Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-04-22 / 16. szám
rh szenvedélyes horgász alig várja, hogy a tél eliszkoljon. Veszi horgászbotját és megjelenik a vízparton azon a helyen, ahol előző évben ki tudja hányszor rákacsintott Fortuna, a szerencse istennője. A szárnyas levélhordó A rádió nélküli világban a tengeren működő halász-expedíciók egyezményes szín- és hangjelzésekkel tartották fenn egymás közti összeköttetéseiket. Ilyenképpen bonyolították le az otthoni üzemi központtal Is a nélkülözhetetlen hírszolgálatot, ha azt a távolsági viszonyok megengedték. Ellenkező esetben a hajók a hírszolgálat legősibb és legmegbízhatóbb formájára — a galambpóstára szorítkoztak. Nagyobbmérvű halász-manőver esetén az expedíció vezetője az erre a célra idomított galambra, a villámgyors repülőre bízta a központi üzemet érdeklő közlések kézbesítését. A galambot a természetadta csalhatatlan ösztöne vezérli otthonába, a költőhelyére. Ezen élettani tulajdonsága alapozta meg „levélhordói“ alkalmazhatóságát. A galambot évszázadokon keresztül következetesen gyakorolt, célirányos idomítással nevelte küldöncévé az ember. Semmi kétség abban, hogy a rádió nélküli múltban minden nagyobb halászhajón tartottak póstagalambot, amelyre gyakorlati feladat teljesítése várt. Ha ■ halászok bevonták kivetett 6 hálóikat, az expedíció vezetője azonnal küldött üzenetet a tengerpart menti halászközpontba a zsákmány mennyiségéről és faji mivoltáról. Az üzenetet tartalmazó írást a galamb hónalja alá kötötték. A galamb szárnyra kelt, hazafelé repült és vitte az üzenetet. Így lehetővé tette, hogy a központi üzem megfelelő intézkedést tegyen a halszállítmány átvételére és piaci elhelyezésére. Ha a halász-expedíció útrakelt, legalább négy pőstagalamb állott a vezető rendelkezésére. Ezekből két példányt azért tartott készenlétben, hogy kiengedhesse, ha netán katasztrófa érné az expedíciót. A további kettőt pedig gyakorlati szempontból tartotta kéznél. Üzemi jelentéstétel céljából. Idők múltán a rádiót a rohamos technikai fejlődés az ember szolgálatába iktatta. Manapság már rádióadók biztosítják a halászhajók és az otthoni üzemközi állandó távirati összeköttetést. E nagy horderejű vívmány ellenére is fel lehet tételezni, hogy a távoli halász-expedíciók még ma sem nélkülözhetik a „szárnyas levélhordót“, mert hiszen a rádióadó is elnémulhat, aminek lehetőségeit nem ritkán használja a kíméletlen kereskedelmi konkurrencia. A/S. VADASZ “ HALASZ A világ neves halászati kutatói, őceánográfusok: köztük a szovjet, amerikai és francia tudósok kutatásaik során felfigyeltek arra, hogy a delfinek milyen sok hangot használnak. A kérdés rendkívül érdekes, amelynek megvilágítására a kutatók több kísérletet végeztek. Ismerete az a tény, hogy a delfinek „szókincse“ gazdag, visító, fütyülő és csattogó hangokból áll. A hangok egy részével egymásnak adnak különféle jelzéseket, néhányat pedig visszhang-navigációra használnak fel. A kutatók, sőt a halászok már évszázadok óta tudnak a delfineknek a hallható hangok tartományába eső hangjairól, de a víz alatti lehallgatás technikája csak a legutóbbi időben tárta fel, hosszú és alapos kutatással, hogy milyen sokféle hangot használnak a delfinek. A legújabb kísérletek során a delfineket körülbelül 20 méter átmérőjű, a tengeri akváriumokban használatos, ún. kísérleti tartályokban helyezték el. Nagyon érdekes, hogy a medencébe Milyen hangokat hallatnak a delfinek ? tett akadályokat a delfinek még a legsötétebb éjszakán is kikerülték. Sebes úszásuk közben, halk, kattogó hangokat hallattak, a táplálék keresése közben pedig csikorgó hangokat bocsátottak ki. A kutatók szerint ezeket a csikorgó hangokat azonban csak érzékeny lehallgató készülékkel lehetett észlelni. A megfigyelések fényt derítettek arra is, hogy a csikorgó hang változó sebességgel ismételt kattanások sorozatából tevődött össze és néha olyan élénk ütemű volt, mint a reszelő csikorgása. A világhírű Woods Mole-i Oceánográfiai Intézet két tehetséges kutatója, Williams Schewill és felesége, Barbara Lawrence, a világon először gyanakodott arra, hogy a delfin visszhang távbeméréssel találja meg táplálékát. Az elmélet igazolására érdekes kísérletsorozatba kezdtek. A kutatók a kísérletet először teljes sötétben végezték, hogy ezáltal kikapcsolják a delfinek látását. A delfinek a kísérleti tó vizét a sötétség ellenére átláthatatlan iszapos lévé kavarták fel. Amikor a parthoz kötött csónakból a víz színe alá lógattak egy halat, a delfin állandóan csikorogva odaúszott és megragadta a zsákmányt. Következő kísérletükben a kutatók a csónak hosszirányára merőlegesen a csónak közepétől kiindulva halászhálót feszítettek ki a vízben. A háló 2—4 méterre nyúlt ki a csónakból, a delfinnek tehát ennél nagyobb távolságból kellett eldöntenie, hogy a háló melyik oldalán ússzék a csónakhoz, ahol várta a vízbe lógatott hal. -Rendszertelenül táplálták, hol a csónak egyik végéből, hol pedig a másik végéből, érdekes azonban, hogy a delfin sohasem tévedett. Érdekes a kutatóknak az a megállapítása, hogy amikor a delfin úszás közben nem adott csikorgó kutató hangot, még akkor sem közeledtét a csónakhoz, ha hallal kínálták. A kutatóknak ezek a kísérletei azt bizonyítják, hogy a delfinek kutató hangjuk visszhangját még egy 15 cm-es halról visszaverődve is észlelik. A delfin pedig a denevérekhez hasonlítva sokkal hátrányosabb helyzetben van. A hang ugyanis a vízben a számítások szerint kb. négy és félszer gyorsabban terjed, mint a levegőben, tehát a különböző távolságban levő tárgyakról érkező visszhangok beérkezése közti idő is ennyivel rövidebb. Éppen ezért valószínű, hogy nehezebb is megkülönböztetni őket. Ezt a nehézséget még fokozza, hogy nem is a hal egész teste, hanem csak az úszóhólyagja veri vissza a hangokat. Ez talán az egő4t kutatásban egyike a legcsodálatosabb dolgoknak, hogy ezt a kisenergiájú visszhangot a delfinek megkülönböztetik minden más visszhangtól, amely a tő aljából, a víz felszínéről, a partról, a halról, a csónak aljáról verődik vissza, nem is említve a víz alatti sziklákról és növényekről érkező visszhangokat. Felvetődik a jogos kérdés: Mivel magyarázható a delfinek rendkívül érzékeny visszhangnavigációja? A tudósok szerint szerepet játszik benne a delfinek hangjainak széles frekvenciája és hallóképességük tág határa. A kísérletek szerint a delfinek meghallják a 150 Hz-től a 150 KHz-ig terjedő hangokat. A tudósok vizsgálataik során azt állítják, hogy a delfinek fejlődésük hosszú története során olyan fülre és különleges agyvelőre tettek szert, amelyek egyelőre felderíthetetlen okokból, illetve módon alkalmasak arra, hogy a fülüket érő hangzavarból kiválasszák a számukra szükséges visszhangot. A két amerikai tudós felfedezése közelebb viszi a biológia tudományát a delfinek különleges képességeinek megfejtésében. K. L.
