Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-10-21 / 42. szám
Harmincnyolc éves vagyok — gondolta Mária, majd fürkésző szemmel nézegette arcát a fürdőszoba tükrében. Hát igenI Az ősz hajszálak kérlelhetetlenül halántékára lopakodtak. Olyen észrevétlenül surrantak fekete haja közé, mint ahogy az este lopakodik be a nappali verőfény után. Eljár az idő, tudom én azt — morfondírozott, de egy kicsit „leülhetett volna még pihenni." Váratlanul csapott bele a felismerés: megöregedtem. Eddig mentek a napok egymás után, nem igen vizsgálgatta a szeme alatti ráncokat, az őszülő hajszálakat. Tetteiben erősnek, energikusnak érezte magát. Hogy néha egy erős „fekete" után a szíve vadabbul kalimpált, hát... csökkentette az adagot. Hirtelen elhatározta, a nyáron pihen majd. Nem lehet túlhajtani a gépezetet. Ki kell kapcsolni egy időre a motort. A nyár hamarosan eljött, gyorsabban mint gondolta. A repülőgép egy egészen más világba röpítette. Az első napokban csak pihent, nézte a tengert. Egyszer-kétszer megmártotta magát a hűsítő vízben, majd szemét a végeláthatatlan kékségen pihentette. Pár napig bírta csak ezt a „tétlenséget", aztán olvasni kezdett. Szinte falta a betűket. Két nap alatt elolvasta a hozott könyvet. Otthon úgy gondolta, elég lesz befejezni, mire hazamegy. Laponként elgondolkozott a szereplők sorsán. Próbálta más úton elindítani az egyes alakokat, bár tisztában volt vele: mindenki a maga útját járja. Igaz, hányszor viaskodott már önmagával, hogy másképpen is élhetne! De nem ment. Ö is csak azon az úton tudott haladni, amelyen elindult. Nem tudott megalkuvó lenni... hazudni... mást mondani, mint amit érez, nem becsületes módon élni. Neki elvei voltak, szigorú erkölcsi normáit Persze néha csalódik az ember. Ilyenkor fájó sebek szakadnak. A csalódás ostorcsapásként égeti az ember testét, lelkét. Hazautazása előtt két nappal vacsora után esti sétára indult... egyedül. A nyárt este varázsa lágy szellőként melengette szívét. Már kigyulladt egy-egy neon-égő, észrevétlenül leszállt a nyári alkony. Az út melletti park hatalmas fái alatt a padokon mindig akadt üldögélő. Közel az úthoz talált egy üres padot, leült. Elgondolkozva bámulta az óriási forgalmat... a rengeteg autót. Ilyent még nem látott! Nézte..'. nézte, de már hazaszálltak gondolatai. Két nap múlva otthon lesz újra! Otthon ... most érezte csak, mennyire várja már a hazatérésti Hirtelen megérezte: valaki figyeli. Lopva körülnézett. Nem messze tőle magas, fiatal férfi állt: ő nézte kitartóan. Pillanatokon belül ott állt előtte, valamit kérdezett. Hirtelen nem is értette. Alig mutatkozott be, máris leült. Mária el akart menni, de nem engedte. Beszélni kezdett, mintha régi ismerősök lennének. — Te is egyedül vagy, én is. Gyere, sétáljunk egyet — kérte. — Nem, én nem vagyok egyedül — felelte Mária. Szeretett volna elmenni, de nem tudott. Szinte a földbe gyökerezett a lába, szíve ijesztően dobogott. Nagyon melege lett egyszerre. Le kellett ülnie, félt, hogy elájul. — Márie, mennyit kerestelek — suttogta a férfi! — Gyere velem, gyere csak egy órára! Mióta kereslek már, most végre megtaláltalak! Az asszony tiltakozni szeretett volna, de szóhoz sem juthatott. — jól van, nem kell jönnöd! Beszélgesssünk itt, csak ne menj el! Hányszor álmodtam rólad! Tudtam: egyszer megtalállak! Az asszonyt annyira meglepte a nem várt vallomás, a mágnesként vonzó szem, hogy pillanatokig megkövültén.bámulta a „szép idegent". A férfi kihasználva a csendet, Mária keze után nyúlt, majd át akarta karolni. Az asszony nem látott mást: csak a tüzesen világító fekete szempárt, a veszedelmesen közeledő félig kinyílt szájat, amelyben megcsillogtak a hófehér fogak. Már csaknem megrészegítette a pillanat varázsa, amikor hirtelen eszébe jutott: húsz év szaladt el azóta, amikor ilyen forrón suttogó, lávaként ömlő, lázas szerelmi vallomást hallott, amikor ilyen erős szorítást érzett. Mi történt hát? Nem látja ősz hajszálaimat? Álmodom talán?! Vagy visszatért a múlt, s én újra fiatal vagyok?! De ez lehetetlen — suU togta kijózanodva. Kiszabadította magát, hirtelen otthagyta a sóbáU ványként álló férfit. Eltűnt az utca forgatagában. Szíve a torkában dobogott még akkor is, amikor a szálloda ablakán kilesve észrevette, hogy „lovagja" fel-alá rohangász. A nagy forgalomban szem elöl tévesztve nem tudta, melyik szállodába tért be az „elveszett boldogság". Mária sokáig nem tudott elaludt ni. Fülledt nyári éjszaka volt. A szomszéd bárból vérpezsdítő mm zsika szűrődött ki. Ojra eszébe jutott minden... a kínálkozó alkalom, amelyet ilyen könnyedén, habozás nélkül elszalasztott. Maga előtt látta a férfi kisportolt, magas alakját, hirtelen úgy érezte: kár volt a nagy lehetőséget elszalasztani. Talán utolsó alkalom VQlt az életében! Csaknem arra a gondolatra jutott, felöltözik, kimegy, hátha megtalálja öt. — De nem, mégsem — határozta el hirtelen magát. — így szép ez, ahogy van! Nem lettem hűtlen az elveimhez, magamhoz. — Nudzio... kis Nudzio... — suttogta szinte hangtalanul. — Te nagyon sokat adtál nekem ma este! Suttogó hangod, parázsként izzó szemed visszaadta az önbizalmam, megtaláltam újra önmagam! Grácia — mondta hangtalanul és letörölte a szeme sarkába lopakodó könnycseppet. A Duklai harcok emlékére A Duklai hágónál ünnepélyes keretek között leleplezték a HIDÁSZ emlékművet. A hárem méter magas gránitszobrot Löffler Béla és Raöko Árpád, kassai szobrászművészek tervezték és készítették. Az emlékmű amolyan mementő: SOHA TÖBBÉ! (tä) Híres, nevezetes hely volt a század elején is Párkány. Különösen október végén. Simon—Júda napján. Akkor kezdődött a három napon át tartó országos vásár. Nekünk, süvölvény diákoknak ez volt az álmaink netovábbja. Egész esztendőn át csak erre vártunk, és soha nem tudtunk betelni vele. Hogy készülődtünk rá, hogy spóroltunk, hogy raktuk a krajcárt krajcárra, hogy minél többet lássunk belőle. Mert volt ott az égvilágon minden. Az Istenhegytől — le egészen a hajóállomás melletti útkaparóházig hatalmas káposztás dereglyék terpeszkedtek a Dunán. Ebedi, muzslai, csatái, meg komáromi atyafiak alkudoztak, veszekedtek a vevőkkel. Olyan hangos volt tőlük a Dunapart, hogy a saját szavát is alig értette meg az atnber, ha arra hajtotta a kíváncsiság. Pedig hogyne hajtotta volna. Volt-e a vásárnak egyetlen zuga, ahol a diák meg ne fordult volna? Kéregető öreg koldusok sorfala között mentünk le a hídról. Pattogott a sárgahasú sültgesztenye, és ragadós volt a füstös levegő az érett fügétől, meg az izzadó törökméztől. Aztán a híres párkányi „lacikonyhák“ sora következett. A sistergő pecsenyeszagot megpermetezte a „spriccerek" savanykás illata, — fokhagyma ereje birkózott a tehénbőr csizmák szagával, kátrányszappan a narancséval — s hogy melyik volt a győztes, — nem lehetett megállapítani. Mindegyikből maradt az orrunkban valami. De kibírtuk, szerettük, hiszen diákok voltunk és ami a fő, a vásár első három napján szünet volt. A piactéren nyüzsgött az egész környék. Kesztölci atyafi vállravetett botján vereshagymakoszorú harangozott, kicsindi ember kezében új kötőfék lóbálta magát, a szentgyörgymezei kispénzű bácsi madzagon hajtotta keshedt malacát, ebszőnyi bányász fején új báránybőrsipka ékeskedett, muzslai menyecske hízott libát árult a közeli Márton-napra, gyerekek léggömböket eregettek a levegőbe. A kézi-kereplők kereplésébe a céllövő puskák durrogása vegyült, a cukorsípok puha füttyébe belemorgott az állatok bőgése. Zaj, szag, üvöltés, lökdösés, rikácsolás, ahol csak álltái, mindenütt. Pléhlavórba dobta az ezüstkoronást a villanyozőmasinás. „Aki kiveszi, — azél“ — ordította. Éhes szemek százat tapadtak rá, de kéz nem akadt egyetlen egy sem, amely kihúzta volna. Az áram ereje nagyobb volt az emberénél. Nem kellett félteni az elektromos embernek az ezüstkoronást. Odébb állt az „Itt légy legény, Berci" felírású erőmasina. Kalapáccsal ütötték fel a dróton futó vastorpedót. Ha nagy volt a csapás, belökte az állvány tetején levő vaskaput, — s ahogy kinyílt, istentelen puffanás hallatszott. A parasztlegények levetették ünneplő kabátjukat, feltűrték vakító fehér gyolcsingüket, nagyot sercentettek a markukba, aztán meglóbálták a hosszúnyelű, nehéz kalapácsot, —. tompa koppanás hallatszott, utána e|y zizzenés, aminek a végére egy rettenetes dörrenés tett pontot. A töSIMON IÚDAI VÁSÁR CSONTOS VILMOS: meg bámult, — a parasztlegény sodort egyet hetyke bajszán, kifizette a kétkrajcárt, vállára dobta ünneplő dolmányát, marokra fogta a Julcsa kezét, — aztán odább masírozott. Mehetett: „kiütötte a böcsületet“! Amott meg csak 10 fillérbe került a „Port-Artur ostroma", — és a tetejébe látni lehetett a „203 méteres domb elfoglalását a japánok által"! — ahogy a teletorokkal ordító kikiáltó üvöltötte. „ ... Itt látható a világ legkisebb törpéje!" — trombitálták amonnan. Azt sem tudta az ember, mit nézzen előbb? A lángnyelő arabot-e, vagy az üvegköszörülőt, ahogy a Tökmag-Kiss János cukszfűrer úr számára gravírozta a Böske nevét a cifrapohárba, — hogy legalább ivás közben érezze a messzehagyott közelségét, — vagy a bozontos mosómedvét nézze-e, ahogy táncoltatta monoton mormogással a mutatványos. A melódiába bele-belepattintott az ostor, ha szegény éhes jószág eltévesztette az ütemet. Odább a „Bolhaszínház“ hívogatta a publikomot. Kockásbugyogós, «linderes ripacs verte a repedt cintányért: „Emberek, asszonyok, diákok, ide-oda, itt láthatók a jelenkor legnagyobb csodái. A primadonnától a bonvivánig, az összes kiváló szereplő csupa, csupa bolha! — Szabad a bemenet, az előadás folytonos, — ordította rekedt hangján, — a beléptidíj csak 10 krajcár!" Két könyökkel tolakodtunk, hogy csak le ne késsük az előadást. Majd feldöntöttük a papagájos asszonyt, aki planétákkal bolondította a jámbor falusiakat. Be csak bejuthattunk a rendes úton, de kifelé már a rövidebb utat kellett választanunk, mert az egyik haszontalan diák szörnyű dolgot cselekedett, — egy óvatlan pillanatban megölte a primadonnát. Körme alatt nagyot pattanva vérzett el a bolha. Nem is nézett ki primadonnának, nagy potrohával inkább nagyanya lehetett a bolhák birodalmában. A merénylő diáknak biztos keze volt, mert öt perc múlva a madzagon lógó kugligolyóval olyan ügyesen vágta hátba a fababát, hogy megnyerte a hetykén ketyegő Roskopf-órát. Barátunknak csak a tanulásban nem volt szerencséje. Itt minden sikerült neki, amit akart. A templomon túl — a marhavásártér elején cigányok ácsorogtak. Hangos devlázásuk túlkiabálta a vásári zajt. Asszonyaik magukba kuporodva rágták a pipát. A vajda a háttérből intézkedett. Hol az egyik, hol a másik szekérből fogtak ki egy-egy kehes paripát. Megfuttatták, — csak úgy porzott a templompart. Hogy miképpen csinálták, magam sem tudom, — de a ló helyett inkább a cigány köhögött, így aztán legtöbbször sikerült is túladniok .a girhes lovon. A lóvásárt csak futólag néztük. Minket jobban érdekelt ennél a „Rókatánc". Két krajcárért tíz percig is járták a rajkók. Forogtak, akár a szélmotolla. Ahányan voltak, annyiféle hangon sivították, — dalolták: „Róka, rókatánc — Szebb az aranylánc, Hosszúlábú a bakkecske, öreganyánk jó vénecske...“ De nem mondhatták tovább, mert a vén szipirtyő úgy ugrott fel a földről, mintha villám ütötte volna meg, közéjük szaladt, rázta a pipáját, és úgy csattogott a hangja, mint a vedlett kányának: „Ás Dévla, hij parikiredéres, — kel’ tuten gyá!" — Valami szörnyű lehetett, amit mondott, mert abban a pillanatban vége lett a rókatáncnak, pillanatokon belül már a kötélverők, szűrszabók, szíjgyártók, mézeskalácsosok sátrai mögül pislogott félénken néhány purdészem. Az öregasszony meg, mint aki jól végezte dolgát, leült cifra rongyaira és újratömte a pipáját. Mihalovits János A reggel csenddel kecsegtet, Csábít, hogy most írjak verset. A nap benéz az ablakon, Sugara a gyalupadon Megcsókolja fűrészemet Simogatja és rám nevet, Megérzem, hogy bíztat, szeret. Egy deszkalapon fény rezeg: Holnapra már asztal leszek, S emberek ülnek majd körül, Mosolygó asszony megtörül, S reám teszi a kenyeret... — A deszkalap is rám nevet. A polcon festékes edény, Ahogy megérinti a fény, Sugarát az is rám veti, S a műhely fénnyel lesz teli! *1 CD CD CD 1955 CD\ 3 UTOLSÓ 14. A harmadik rádiókapcsolat Egyre gyakrabban előfordult, hogy Mihail munka után Marijához ment, nála töltötte az éjszakát. A szomszédok régen megszokták. A lakásban otthon érezte magát. Marija külön kulcsot is adott neki. A asszony csak egyszer kérdezte meg tőle, hogy hol lakik. Mihail azt válaszolta, hogy albérletben, a város szélén, ahová kellemetlen lenne vendégeket vinni. Többet nem beszéltek erről. Ezen a napon Gyembovics házából munkába indulva Mihail egy kis bőröndöt vitt magával. Felül egy váltás fehérnemű, szappan és törülköző volt. A fehérnemű alatt nyugodtan elfért a rádió adó-vevő. A másnapra kitűzött harmadik rádiókapcsolatot elővigyázatosságból a városon kívül akarta megteremteni. Munka után Mihail egyenesen Marija lakására ment. Marija már régen aludt, amikor Mihail csendesen belépett a lakásba. Éjszakára a ruhásszekrénybe állította a bőröndöt. Attól nem kellett tartania, hogy Marija belenéz. A nála felejtett levelekkel kapcsolatos epizód meggyőzte erről. Reggel Marija nem keltette fel, és Mihail nem is vette észre, mikor távozott. Az asztalon egy cédula várta, hogy hol találja meg a reggelit. A végén ez állt: „Telefonálj I“ Reggeli után Mihail fogta a bőröndöt, és elhagyta a házat. Az utcán meleg volt. A nap egyre erősebben sütött. Kipattantak a nyárfák rügyei, kesernyés illatuk betöltötte az utcákat. Autóbusszal ment a város széléig, onnan autóstoppal akarta folytatni útját. A teherkocsik egymást követték, de neki nem felelt meg akármelyik. Végül meglátott egy olyat, amilyenre várt: a vezető mellett két nő ült. Mihail felemelte a kezét, a kocsi lefékezett. — Nem messze megyek — kiáltott a sofőrnek. — Elviszel? A sofőr szótlanul a kocsiszekrényre mutatott, s néhány pillanat múlva rohantak a nyílegyenes betonúton. Mihail hasra feküdt - a kocsiszekrényben, és kinyitotta a bőröndöt. A rádiót már előre behangolta, csak a hívójeleket kellett leadnia, és máris vételre állhatott. Tíz perc múlva, amikor beértek egy községbe, Mihail megzörgette a kabin tetejét. Megköszönte a sofőr szívességét, tíz rubelt akart adni neki, de az visszautasította. A városba a helyiérdekűvel tért vissza. Az állomáson keresett egy telefonfülkét, és telefonált Marijának. — Mi újság? — kérdezte az aszszony. —• Van valami programod? Mihail elmondta, hogy fürdőbe szeretett volna menni, de találkozott egy ismerősével. Elromlott a robogója, kérte, hogy segítsen megjavítani. — Én meg már törtem a fejem, hogy hova készülsz bőrönddel. Később telefonálsz? — Feltétlenül. Majd ebéd után. Zarokov sietett haza. Gyembovics az almafákkal vesződött, elkezdte a tavaszi munkát. A megfejtett üzenetekben részletesen leírták Leonyid Krug átdobásának körülményeit. Június 28-án éjjel egy órakor a Reménynél levő térkép számozása szerint 31—42-es négyzeten, egy keskeny, hosszú öbölben, száz—százötven méterre a parttól várja be Krug a naszádot. Gumicsónakon is megközelítheti, jobb azonban, ha úszva éri el, de csak abban az esetben, ha a minták szárazon maradnak. A feltüntetett négyzet közvetlen közelében szanatóriumok és üdülők vannak. Ezek valamelyikébe kell beutaltatni jő előre Leonyid Krugot. A terület már határövezet, és egy ismeretlen ember, ha nem üdülővendég, feltétlenül magára vonja a figyelmet. A beutalt vendégnek lehetősége van arra, hogy előzetesen felderítse az említett területet. Krug jelszava — „Egyenlítő". Válasz a naszádról — „Alaszka". Ha Reményt valami akadályozzza, értesítse a központot. Minden páros
