Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-10-28 / 43. szám

TASKENT! „... akkor már azt hittem minden­nek vége. Kiütötték kezemből a fegy­vert, puszta kézzel hadakoztam — szuronyok ellen. Rajtuk múlott, hogy nem sebeztek halálra, megúsztam egy farszúrással. Aztán a kórházban bő­ven futotta az időmből, hogy elgon­dolkozzam a történtek felett. Mivel is rémisztgettek bennünket a tiszt­jeink?... Igen... igen... már em­lékszem ... Az oroszok nem ismernek kegyelmet!...“ De ez még nem az eszmélés ideje volt, hanem a gyanakvásé. A kérdések felvetődésének az ideje ... Miért ha­zudtak nekünk? Mi lehetett ezzel a szándékuk? ... Krammer József nem érezte magát J61 a taskenti fogolytáborban. A tét­lenségben eltöltött napok összemosód­tak, az idő csigaháton mászott. Mun­kára jelentkezett. Becsülettel dolgo­zott s közben egyre jobban elsajátítot­ta az orosz nyelvet. Megszerették őt, becsülték a fiatal, életerős hadifog­lyot. „ ... tizenhétben aztán egyre gyak­rabban jelentek meg köztünk a bol­sevik! agitátorok. A munkások álla­mának megteremtéséről, az emberte­len kizsákmányolás megszüntetéséről beszéltek. Igen ... egyre gyakrabban hallottuk Lenin nevét... Tizenhét de­cemberében már vörös katona vol­tam! ...“ A példás vörös katonát hamarosan szakaszparancsnokká léptetik elő. A forradalmi törvényszéken teljesít szol­gálatot egy ideig. S ez már az eszmé­lés ideje. Mintha hályogot operáltak volna le szeméről, egyszeriben min­dent tisztán látott, megértette a harc értelmét s egyre jobban elhatalmaso­dott benne az a meggyőződés, hogy ezt a harcot nem szabad, nem lehet elveszteni. Nyilván nem véletlen, hogy éppen őt szemelik ki politikai iskolá­ba. Három hónapon keresztül szorgal­masan látogatja az iskolát, s ekkor félbe kell szakítania. A legérettebb, a legjobb előmenetelű hallgatókat az első vonalba hívja a forradalom. „,... a II. nemzetközi ezred első századának lettem a politikai biztosa. Ha jól emlékszem ezredünk Kari Liebknecht nevét viselte. Az én szá­zadomban mindannyian magyar inter­nacionalisták voltunk. Internaciona­lista magyar huszároki ... Ilyen se volt még a történelemben. A bokharai emír serege ellen vetettek be bennün­ket. Könyörtelen, kemény harcot kel­lett vívnunk. És vívtunk is... de em­berek maradtunk, közülünk senki se hozott szégyent a vörös katona be­csületére. Hamarosan szétvertük az emír csapatait, elfoglaltuk palotáját. Azóta se láttam annyi kincset felhal­mozva ... a szovjeté lett. Szélnek eresztettük az emír háremét is, het­ven nő nekünk köszönhette szabadsá­gát...“ ÉG ALATT Ojabb és újabb élmények bukkan­nak elő. Apró epizódok, történetek, amelyek felvillantják az ember igazi arcát, a haladásért, az igazságért küzdő katona mély meggyőződését, humanizmusát. ,„... sokszor kerültünk nehéz hely­zetbe, előfordult, hogy az ellátásunk se volt a legjobb. De a nép szeretett bennünket, megosztotta velünk utolsó darab kenyerét is, ha kellett, betér­hetett az ember bármelyik házba.“ A bokharai emír seregének szétve­rése után újabb nehéz feladattal bíz­ták meg ezredét. Vrangel csapatait kellett üldözőbe venniük. Száz és száz kilométernyi utat tettek meg lóháton. Harkovtól Szevasztopolig kergették Vrangelt, az idegen betolakodókat. Fegyvereiket, lovaikat, egész felszere­lésüket mind-mind orosz földön hagy­ták. Csak a puszta életüket sikerült megmenteniük. A harcedzett, fegyel­mezett vörös katonák kiűzték őket az országból. Tulajdonképpen itt szerelt le. A forradalom győzedelmeske­dett ... ml lesz tovább? És itt a szí­veikbe nyilallott a haza, az otthon, a család. De talán odahaza is szükség lehet rájuk? Odahaza? Vajon mi vár az első munkásállam megteremtőire odahaza?... „ ... vagy hétszázan indultunk el Moszkva felé.' Itt hallottam beszélni Lenint. S itt nyílt alkalmam találkoz­ni vele. Egy szubotnyik alkalmával történt. Mert Lenin semmi alól nem húzta ki magát. Lapáttal a kezében velünk tartott, a pusztítás nyomait tüntettük el. ö is dolgozott, kemé­nyen. A munka szünetében elbeszél­getett velünk. Egyszerűen, közvetle-100 eves a Budapesti Állatkert Az elmúlt napokban zárult azoknak az eseményeknek a sorozata, amelyek­re a magyar főváros világhírű állat­kertjének századik évfordulója alkal­mából sor került. A különböző hazai és nemzetközi összejövetelek, szemi­náriumok sorozata a múlt év október 3-án kezdődött el, amikor az állatkert megnyitásának 100. évfordulóját ün­nepelték. A jubileumi év alatt a világ legismertebb állatkertjeinek nagy nemzetközi szaktekintélyei tartottak előadásokat, osztották meg tapaszta­lataikat a magyar és a jubileum al­kalmából itt összejött szakemberek­kel. A 100 éves állatkertben készített kép mellé tájékoztatóul elmondjuk Az állatkert bejárata a kedves olvasónak, hogy a Buda­pesti Állatkert mindjárt a megnyitás­kor 500 állatot mutatott be látogatói­nak. A közönség már az első naptól kezdve megcsodálhatta az addig csak természetrajzi könyvekből ismert for­róégövi állatokat; struccokat, a ma­­kakót, .a zsiráfot stb. Akkoriban Deák Ferenc kedvence, Kristóf, a barna­medve volt az állatkert sztárja. Kristóf népszerűségét csak a jóval később, 1893-ban ide került Jónás, a víziló múlta felül. Jónás 24 évig élt az állat­kertben, s nagy „jóindulata" tette őt a látogatók kedvencévé. A második világháború az állatker­­tet is ugyancsak megviselte. Az álla­tok legnagyobb része elpusztult. Az értékesebbeket vagy prémjükért, vagy ehető húsért ellopták, úgyhogy a há­ború végére a 2500 állatból csak 14 maradt! Az akkori idők népszerű Sziám elefántja például légnyomás áldozata lett. A nagy jubileumra azonban az ál­latiért ismét méltó lett ahhoz a nagy hírnévhez, melyet a világ legrango­sabb állatkertjei között vívott ki ma­gának. A múlt év elején az összállo­­mány 4078 állat, melyek közül 602 emlős, 1291 madár, 2185 hüllő és hal volt. Azonkívül az állatkert 8543 eg­zotikus növényt mondhat magáénak. Ennek az állománynak már a be­szerzése is komoly áldozatokat és nem kis összegeket követelt. Tájékoz­tatásul: Egy zsiráf 110 ezer, egy in­diai elefánt 100 ezer forint, ugyan­annyi egy európai bölény, egy bengáli tigris 50 ezer forint, de még egy le­pényhal is 1000 forintba kerül! Ugyanezeknél az állatoknál az évi tartási költség vagy a vételárhoz ha­sonló, vagy annál több. A Budapesti Állatkertet évente átlagosan másfél millió felnőtt és gyerek keresi fel. A 100 év azonban még egy állat­­kertnél is elég nagy idő. Annyira leg­alábbis nagy, hoy bizonyos tekintet­ben elöregedjen. Tavaly történt meg például, hogy egy kiszabadult óriás medve agyonvert egy bölényt. Ez vi­szont csak azért történhetett meg, mert egyikük kifutója sem felelt meg a korszerű állatkerti követelmények­nek. A korszerűsítés és a növelés érde­kében a Budapesti Fővárosi Tanács új állatkert létesítését határozta el. Az új állatikért Budán, a Hűvösvölgy­ben, Mátyás király hajdani vadas­kertjében kap 150 hektáros helyet, külön karanténnel és kísérleti telep­pel. Ugyanakkor régi városligeti he­lyén marad a bölény-, a zsiráf-, a madár-, a pálmaház, a madáretető, a tágas kifutójú Afrika-ház, a vasbő­­rűek termálvizes háza és az akvárium. Petách József nül, bármit is kérdeztünk, szívesen válaszolt. Nem, azóta se tudott úgy senki beszélni az emberekkel, az em­berekhez, mint Lenini...“ Az élet nagy élménye: látni Lenint, szólni Leninhez... és megérteni Le­ninti „ ... és megérkeztünk haza. Az első dolog ami történt velem az volt, hogy bezártak. Én viszont jól megjegyez­tem a szovjet elvtársak figyelmezte­tését. Vigyáztam, óvatos voltam... Semmit se tudtak kiszedni belőlem. Talán csak sejtették, ki vagyok, mi vagyok.“ Hosszú évek sora következett. Sok­szor kilátástalanná komorult felet­tünk az ég. S akkor olyan jő volt új­E napokban „aratnak“ a halászok ból és újból Lenin szavát „hallani“, visszaidézni a szinte valószfnűtlenül kék, hatalmas taskenti eget. Így volt. A zárkózott lévai fuvaros jól meg­őrizte titkát. És várt... Várta az idő jobbra fordulását. Nem várt hiába. A felszabadulás utáni években tovább dolgozhatott. Nem kérkedett múltjá­val, nem kért jutalmat érte. Csende­sen éldegélt családjával. S amikor már az unokák is cseperedni kezdtek, hosszú téli estéken a duruzsoló me­leg konyhácskában felelevenedtek az egykori nagy harcok emlékei. Krammer József mindig szerény ember volt, ma is az. Nem szereti a látványos ünneplést, amit tett, köte­lességének tartotta, hogy megtegye. S így van jól, így igazi ember Józsi bácsi. Nagy idők harcos tanúja ő, s nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk jól megállta a próbát. Az út amelyen elindult, a cél amelyért életét is koc­kára tette az emberiség nagyobb ré­szének boldogulásához vezetett. Ma, fél évszázad távlatából, ha visszate­kint a megtett útra, így vall: „Igen, érdemes volt, igen... így kellettl... B. P. I. ÖTVEN ÉV TÁVLATÁBÓL Az NOSZF 50. évofrdulóján már kevés vörös katona fog emlékezni a di­cső harcokra. Sokan elmentek közülük és csak az utókor emlékében élnek. Ipolyszakállason él még a 77 éves Csákvári Sándor, 1917-es és 1919-es vö­rös katona. Ljubin városban Garasin Rudolf elvtárssal együtt léptek a Vörös Gárdába. Előbb szakaszparancsnok, majd századparancsnok volt a rendfenntartó században. 1918 júliusában ő is részt vett a Szavenkov cári ezredes által szervezett jaroslavli ellenforradalom leverésében. 1918-ban hazatért és később részt vett a Magyar és Szlovák Tanácsköztársaság vé­delmében. Vámosmikolán működött három hónapig, mint népbíró. A Ta­nácsköztársaság bukása után letartóztatták s az akasztástól a francia ka­tonák mentették meg. 1919-től 1925-ig Ipolyszakállason politikai jogaitól megfosztva élt. A felszabadulás után egy ideig a szovjet hadsereg tolmácsa volt. Az Oroszországban töltött napokra most szívesen emlékszik vissza Csák­vári Sándor. Büszke arra, hogy a volt magyar katonákat olyan fontos fel­adatokkal bízták meg, mint például ellenőrizni a néptömegek közt, hogy nincsenek-e elrejtve ellenforradalmárok, hogyan bánnak a néppel a komi­szárok, az élelmet igazságosan osztják-e szét stb. Nehéz napjai voltak a Tanácsköztársaság alatt is, mert itthon, ismerősei közt kellett igazságot tenni. Az NOSZF 50. évfordulóját nagy ünnep előzi meg Csákváriék családjában. A „Vörös Csillag“ kitüntetést adják át a volt vörös katonának. Talán most, a kitüntetés után a jogosan várt nyugdíjemelés is megtörté­nik. Megérdemli, mert úttörője volt egy új, emberibb társadalmi rendszer megvalósításának. BELÄNYI JÁNOS Bocsánat uraim Az utőbbt időben divatossá váltak a „bocsánat“ és „sajnos" kifejezések. „Sajnos“ mondja az ilzletes, ha nincs kéznél a portéka, amit a vevő keres. „Bocsánat" mondja a pincér, amikor rájövünk, hogy tévedésből“ vastagab­ban fogott a ceruzája. Az élet tüskéi útón-útfélen szúrkálják, bosszantják a halandót. Hovatovább ha egyetlen nap elmúlik anélkül, hogy Idegeinket nem korbácsolják fel az élet ezer és ezer fonákságaiból eredő bocsánatkérések, szinte hiányérzetünk támad. Cseppet sem csodálkoztam tehát, amikor az ipolyságt szálloda étter­mében a múlt hét csütörtökén, ponto­san déli egy órakor elhangzottak a divatos szavak: — Bocsánat uraimI Van, amikor mindent lenyel az em­ber, bár alig fér a torkán. Ezt azon­ban nem lehet lenyelni, annál az egy­szerű oknál fogva, mert... Az étlapot böngészve a kétféle leves közül kiválasztottuk a „sárgaborsó levest virslivel". A borsó is csábit, a virsli is többet ér az egyszerű bur­gonyalevesnél. Meg is érkezett hamarjában a kért eledel. Sárgaborsó leves virslivel, jó magam éhesen kanalaztam az ételt, míg egyik kollégám felkiáltott. — Hallod! Hol itt a virsli? Igen. A virslii Az egyébként is se­kély tányér fenekére kanalaztam és kerestem ami nem találtatott. Egy nyomorult húsdarab sem akadt a ka­nalamba. Vállat vontam, hiszen a ha­sonló esetek tucat számra előfordul­nak. Ám szókimondó társamat kemé­nyebb fából faragta a teremtő. Rét­közzel hadonászva hívta a pincért. jó megjelenésű, feketehajú fiatal­ember ugrott asztalunkhoz. — Parancsolnak, — kérdi tisztelet­tudóan. —- Igen, parancsolunk — sziszegte barátom. Hol a virsli a levesből?l Ha nincs, miért írják az étlapra. — Utána nézek a 'dolognak — mondja a szálegyenes fiatalember, majd elrohant a konyha irányába. Összenéztünk. Társam kanala a tá­nyéron pihent, de én már az utolsó borsószemeket nyeldestem. őszintén nem hittem a virsliben. S csodákr csodája. Néhány perc múlva mégje-, lenik a pincér kis tányérkával a kei zében s elrebeqi a várva várt szavai kát: — Bocsánat uraim! A szakácsok eh felejtették a virslit a levesbe tenni. A tányérkán három adaq virsli la­pul, halványan, szégyenlősen. A piái cér az asztal fölött rakosgatja leva sünkbe. Pardoril Tányérom fölött meg­áll a keze. Észreveszi, már nincs le­ves. Néhányat fohászkodik, majd megkérdezi: — Az önébe is beletehetem? — IgenI Az én levesembe is bele­­teheti. Legalább lesz mit megemész­tenem. SÁNDOR GÁBOR QACSFA kis falu. Csak „egy“ utcé­­® ja van, s azon főleg új házakat látni. Ez a körülmény természetesen a bacsfaiak szorgalmáról tanúskodik. A helytállás és a munkához való jó viszony azonban visszatükröződik nemcsak a falu arculatának formá­lásában, hanem az EFSZ termelési eredményeiben is, amelyek évről-évre biztatóbbak. Tehát ebben a községben minden előfeltétel megvan ahhoz, hogy a lakosság kulturált életkörül­mények között élhessen. Ennek elle­nére azt tapasztaltam, hogy Bacsfán kevés az olyan fiatal, aki a boldogu­lásához szükséges eszközöket hely­ben, vagyis az EFSZ-ben keresné. Ez nagyon meglepett s ösztönösen vá­laszt kerestem arra a kérdésre, hogy a fiatalok többsége miért a falun kívül keresi munkalehetőségét. A választ a legilletékesebbek, a falu és a szövetkezet vezetői adták meg. Szerintük Bacsfán az a helyzet, hogy az aránylag kis szövetkezet nem tud a falu minden munkaképes lako­sának kereseti lehetőséget biztosíta­ni, és ezért a fiatalok közül sokan az iparban helyezkedtek el. De akik otthon maradtak, azok be­csülettel helytállnak a szövetkezeti termelés minden szakaszán. Ezt nem csak én állítom, hanem így vélekedik Kovács Mihály, az EFSZ elnöké is. Engem, azonban nemcsak az érde­kelt, hogyan dolgoznak a bacsfai fia­talok, hanem az is, hogy hogyan él­nek és milyen gondokkal, problémák­kal küzdenek. Ezért kerestem fel azo­kat, akikről az alábbiakban szó lesz. Pénzes Fefí is még a fiatal gárdát képviseli, pedig már harminc éves. De legényember még, s kissé szégyen­lős. Ez viszont az egyetlen „hibája“, mert ért minden munkához, ügyes, és a szövetkezetben is éppen azt a mun­kát végzi, ami a legfontosabb. A falu­jához pedig nem lenne hűtlen semmi pénzért, nem vonzza a város Munká­jának meg is van az eredménye. Van saját háza, motorbiciklije, és szeré­f Fiatalok falun nyem megjegyzi, hogy szeretne autót is. Kérdem, hogy megy a munka, mit csinál szabad idejében? Este a tévét nézi, vagy a kocsmába megy biliár­­dozni. Sajnos, csak egy biliárdasztala van a falunak, így néha csak a sör mellett kell üldögélni. Ha pedig a szomszéd faluban búcsú van, illik, hogy a legények elmenjenek, hát ő is elmegy. Kérdem van-e valami vá­gya, vagy ha lenne sok pénze mit venne? Kissé elpirul, aztán kiböki — egy jó feleséget. Jankó Gyula nem messze lakik és biztos otthon lesz, irányít Albert Laci, a zootechnikus. ö is — habár nős — a falu ifjúságához tartozik. Beszélge­tünk útközben a bacsfai fiatalokról. Megtudom, azonkívül, hogy munka után elmennek a kocsmába, gyakran járnak Somorjára moziba. A vezető­ség tervezte, hogy építtet egy futball­­pályát, de nem érdemes, mert kihasz­nálatlanul maradna. Csapatot is ne­héz összeállítani, mivel sokan járnak a városba dolgozni. Ezek is, meg a falubeliek is csak őt óra után jár­nak haza, így aztán már nem igen marad idő az edzésekre. Viszont van a falunak jól működő CSEMADOK- klubja. Évente háromszor-négyszer is szerveznek kulturális programot — verses, zenés estéket. A jövedelem­ből pedig elutaznak valahová. Meg is érkeztünk közben Jankóék­­hoz. Gyula éppen az ebédnél tart, édesanyja pedig betessékel a konyhá­ba. Beszélgetés közben kérdem, hogy van „megelégedve“ a vezetőséggel. Nem bőbeszédű fiú, úgyhogy ha már nem hallottam és saját magam nem tapasztaltam volna, hogy minden rendben van, el sem hiszem a „két­kedő“ igent. Jankó Gyula 19 éves. Há­rom éve gyalogmunkás a szövetke­zetben és korára, bizony annyit ke­res, hogy minden városi fiú irigyel­hetné. 1500 koronát, sőt még többet is kap havonta. Szorgalmasan láto­gatja az ifjúsági klubot — a helyi CSEMADOK szervezetet, ahol szívesen közreműködik. Azonkívül ő is szereti nézni tv-t és ideálja Templár. Amikor pedig megkérdeztem van-e valami vá­gya, azt felelte, hogy szeretne mi­előbb egy autót. Már esteledett, mikor Bacsfáról ha­zafelé tartottam. Az autóbusz indu­lásakor még valaki utánam kiáltotta, hogy el ne felejtsek eljönni a bú­csúra. Capkóné H. Erzsébet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom