az orosz ember számára ez természetes. Más az értékrend. Ami nekem monumentális, az egy' moszk­vainak hétköznapi, természetes. Még csak nem is érdekes. Szükség van rá — tehát megcsináljuk. S amihez egy­szer hozzálátnak, annak értelme és értéke van. Moszkva a tizennyolcadik emeletről; jpbbra a KGST, ül épülete. TANKISTA A VOLGÁBAN Délután taxiba ültem, hogy megnéz­zem a Gorkij parkot. Amint hallottam, valamikor a helyén szemétdomb volt. Ma Moszkva legnagyobb parkja, hogy úgy mondjam: kulturális intézménye. A sofőrt megkínáltam cigarettával. Még volt hazai Maricám, ami tudva­levő, hogy bolgár gyártmány. — Bolgár? — kérdezte a sofőr. . — Csak a cigaretta. — S maga? — Magyar. — Budapestről? — Nem. Pozsonyból... — Pozsony? — Bratislava, így talán ismeri... — Voltam arra. — Régen? — Negyvenötben. Komáromban is. Meg Prágában. Tizenhét éves voltam akkor. Prágába május kilencedikén érkeztünk meg... Megyünk a Krímszkij val-on. Az aszfalt sima testén ötös sorokban su­hannak a gépkocsik. — Látta Prágában azt a tankot? — kérdi. — Láttam. — Az az én ezredemből való ... pillanatra megtorpan tiszteletadás­ként az Ismeretlen Katona még friss emlékműve előtt, s tovább halad szá­momra elképesztő türelemmel a végső cél: Lenin Mauzóleuma felé ... Lehet-e Moszkváról még újat mon­dani? A töprengő, bizonytalankodó kérdés állandóan itt lebeg előttem. Nem volna-e egyszerűbb csak fény­képezni? Talán... De a gondolatot a a következő pillanatban már el is ve­tem. A képek sem rögzítenek min­dent. Az érzéseket, Moszkva nyugod­tan áradó hangulatát csak élni lehet. Vagy: Mit mondanék a Mauzóleum­ról? Leninről? A vers talán még segí­tene, de a próza elbicsaklik, mellék­­vágányra fut. Csak a csodálat él ben­nem, megfogalmazhatatlanul és ki­törölhetetlenül. Mert minden az ered­ményekben él, mindenben az ered­mény a fontos. Az út, amely hozzá vezet, csak az eredmény nagyságát idézi. S ez az eredmény: az ötven éves Szovjetunió. Egyszerűen és min­dent magába foglalóan. S mindez el­­vitathatatlanul egyetlen névben sűrű­södik, kristályosodik ki: Lenin. S ebben minden benne van. Tisz-EGYSZERÜEN Ezek a hajnali ébredések csodála­tosak ... A tizennyolcadik emeleten lakom. Állok az ablaknál, és gyönyörködöm a napkeltében. Az égen fátyolfelhők úsznak dél felé. Csend van. A hat és fél milliós város még nyugodt, még nem mozdult meg. A folyó túlsó part­ján százával állnak a kék-fehér autó­buszok ... Újra visszafekszem, de már nem tudok elaludni. Délelőtt tizenegy órakor indulunk városnéző körútra autóbusszal. Üjra a Kreml. De most már belülről. A Vö­rös téren a képekről, s a filmekből oly jól ismert emberkígyő, amely csodálatos módon mindig egyforma hosszú. A vége a Kalinyin proszpekt torkolatánál mozog. Körülfutja fél ka­rolással a Kreml vöröstégla falát, egy Százezer korona egy hektárról A kertészetekben még az elmúlt napokban is akadt tennivaló. Szed­ték a paprikát, paradicsomot, vág­ták a káposztát. Az Aranykalász szövetkezetben más munka is akadt. Öntözni, gyomlálni kell a nyolc árnyi salá­tát az üvegházban. Ugyanis nem­régiben húszezer darab salátát pa­­lántáztak, s így ők is hozzájárul­nak, hogy legyen vitamindús zöld­ség karácsony előtt a bratislavai piacon. Bár még várnak néhány ezer korona bevételre, Mészáros Béla kertész már jól tudja, hogy idén az öt hektár kertészetből több mint félmillió koronát árulnak. Egy hektárról százezer koronát. Olyan szám ez, amelyre kevés pél­da van az országban; s méltán állít kitűnő bizonyítványt a kertészet vezetőiről, s az ott szorgoskodók­­ról. Gyakorlat teszi mesterré az em­bert. Mészáros Béla már 31 éve kertész. Jól tudja, hogy ha maxi­mális eredményt akar elérni, tud­nia kell mit termeljen, jól ki kell választani a földet, s tápanyagban is megadni, amit a növények igé­nyelnek. Az Aranykalász szövet­kezetben ezt nemcsak tudják, ha­nem a gyakorlatban is megvalósít­ják. Ezért sikerült aztán a tíztagú kollektívának öt hektárnyi föld­területről és a tíz árnyi üvegház­ból 250 ezer korona tiszta jöve­delemmel gazdagítani a közös kasszáját. TÖTH DEZSŐ

Next

/
Oldalképek
Tartalom