Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1967-01-26 / 4. szám

Egy esti beszélgetés folyamán vetődött fel a kérdés: Meg lehet-e mondani az Igazat minden körülmények között? Barátunk, Klemm Józsi mérnök határozott Igennel válaszolt. Cimborái viszont lefogadták, hogy huszonnégy óráig sem lesz képes kitartani nézete mellett. Józsi nevetett, szentül megígérte, hogy nem csal és már a következő napon csak a tiszta igazságot mondja mindenkinek.

Másnap reggel, amint szeretett hitvestársa nagy gondosságában lekefélte a gallérját és meg akarta igazítani munkába készülő férje nyakkendőjét, Józsi csendesen, de elég mogorván rászólt: „Kezdesz már az Idegeimre menni örökös gyámkodásoddal!“ — majd bezárta maga mögött az ajtót és villamosra szállt. A kocsiban botjára támaszkodó nénikét vett őszre a tömegben, mialatt előtte két eelnos fruska kedélyesen tereferélt az ülőhelyen.

— Neveletlen taknyos kölykök — vakkantotta. — Azonnal álljanak feli — Az öreg néni helyet foglalt, az utasok helyeslőén bólogattak. „Mégiscsak érvényesül az igazság!“ — biztatta magát barátunk leszállás közben.

Alig érkezett meg munkahelyére, máris az Íróasztala előtt állt Jucika, túlságosan teltkarcsúvá fejlődött titkárnője. „Főnök úr, mit szól az új frizurámhoz ős hogy tetszik az új ruhám?” — kérdezte nem éppen miniatűr csípőinek rlszálása közben.

— Pocsék! — Jegyezte meg Klemm mérnök úr. — Ha valaki olyan gömbölyű mint maga, ne hordjon ilyen rövid ruhákat és ez a kislányos hajviselet végképp nem áll jó magának!“

Jucika mint a villám tűnt el a szobából és bosszúból maga helyett a hatvan éves Márta asszonyt küldte be dlktáláshoz.

Valamivel később Józsit az igazgató hivatta, akit a legkomiszabb kedvében talált. Rosszindulattal bírálta barátunk egyik technikai tervét. „Mit is ért maga ahhoz, vén szamár, hiszen a szükséges előképzettsége sincs meg. Mikor szándékszik végre ezt megérteni?! — fejezte ki őszinte véleményét elég hangosan az Igazság fanatikusa és távozott. Aztán arról értesült, hogy igazgatóját szivgörcsökkel szállították a legközelebbi kórházba. Szárazon állapította meg: „Nem is tudtam, hogy az öregnek egyáltalában szíve Is lenne ...“

Az üzemi konyhában teljes nyíltsággal vetette szemére a különben körülrajongott csinos szakácsnőnek, hogy fogalma sincs a főzésről és átszólt a szemben helyet foglalt főmérnöknek, ne lapátolja az ételt késsel a szájába, mert megvágja a nyelvét. A fontoskodó portást a következőkkel üdvözölte: „Na hogy vagyunk, maga testet öltött lustaság. Itt is rontja a levegőt?“

Aztán — akár akarta, akár nem — résztvett az üzemi tanács által rendezett gyűlésen. Amikor a szónok egyórás beszámolója után megkezdődött a vita, Józsi szót kért. „Mindezt már százszor hallottuk, anélkül, hogy valami érdemleges történt volna. Minek lopják tehát az időnket fölösleges locsogásokkal? — majd szinte légüres térben lebegve hagyta el a termet.

Otthon feleségét két barátnőjének pletykazuhatagában találta. Elég hangosan, nagy bőbeszédűséggel szapultak valakit, akinek sikerei a férfiak között előrehaladt kora ellenére szinte fölháborítók. Hideg zuhanyként hatott a hölgyekre, amint Józsi barátunk már megjelenése pillanatában minden kertelés nélkül felszólította a vendégeket, hogy távozzanak, mert neki munkájához nyugalomra lenne

szüksége. Felesége gyilkos pillantásaival nem sokat törődve letelepedett rajztáblájához és munkához látott. Kis idő múltán ott termett a kisfia: „Apuka, itt van a levél, amit a Mikulásnak írtam, hogy mit hozzon nekem“ — magyarázta férfias komolysággal. — Hülyeség, fiacskám — válaszolta a gyengéd atya. — Mikulás nincs, az ajándékokat anyukád vá* sárolja és nekem kell azokat kifizetni,“ — világosította fel fiacskáját az igazság fanatikusa.

Alig száradtak fel a gyerek könynyel, az anyós jelent meg, vacsorára jött. Mint rendesen, most is epés hangon kifogásolta, milyen sok pénzbe kerül kedves vejének az autó és mennyire rosszul neveli a gyerekeit. Józsi erre szerényen megjegyezte: „Ha azt az agyonpúderezett orrocskádat még egyszer az én ügyeimbe dugod, fölöslegessé válna, hogy hozzánk fáradozz!... és a nyelvére tóduló további igazságokat lenyelte.

A felesége vörösre sírt szemel ellenére azonban mégis el kellett aznap este látogatniuk Wernerékhez. A háziúr büszkén mutatta nekik az új sztereó-berendezését. „Borzalmas ez a lárma minden oldalról — állapította meg a teljesen botfülű Jóska, és amikor valamivel később Werner szerkesztő úr legutolsó cikkét olvasta fel, vendége három szóval nyilvánított véleményt arról: „Unalmas frázisok, hazugságok.“ — A síri csendet a Klemm-házaspár távozásra használta fel.

Kétségbeesett felesége otthon azt kérdezte, miért olyan rettenetesen kiállhatatlan egész nap és hogy szereti-e még egyáltalában? — Ki beszél ma még szerelemről? Hozzád szoktam már, anyukám, ez az egész! — morogta, a másik oldalra fordult és elaludt.

Miután már másnap jóval alacsonyabb funkciót bíztak rá alaposan csökkentett fizetéssel és bojkottéivá érezte magát munkatársai által, a felesége elküldte őt egy pszichiáterhez. Lassan újra rászokott a hazugságokra és rövid időn belül ismét egészen normális ember lett belőle.

(Ford.: SM)

Telefonlojika

TIT ár a harmadik huszonötfilléresemet is „elnyelte" a város közepén álló telefon, a hívott szám azonban nem jelentkezik. Ügy látszik, rossz telefont választottam. Egy utcával odébb kell mennem.

Felváltok egy koronát négy 'darab huszonöt filléresre. Tulajdonképpen egy huszonötftlléres ts elég lenne, hiszen csak Jolikát akarom felhívni, de hátha máskor is szükségem lesz rá.

Bemegyek a kővetkező fülkébe. Leakasztom a kagylót bedobom a pénzt, tárcsázok. A hívott szám azonban ezúttal sem Jelentkezik. Hiába akasztom vissza a kagylót, a pénzem többé nem látom. Mind a négy huszonötfilléresem bennmarad az automata „pléh-* gyomrában“, Pontosan ugyanolyan készülék ez is, mint az előbbi. Azazhogy egy dologban más: ennek nedves a kagylója és ráz, valahányszor hozzáérek, kisebb áramütést kell elviselnem.

Ojabb egykoronást váltok fel. Most a pályaudvar mellett álló három telefonfülke egyikében (a középsőben) próbálok szerencsét. Hihetetlen, Jolika már az első pénz bedobásakor jelentkezik. Am alighogy üdvözöljük egymást, leteszi a kagylót. Semmit sem értek. Kétségbesetten tekintek jobbra, balra. Amikor éppen balra tekintek, észreveszem, hogy a szomszédos fülkében egy idős úr letette a kagylót. Hát ez meg hogy lehet? A szomszédos fülkében teszik le a kagylót, s az én vonalam szakad meg?! Ojból hívom Jolikát. Egyből jelentkezik. „Letetted a kagylót, drágám?" — kérdem. „Te tetted let" — mondja ő. Csak nagynehezen érttettem meg vele, hogy az állomásnál levő három telefonfülke egyikéből beszélek, ahol ha bármelyik fülkében leteszik a kagylót, mindhárom telefon vonala megszakad. Végre Jolika megérti, miről van szó. Most már rátérhetek a tárgyra, sóhajtok megkönnyebbülve, de a következő pillanatban minden örömöm elröppen: a jobb oldali szomszédom teszi le a kagylót.

Ismét hívok. Jolika nagyon dühös. Nem kíváncsi rá, mit akarok mondani. Közben megint megszakad a vonal: egy fiatalember tette le a kagylót... Hívom Jolikát. „Nincs itt" — mondja egy ideges hang. A szomszédos fülkében a fiatalember újabb számot tárcsáz, majd beszél. Amikor leteszem a kagylót, a fiatalember öszszeráncolja a homlokát. A jobb oldalt szomszédom is a fejét csóválja. Ha kárörvendő lennék, most kielégülhetnék: valahányszor hívnak, letenném a kagylót. De engem nem érdekel a más baja. Engem az érdekel, vajon hogyan

SZARAD FÖLDMŰVES

1967. január 26.

beszélhetnék Jolikával. Még egy telefont kell kipróbálnomI

„Tessék“ — Jelentkezik Jolika mindjárt az első tárcsázásra. [Ügy látszik, vannak még csodák!) Már nem ts mérges. Mindent megbeszélünk. Boldogan teszem le a kagylót. Nem akarok hinnt szememnek: kiesik a bedobott huszonötfilléresl Pedig most igazán kijár a fizetés az automatának, gondolom, s mivel világéletemben

igazságszerető ember voltam, visszadobom a pénzt. Ojból ktestk. Még néhányszor megkísérlem „elnyeletnl", de hiába.

Már-már bosszankodom, de hirtelen rájövök a fővárosi telefon logikájára: a lebonyolított beszélgetések után szívesebben adja vissza a pénzt, mint a sikertelen hívások után ... Nem ts rossz logika: egy a tízhez jövedelmez.

FÜLÖP IMRE

V. FOLYTATÁS

Ismeretes, hogy a betonozott óvóhelyen, ahol Hitler az események elkövetkező fordulatát várva tartózkodott, Göbbels érzelmes oldalakat olvasott fel neki Nagy Frigyes életrajzából. Hitler sokat fáradozott azért, hogy honfitársainak azt a gondolatot sugalmazza: ő a szerencsés, a porosz király szellemi rokona. Rattenhuber, Hitler testőrségének főnöke a Szovjetunióban, hadifogságban írt kéziratában elbeszéli, hogy miután 1933-ban hatalomra jutott, azonnal Potsdamba ment és az újságok számára lefényképeztette magát II. Frigyes sírjánál, a helyőrségi templom mellett, ünnepélyesen fekete frakkba öltözve, amit azelőtt soha nem lehetett látni rajta. Hitler bunkerének falán II. Frigyes fényképe függött. Most eljöttek a ka tonai balsikerek, amilyeneket a király is elszenvedett. A könyvnek azon a helyén, ahol a vereséget szenvedett Frigyes elhatározza, hogy megválik az élettől, a szerző így könyörög hozzá: „Várj egy kissé és el fognak múlni a szenvedéseid. Boldogságod napja már ott jár a felhők mögött és hamarosan rád sugározza fényét.“ Az Idejében érkezett hír arról, hogy ellensége, Erzsébet orosz cárnő meghalt, lehetővé tette a királynak, hogy megmeneküljön a megalázó vereségtől.

Hitler elérzékenyült és azt kívánta, hogy mutassák meg neki a horoszkópokat, amelyeket Himmlernél, a Gestapo „tudományos“ osztályán elzárva őriztek.

A jóslatokat, amelyek reményeket ébresztettek — mellékes volt, hogy mennyi az értékük — a párthierarchia lépcsőfokain keresztül a birodalmi propagandamlniszter feleségéhez juttatták el. Most már a horoszkópokban is hittek. Göbbels berlini lakásában a felderítők megtalálták fiának, Helmuthnak horoszkópját, és elhozták nekem.

Most azonban két fő-fő horoszkópot — a Führer és a harmadik birodalom horoszkópját — hozták el Hitler követelésére az óvóhelyre. Hitler a birodalmi propagandaminiszter segítségével meggyőződött arról, hogy a horoszkópok — az április elején szenvedett szörnyű vereségek után — április második felére soha nem látott katonai győzelmeket Ígérnek.

Néhány nappal ezután, április 13-án szereztek tudomást Roosevelt haláláról. Vajon ez nem jel, nem történelmi analógia, nem fordulópont Németország sorsában?

Április 14-én megkezdődött a Vörös Hadsereg támadása. Miután áttörték az Odera bevehetetlennek hitt erödvonalát, Hitler főhadiszállása pánikba esett. A hivatalos Berlin gépkocsikon Münchenbe menekült. A Berlinből Münchenbe vezető országutat, amelyet elárasztottak az autók, a berliniek azokban a napokban a „menekülők birodalmi útvonala“ névre keresztelték el. Berlin lakosságáról viszont senki sem gondoskodott.

A Vörös Hadsereg páncélos- és lövészhadosztályai hamarosan körülzárták Berlint. Az Oderái áttörés után Hitler arra készült, hogy főhadiszál-CSO.NTOS VILMOS

Szép, csendes lobogással

Szép, csendes lobogással Szálltam a hajnali égre,

Sugárnak hittem magam,

— S lehulltam pernyévé égve.

A föld maroknyi pora lettem;

Kedvére szór széjjel a szél.

— Porszem gyanánt most azért e9dem:

Az éltetőd legyek — gyökér.

Ez ám a tél

Csikorog talpam alatt — huszonegy fok:

— Sok.

Kővé varázsolt sarat — ha taposok:

— Kopp!

Es ám az igazi — a fahér, s kemény

— Tél!

KI fázik benne — elevenre kelti a szél:

— Él!

Repül a, repül a...

Óvatos Ákos büszkén feszített a volán mögött. Az újdonsült autótulajdonos most mutatta be barátainak a vezetés művészetét, s közben állandóan arról beszélt, manapság mennyi a gondatlan gépkocsivezető, akik ugyan protekció által megkapták a „hajtásit“, de a kocsihoz egy fabatkát sem értenek.

—• Képzeljétek el, az egyiknek a múltkoriban kigurult a kereke — mesélte hahotázva. Ha láttátok volna a halálra sápadt pacákot, amikor kimászott az útszéli almafával megtámasztott autóból. A mamlasz azt gondolta, elég ha annyit tud, hogy jobbra hajtson. A minap egy másik pók szaladgált a kocsi körül. Húzta a csavarokat, égette a gyertyát, s közben kétségbeesetten integetett az arra száguldozők felé. Lefékeztem ... Képzeljétek, egy szemernyi benzin sem volt a tartályban. Amikor megmondtam, olyan szerencsétlenül bámult rém, hogy még röhögni sem volt kedvem. Tegnap is találkoztam hasonló zöldfülűvel. Na mit gondoltok, mit felejtett el őkelme?

Hallgatás volt a válasz.

— Minek is kérdezem. Ti is annyit értetek a kocsihoz, mint a tyúk az ábécéhez... Benzint vásárolt a koma, s utána elfelejtette lezárni a kocsi elejét. Amikor találkoztam vele, már-már elrepült...

Ebben a pillanatban elsötétült az ablak, valami elsuhant és a motor ott feketéllett takaró nélkül.

Óvatos hirtelenében eleresztette a kormányt és szerencsére ijedtében rátapoeott a fékre, s így aztán árokba fordulás előtt billegve megállt a kocsi.

Ákos reszkető inakkal kászálódott ki. A többiek megszeppenve követték őt. De egy kisvártatva már vigyorogva nézték a földbe gyökerezett lábú autótulajdonost, aki kétségbeesetten tekintgetett jobbra-balra, majd az égboltot kémlelte, nem kering-e az űrben a motorház teteje.

Frici vette észre avagy 150 méternyire az eltespedő pléh-halottat. Valamennyien elindultak, hogy visszaszállítsák a „szökevényt“. Mielőtt odaértek, már ott termettek a virgonc falusi gyerekek és körültáncolták az égből pottyant csodát.

Amikor lihegve visszacipelték a sebesültet, megszólalt Ákos:

— Az ördögbe... hátra 1« tolathattunk volna!

TÓTH DEZSŐ

lásával áttelepül Berchtesgadeni kastélyába (Obersalzbergbe). Kiadták a parancsokat, hogy fel kell készülni a kitörésre.

Bormann naplójába feljegyzi:

„Péntek, április 20.

A Führer születésnapja, de a hangulat — sajnos — nem ünnepi. Az élen haladó csapatok megkapták az Indulási parancsot.“

Borman irataiban — amelyeket Berlin kapitulációja idején, a májusi napokban, a birodalmi kancellária elhagyott pincéjében vtzsgálgattam és amelyek most előttem vannak — rádióüzeneteket találok segédtisztjeihez: Hummelhez és Frankhoz, az elszállásolás előkészítésére vonatkozó rendelkezésekkel. Itt van Hummel válasza április 21-ről — a hivatalok és a részlegek elhelyezésének tervével, amelyet már részben teljesítettek és kérik a terv jóváhagyását.

Már átirányítottak Berchtasgadenbe egyes hivatalokat, továbbá Hitler archívumának egy részét, az egyik titkárát és háziorvosát, Morrelt, akinek rendkívül erős hatású élénkítő készítményeit Hitler már régen nem tudta nélkülözni és nem vált meg tőle.

És még egy Hitler által elrendelt intézkedés, amelynek magyarázata a berchtesgadeni terv: Dönitzet kinevezi az északi térség (Nordraum) összes erőinek parancsnokává. A déli térség számára azonban nem nevezett ki parancsnokot, nyilvánvalóan azért, mert Hitler még reménykedett benne, hogy sikerül eljutnia délre és ezt a helyet magának tartotta fenn.

Mindent előkészítettek az indulásra.

De április 21-én Hitler kiadja a parancsot, hogy Berlinnél indítsanak ellentámadást.

Az április 22-én tartott tanácskozásokon Hitler meghallgatta a tábornokok beszámolóját a helyzetről, akik közölték, hogy az ellentámadás, amelyet Schneider SS-tábornok irányított, nem járt sikerrel és Berlint aligha lehet sokáig tartani. Azt ajánlották

Hitlernek, hogy hagyja el a fővárost, hogy a csapatoknak lehetőséget adjanak a visszavonulásra.

Hitler hisztérikus rohamot kapott, árulással vádolta az SS-t és a hadsereget, azzal fenyegette a tábornokokat, hogy öngyilkos lesz és depreszsziós állapotba zuhanva, Bormann és Keitel társaságában eltávozott. Azt, hogy miről tárgyaltak, nem tudjuk. Visszatérve Hitler fáradtan közölte a tábornokokkal, hogy Berlinben marad.

Április 27-én, nap közben az éter tele volt rádlóüzenetekkel: Borman távirataival Hummelhez és Frankhoz. Lázas rendelkezések mentek a Führer érkezésének előkészítésére. És a nap eredménye:

„22. 4. 45.

Berlinből.

Hummel. Obersalzberg.

Küldjétek a mai repülőgépekkel haladéktalanul több ásványvizet, főzeléket, almalevet és küldjétek el a postámat.

Bormann birodalmi vezető.”

Az Indulás elmaradt. Az angolamerikai csapatok közeledtek Münchenhez, amelynek szomszédságában fekszik Berchtesgaden. Elmenekülni Berlinből azt jelentette volna, hogy kiütött sakkfiguraként kerül az angol-amerikai csapatok kezébe. Hitler nem volt hajlandó erre.

Hitler a föld alatti bunkerben ült legközelebbi cinkostársaival. Éva Braun, Göbbels, aki egész életében magáévá tette Hitler álnok szándékait, Bormann, Göbbels naplójának szavaival a „szürke eminenciás“, aki még a nácipárt vezető köreiben Is gyűlölt figura volt. „Utálatot ébresztett mindenkiben, aki csak ismerte“ — írta róla Rattenhuber. Bormann egy sarokban ült, konyakot Iszogatott és a történelem számára rögzítette Hitler kijelentéseit.