Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-08-26 / 34. szám

|U e haragudjon a kedves vendég, hogy ma nem tudom fölolvasni az étlapot, de tessék körülnézni, most van a csúcsforgalom, ilyenkor azt sem tudom, hol áll a fejem. Viszont, ha már véletlenül egy asztalhoz ültek, talán a fiatalurat megkérjük, hogy amíg kihozom neki a bécsi szeletet, olvassa föl a nénikének az étlapot, kivéve a leveseket, mert azokra nem vagyok kíváncsi.

— Tessék, kérem. Halak. Van rántott ponty. Ponty roston, burgonyasalátával.

— Az igazat megvallva, nem vagyok halpárti, bár ennek a helynek az a híre, hogy nem tógazdasági pontyot vesznek, hanem folyamit. Különben is, mindenki dicséri az itteni konyhát, én csak azt nem bírom, hogy kézzel írják az étlapot.

— Akkor ne Is folytassam a halakat?

— Félreértett. Nekem nem a halak ellen van kifogásom, hanem a kézzel Írott étlap ellen, mert a^t nehezemre esik elolvasni, pláne itt, ahol ráadásul valami rosszfajta indigót használnak, amitől még el is van kenődve az írás.

— Van kétféle halászlé. Szálka nélküli és nem szálka nélküli. Megrendeljem valamelyiket?

— Mi jut eszébe? És miért kiabál? Mert a kiabálást, azt nagyon nem szeretem.

— Azt hittem, a hallása sincs rendben a néninek. Akkor mondom a húsféléket. Borsos tokány. Krokett, idei zöldborsófőzelékkel.

— Nincs a fülemmel semmi baj, még látni is elég jól látok, csak a kézzel Írott étlappal nem boldogulok.

Viszont az én nyugdijamból nem telik elegáns ruhákra, márpedig a jobbfajta vendéglőkből, ahol géppel írják az étlapot, kinézik az ilyen kopott ruhás vendégeket.

— Marhaszelet, vadmártással. Mondjam talán az árakat Is? Tizenkettő húsz.

— Nem érdekelnek az árak, pedig

a nyugdíjam felét kénytelen voltam öt hónapra elzálogosítani, amikor egyszer úgy nektrántottam a térdemnek az asztalfiókot, hogy három porcogó gyulladásba jött. Az a nő különben, akitől előleget kaptam, most perel.

— Még egy csomó húsétel van hátra, de így sose jutunk a végére.

— Nézze csak meg, van-e szűzére méjük, mert az hetek óta nem szerepel az étlapon, de nemcsak itt, hanem az egész kerületben.

— Hát most van. Szűzérmék, tört burgonyával. Megrendelhetem?

— Dehogy rendelheti! Egyébként nem szeretném, ha félremagyarázná, amit az előbb a jobbfajta vendéglőkről mondtam. Én azokba egy csöppet se kívánkozom, mert ezekben a sze-Ember a kövezeten

Forgalmas kisváros. Ügylátszik, mindenkinek sietős a dolga. Amint járok-kelek hirtelenében egy borostásképű, riadt tekintetű, nyurga emberen akad meg a tekintetem. Nálánál alacsonyabb, de keményebb kötésű férfit toloncol maga előtt fölfelé a földalatti illemhelyről. Meg-meginognak. Lépésről lépésre haladva ...

— Ugyan, mi van veled? Tartsd magadI Amikor lementünk, semmi bajod nem volt — szól a bikanyakúhoz a társa. Ám az rá se hederít. Egyre csak csavargatja hátrafelé az egész felsőtestét. Révedező tekintete a mélybe néz, lába minduntalan megbotlik a lépcsőfokokban. Végre felérnek. A borostásképű egy közeli pádhoz vonszolja társát, leülteti, majd megigazítja sötétkék, kopottas kalapját. Akkor veszi csak észre, hogy a másiknek hiányzik a fejfedője. Viszszamegy érte ... majd erősen fújtatva búcsúzik:

— Most már pihend ki jól magad ... én megyek — és sietve az autóbusz felé indul.

— Miért kínlódott annyit veié? Mennyit ihatott? — és más efféle kérdések záporoznak feléje.

— Nem ivott ez, régóta ismerem. Beteg. — Közben a buszvezető beindítja a motort. A beszélgetés abbamarad. A felszállók után hangosan csapódik az ajtó. S az ember ottmarad egyedül, áléltan a pádon. Csak akkor ocsúdik fel aléltsáqából, amikor az autóbusz már fekete füstkígyókat eregetve elrobog előtte. Hirtelen felemelkedik a pádról:

— Haza akartam menni — motyogja, aztán visszaroskad a padra. Egy ideig még pihen, majd lassan feltápászkodik, S^elindul, maga sem tudja hová ... Menetközben néha a szívéhez kap, megdörzsöli, aztán továbbmegy ... — Haza akarok menni, haza kell mennem... — lüktet a gondolat az agyában. Homlokára hideg verejtékcsöppek tolakodnak. Már megint gyengének érzi magát. Mozog alatta a főid, lába rogyadozik. A korlát felé tart, amikor eléri, megáll, pihen egyet. Aztán indulna újra, de meggondolja... Nem lesz jó elhamarkodni. Megint pihen, nem néz senkire, csak pilien, gyűjti az erőt... Lassan, bátortalanul, de elindul. Minden erejét összeszedi, s megteszi az első lépést. Aztán megtorpan, mintha megbánta

Eörsi István:

volna, hogy elindult. Rossz sejtelmek gyötrik.

— Végtére nem állhatok itt napestig a korlátnak dűlve — bíztatja önmagát. Megy hát tovább. Amikor a negyedik lépést is megteszi hirtelen a szívéhez kap, megáll majd újból lendül a teste, ezúttal hátrafelé. Mintha mágnes húzná, egyre közelebb kerül a földhöz.

— Itt a végi — hasit agyába a gom dolat. Hanyattvágódik. A feje koppan a kövezeten. Azután csend, mélységes csend. Keze, lába szétvetve, jajszó nem hagyja el a száját. Szeme lezárva, mint a halottnak. Ügy érzi, mintha egy feneketlen, sötét mélységbe zui hanna...

Az emberek szaporán lépkednek el mellette. Egyik-másik ránéz, megy tovább a dolgára. Majd egy teszilruhás fiatalember lép hozzá, megfogja a kezét, s elvonszolja öt az útból, mint egy kutyát, a kerítés mellé, oda ahonnét elindult. Azután ö is tovalndul.

Bámészkodók gyűlnek a fekvő ember köré. Egymástól kérdezgetnek a történtek felöl. Egy feltűrt ingújjú férfi lép kérdezetlenül hozzá. Fekete boxbőr aktatáskájából vizet kotorász

rény kifőzésekben sokkal nagyobb fantáziával főznek. Itt például még gombás bélszín is szokott lenni.

— Most is van. Azt hozassak?

— Jaj, dehogy. Szerencsére kifogtam egy jő ügyvédi munkaközösséget, ahol megmagyarázták, hogy se nyugdíjat, se kegydíjat pörrel lefoglalni nem lehet.

— Hát most olvassak, vagy ne olvassak? Savanyú tüdő gombóccal. Vesevelő. Paraj tükörtojással.

— Én csak azt szeretném tudni, hogy a paraj tükörtojással miért szerepel mindentüt a húsételek között? No, de látom, már türelmetlen. Még csak a tésztákat olvassa fel, a sajtok nem érdekelnek.

— Almás lepény. Máglyarakás. Tirolt rétes is volt, de elfogyott.

— Köszönöm a fáradozását. Manapság szidni szokás a fiatalokat, hogy közönyösek és érzéktelenek, de én ebből csak annyit vettem észre, hogy majdnem mindnyájan türelmetlenek. Maga is, fiatalember, nagyon élvezetesen olvasott, de azért érezni lehetett, hogy maga Is siet, siet... Még egyszer köszönöm. A viszontlátásra.

— El tetszik menni? ... Nézze csak, kisasszony, elment a nénike, pedig az egész étlapot fölolvastam neki.

— A sajtokat is?

— A sajtokat nem.

— Szoktam is szólni, hogy nemcsak

a leveseket, hanem a sajtokat se kell neki fölolvasni, de ő mindig csúcsforgalomban jön, amikor azt se tudom, hol áll a fejem ... Tessék, a bécsi szelet. ÖRKÉNY ISTVÁN

elő, hogy megitassa a szerencsétlenül járt embertársát. De az görcsösen szorítja össze a fogait. Erőszakhoz folyamodik, kinyitja a szájat, vizet önt bele. Amaz elfordítja fejét, s kiköpi a vizet. Mormol valamit magában, mintha azt mondaná: „Eddig rám sem hedefítettetek, hagyjatok mostmár békén". Üjfent mozdulatlanságba dermed. A barnainges itatná. Keze öklömnyi púpot tapint a tarkón. Hirtelen a bámészkodókra emeli tekintetét, szeme villámokat szór.

— Mit bámészkodnak itt? Jobban tennék, ha orvost hívnának valahonnét! Emberéletről van szó... — kiáltja indulatosan. Agyrázkódást sejt...

Valaki ráérősen telefonálni indul A barnainges a beteg mellett térdel, annak homlokát törülgetl... Nehéz a várás. A mentőkocsi csak nem érkezik. A várakozás hosszú perceit egy érdes, durva hang töri meg:

— Kije ez magának? Rokona, ismerőse ...?

— Éppoly ismerősöm nekem, mint magának. Elvégre emberek vagyunk! Vagy nem...? — veti vissza mérgesen. A kérdező elszégyellt magát, elsomfordál. Közben megérkezik a mentőkocsi. A beteget beteszik a kocstba, s az elrobog. Mivel több látnivaló nincs, szétszéled a kíváncsi embertömeg.

TÓTH LÁSZLÓ

♦> ♦> ♦♦♦ ♦♦♦ ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> •> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦

A zsák

A zsákból mindent kidobáltak, gramofont, pisztolyt, kenyeret, külön-kUlön mint levágott kezek anyátlanul hevertek a tárgyak; a zsákból mindent kidobáltak, tetemek, szüzek, kétes ügyek, a kéjek megannyi síkos üveg, lábnyom, patakpart, nyűtt füvek kipotyogtak száján a zsáknak, a zsákból mindent kidobáltak, majd néhány sikolyt is kiráztak, s én néztem, a szűk nyíláson át, hogy huppan a földre a világ, s elfakulnak friss fényben a tárgyak s horpadtin rogy a földre a zsák.

£ SZABAD FÖLDMŰVES

19B7. augusztus 26,

urnisá

7. „NE HIGGYEN NEKI“

Amint Moszkvában kilépett a pályaudvar előtti térre, Marija megkérdezte egy rendőrtől, hol találja a tudakozóirodát. Fél óra múlva pedig Pelagéja Szergejevna címével a kezében metróra szállt.

Az öreg ház második emeletén becsengetett a tizenegyes számú lakásba. Idős asszony nyitott ajtót, s Marija azonnal felismerte. Ugyanaz az arc, ugyanazok a bánatos szemek, barázdák a homlokon, ugyanaz a középen elválasztott sima haj, mint azon a fényképen, amelyet Mihail mutatott neki. Mégis megkérdezte:

— Matvejevéket jó helyen keresem?

— Tessék, én vagyok Matvejeva — mondta cseppet sem csodálkozva az asszony.

— Pelagéja Szergejevna? — Marija nagyon örült hogy minden ilyen könnyen ment. — Megkértek, hogy keressem fel önt...

— Fáradjon beljebb, ne álldogáljunk a küszöbön ...

A kabátját levéve Marija töprengett, hogyan kezdje a beszélgetést ezzel a rokonszenves asszonnyal. Ogy döntött, hogy mindent őszintén elmond neki. Amikor belépett a szobába, elővette a medailont és Pavel fényképét, s mindkettőt az asztalra tette.

— Megismeri?

Pelagéja Szergejevna kezébe vette a fényképet, sokáig nézte, majd minden öröm nélkül így szólt:

— Megöregedett... Látszik, hogy a börtön nyomot hagy az emberen.

Marija zavartan álldogált.

Pelagéja Szergejevna rápillantott a medalionra, és értetlenül Marijára nézett.

VARGA HAJDÚ ISTVÁN: BAROMFIAK

BÖSZÖRMÉNYI ILONA VERSEI:

Emlékezés

Hallgatom a patak Csengő csobogását, Kergetem az évek Színes suhanását.

Fűzfa, virágillat Simogatja arcom, Gyermek lettem újra Ittl — a patakparton.

Ismerős az égen Minden bárányfelhő, Elfelejtett nótát Dúdol a vén erdő.

Hószínő fák között Otthonosan járok Szivemre borulnak A fehér virágok.

Eltűnnek az árnyak, Felragyog az arcom, Gyermek lettem újra Itt! —> a patakparton.

Alkony

A vén nap az égről Elmenekül.

Búgó zaj helyére Csend települ.

Felhőfoszlányt űz Kék hegy szele, Elterül némán Az est köpenye.

Az égi lámpás Oly merengve jár, Nesztelen suhan Az éji madár.

Halk furulyaszó Széllel vegyül, Csalogánydal szól Kíséretül.

Együtt dúdol dalt Leány, legény,

Csillagcsokorból Pereg a fény.

)^WWW

i«^i«i>********><*aa>>aaa******a*a

— Ez micsoda?

— Hát... — Marija nem tudta, hogyan magyarázza meg a dolgot.

— Idegen holmi ez, kedvesem — mondta Pelagéja Szergejevna. — Lopott holmi. — Lehajtotta a fejét. — Csak azt tudnám, hogy lett ilyen. A családunkban nemhogy tolvajok, de még hazugok sem voltak. De Pavel elütött tőlük. Hisz most is keresik... Már kétszer is járt nálam a rendőrség. Börtönből szökött meg. Azt mondják, az egyik őrt súlyosan megsebesítette. Nem fiam ő nekem, nem, nem fiam... — Pelagéja Szergejevna leült. — Nem tudom, milyen kapcsolatban van vele, de szeretnék egy tanácsot adni magának: ne higgyen neki. Ezt pedig vigye innét.

Marija idejövet úgy gondolta, elmondja mindazt, amit Mihailtól hallott, de ezek után teljesen feleslegesnek tartotta. Felvette a medailont, és beletette a táskájába. Majd felvette a fényképet is, forgatta a kezében, aztán a medailon mellé csúsztatta.

— Bocsásson meg, nem akartam ...

Pelagéja Szergejevna magyarázkodás nélkül is mindent értett.

— Jól van, kedvesem, nem történt semmi.

Marija rossz hangulatban távozott. Ezután vagy három óra hosszat a szállodákat járta, majd sorba állt, hogy pulóvert vegyen magának. Betért egy étterembe, megebédelt, s egyre csak Pelagéja Szergejevna meg elvetemült fia járt az eszében. Azon tűnődött, hogy milyen nehéz olyan anyának lenni, akinek fia a lejtőre jutott.

Marija nem bírta sokáig Moszkvában, és egy hét múlva hazautazott.

Mihail nem várta a pályaudvaron, mert Marija nem táviratozott. Csak

másnap este találkoztak Marija lakásán. Az asszony mindent részletesen elmondott neki. Nem vette észre, hogy Mihail titkon örül annak, amit hall, csak azt látta, hogy a férfi arca bánatos. Persze, gondolta Marija, ez érthető, hiszen évekig kutatta barátját, és most megtudta, hogy akit keresett, bűnöző lett. Kellemetlen megtudni az ilyen igazságot, de mit lehet tenni?

Marija visszadta Zarokovnak a fényképet és a láncon függő medaliont. Mihail azonban rábeszélte, hogy a medailont tartsa meg. Marija nem sokáig kérette magát, mert a medailon nagyon tetszett neki.

KI KICSODA?

Természetesen mindenki kitalálta már az első oldalak után, hogy Zarokov a külföldi hírszerző szervek ügynöke. A szerzőknek nem is volt szándékukban félrevezetni az olvasót, nem akarták arra kényszeríteni, hogy találgassák, ki is ez a Zarokov. A szerzők feladata egészen más.

Pavel szerepét sokféleképpen lehet értelmezni. Teljesen logikus az a feltételezés, hogy nem véletlenül utazott akkor a szuhumi-leningrádl gyorson, majd abban a taxiban, amelynek vezetője Mihail Zarokov volt. A körülmények azonban annyira véletlenszerűnek hatottak, hogy az óvatos ügynök sem fogott gyanút.

Gyembovics alakja, aki Pavelnek Kurtisz néven mutatkozott be, az első perctől kezdve világos. A külföldi hírszerző szervek régi ügynöke, akinek a lakása tilos találkozások színhelye volt.

Marija magatartását vizsgálva két körülményt kell figyelembe venni. Először is nem tudja, ki is voltaképpen Mihail Zarokov. Másodszor, Zarokov nagyon tetszik neki.

Elhárító szerveink persze figyelmeztethették volna, de ez nagyon kockázatos lett volna. Marija olyan ember volt, hogy könnyen elárulhatta volna magát.

Zarokov valódi neve Tuljev. 1922- ben született Párizsban. Apja, Alekszandr Tuljev orosz földbirtokos, a

cári külügyminisztérium szolgálatában állt. Az Októberi Forradalom külföldön érte.

Teljesen tisztában volt vele, hogy Oroszországban egy megmásíthatatlan fordulat történt, s választania kell. Ogy döntött, hogy nem tér vissza hazájába.

Barátai révén bejutott az egyik európai állam hírszerző szervéhez.

Alekszandr Tuljev maga választott szakmát, a fiának. Mihailt abba az iskolába vették fel, ahol az apja oktató volt.

Nem sokkal azelőtt, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót, az iskolát a hitleristák vették a kezükbe. Amikor eljött az ideje, hogy Mihail a Szovjetunióba menjen, mint szovjet hadifoglyot az egyik lengyel területen levő koncentrációs táborba zárták. Ez 1943 nyarán történt.

Mielőtt „hadifogoly“ lett, Mihail alaposan tanulmányozta a foglyok iratait, és kiválasztotta a számára legmegfelelőbb embert. Választása egy Mihail Zarokov nevű orosz katonára esett. Miért éppen őrá? Ennek több oka volt.

Mihail Zarokov, akárcsak Tuljev, 1922-ben született. A keresztnevük is egyezett, tehát nem kell új nevet megszoknia. A termetük is egyforma volt. Mihail Zarokov árva volt. Szülei Szamara terület egyik falujában haltak meg 1933-ban. Közeli hozzátartozói közül csak húga, Nyina élt. Bár nélküle Tuljev jobban érezte volna magát, de egyetlen húgot még el lehet viselni.

Szüleik halála után Mihail és Nyina elég hányatott életet éltek. Először Ukrajnában, a Szúrni terület egyik gyermekotthonéban helyezték el őket, később Gorkij területre kerültek, majd újra visza Ukrajnába. 1938-ban Mihail megtanult traktort vezetni és kikerült a gyermekotthonból, egy gépállomáson helyezkedett el, és magához vette húgát is. Később elvégezte a gépkocsivezetői tanfolyamot, teherautón lett sofőr, és 1940-ben elhatározta, hogy valamelyik nagyobb városban próbál szerencsét. így kerül-