Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-09-30 / 39. szám
Jit Inden lakásban vannak 'árnyak. Ebben is. Sőt, itt még kitartóbbak, mint a szomszédban. Ott az árnyak ugrálnak, énekelnek és harmonikán játszanak és néha veszekszenek, de aztán eltűnnek és nem lehet róluk tudni semmit. Ezek mindig láthatók, gömbölyűén, cammogva járnak, olyanok mint a gézbecsavart babákról készült negatívok. Beszélnek és mormognák is, a szavuk fekete, ki nem mondott szavak árnyékai. De azért mondat lesz belőlük, és a mondatokat hallani lehet. Talán a szekrénynek szólnak, talán az asztalnak. Ki-ki azt érti belőle, amit akar. — Az emlékek egyformák, nincsenek szomorú és vidám emlékek. — Már hogyne lennének. — Igaz, ideig-óráig különféléknek látszanak, de akkor még élnek. Csak haláluk után válnak emlékekké és akkor már egyformák. — De valamit mégis sejtetnek. — Igen, a körvonalaikat. Az ott egy fiatal lány. Kibontott szőke haja lebeg a szélben. Csókolódzik. — Kivel? — Már mindegy. Az ott egy német katona, lövésre tartja a puskáját... Csöppet sem félelmetes. Kép. Abban különbözik a szőke lánytól, hogy puskát tart, a lány meg csókolódzik. — A boldogság azért megőriz belőlük egy szemernyi kéjt, és a félelem ts egy szemernyi borzalmat. — Semmit sem őriz meg. Volt egy vándor, aki boldog volt és el kezdett zarándokolni a boldogsága után. De sohase talált rá, mert a boldogság megismételhetetlen. — De olyan vándor is volt, aki a boldogtalansággal kezdte. — Mindegy. Ahhoz is lehet visszatalálni. Minden árnyék ilyen és így beszél? Nem, hiszen a szomszédos árnyak is mások, azok ugrálnak, harmonikáznak, és néha verekszenek. De azok nem is igazi árnyak, csak mert nem látni a pozitívjukat, innen látszanak árnyaknak. Különben egyre megy. Idővel belőlük is valódi árnyak lesznek. Kívülről lompos és gömbölyű mozdulatokkal fognak csoszogni, belülről azonban urgál majd az emlék, de csak úgy, mint a kép, amelyen gerelyt hajítanak, vagy legugulnak a százméteres síkfutáshoz. — Es miért harmonikáztak olyan hamisan fent azok az árnyak? — Azért, mert a harmonikázáshoz nem kell képesítés. Az autóvezetéshez kell. Egy harmonikával nem lehet nekiszaladni a fának. — De rettenetes fájdalmat lehet okozni vele. — Csak átmenetileg. Aztán ebből is emlék lesz. Persze, az árnyak párbeszéde is túl általánosan hangzik. Azt is lehetne mondani, hogy én vagyok az árnyak egyike. És a többi árny is én vagyok, helyesebben a gondolataim emlékképei. Sőt, magam is gondolat vagyok. De néha egészen függetlenül élek. Elhúzom a kopott függönyt és lenézek az utcára. Az utca túloldalán egy kövér férfi ácsorog. Cekkert szorongat a kezében, a nyakát nyújtogatja és fölnéz az ablakra. Ügy látszik, engem keres. Ismerjük egymást, már amennyire egy gondolat ismerheti a testet, amelyhez tartozik. Tudom róla, hogy nyugalmazott postatisztviselő, hogy asztmája van, és csúnyán krákog. Ö meg ennyit sem tud rólam. Pedig rajtam kívül senkije sincs, ezért jobban törődhetne velem. Fölcsoszog az emeletre, kinyitja az ajtót, leteszi a cekkert. Még sincs szüksége rám, csak ennyit mond: — Hm. Es krákog. De én már készenlétben állok. Figyelem, ahogy leveszi a kabátját lassan, gömbölyű gézbe csavart mozdulattal. Magamban már némán utánzóm. Azelőtt azt is megkérdeztem tőle „Nehéz-e a cekker?" — de ő csak legyintett, az évek múlásával egyre dühösebben legyintett. Egyszóval nem ez a fontos. A cekkert vinni kell így is, úgy is. A cekkerhez számok tartoznak, zsemle ára, a hús ára, a zöldség ára, a tej ára. Es mindig egyformán végződik. Az öreg postás megeszi a cekkert. Néha úgy érzi, hogy jóllakott. De ezt nem is mondja. Egyszóval másról kell beszélni. Dehát miről? Akármiről. Például van egy katedra. A katedra mögött magasra emelt kézzel áll a latin tanár: Quod licet jovi... Tar feje csillog és szemüvegéből Jupiter villámai villognak. A diákok szelíd ökörszemekkel nézik. Semmi kétség, ő maga Jupiter és a diákoknak ebben nem szabad kételkedniök. A padok felett ünnepélyes csend lebeg és a latin szavak ts ünnepélyesen hangzanak, talán azért is, mert előbb csendülnek és csak lomhán száll utánuk a tartalom, némelyiket nem is érinti egészen, s ez jó, mert így a szó külső varázsából nem veszik el semmi. Bovus, bovi, majdnem úgy hangzik, mint tovus, iovi, pedig ez csak egy ökör, a másik meg egy isten. Ott áll a latin tanár a katedra mögött, azt mondta, hogy ... Most kellene valami szép latin idézet. De már elfelejtettem a szép latin Idézeteket. Hiába kapaszkodom a tanár reverendájába, mindjárt eltűnik, ködös, gézbecsavart fejű, cammogó emlék lesz belőle. Pedig már olyan bíztatóan indult. Az öreg postás a szemüvegét törölgette. Mást kell kitalálni. De ez tőle is függ. Most éppen a virágait öntözi. A dombon ráncosképű baka gugol. Fiatal lányok társaságában fess katonatiszt közeledik felé. A lányok kacarásznak.A baka a szükségét végzi. A tiszt elsápad. „Ide figyeljen édesapám, maga egy büdös strici! Mi maga? Jelentem alásan — a baka az egyik kezével a letolt nadrágját ráncigálja magára, a másikkal tiszteleg: „Jelentem alásan egy büdös strici!" A tiszt belerúg a bakába, és az végighemperedík a havon. Az öreg postásnak igaza van. Az emlékek egyformák. Kacagó lányok, büdös bakamundér, virágok ... Igen, éppen a virágait őrzi, miért éppen most, amikor a ráncosképű baka fel szeretne tápászkodni, de nem tud, a víz az öntözőkannából mind a nyakába zuhan! Azért valami a virágokra is jut. Még a kaktuszokra is. Az egyik kaktusz úgy néz ki, mint Gabika, aki a tejet hozza. Nagy fülei vannak ennek a kaktusznak, vagy nem ts fülei, végtagfai, de csak tessék-lássék ragadnak egymáshoz, ha kicsit megrázná, biztosan ötfelé esne széjjel. Gabika is ilyen. Az apja vajon hogy látja? Az öreg postás ezt nem tudja elképzelni, én sem, mert én is az ö gondolata vagyok, próbálom felidézni az apját. De nem megy. Egyszerűen elfelejtkeztünk az öreg postás apjáról. Már látom rajta, hogy bosszankodik, nem akar velem vitatkozni. Terhére vagyok. Rám nyitja a rádiót. A rádió recseg-ropog, aztán megengedi a vízcsapot. Csak azért tesz-vesz, mert tudja, hogy a cselekedetek a gondolat ellenségei. En azonban résen vagyok. Hiába lapozza fel az újságot. Lássuk csak: Karácsonyi ajánlatunk. Hát ez éppen kapóra jön. Nemsokára karácsony. Mit lehet kapni karácsonyra? Betlehemi szoborcsoportok 20 alakos gipszből, jászolba való Jézuskák (gipszből színezve), jászolos Jézuskák (viaszból). Kár, hogy az öreg postás nem hisz a Jézuskában. Tulajdonképpen semmiben sem htsz. A semmi ellenkezőjében sem. Gál Sándor versei MOST MÁR ami bennem tegnap a holnap hol találom milyen mélyen tükröt állítok a napnak nézze magát nézze s értse hordani egy életemmel százak helyett annyi gondot nem bírok már tenyeremről lehullnak a legszebb dolgok emelkedő életemből nőt szerelmet kizsaroltak készülődő alázattal csontjaim földig hajolnak hová menjek hol keressek biztonságot és nyugalmat szerteszabdalt föld-darabkán nem nő kasza a magnak — Ugye nem igaz, hogy az ember örökké fog élni, s hogy van túlvilág, üdvözülés? — Nem. — Dehát akkor igaz az, hogy az ember meghal és megszűnik lenni. Teljesen megszűnik, úgy, mintha sohase lett volna. — Nem, nem igaz. Az öreg postásnak nem lehet logikusan érvelni. Nem érti, hogy választania kell. Vagy így, vagy úgy. Persze a semmivel megbarátkozni nem is olyan könnyű, még nekem is nehezemre esik, aki már régen megszoktam az absztrakciókat. Mert kivel fogok aztán beszélgetni, a semminek a vetülete semmi. Jönnek újabb árnyak, kiporszívózzák a mi emlékein■* két és felvtkszelik utánuk a padlót. Egyetértek az öreg postással, hogy most újból kinyitja a rádiót, zsákba kell dugni az tlyen gondolatokat, recsegjen inkább a rádió. „Megköszönöm halkan csendben, hogy egyszer szerettél virágom .. ." Kicsit link, borízű hangja van a rádiónak. A dal is egy kicsit link és borízű. Az öreg postás is ismert egy lányt, aki szerette, és a lány aztán faképnél hagyta. Az öreg postás akkor fiatal volt és semmit sem köszönt meg halkan, csendben, hanem hangosan káromkodott. Még álmában is káromkodott, most azonban már ezt a nótát sem tartja olyan végtelenül bárgyúnak. Lehet, hogy az életet így kell felfogni, megköszönni mindent, ami történt. Különösen a szerelmet. Annak ugyanis az a feladata, hogy némiképp a halálba futó életet példázza. Az a lány,' valamikor nagyon kedves volt hozzá, az életéhez tartozott, csakúgy mint a tegnap és a tegnapelőtt. Es a tegnap és a tegnapelőtt is elszakadt tőle, a lány se tehetett egyebet. Szüfcségképpen emlékké változott, a borízű dal is hiába próbálja életre ráncigálni, s az öreg postás is hiába szagol a saját tenyerébe. Az öreg postásnak nikotin szagú a tenyere, annak a lánynak pedig már semmilyen illata sincs, le kell önteni parfümmel, mint a kerti ibolyákat és a kerti ciklámeneket. Sivár gondolatok ezek, annál különösebb, hogy az öreg postás mosolyog. ráncos arcán kellemetlen, gazfickó mosoly terpeszkedik. Ezt a mosolyt már ismerem. Most mindjárt veszi a kabátját és a kalapját és elindul. Engem itthon hagy. Talán ő maga sem tudja, mit csinál. A sejtek gondolkoznak helyette. Homályosan és szavak nélkül, mégis olyan erősen, hogy megmozdítják a végtagjait, már nyúlnak is botjáért. A cekkert még ki se csomagolta. Még egy lépés és én a hasbeszélők titkos kenguru erszényébe süllyedek. Hová indul ez a vén gazfickó? Nem érti, hogy hiába parfümözi a kerti ciklámeneket? De úgyse hallgat rám. Már csak a seftek beszélnek. Cammogva szedi egymás után a lábait. Cammogva siet!? Milyen nevetséges. Es milyen megható. Am a nyugodt, testes férfi, aki a atalmas asztalnál ült — nem volt lés, csak egy üres papírlap meg egy Sltőtoll —, kihúzta az egyik fiókot, ivett egy csipkés szélű fényképet, legmutatta Tyerentyevnek, és a kérésére kérdéssel válaszolt. — Mikor és hova tűnt el a Kárpá- Jkból? Tyerentyev rövid hallgatás után csak ennyit mondott: — Kérdezzen. Elmondok mindent. Nem csökönyösködött, semmit sem hallgatott el. Amikor a múlttal végeztek, áttértek arra, hogy Tyerentyev mit akar most Leningrádban tenni. Feleletei rövidek, de teljesen őszinték és részletesek voltak. — Figyeljen ide, Tyerentyev — mondta a vállas férfi. — Elmegy Moszkvába, ahogy eltervezték. Ott feladja a táviratot, hogy megkapta a pénzt. Azután elmegy abba a városba, és megkeresi Kornyejevet. Ott csinálja azt, amit mondanak. Ne próbáljon félrevezetni bennünket, úgy sincs menekvése. Bántani nem engedjük, de bíróság elé állítjuk, mint háborús bű-nőst. így történt, hogy Pavelnek alkalma volt megismerkedni Tyerentyevvel, Remény pedig örömmel olvashatta a táviratot, amelyben csak ennyi állti „A pénzt megkaptam." 11. A baj nem jár egyedül Mariját ezen a télen állandó őröm5 mel töltötte el, hogy végre nincs egyedül, de lelke mélyén attól rettegett, hogy valami baj éri. És lám, nem hiába; Mihail elütött egy fiatalembert. Igaz, aligha kerül bíróság elé az ügy, hiszen nem Mihail a hibás, hanem a sérült, de mégis szörnyű. Egyetlen vigasza, hogy nem súlyos a sérülés. Marija gyakran meglátogatta a beteget, almát, süteményt vitt neki, s beszélt az orvossal. Az orvos közölte, hogy a combcsontja törött el, de hamarosan meggyógyul. A fiatalember még csak tizenhét éves, a törés nyomtalanul összeforr. De mivel Marija ismerte azt a közmondást, hogy a baj nem Jár egyedül, 10. Amit Remény és Pavel nem tudott A kémelhárítók azt hitték, hogy Remény nem szánja el magát Vorobjova meggyilkolására. Ám ö mégis elszánta magát. És Leningrádban olyan dolgok Játszódtak le, amelyekről sem Pavel, sem Remény nem tudott. ... VasziliJ Tyerentyev hosszú, piszkoskék színű, fekete prémgalléros télikabátban, füles sapkában, fekete kalucsnis nemezcsizmában kilépett a pályaudvarról. Az utasok tömegében igyekezett feltűnés nélkül körülnézni a pályaudvar előtti téren. A kissé távolabb álló gépkocsik vezetői rokonokként üdvözölték az érkezőket. Ezek nem taxisofőrök voltak, hanem egyszerűen feketefuvarra várakoztak. Egy magas, vállas, bőrzekés férfi messziről odakiáltott a félig nyitott szájjal ácsorgó VasziliJ Tyerentyevnek. — Hé, öreg! Kocsi kéne? Tyerentyev intett neki. A férfi közelebb lépett. — Átviszel a Moszkvai pályaudvarra? — kérdezte Tyerentyev, robusztus alakjához képest meglepően vékony hangon. — Egy tizes — felelte halkan a legény, miközben félszemmel állandóan figyelte a körülötte állókat. Tyerentyev lehúzta a kesztyűjét, a zsebébe akart nyúlni a pénzért. — Ne itt! — szólt rá a férfi. — Nem szabad. Majd később. Men] a kocsihoz. Ott, hátul, az a szürke. Látod? Menj, ülj be, addig én még keresek valakit. Tyerentyev komótosan elindult a kocsi felé, a férfi pedig ezalatt az utasokat kérdezgette. — Ki megy a Moszkvaira, a Moszkvai pályaudvarra? Van két helyeml Tyerentyev odaért a szürke kocsihoz, körüljárta, végül kinyitotta az első ajtót, majd meggondolta magát, és a hátsó ülésre ült. Nemsokára futva Jött a sofőr. Felrántotta az ajtót, beugrott a kormány mellé, és rögtön indult. — Még kettőt találtam — mondta. — Csomagokkal. Mindjárt felvesszük őket. A nagy körben megfordult, és csikorgó fékkel megállította a kocsit a Járdaszegélynél. A hátsó ajtók egyszerre nyíltak ki, és mire Tyerentyev észbe kapott, két izmos fiatalember között találta magát. A kocsi megfordult, és gyorsan betért a legközelebbi utcába. A fiatalemberek megmarkolták Tyerentyev mindkét csuklóját. — Nyugalom, nyugalom — mondta barátságosan, de határozottan a Jobb oldali, és egyik kezével Tyerentyev kabátját kutatta. Ezen az oldalon mély zseb volt, amelyben Tyerentyev egy súlyos kalapácsot tartott. A fiatalember kivette a szerszámot, és barátságosan megkérdezte: — Van még valami? — Kés — felelte vékony hangon Tyerentyev. — Ja] de bamba! — mondta vidáman a sofőr, és elnevette magát. Ügy látszik, nagyon megtetszett neki Tyerentyev hangja. — Hol van? — A kiskabát bal zsebében — válaszolta a megdöbbent Tyerentyev, aki még nem tért magához. A fiatalember elővette a finn kést, melynek nyelét többszínű plexiüvegből készítették. Ilyeneket a háború alatt csináltak. Fél óra múlva Tyerentyev vallott. Az első kérdést még ő tette fel. — Miért hoztak be? A „Percmutatók“ című készül® kötetből, mely Jövő év tavaszán a „Versbarátok Köre“ tagilletményeként Jelenik meg. Az emberi beszéd nem hasonlít a madarak énekéhez, nem hasonlít a lovak nyerítéséhez. A kakasok kukorékolásához sem hasonlít az emberi beszéd. Hiszen a madarak, a lovak és a kakasok, de minden szelíd állat csak azt fejezi ki, amit érez: az éhesség és szomjúság kínját, a párválasztás örömét. Az állatok a bizalom hangját köszöntik a természetet, társaikat, és az embert, hogy ne érezzék a végtelen magányosságot. Az emberi beszéd természetszerűen az emberi viszonyokhoz hasonlatos. — Jőnapot! — mondja az ember és konfekciős mosoly kíséri köszöntését, miközben azt gondolja, hogy: akkor lássalak, mikor a hátam közepét... Ilyen az emberi beszéd. Nagyon fontos, hogy ilyenkor ismerjük a madarak énekét, a lovak nyerítését, és a kakasok kukorékolását: és értsük minden szelíd állat hangját. így megértjük embertársaink anyanyelvét, az emberi beszéd titkait, legalább azt, amit szóval nem mondanak el, bár nagyon szeretnének elmondani, ha olyan bátrak volnának, mint a madarak, a lovak, a kakasok, és más szelíd teremtmények a földön. Afortoszíö y Dezső t GYURCSÖ ISTVÄN: s *GD co OLD • mmmm OLD "5 ^ GŰ co co a d korábbi érvnél minden célnál ami a sajgó levegőből tüdőmbe reccsent a kérdőjelek kiegyenesedtek a tovább minden lépésem már felelet most már meg se halhatok ilyen fontos lett ez a nap fiam, mikor megszülettél, mikor életeddel az élethez kötöztél erősebben minden KÉSZÜLŐDŐ ALÁZATTAL
