Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-04-22 / 16. szám
LOVICSEK BÉLA: A fztriftíz (KARCOLAT) Margitka és Pista már hőnapok óta együtt dolgozik a szövetkezetben. Jő munkások, szép eredményeket érnek el a borjúnevelésben. A vezetőség nagyon elégedett a munkájukkal. Mindketten fiatalok, vidámak, s telve vannak életkedvvel. Jól keresnek, gondtalanok és megelégedettek. Margitka rendkívül csinos kislány. Akadna udvarlója száz is, egyelőre azonban többre értékeli és becsüli a gondtalan szabadságot. Ügy gondolja, hogy addig nem játszik és nem incselkedik senkivel, amíg nem jön el az „igazi“. Annak aztán odaajándékozza ifjúságának minden báját, kedvességét, szívének minden melegét, szerelmét. Mert hogy nagyon fog tudni szeretni, az biztos! S csak úgy potyára szétpazarolni; semmi értelme. Mint minden emberben, benne is van némi hiúság. Ogy van az, hogy a hiúság olyan emberben nő nagyra, aki tudja magáról, hogy szép, kívánatos, vonzó egyéniség. És Margitka tudja. Minden reáirányuló tekintetből kiérezheti, megállapíthatja. Pistáról viszont még jóakarattal sem lehet az állítani, hogy megnyerő külsejű fiú Lenszőke hajával, szögletes arcával, seszínű szemével a szürke, jelentéktelen emberkék kategóriájába sorolható. Mégis van benne valami érdekes, valami nem mindennapi természetesség. Minden jól áll neki: a munka, a dal, a beszéd, még a fütyülése is. Egyszerűen rá kell figyelni. Túl nagy problémát semmiből nem csinál. Nem sóhajtozik, nem epekedik, de nem is szárnyal, nem is vadul, mint sok hozzá hasonló társa. Szeret olvasni, szereti a jó filmeket, s kedveli a tánczenét is. Különösebb vágyai nincsenek, csupán egy kis, világosszínű „Trabit“ szeretne. Margitkát meg éppenséggel az bántja leginkább, hogy Pista úgy viselkedik, mintha nem is nőt látna benne. Semmi különösebb nincs a tekintetében. Mintha a villanyélre nézne, vagy a gondjaira bízott borjakra. Az utóbbi időben gyakran gondolt arra, hogy játékos íncselkedéssel megvadltja a fiút, aztán a szemébe nevet és visszatáncol. De elodázta terve végrehajtását. Akkor szombat volt. Idejében elvégeztek az istállóban. Igyekeztek, mert farsangi mulatságra készült a falu ifjúsága. Mielőtt hazafelé indultak volna, Pista így szólt Margithoz. — Margitka!... Mi a véleményed a sztriptízről? A lányt kissé meglepte a fiú kérdése. Megvonta a vállát, tétovázva bár, mégis könnyedén válaszolt. Mefiszto boszorkafőzettel megfiatalította Faustot, minekutána az meghódította Margitot. Nappjaink Don Jüanja azonban, aki immár túl van a hetvenen, nem óhajtott semmiféle csodaszerrel élni. Bízva fiatalos kondíciójában és férfias megjelenésében, n: m kívánta harminc hosszú évének törlését, mint Goethe főhőse. Mellőzve a boszorkánykonyha receptjét, a csodálatos bájitalt, egy forró nyári nap szíve igazi szerelemre lobbant. Jellemző, hogy a sors sokszor még ilyen esetekben is milyen prózai helyzeteket tud teremteni. Mert Margitkával éppen a foltozó varga műhelyében hozta össze. Egyik is, másik is félretaposott lábbelit hozott reperálni. Így kezdődött az ismeretség. A találkák egyre gyakoribbá váltak, s mire őszbe csavarodott az idő, mindketten azt tapasztalták, hogy a szobáik magánya, ridegsége és dohos lehelete mind elviselhetetlenebb. Az együttlét, az egymással folytatott terefere mindennapi szükségletükké vált. Don Juan az utolsó rohamra indult. — Miért ne próbálnánk meg mi is, mint mások? — kérdezte, majd így folytatta. — Persze, nem kell tüstént az anyakönyvvezető elé járulni. Majd csak akkor, ha már megbizonyosodtunk, hogy egymásnak valók vagyunk, hogy így kettesben is el tudjuk igazítani életünk folyását. Ezen pedig nem kell megütközni, hiszen ma már semmi sem történik próbaidő nélkül. Ha viszont nem sikerül, isten neki, fakereszt. A próbaidő után megy mindenki a dolgára, mintha mi sem történt volna. Szépen beszélt a férfi, de nem is kellett magát nagyon erőltetni. Ősz volt ugyan, a szívekben mégis kitavaszodott. ■— Ml lenne, semmi... Ami szép, az mindenben szép. — Nem tartod disznóságnak? — Miért tartanám? — Vigyázz, mert szavadon foglak! Margit felnevetett, és elindult a kijárat felé. — Ne siess olyan nagyon! — mondta Pista. — Gyere viszsza! ... Mondanék neked valamit... ? Kíváncsian várakozva állt a lány a fiú előtt.. — Hát csak mondjad, hallgatlak! — Sokszor elnézegettelek már téged, Margit... Nagyon csinos teremtés vagy, isten bizony!... Tudod mit? ... Adok háromszáz koronát, ha levetkőzöl előttem. — Megbolondultál? — mondta a lány megbotránkozva. — Miért? Hiszen te is azt mondtad, hogy az nem disznőság! Nem is az. én is azt mondom ... Nekem megérne háromszázat, isten bizony meg! Tudod, én mindenben szeretem a szépet: gyümölcsben, virágban, emberben... Gondold meg: egy-két perc alatt kereshetsz háromszáz koronát... ígérem, senki nem tudja meg, érted, senki! Tizenöt-húsz percnyi könyörgés és kötődés után végül is azzal győzte meg Pista a lányt, amikor azt mondta, hogy a strandokon senki sem kéri a nőket, mégis levetkőznek, még hozzá minden mellékgondolat és szégyenkezés nélkül. Margit szűkölő torokkal és lángoló arccal vetkőzött. Végül ott állt a fiú előtt fekete melltartóban és kis nadrágban. Pista átadta a három százast. Furcsa érzés fogta el a lányt. A pénzért nyúló mozdulatát talán jobban szégyellte abban a pillanatban, mint a meztelenségét. — Margitka... most már mindegy, igazán mindegy, vesd le azokat a... a., adok még háromszázat — dadogta a fiú csendesen. Margit ellenkezni próbált, de amikor meglátta a fiú szemében a mohóságot, valami felujjongott benne. Ogy érezte, hogy legyőzte a fiút. Felizzó hiúsága elhomályosította a szégyenérzetét. Kilépett a kis nadrágból, s lekapcsolta a melltartóját. — Szép vagy ... Olyan a tested, mint a márvány . . Tessék, itt a pénz!... Nagyon kérlek, mozdulj meg! Tegyél előttem néhány lépést! Adok még háromszázat! Adok! Csak lépegess egy kicsit! Most már mindegy: megmozdult a lány, lépett néhányat, majd szó nélkül öltözni kezdett. Hirtelen elsírta magát. A kilencszáz korona szinte égette a markát. — Ne sírj, nol... Ne félj, soha senki nem fogja megtudni!... Gyönyörű testű nő vagy, Margitka, isten bizony gyönyörűi Szótlanul lépkedtek egymás mellett hazafelé. Aztán elköszöntek. Kis ideig még hallotta a távolodó fiú vidám fütyörészését. Éppen a házuk előtt találkozott a szövetkezet elnökével. Már el is haladt mellette az elnök, de visszaszólt. — Az ám, Margit! Pista átadta a kilencszáz koronát, a prémiumodat? ... A barátok, régi jó ismerősök hírt szereztek a készülő nagy eseményről. A látogatókat már mint fér] és feleség fogadták, s boldogan nyugtázták a vendégsereg jókívánságait. A formaságok elintézése már csak napok kérdése — mondogatták. Végül úgy döntöttek, hogy előbb körutat tesznek az országban. Hetekig időztek Margit tengerparti üdülőjében. Don Jüant elbűvölte a tajtékzó, haragvó tenger. Naphosszat sétált a vízmosta sziklákon, vagy tengerészkocsmák füstös zugában edzett tengeri farkasok hajmeresztő igaz történetein álmélkodott. Kitűnően szórakozott, étvágya megnőtt és érthető, hogy egészen lehangolódott, amikor egy nap mégis össze kellett csomagolni. Az utazás, a visszatérés kimerítette. Fáradtnak érezte magát, jókedve sem volt már oly felhőtlen, s a kérdésre, ugyan mi nyomja a lelkét, csak gondterhelten hümmögött. Mire kibújt a hóvirág, az ablakon bekandikáló első tavaszi napsugár már nem találta Don Jüanunkat a közös lakásban. Elment. Búcsú nélkül. S csak azt az üzenetet hagyta hátra, hogy nem egymásnak valók. Többé nem jelentkezett. Még cipészt is másikat keresett, s most ahhoz viszi javíttatni csosza cipóit. Margit szívét mérhetetlen fájdalom gyötörte. Egy nap mégis erőt véve gyötrelmein, papírt, ceruzát ragadott, s számolni kezdett. Mosás, vasalás, főzés, takarítás, útiköltség, élelem, írta egymás alá s mellé a tételeket. Nagy összeg kerekedett belőle. Ezután elment a bíróságra, s Don Jüanunk most azon elmélkedik, milyen prózaiak is tudnak lenni a nők. ERDÉLYI KÁROLY Faragó /. Miklós: NÖ1 FE] GÁL SÁNDOR: Felékesitett szomorúság Felákesített szomorúság! Milyen mélyről fakadó ez a forrás, milyen mélyről lobbant az égre ez a sötétség, ez a neve nincs bánat, bolyongó, hontalan kétségbeesés, amely lerakodott bennem, mint évezredek oldhatatlan kövülete?!! Szólj hozzám néma föld, szóljatok szikár testű fák, eleven példái az ittmaradás erejének! Szólj hozzám havas domboldal, mikor fájdalmad taposom ebben a kietlen télben! Mert nekem már a menekülés se megváltást, se feloldást nem adhat. És itt maradnom se lehet. A kék ég közömbös tükre alatt életem, mini a tüzek füstje, eloszlik jeltelenül. Elengedtek maguk közül könnyű szóval a csendes partok, a szülői ház, a kert, az udvar. Üzenet nem száll felém, se bíztató szó, csak napok váltják egymást tompa közönnyel éretlen vetésem szomjúsága felett. És a félelem írásai egyre mélyebb gyökerekkel kapaszkodnak testem titkos mélyeiben, erőim bontva vak rontással, hogy már védekezni se tudok Mert kenyerem megkeseredett, italom panasszal elegyített, és a szavaim elgurulnak, mint az éjszakába dobott kövek. BARANYI FERENC: A szél befordul A szél befordul most az ismerős út kanyarodóján s kézenfog anyásán, léptem nyomán — mint végtelen szökőkút — a rét szöcskéket spriccel szét, sugárban. A szöcskék hátán hullik el a gőgöm. A millió bogárnyi-nagyravágyás rovarkeményen pattog a cipőmön, s a billenő fű bűnönként lemázsáz. Így méricskél a rét zöld serpenyőjén, fekete terhem szétugrál a fűben, fellibbenek a folttalan verőfény lebegésébe könnyfi-keserűen. Rég jártam itt, gyerek már egy sem ismer, létüket akkor nyárszelek üzenték, s most árokparton játszik gőgjeimmel a négy öt évnyi szőke idegenség. Már egyre hűvösebb a hazatérés, mind kevesebb, ki elvár még e földre, egy fruska épp kilép az útra, szétnéz, s jól végigmér, mielőtt rámköszönne. Anyám, igen, csak ő lép úgy elém, mint megannyiszor s már faggat is, törődve, mosolya, mint a fény, mint nyári ég hint a jégveréstől ájult búzaföldre. S köröskörűl a sok-sok gyermekarcon kitisztul kedves szomszédok vonása, annak az anyja szent, hogy Márta asszony, amaz meg ott csakis Csuhai-Iányk-... Eressz, te szél, eressz, minek vezetsz már? Itthon vagyok, már ismerem a járást, itthon vagyok, még akkor is, ha nem vár köszönés itt, csak néma szemrehányás, eredj, te szél, itt kaptam én a dalt rég, gőgjét levetve büszkébb lesz az ember, mert tisztességem annyi megmaradt még, hogy hazatérjek tiszta szégyenemmel. í~Téza agronómus. Fiatalember, tele lelkesedéssel, tervekkel. Szereti hivatását, s szereit Violát, a tanítókisasszonyt. Viola magas, szóke, pirosarcú. Az Iskolában a gyerekek Viola néninek híviák, pedig csak húszéves. Lánya az Özvegynek, akinek három fiát vitte el a háború. A nagyobbik lánya a fővárosban él — sokszor küld neki csomagot, kopasztott libát, kövér tyúkot, kts zsák diót. Az agronómusnak még egy mondatot kellett megfogalmaznia férfiason, mégis kedvesen: Viola néni legyen a feleségem. Kerülgette a szavakat, kicsit hümmögött is, míg azok helyükre álltak. Hiába: a fogalmazás soha nem volt a mestersége, és leánykérésben sem volt gyakorlata. Violának sokkal könnyebben ment, mivel csak annyit kellett felelnie: igen. A fiatalok egymás mellett ültek abban a sugárzásban, amelyet az ilyen kérdés-felelet teremt meg. Géza beszélt. Milyen rendes dolog a mi életünkben, hogy nincs hozomány. Ogy érti: a letűnt világban hány lelket, hány szívet ugrasztott szét. A hozománytól, ettől a sokszor előre kialkudott anyagitól is függött, házasság lesz-e a szerelemből. Családban hallott históriákat sorolt fel, olvasmányaiból idézett, szidta egy kicsit a régi hozományvadászokat — mintha csak a maga tiszta szivét akarná mutogatni. Azt mondta ezzel: én téged úgy szeretlek, ahogy vagy, mégha egy párnád sincs, mert nékem aztán igazán nem kell hozományul Hát úgy fognak élni — így beszélt, s a füle piros volt, cseresznyepiros —, úgy élnek majd, mint két gerle, ö, a Géza gerle, reggel munkába indul, ki a földekre. Viola gerle pedig az iskolába. Este tanul, Viola a konyhában sürög-forog, aztán tálal — 6, ezek a vacsorák kettesben. Akkor 6 rágyújt, Vtola gerle szépen elmosogat, maid odaül melléle, egészen közel hozza a BODŰ BÉLA: A hozomány széket és talán stoppol vagy varr. „Az agronómusnak kiutalt új lakásban is lehetnek tdlllek ...“ fa igaz. ö, Géza gerle kicsit korábban kel, mert reggel is belekukkant a tervekbe, persze Viola gerle is felkelhet vele korán, legalább takarít. — Vannak asszonyok, akik estére hagyják a takarítást, de ez nem helyes. És ugye nem baj, hogy ő, Géza gerle, néha vasárnap délután kimegy az itteni meccsre, tulajdonképpen ez az egyetlen szenvedélye. Viola bizonyosan talál magának munkát arra az Időre is, a ház körül mindig akad valami, nem unatkozik majd. Aztán itt van a bevásárlás. Géza úgy vélt, leghelyesebb, ha a pénz, mindkettőjük fizetése az asszonynál van, hiszen úgyis Vtola fog majd vásárolni. Van a faluban bolt és hetipiac, esetleg házaknál is lehet venni friss tojást, rántani való baromfit. A mosogatást meg legjobb közvetlenül ebéd után... és így tovább — Géza pontos volt, még a különböző időket ts felmérte, mintha csak egy csatornázást vagy egy öntözési tervet készítene. — Meglátod drágám, az egész világ irigyelni fog minket, olyan boldogan élünk majd. Viola gerle eltűnődött ezen. Hát iskola, főzés, takarítás, bevásárlás, mosás, varrás — nem sok ez egy gerlének? Amikor Géza elhallgatott, a maga szelíd szavával mondta: úgy véli, hogy majd Géza vásárol be, szívesen segít a mosogatásnál, esténként megágyaz, néha fölvikszelt a padlót, kezelt a mosógépet, általában megosztják a házi munkát — kettesben könnyebb is, vidámabb is. — Nem kell félned, itt nem nevetnek ki, reggelenként kirázhatod a porrongyot — mondta Viola — a szomszédban D r ub a bácsi, a felsősök tanítója, még a szőnyegeket ts kiporolja az udvaron, arról nem beszélve, hogy néha ő dagasztja a kenyeret, mert nagyon szeretik a ház' sütésűt. Így beszélt Viola, Géza pedig nyom ban felelt rá — így meg úgy — a közös nevező nem akart kialakulni, sőt már-már élesedtek a szavak. Géza if rlének éppen a legnehezebb pillanatban jutott az eszébe: — Tudod mit? Miért kell anyácskádnak egyedül laknia a falu másik végén. Költözzék hozzánk, ö takarít majd, bevásárol, meg főz ts, — milyen remekül főz — mos, vasal, foltoz, igazá negyszerü. Viola csodálkozva fölemelte a szavát: — Ügy hiszem az előbb még azt mondta, nem kell hozomány. Hát mégis kell? ... Ekkor lépett be a mama, az özvegy. Kicsi öregasszony. Három fiát elvitte a háború. Próbaidős szerelem
