Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1967-06-17 / 24. szám

fal szalonnát is, hogy ihasson a literes üvegből. Nyomban el is fekszik, ócska zsíros kalapja köveszti a félarcát. Már horkol, az öregasszony bóbiskolni sem tud. Legjobb helyem lenne a földben! — sóhajt, aztán egyenletesen szuszog egy darabig, egész teste merő víz. Jóságos ég! — ijed meg —, hogy tudom a kannát újra fölemelni?!

Kocsis lassan tápászkodni kezd, fél óra neki délben elég. Jól megfogyott a lé! — hajol a hordóba, majd fontoskodva a gépet piszkálja. Megkopott ez is — hunyorog —, lehet ötven éves. Elvinné csináltatni, ha nem félne, hogy rámegy egy százas. Inkább kínlódik vele, egy-két évnél tovább nem lesz szüksége rá ... Még az apja vette, más se maradt utána.

Ö mit hagy itt, ha el kell mennie?!

Munka, munka, munka, — így szaladtak el az évtizedek. Az marad lassan, ami a feje fölött van. S néhány szépen betanított csikó, jól tejelő tehén, nagyhozamú kukoricaföld emléke.

Meg ez az elnyúzott elaszott öregasszony.

Ez a néha zsörtölődő, néha szőtlan, sokszor fanyar, elnyűtt, megúnt igavonó társ. Az egyetlen élő valaki, akinek őhozzá még csakugyan köze van; az egyetlen élő lélek, aki ővele még csakugyan törődik.

Igaz, ebben a pillanatban egy kicsit szorgosabban törődhetne.

Teljesen kifogyott a masinából a lé, és nem érkezik a tele kannával. Rosszallóan hunyorog a guliba felé, de még csak a mozgását sem lehet sejteni a sorok között. Hogy lehessen idejében végezni a dologgal, ha a másik nem igyekszik az ember keze alá?

Vár.

Bosszúsan, aztán haragosan. Végül már türelme fogytán maga indul meg, hogy utánanézzen ennek a szokatlan trehányságnak.

Egészen lent, a sorok legvégén akad rá.

Szánalmas, sötét kis rongycsomó, fél arccal a porban, mellette a feldőlt kannából már föl is szikkadt a kifolyt lé nyoma.

Az öregember pislog, hunyorog aztán mélyet, nehezet lélegzik, majd segítségkérőén körülnéz a tájon. Sehol nincs a legkisebb mozgás, sehol egy teremtett lélek. Gyámoltalanná válik, válla előbbre görnyed, s valami homályos emlékkép hatására leveszi a kalapját. Halk, remegő hangú motyogáséból alig felfoghatóan választje ki a lassan mozduló szél:

— Csak legalább ... addig bírtad volna ki, míg mind a tizenhárom sor! bejárom! ..,

NYERKINÉ V. ZSÓFIA:

Olajfák alatt

Szürkés-zöld levelű illatos ágak megmondanátok galambok mikor szállnak rátok egy ágért, hogy tovább vigyék?

Várnám, virrasztanám, lesném a percet mikor fehér galambszárny csapkodva rebben s lebben a hamvas-zöld illatos ág.

Ti bütykös törzsű legendás olajfák tudom megengednétek, nem is nagyon fájna ha röptében egy galamb letépne egy ágat piros csőrével s vele messze szállna világgá szállna!!!

Szájában a letépett illatos olajág.

VLAGYIMIR MAXIMOV:

Munkásarcok

Nézd e szigorú-vonalú arcokat, komor Erőt villant a ráncok rezzenése.

Kíméletlenül sokat dolgozhatott e kor rajtuk, amíg ilyenné formálta, véste.

S minden vonásuk biztos, merész kezekre vall. Tekintetük konok, tétován nem inog.

Nem lelnek a szobrászok hívebb modellre majd, ha a Mának emlékművet kell megmintázniuk.

Kányádi Sándor fordítása

A büntetés kellemes. Mindig jenékig kell üríteni az avatásra szánt pohár tartalmát. Aki viszont helytáll mint bortábornok, mindig kedves vendége a pincének.

Összenéztünk a csábító javaslatra.

— Ki a legbátrabb? — kacsintott a gazda Frédi felé. — Nos, próbálkozik?

— Miért ne? — rándította meg a vállát a megszólított. — Kismiska-dolog ezl

Magabiztosan nekilátott, de már az első körben tévedett. Kis idő múlva az egyre vörösebb arcú Frédinek már a hetedik pohárral kellett kiüríteni. A nyolcadik próba majdnem sikerült, csak az utolsó három dobbantásnál tántorodott meg. Végül a tizediknél a háromtagú zsűri kisebb-nagyobb elnézésével bortábornok leit és így koccinthattunk az egészségére.

Mi ittunk, de az újdonsült tábornok már nem kpccingatott, hanem bambán vigyorogva támogatott egy hordót. Még egy-két pohárral lenyeltünk az ötévesből, s bizony már nóta is lopakodott az ajkunkra. Mivel nem akartuk a hordók „aranyának" nyugalmát zavarni, kissé bizonytalan léptekkel elindultunk a lépcső felé.

— A tábornok vezessen — szólt derűsen Varga.

Frédi azonban valahogy nehezen bírt elszakadni a hordótól. Hiába tolta el magától, hogy végre élre állhasson, amaz szemtelenül odatapadt hozzá. Végül mégiscsak sikerült eltaszítania magától a nagyhasú pókot és egyet-kettőt tántorognia. A bizonytalanság csak ad*■

dig tartott< míg a kerekek kicsúsztak alóla. Később a tábornok négykézláb próbálkozott. Nem sok eredménnyel, s végül a gazda és egy szomszéd jóvoltából „fekve" masírozott fel a tábornok a kacskaringós lépcsőn.

Az újdonsült generális egy tábori ágyon feküdte ki „vékonybor" mámorát, s mire kóválygó fejjel felébredt, elfeledte, hogy néhány órával azelőtt tábornoki rangot szerzett.

gattuk a Verpelédi, Tramin, Müller Thurgau tüzes levét. Végül a sötétsárgás, ötéves, tizenöt fokos Olasz rizling került a poharakba.

A szemek már jobban csillogtak, mint a pohárban a bor, amikor Varga csendre intette az egymást túlkiabálókat.

~~ Van ám ennek a pincének egy titka — mondta.

— Ki veleI — hangoskodott Frédi barátom.

— Itt avatják a tábornokokat.

— Mi n nsnririt?

a házigazda. — Könnyen lehet valaki tábornok, ha utánam csinálja, amit mutatok. A tábornokjelölt vigyázzba áll és ezt mondja: most iszik a bortábornok először. Utána a hüvelykujj mellett eggyel, a mutatóval fogja meg a poharat, egy kortyot iszik, aztán a bor jó ízének hatására sóhajt egyet, majd leteszi a poharat és egyszer koppint vele az asztalon. Ezt követően mind a jobb-, mind a balkéz mutatóujjával az asztallap tetejére és aljára koppint egyet-egyet. Majd ugyanazzal az ujjal jobbra, balra pedri a bajuszát s végül egyet toppant a jobb. majd a bal lábával,, s újból vigyázzba áll. Aztán kezdődik a másik . .. Bort iszik a bortábornok másodszor, az előbbieket kétszer, kétujjal csinálja végig a jelölt. S végül: bort iszik a bortábornok harmadszor és utoljára. Mindent háromszor és három ujjal kell ismételni.

Varga ezután magabiztosan bemutatta a bortábornokavatás ceremóniáját.

— Tízszer lehet tévedni, — magyarázta tovább mosolyogva. —

T/ aslépcsö kígyózott a félhomá' lyos pince rejtekében. Mire leértünk az embernagyságú hordók birodalmába, kissé ijedten tekintettem vissza.

— Elég lesz innen visszakecmeregni, ha több kerül a kalap alá a kelleténél — gondoltam magamban.

Patkós Frédi, aki hajdanában már járt a nagygombosi pincében, kitalálta gondolatomat.

— Vékony itt a borocska ahhoz, hogy a lábaink ne engedelmeskedjenek.

Frédi megjegyzésére a gyertyát tartó gazda arca elborult egy pillanatra, de aztán valamiféle hamis fény csillant meg a szemében.

Egy régi, rozzant tölgyfaasztalnál játékosan pislogó gyertya fé- • nyénél magyarázta Varga Sándor [ a Gyöngyös körüli szőlészet mód- . ját.

— Sok a szöveg — szól közbe ' Frédi. — Inkább egy pohárkával, i

— Azon ne múljék.

Varga elővette a csillogó lopót, s a nagyhasú hordóból húzta a nedűt, majd ördögi ügyességgel spriccelte a tátott szájú poharakba.

Összekoccantak a poharak.

— No miféle? — kérdezte a gazda.

Mindenki másfajtát mondott.

— Zöldszilváni — kaptuk meg a választ. — Ogy ám nem lehet megízlelni, hogy felhörpintik. Ahhoz, hogy az ember meg tudja mondani milyen szőlőből készült, több szabályt kell ismerni.

— Milyeneket? — kérdeztük egyszerre többen is.

— A hozzáértő ember először a fény felé fordítja a poharat, hogy lássa a sárgásán csillogó aranyát. Aztán meg kell szagolni, keresni a szőlő illatát. A szag után a zamat következik. Egy nyelvhegynyit öblítünk, aztán jól megforgatjuk a szánkban, élvezzük nemes ízét, zamatját.

Végigcsináltuk.

— Most aztán összecsendülhet a pohár és fenékig thatjuk.

Simogattuk, szemléltük, csókolVénlegény nótája

Öreg Kocsis nézi a fát, és elhatározza megint, hogy az ősszel lefűrészeli az alsó ágait. Elnyomják a szőlőt, tizenöt méteres körben alig terem valami, s nem veszik hasznát a cseresznyének sem. A szomszéd faluba ugyan átvihették volna a termést; mindig ígérte a fia, hogy jön és elszállítja, nem ért ide máig sem. Most a sárgabarack érik, megterhelt ágait elég lesz kerülgetni a permetezővel, pedig egyszer még belocsol minden sort, nehogy több kárt okozzon a peronoszpóra. Tavaly háromszor permetezett, várta, hogy a fia hazajön szabadságra és elintézi negyedszer, de csak levelet küldött, mivel az időt alkalmasnak találta a nyaralásra.

Körüljárta az egész táblát — ázik addig a rézgálic — közben odahajol egy-egy tőkéhez, lecsípi a véletlenül ott maradt kacsot, kihúzza a megbújó gazt, ujjal közt porhanyítja az oltásokat védő kis buckák tetejét, s állandóan fürkészi, milyen az idő. A nap hosszúnak ígérkezik — tapogatja a derekát, megnyomja a vállát a gép, mire a tizenhárom sort bejárja — deltát az idejéből kikerül.

Visszaballag a gulibához — egyetlen kis szoba — ott van már az aszszony is. Száraz, sötétre sült arca merő ránc, a hetvenévéhez jó ötöt még hozzáhazudhatna. Elkoszosodott — valamikor fehér zsebkendő szorította a torkát — rekedt a hangja, megfázott. Kocsis ránéz, nem szól egyikük sem, több mint ötven éven át megtanulták, melyiknek mi a dolga. Az asszony kékre pácolődott kosarat fűz egy t karóra, belekaparja a zacskóból a maradék kékkövet. Az öreg egy viharvert kannáért nyúl, megkavarja benne a meszet, a soklyukú szűrőn át a hordóba borítja. Az öregasszony ügyetlenül áll, roszszul lát, otthon a legszükségesebb varrnivalót sem győzi, többnyire a baromfival, malacokkal viaskodik. Kocsisnak a gyaloglás esik nehezére, amúgy — ha a réginél komótosabban is — kifogástalanul dolgozik. „Nem azt kérdik, meddig csinálták, hanem azt, hogy kicsoda!“ — vágja oda a kritizálőknak, és a fejét sem emeli föl. A legtöbb vasárnapot a nagy istállónál tölti, ott marad éjszakára is, a jószággondozőkat helyettesíti, akik olyankor szokták elvégezni a házkörüli munkát. A legtöbbnek szőleje is van, arra kell a vasárnap. Oda szokott figyelni, ha a fia időnként megígéri, mikor jön haza segíteni, de sohasem szól, ha a segítség elmarad. Néhány esztendeje Gyurka végezte a szőlőmunka nehezét, sem a kikapálást, sem a bekapálást nem mulasztotta el, hazajött nyeselni, kacsozni, permetezni. Tíz éve lehet, hogy kimondta: „Apám, a bort én is hordom, a permetezés az enyém!“ Egy éven át nem volt a gép Kocsis vállán, aztán maradt minden a régiben. Valami olyasmit mondott a gyerek, a beosztása megváltozott, és a felesége meg a kisfia követeli, hogy velük töltse a szabadságát. Gyurka jó gyerek; a feleségével is megvannak, többször előfordult már, hogy hoztak valamit. Legutóbb három üveg sört, fél pohárral az asszonynak is jutott. Ivott volna ő is, mert kocsmába nem szokott; járni, de Ilonka nagyon szomjas lett, így megitta a többit.

Ördög tudná kitalálni, miért, nagyon összeesett az asszony mostanában. Szédülésre panaszkodik, éjjel álmatlanul forog, az ennivaló alig megy

e a tornán. Elment volna mar orvosíoz, valamikor a fia is bíztatta, de c nőst már restell, ha hetven évig nem i árt olyan helyen. Legjobban attól 1 élt, hogy az orvos levetkőzteti. Ha { ól meggondolja, — nyom lejebb egy ( dlazult karót — ő, a férje sem látta i nég ruha nélkül a jó ötven év alatt. 1 deséite, hogy a menye rá akarta ven- t ti a télen, fürödjék meg náluk abban \ l gyönyörűszép kádban, arra sem volt mjlandó. Itthon magyarázta később - pislog vizenyős szemével —, hogy lem volt vele olyan gönc, amiben 1 ibba a hófehér edénybe kuporodha- s ott volna. Meg a szíve is szúrt, talán s ippen akkor fogja el a rosszullét, mi- 1 ;or a vízben viribül. 1

Csak ez a meleg ne ártson neki nég jobban! — néz rá az öreg, és í ölteszi a kalapját. A reggeli szél nintha csendesülne, annál jobban t Igét a nap. Kocsisnénak szinte feke- ' edik a bőre. Irigyli a menye, ha látja dónként. Neki szép vastag a kezeizára, mégsem tud igazán soha leiülni. Na, ha ide eljönne egyszer! ... ’ersze, nem komolyan gondolja ő, Ionka még sohasem dolgozott a ha- < árban, apja valámi vasutasféle volt, iehát az esze csak járhat az ember- . tek, amíg a permetezőt föl nem veszi, j

Lekuporodik egy kicsit, nyilallik a < lereka. Az istenit, de megkopik, meg- < ■oskad az ember! Meg a ruha is rajt. j dinden megkopik. Csikorognak a < ;suklők térdben, könyökben. Bolondság, hogy az életet meg akarják hoszszabbítani. Minek?! Hogy tovább tartson a kínlódás? — bajlolja vállára a i »épet, pumpál rajt néhányat, a csapot 1 negnyitja, a szóró tüsszög, piszok terült a nyílásba. Nehézkesen szétisavarja, szívja, fújja, majd összerakja megint. Mintha valamivel jobian szórna, a gumicső sem folyat, :sak a heveder toldása nyomja nagyon a hátát. Igazgatja, — az idő halad — az első sornak végre nekiáll. Forró a föld, az asszony lábán lyukas tutyi tátog, a férfi mezítláb van.

— A zöldséget, sárgarépát be ne szórja ám! — szól rekedten —, ott kezdődik a lábánál.

Az öreg morog valamit, terpesztett lábbal lépked, a permetié bizony a zöldségre is ráhull. Ménkű vágja, jön az eső, lemossa ötvenszer, mire a levesbe kerül. Nagyobb baj, hogy a fürtökön sok az ődiumos szem, reggel föl se tűnt, mikor a táblát körüljárta.

Melege van, hátára tapadt az inge. Jobb kezével a csövet irányítja, a ballal pumpál időnként. Verejték szakad a kupáján, — valami rongy kellene — csak egy hasadék van a nadrágzseb helyén. Most a szelep tüsszög, szétszedi újra. Fényeshátú bogarak keringenek körülötte, a répa és a szőlő levelét rágják. A tűz égesse meg a hasukat, megpermetezi majd azokat is. Persze, csak a végén, mert az elvégzett sorok jól megcsappantották a levelet.

Az öregasszony felkötötte a kendőjét, arcát, nyakát a kötényével törli, és a szőlőkarók árnyékára pislog.

— Lehet már dél, apja, megtaláljuk a többit evés után is.

A gulibában fülledt a levegő, a cseresznyefa alá ereszkednek. Az öregasszony a szatyorban kotorász, hagyma, kenyér, szalonna kerül elő. Csak piszkálgatják mindketten, jobban esik néhány szem gyümölcs. Később Kocsis

hozzzámlép, és tisztelettudóan megszólal:

— Tessék leülni, bácsi!

Ettől derűsebb pillanatok is akadnak. Köhögési roham fogott el a villamosban. Az egyik utas aggódva, a másik szánakozva figyelte fuldoklásom. Amikor végre magamhoz tértem egy szemben ülő, pöttömnyi leány édes mosollyal megszólított:

— Bácsi, kérem ... még egyszer!

A szenvedés, gyötrelem közepette a múlton merengve emlékeimet idézem. Mélyen nézek a borospohár fenekére, melyből aranysárga alapon régi arcok körvonalai rajzolódnak. Álomszép szempár mosolyog a kristálytiszta nedűből. Lassan, nemsokára befut értem a vonat, amelyről nincs leszállás. Az utolsó, mely könyörtelenül, megállás nélkül robog a Végállomás felé.

Az úton pohárcsengés és asztaldöngetés közepette legkedvesebb nótám dalolom:

.. .ha fent leszek az égben, a szentekkel „brúdert" iszom én; s az angyalokat megtanítja • lumpolni a vénlegény.

Kozics Ede ,

Néha a „szebb napokon“ fütyörészve ébred az ember. Egész nap bokázhatnékja van, s este kettős szaltóval ugrik ágyba. Nyaktörő mutatvány. Sajnos ez ritkán fordul elő, akárcsak a fehér holló. Miért?! Hol elől, hol hátul fáj valami.

A gondos hitves percenként zsörtölődik. Felhánytorgatja a földre potytyant minimorzsákat, a padlón éktelenkedő molekuláris hamumennyiséget, a horgolt csipketerítők törvényszerű redőinek ráncbaszedését. Paradicsoműző arkangyal ábrázatával megjövendöli a húsfogyasztás borzalmas következményeit. A dohányozás romboló, az alkohol butító hatását. Néha megríkatja az embert a megható hitvesi gondoskodás.

A házasélet gyönyörei mellett más tünetet is észlelek. Módfelett elszomorít, ha a villamosban tekintetemmel „megcélzók“ egy légies tüneményt azzal a talmi önámítással, talál még rajtam „valamit“. Az angyal testet ölt,

SZARAI) FÖLDMŰVES

1967, június 17.