Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-10-21 / 42. szám
Öfzi ff őrt hal: q csuka /WVWWWWWN^/WWWWWWN A csuka a horgászok számára olyan hal, melyre csak tavaszszal és ősszel érdemes horgászni. Miért van ez így, mikor a csuka, éppúgy mint a többi halfajta — egész évben eszik, sőt igen mohő. A legtelhetetlenebb ragadozó. Sokszor kerül a hálóba, vagy még horogra is, olyan példány, mely előző zsákmányát le sem nyelte egészen, máris másikat fogott. Megtörténik az is, hogy magától nagyobb halat kap el, és sem lenyelni, sem elengedni nem bírja. Végül is megfullad. Miért nem lehet eredményesen horgászni egy ilyen falánk halra egész évben? Ennek magyarázatát a csuka életmódjában kell keresnünk. Zsákmányszerzési módja nagyban különbözik a többi ragadozó hal prédaejtő módjától. Rendszerint megbújik a sűrű nád szélén, vízbe dőlt fák ágai között, köves, cölöpös akadályok mellett és innen, mint kényelmes és biztonságos vadászlesről várja a zsákmányt. Az egészen közel merészkedő, de rendszerint a vonuló halraj végén betegen, vagy sérülten vánszorgó halakra veti rá magát egy villámgyors mozdulattal. Az elhibázott prédát nem üldözi, hanem visszatér fedezékébe és tovább les. Mivel az ilyen leshelyek megközelítése nehéz — a csuka pedig mindaddig nem kószál a nyílt vizeken, amíg bőségesen, szinte a szájába úszik a táplálék — nyáron nem eredményes a horgászata. Az ősz sok vízi növényt elpusztít, a csuka búvóhelyei részben eltűnnek, a víz lehűlése miatt az apróbb halak elhúzódnak, így a csuka kénytelen vándorútra kelni. Keresni kezdi táplálékát feneketlen bendőjének megtöltéséhe. Rátalál a horogra tett csalira, vagyis ő keresi fel a horgászt, tehát a tapasztalatlanabb horgász is eredményesebben csukázik. Ez tehát a titok nyitja. A csuka leírásával rengeteg cikkben, könyvben találkozhatunk, nem Is említjük hát részletesen mindazt, ami úgyis ismeretes. Csak néhány szóban, a teljesség kedvéért említjük meg, hogy egyenletesen hosszú, hengeres, vagy kissé lapított testén hatalmas feje csőrszerűen megnyúlik, és szája tele van befelé hajló „kapófogakkal“ és rengeteg apró, tűfoggal. Fogai gyökértelenek, a kihullók helyébe új nő. Szája és garatja nagyon tágulékony, így magával egyméretű halat is lenyelhet. Teste márványos. Uszonyai vöröses szélűek. Nagy uszonyai, amelyek a gyors mozgást teszik lehetővé, mind a farokuszony táján helyezkednek el, ezáltal a csuka úgy néz ki mint egy torpedó. Minden megfogható élőlényt elkap: legyen az hal, egér, madár, béka, vagy bármi más. Legszívesebben a könnyen megszerezhető, nehezen mozgó, beteg állatokat ejti zsákmányul, így fontos egészségügyi szolgálatot Is teljesít, mert meggátolja a betegségek terjedését. Gyomorsava olyan erős, hogy a lenyelt horgot is idővel megemészti. Most nézzük néhány tulajdonságát, amelyről ritkábban írnak. Nagy alkalmazkodóképessége van, és a felmelegedő, oxigénszegény kiöntésekben éppúgy otthonos, mint a hidegvizű patakok, vagy tavak vizében. A pisztrángos vízben azonban valóságos átoknak tartják és irtják. Nagyon megelőzi a többi halfajt abban, hogy már egyéves korában szaporodóképes, ivarérett; míg a többi halnál ez csak 3—4 éves korban következik be. Ezért történik meg az, hogy olyan vízben, ahol eddig nem fordult elő, vagy csak ritkán, hirtelen elszaporodik. Amellett, hogy harcos hal és a horgon jól védekezik, gyorsan növő, és ezért is értékes sporthal, sőt, a gazdasági halászat számára is fontos. Jó, táplálékban, dús vízben, a tavasszal még egykilós csuka télire akár a négy kilót is elérheti, és ebben ismét elhagyja a többi hal* fajt. Gondoljuk csak meg, mennyit eszik egy ilyen csuka! ívásban is elől jár, hisz február végén, márciusban már ívik (néha a jég alatt), így ivadéka már megerősödik mire a többié kikel, tehát terített asztala van. Húsa száraz, zsírtartalmának százaléka messze elmarad a többi halétól, fehérjetartalma viszont felülmúlja a legtöbb halfaj húsának fehérjetartal* mát. G. Élvezet a pontyhorgászat ^éhány évvel ezelőtt Ko- 1 ” máromban a Gólya-csárda volt a sporthorgászok és a kisszerszámmal dolgozó halászok legkedvesebb tartózkodási helye. Innen indultak portyára hajnali órákban a zsákmányra éhes horgászok. Igen jó horgászhelyek voltak a jobboldali holtág balpartján. A partoldal szakadozott, az alámosott fáktól teletűzdelt volt. Néhány tőke is akadt, melynek környékét rendszeresen etették. Az ilyen hely a horgászok „réme“ volt, mégis előszeretettel keresték fel. Nem csoda, hiszen itt tanyáztak az anyapontyok, melyek a vízbeszórt eleség után kutattak. Áradás alkalmával látogattam el a Vág folyóra. Azzal a szándékkal indultam, hogy egy valamirevaló ponttyal térek haza. Tapasztalt horgász lévén olyan helyre telepedtem, mely szerintem a legbiztosabbak egyike volt. Erősebb szerelést vittem magammal. Horgásztarisznyámban tészta és főttkukorica volt. A kétnullás horogra cseresznye nagyságú tésztát fűztem, a másikra szintén. Előbb két helyen is elvégeztem az etetést, majd rövid idő elteltével kitámogattam a botokat. Nem kellett sokáig várakozni, mert néhány perc múlva az egyik alámerülö dugóm jelezte a kapást. Azonnal kézbe kaptam a botot, melyen erős rántást éreztem. Hasonlót, mint amikor a pórázra kötött vadászeb szimatot kap és a vad nyomába szeretne eredni. Legnagyobb veszélyt a tőke közelsége okozta, mert a zsákmány arra felé vette az irányt. Minden igyekezetemmel arra törekedtem, hogy megakadályozzam szándékában. Drámai küzdelem vette kezdetét. A láthatatlan bestiát az egyik húzásnál sikerült vízfelszín közeibe kapni, s akkor láttam, hogy egy kapitális ponty van a horgon. Az egész csak egy pillanatig tartott, majd ismét engedni kellett a zsinóron. S ekkor egy végzetes hibát követtem el. Engedtem, hogy a bestia a tőke felé vegye az irányt. Mire feleszméltem, zsákmányom a tőke alá futott, melynek ágas-bogas gyökerei közül már nem sikerült kivezetnem. Mindent elkövettem, hogy megkaphassam, de egy újabb próbálkozásnál elszakadt a zsinór, én pedig hanyattesve csupán a botot tartottam kezemben. A reményt azonban nem adtam föl. A sikertelenség újabb próbálkozásra ösztökélt. Másik horgászfelszerelést csaliztam föl és dobtam vízbe. Még arra sem volt időm, hogy néhány lépést tegyek, máris éreztem a kapást. Önkénytelenül vágtam be a horgot, melyen feszülést éreztem. A zsinór szinte fütyülve futott le az orsóról, a dugó pedig azonnal elmerült. Az előbbi kudarc elővigyázatosságra intett. Lassan vezettem a horgon levő zsákmányt a szabad víz felé, nehogy ismét a tőke alá fusson. Hoszszú, idegfeszítő küzdelem vette kezdetét. Több mint másfél órás fárasztás után sikerült partközeibe vezetni zsákmányomat, ahol aztán nagy ügyel-bajjal — merítőzsák nélkül — partra vergődtem vele. Boldog izgalommal vettem elő függőmérlegemet, hogy lemérjem pontyomat. Súlya meghaladta a négy kilogrammot. Néhány nappal később ismét fölkerestem a pontyfogás helyét. Most azonban csónakba szállva próbáltam szerencsét. A ladikot óvatosan dolgoztam be és eresztettem le a nagy követ. Előkészítettem két peremorsós szerelést 35-ös damillal, 2,80 cm hosszú botokkal. A botokat szokás szerint kezem ügyébe helyeztem és a többi szükséges kelléket is. A horgokat csak akkor dobtam vízbe, amikor felszereltem a merítőszákot is. Mindent a legtelje* sebb csendben végeztem, mert a ladikban a legcsekélyebb zörej is kedvezőtlenül befolyásol* hatja a halfogást. Amikor mindennel elkészül* tem, bedobtam a horgokat. Ta* Ián negyedóra múlhatott el, amikor feszülést éreztem. Ez esetben nyugodtan láttam munkához, mivel szabad vízen vol* tam, s nem kellett attól tarta* nőm, hogy zsákmányom elinalhat. Sikerült is szerencsésen kiemelni egy 3,60 kg-os pontyot és nemsokkal később a másik horoggal egy 30 dekagrammal súlyosabbat. Mindkét eset július második felében történt, délután négy ős öt óra között. Azóta csak kisebb pontyokat sikerült horogvégre kapnom. De nem adom fel a reményt, mert a horgászszerencse forgandó. Nézetem szerint a pontyhorgászat a legélvezetesebb sportok egyike, ANDRISÉIN JÓZSEFI VADASZ , * HAlASZ 7
