Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1967-03-04 / 9. szám

* Major Ágoston: A múlt )­\ kUértete [, A7yúlánk, magas fiatalember. Kézé* ’ ben cigarettát szorongat, erő­sen fúfja a füstöt, miközben tipeg­­topog, mintha valami baja lenne. Ezt ’ is korán elfogta korunk betegsége — veszem öt jobban szemügyre. Kettes­ben várakozunk az autóbuszmegálló­­t nál. Belenézek az újságba, hogy át­fussam a napi híreket s közbe-közbe találkozik tekintetünk, mint afféle ismeretlen embereké. — Bocsánat, — szólít meg tlledel­­mesen — mennyi a pontos idő? — Fél tizenegy. t — Köszönöm, úgylátszik már me­­. gint késik. — Szokott késnt? — Inkább azt kérdezze, hogy mikor ; megy pontos időben — jegyzi meg . kissé durcásan. —Siet az elvtárs valahová, hogy t olyan türelmetlen? Bocsánat, hogy . így fejezem ki magamat, fontos ügy­­\ ben utazik, vagy talán ... valami... — Nem kérem, — vág szavamba — . csak úgy, munkát megyek keresni. , — Munkát keresni, manapság, ilyen derék fiatalember? [ — Igen, munkát. Otthagytam a sző­■ vetkezetet. [ — Az más, szóval rosszul fizettek? i — Dehogyis, a keresettel nem lenne ■ baj, csak az emberekkel. Egyszerűen~ elűztek. Nem bírtam ki a megjegyzé­: seiket, otthagytam őket. — Ne beszéljen már, mt bajuk le­het magával, ilyen derék fiatalember­rel. — Látja, én is erre várok feleletet. Vagy még fiatal vagyok ahhoz, hogy mindent megértsek, vagy az emberek anyira rosszmájúak, hogy irigylik tő­lem a keresetet. Alig múltam húszéves. A falusi bá­­csikák azt mondják, tejfeles szájú siheder. De már nem is lehetek annyi­ra tejfeles szájú, hiszen a katonasá­gon is átestem. Sőt olyan gépet ve­zettem, hogy idehaza megbámulnák az emberek. Az iskolát, kilencéves alapfokú és gépészeti technikumot is sikerrel elvégeztem. Aztán idehaza maradtam. Nem saját akaratomból, anyám-rendelte így el. Apám életét vesztette egy autóbalesetnél, van két kis leánytestvérem, azokra kell ke­resnem. Ismerem a gépeket, beálltam traktorosnak a szövetkezetbe. Kezdet­ben, mint új madár, simogattak, vál­lon veregettek, mondván, ez aztán a legény-e! Dolgozom reggeltől késő estig, kell a pénz házépítéshez. Keres­tem ts szépen, kétezer koronát ha­vonta. De amint múltak a hónapok, úgy akadt meg rajtam egyeseknek a sze­me, mások meg kikerültek. Nem tud­tam megérteni, miért van ez. Ismer­nek jól a falubeliek. Itt születtem, itt nevelkedtem fel. De lehet, hogy én nem ismerem őket, már mint Hogy mi van a múltból a hátuk mögött. Annyit tudok, hogy módos gazda volt a fél falu népe, s most mind szövetkezeti tag. A minap az egyik megjegyzi, hogy ni a taknyos, leszedi a tejfelt a te­jünkről. Söprűvel állt be a szövetke­zetbe, a mt földjeinkről észt a kenye­ret, s még a pénz nagyobbik részét is ő veszi el. Istenem, hát tehetek én arról, hogy én nem születtem húsz hold földdel? S tavaly, mikor beléptem a szövetke­zetbe, saját erőmön kívül egyebet nem vihettem, mert már rég a közös­ben volt az egész falu népe. Irigylik ölem, hogy keresek. Miért nem fogják idehaza a saját gyereküket? Azokat városokba küldték, menj fiam, úr le­gyen belőled, fin meg műveljem ide­haza az „ő" földjeiket, s nem hogy megbecsülnének, szapulnak érte. Ha kukoricát vagy szenet kell házhoz vinni, akkor csalogatnak, mint a gye­reket mézes kenyérrel. — Gyere, Pis­tikém, csak egy térés az egész, nem bánod meg, jól megfizetünk érte! — Ez jól esik nekik, hogy munka után őnáluk dolgozom „cselédkedem". Máskor meg fanyarul néznek rám, mert nem vagyok gazdaivadék. Miért van mindez, irigylik, hogy többet keresek. Vagy ez a származási különbség múltbeli kísérlete? De hi­szen én nem vétettem egyik ellen sem. Talán rám neheztelnek, hogy ■ együtt kell dolgoznunk a közösben, va9y így akarják gyöngíteni a szövet­kezetei, hogy kipellengérezik azt, aki jól dolgozik? A politikához nem sokat értek, de higgye el, hogy már erre is gondoltam. Ez az, amiért most én is nyakamba veszem a várost. Ha jó az ő gyere­keiknek, jó lesz a városban nekem is. Remélem, én sem halok éhen, s mun­kám után másutt talán jobban meg­becsülnek. De már itt is a busz, lépjünk fel ügyesen, nehogy lemaradjunk. Kikérem magamnak! — Neve? — Ostraván is meg- ismerték egymást? — Kelemen Tibor. nősült. Egy hétig. — Foglalkozása? — Két felesége van? — És a másik fele­— Bányász. — Annyi... — nyö- ségét? — Kora? gi ki a fiú. — Három napig — Huszonegy éves — De hát hol va- jártunk együtt, vagyok. gyünk? Törökország­­— Hogy lehet ilyen — Miért akar válni? han vagy Szaud-Ará- könnyelmű? — kiált — Mert nős vagyok, biában? » rá a bíró. — Azért?... — Engem nem ira- — Kikérem a han­— Igen... — néz- tott be a személyazo- got. Mindig azt pa­­degél zavartan a tá- nosságiba — magya- polják, hogy mi, mai voiabh állá feleségére, rázza a fiatalasszony, fiatalok könnyelműek — Nős, de másod- — Soká éltek vagyunk. Én mindkét szór — szól közbe az együtt? — kérdi to- esetben azért háza­­asszonyka. vább a „Maharad- sodtam össze, hogy — Hogyhogy? — zsát“. közelebbről megis­tolja fel szemüvegét — Két hónapig. merjük egymást... a bíró. — S azelőtt régen TÖTH DEZSŐ kalapról senki sem akart tudni. Hiáb, keresték és hiába mozdítottak el en gem is a kényelmes helyemről, a ka lap csak nem került elő. Bár ti is tanúi lehetettek volna a eseménynek, főleg annak, ami a hiá bavaló kalapkeresés után történi Vaki barátunk könnyezett, majd zo kogva esdekelt, hogy térjünk visszi a kalapot keresni, mert mit szól a: asszony, ha kalap nélkül megy haza Még azt is mondta, hogy ő azt nen éli túl, inkább öngyilkos lesz. Meg esett még az én verébszívem is rajta s amikor végre kiröppenhettem rej fekhelyemről nem tértem nyugovóra hanem visszarepültem Vígfalvára ka lapot keresni. A szénakazalhoz érve látom ám hogy eltávozásunk óta valami rend­ellenesség történt. Eltűnt az a ki­sebb rakás széna, amelyen a temető­őrünk az éjszaka hánykolódott. Két ember állt a helyén és csodák-csodá­­jára ők is az elveszett kalapról be­szélgettek. Sikerült közelükbe férkőz­nöm és kihallgatni beszélgetésüket. — Hallottad-e, hogy telefonon egy elveszett kalapot köröztetnek? — Ve­zetőink már tűvé tették érte a falut és a kazlak környékét is átkutatták — mondja az egyik. — Kalapot? — csodálkozik a má­sik — nem keveredett a széna közé s nem dobtuk véletlenül a tehenek elé? Megnézték a jászolt, de bizony a kalapnak nyoma sem volt. Egyikük a tehenek faránál is körülnézett és meglepetést színlelve így szólt: — Te komái én a Riska faránál lá­tok valamit, aminek szokatlan színe van. Ogy néz ki, mint egy kalapl No, ugorj csak el a postára és adj fel egy táviratot, de rövid legyen a szö­veg, mert sokba kerül. Egy szóval se legyen több, csak ennyi: A kalap megvan, ha legközelebb erre jár, át­veheti. A hírhordó veréb elbeszélését itt egetrengető csiripelés szakította meg. A verebeknek olyan kedvük támadt, hogy verebet lehetett volna fogatni velük. Azzal hencegett, hogy egyszer egy ki­adós muriból egy szál ingben és ga­tyában vánszorgott haza, mert útköz­ben álmában levetkőzött, mintha ágy­ba készülődött volna., — Azt gondoljátok, hogy az asszony mert szólni valamit?! — kérdezte ki­hívóan. Nem mert az, úgy viselkedett, mint a kezesbárány, hallgathattam tovább — folytatta el­beszélést a fővárosi verebek híradója. — Elröppentem az ablaktól és punk­tum. A vidéki verebek gyávábbak, mint mi vagyunk. Ezt itt is tapasztaltam, ’ mert mig én az ablakon hallgatóz­­® tam és nézelődtem, addig helybeli K verébtársaim a szénakazal tövében g kuporogtak és még akkor is reme- 3' gett a tollúk, amikor visszatértem. }~ De azért kíváncsiak voltak, hogy mi ir történik odabenn. Én pedig, mint tudjátok, nem vagyok szófukar és y mesélni kezdtem. y, A mesém csattanójánál tartottam, amikor látom ám, hogy egy jól meg­­termett alak támolyog rejtekhelyünk l" felé. S amikor közelünkbe ért úgy elterült, mint a kecskebéka. ■r Még fel sem ócsúdhattunk meg­f lepetésünkből, amikor újabb megráz­kódtatás ért bennünket. Annyi ember jött a kazalhoz, mint lábamon a kö­röm és mindannyian Vaki barátunk­­® kai voltak elfoglalva. Cibálták jobb­ra, rángatták balra, addig-addig, hogy í‘ nagynehezen betuszkolták a guruló 1 fekete alkalmatosságba. Én kihasz­­náltam a zűrzavart és mint hűséges K utitárs ismét meghúzódtam a sarokba , ’ gyömöszölt ruhák mögött. Hazafelé jövet az őszhajú az utat ' figyelte. Biztosan délelőtt elvesztett valamit — gondoltam — és most azt z keresi. Vaki pedig a közelemben hor­­a tyogott mindaddig, míg városunk éj- , szakai világítása fel nem ébresztette. ' Amikor a nagy házak közé értünk, . ideges kapkodásra, mozgolódásra let- ] { tem figyelmes. Már azt gondoltam, hogy észrevették és nyakon akarnak csípni. De ismét tévedtem. i — Hol van a kalapom?!... Ellop- , ták, elrejtették a kalapom! — har- 1 sogta vésztjóslóan Vaki Jónás. De a Mit gondoltok, kikkel utaztam? Az egyik az a dereshajú bácsi volt, akit elég gyakran látunk, s akit a vele dolgozó emberek egyszerűen csak vezetőnek szólítanak. A másik pedig — jól fogódzkodjatok meg — veréb­társadalmunk egyik legnagyobb ellen­sége, Vaki Jónás, a fővárosi temetőőr volt. Biztosan befellegzett valahol egy híres verébpusztítónak — gondoltam. De tévedni veréb dolog. Nem hulláért mentek, hanem mint azt beszédjükből megtudtam, eszem-iszomra, Vígfalvá­ra. Szerencsére én is oda igyekeztem, ' határszemlét tartani. Mert ugyebár már unjátok ezt a füstös városi leve­gőt? Meg a koplalásból is elegünk j van?! Vígfalván egy nagy udvarban áll- j tunk meg. Van ott minden: kisebb és j nagyobb ház s még széna és szalma- ] kazal is. Meglepetésemre verébrokon- Ságunk apraja-nagyja ott sütkérezett i a kazlak tövében. Amikor utitársaim bementek az egyik , nagyházba, én is előbújtam rejtek­helyemről és elvegyültem verébtár­saim között. Csiripeltünk erről, csiri- j peltünk arról, majd keresztül-kasul , repdestük a vígfalvi határt. Csak az } este vetett haza bennünket. , Tudjátok ugye, hogy sötétben nem szívesen repülök, mert olyankor gyak- ‘ ran eltéved még a magamfajta veréb . is. Ezért úgy döntöttem, hogy a gu- t ruló valamivel, mint potyautas térek . haza. Várakoztam hát türelmesen. De mi­vel a veréb türelmének is van hatá- . ra, mindjobban elfogott a nyugtalan­ság. Gondoltam, bekukkantok a nagy s ház ablakán, hogy lássam nem készü­lődnek-e hazafelé utitársaim. A hírhordó veréb itt halkabbra fog­ta csiripelését és így folytatta: — Képzeljétek, mit láttak szemeim? Vaki Jónás, a fővárosi temetőőr úgy sürgött-forgott a fiatal menyecskék és lányok között, mintha húsz évet fiatalodott volna. Még táncolt is. Nem is akárhogyan. Ügy magához szorí­totta az egyik leányzót, akinek fényes karika volt az ujján, hogy csontjainak ropogását én is meghallottam. Már attól tartottam, hogy botrány lesz, de szerencsére a barnaképű emberek megunták a játékot s így az ölelkezés is abbamaradt. Amint azonban később kiderült, te­metőőrünket nem lehet a falhoz állí­tani. Feltalálta magát az asztalok mel­lett is. Ö volt az est fénypontja. Az asszonyokról és valami viszonyról be­szélt. Folyton azt hajtogatta: nem kell begyulladni! Ha nekem szólni mer az asszony, én csak azt mondom, hogy fel is út, meg le is út! Váljunk el és punktum! Ez csak hagyján, de amit későbben mondott, annak halla­tára nemcsak az emberek szája, ha­nem az én csőröm is tátva maradt. tyák, kétség támadhatott a méreg gyors hatását illetően. „Linge belelőtt Hitlerbe“ — jelen­tette ki Rattenhuber, mert nem tudta, hogy a golyóra Éva Braunnak volt szüksége. DÖNTŰ ÉRV Május 8-án, ugyanazon a napon, amelyen Karlhorstban aláírták a Né­metország kapitulációjáról szóló jegy­zőkönyvet — én akkor még nem tud­tam erről —, Gorbusin ezredes hiva­tott és átnyújtott nekem egy dobozt azzal, hogy Hitler fogait tartalmazza és megőrzéséért a fejemmel felelek. Kopott, sötétbarna színű doboz volt, belül atlasszal levarrt puha béléssel — ilyen dobozokat készítenek az illat­szeres üvegek, vagy az olcsóbb ék­szerfélék számára. Most ebben rejtőzik a döntő érv, Hitler halálának megcáfolhatatlan bizonyítéka, amelyet ezenfelül hosszú évekre meg lehet őrizni — nincs az egész világon két ember, akinek a fogai teljesen egyformák lennének. Ezen a napon éjféltájban lefekvés­hez készülődtem és az ajtót kulcsra zárva azon gondolkoztam, hogy mi lesz a dobozzal? Viszolyogtam attól, hogy a közelemben maradjon. A ren­delkezésemre bocsátott szoba, az eme­letes nyaraló földszintjén, meglehető­sen kicsi volt. Az ágyon és a mel­lette levő éjjeliszekrényen kívül csak egy alacsony ruhásszekrény volt ben­ne. Erre tettem a dobozt, hogy vala­hányszor felébredek, meggyőződhes­sem épségéről. De egyszerre meghal­lom, hogy a nevemet szólítják és a dobozt magamhoz véve az igen mere­dek lépcsőn felmegyek az emeletre, ahonnan az engem szólító hang hal­latszott. A szoba ajtaja nyitva. Bisztrov és Picsko őrnagyok a rádiókészüléknél állnak és meredten figyelnek rá. (Folytatjuk.) a lövés megtörtént. De vajon ki lőttí A lövési dolgot most tisztázzuk elő szőr. Éva Braun tetemének orvosi vizs gálatánál, amelyet a bizottság ugyan ebben az összetételben szintén május 8-án végzett el, megállapították, hog) az ő halálát Is mérgezés okozta, de felfedezték a következőket: — A mell­kason szakított seb nyomai, amely haematorrchist idézett elő és a szív­burkon is könnyű sérülést okozott valamint hat kis fémszilánk.“ Mit jelentsen ez? Rattenhubernek, Hitler testőrsége főnökének vallomásai derítettek fényi rá. „Körülbelül délután 3—4 óra feli bementem a szalonba — írja — és erősen keserű mandulaszagot érez­tem. A helyettesem, Hagel izgatottan mondta, hogy a Führer az imént vég­zett magával... Ebben a pillanatban odajött hoz­zám Linge, megerősítette Hitler halál­hírét, és eközben kijelentette, hogy teljesítenie kellett a Führer paran­csát, amely a legsúlyosabb volt egész életében. Meglepetten néztem Lingerre. Ő el­magyarázta nekem, hogy Hitler a ha­lála előtt megparancsolta, hogy tíz percre menjen ki a szobából, azután újra jöjjön be és várjon ott még tíz percig és teljesítse a parancsot. Linge ezekkel a szavakkal gyorsan átment Hitler szobájába és egy Walter pisz­tollyal tért vissza, amelyet letett elém az asztalra. Különleges külső meg­munkálásáról felismertem, hogy ez a Führer pisztolya. Most kezdtem meg­érteni, hogy mi volt a Führer paran­csa. Hitler úgy látszik kételkedett a méreg hatásosságában a sok injekció miatt, amelyet hosszú időn át min­dennap beadtak neki és ezért meg­parancsolta Lingének, hogy a méreg bevétele után lője őt le. Beszélgeté­süknél jelen volt Axman, a Hitler­jugend birodalmi vezetője, magához vette Hitler pisztolyát és azt mondta, hogy elteszi jobb időkre. Rattenhuber -előtt láthatóan isme­retlen volt még egy körülmény, ami arra késztette Hitlert, hogy ilyen pa­rancsot adjon Lingének. Azt történt, hogy amikor a mérget a két kutyán — a nőstényen és a kölyökkutyán kipróbálták, a mérgezett kölyökkutya sokáig viaskodott a halállal és golyót eresztettek bele. Ezt először nem vették észre, csak a gödörben megtalált döglött kutyák boncolásakor fedezték fel. Az orvosok az alábbi következte­tésre jutottak: „A kutyák elpusztulása feltehetően így történt: először megmérgezték, lehetséges, hogy egy kisebb adag ciánvegyülettel és a megmérgezett, agonizáló állatot lelőtték.“ Hitlerben, miután megfigyelte, ho­gyan múlnak ki a megmérgezett ku­(X. FOLYTATÁS) AZ UTOLSÖ PARANCS Május 8-án, a katonaorvosokból álló bizottság Skaravszkij orvos-al­ezredes elnökletével megvizsgálta a holttesteket. „A tűz által erősen el­változtatott testeken súlyos, halált okozó sérülés vagy betegség nyomai nem voltak fellelhetők.“ „A szájban üvegtörmelékeket találtunk, amely egy vékonyfalú ampulla falából és fenekéből származott." A bizottság alapos vizsgálatok után erre a végkövetkeztetésre jutott: „A halál ciánvegyületek által okozott mérgezés eredményeként következett be.“ Semmiféle más olyan jelet nem ál­lapítottak meg, amely halált okozha­tott volna. Nyugati kutatók, újságírók és me­moárok szerzői manapság makacsul erősítgetik, hogy Hitler agyonlőtte magát. Egyesek tájékozatlanságból, mások pedig attól a kívánságtól ve­zettetve, hogy valahogyan megszépít­sék Hitler halálának körülményeit. Mégis: így történt. Hitler megmér­gezte magát. Mivel azonban az emberek lövést hallottak és azt gondolták, hogy Hit­ler lőtt, ez a változat gyorsan elter­jedt a birodalmi kancellárián. Ezzel magyarázható, hogy Bauer, Hitler kül­dönce is, aki röviddel ezután találko­zott az őrködő Mengeshausennel, erről számolt be neki. Ezt mondták a Füh­rer más, közeli emberei is. Valóban leadtak-e lövést Hitler szobájában vagy ez csak azok képze­lődése volt, akik az ajtók mögött a vég bekövetkezését várták? Igen, ez A SZABAD FÖLDMŰVES w_____________________________ 1967. március 4. AZ IRODAHÁZUNKAT ÖVEZÖ FÁK hegyén a minap gyülekezőt tartott egy népes verébsereg. A legmagasabb ágra egy fiatal hímveréb telepedett, a fővárosi verebek egyik legügyesebb hírhordója. Sokatmondóan pislogott Jobbra-balra, és vidám csiripeléssel üdvözölte az érkezőket. Kíváncsi voltam, vajon mit akarnak ezek a madarak. Ezért óvatosan ki­nyitottam az ablakot, szorosan a fal­hoz lapultam és lélegzetvisszafojtva hallgattam, miről csiripelnek a vere­bek. — Észrevettétek-e verébtársak, hogy az utóbbi időben a csalánközi úton mennyire megnövekedett a for­galom? — kezdte csiripelését a hír­hordó veréb. — De azt már nem tud­játok ugye, hogy az a sok guruló valami, amely a délelőtti órákban el­hagyja a várost, csak az éjszakai vagy a hajnali órákban tér vissza? Hogyan is tudnátok! Hiszen ti akkor javában álmodoztok. Ezt közületek csak én tudom, mert én éjjel-nappal talpon vagyok. A múltkori gyülekezetünkön meg­dicsértetek. Azt mondtátok, hogy szemfüles, ügyes veréb vagyok. Pe­dig akkor még sok kérdésre nem tudtam volna válaszolni. Féltem is, hogy a rosszulalvó öregek valamelyi­ke megkérdezi tőlem, hogy miért van éjszaka az a nagy búg$s és hol ma­radnak olyan későig a szolgálati úton járó emberek. Bizony akkor erre a kérdésre még nem tudtam volna vá­laszolni. De most már tudok. Tudjátok meg verébtársaim, hogy faluhelyen most van az eszem-iszom időszaka. Az emberek szövetkezeti zárszámadásnak nevezik azt a gyüle­kezetei, mikor mindenki nyakig eheti és ihatja magát. Idejár az a sok gu­ruló alkalmatosság és a roskadozó asztaloktól nehezen, válnak meg a vá­rosi emberek is. Ezt állapítottam meg szombaton, az utolsó csalánközi ki­ruccanásom alkalmából. Ügy történt — magyarázta a hír­­hordó —, hogy amikor a csalánközi út fölé értem és széjjelnéztem az is­merős tájon, egy nehézkesen mozgó, guruló alkalmatosságra lettem figyel­mes. Jobban szemügyre vettem, hát látom ám, hogy a fővárosi szentmi­­hálylova, a koromfeketére mázolt hul­laszállító igyekszik Csalánköz felé. Mivel a megboldogult apámtól, az egykori hírhordótól kíváncsi termé­szetet örököltem, olyan eszeveszetten kezdte furdalni oldalamat a kíváncsi­ság, hogy pillanatok alatt határoz­nom kellett. Bukőrepüléssel célbavettem a gu­ruló feketeség nyitvatartott hátsó ablakát és hipp-hopp — halljatok csodát — ott termettem a sarokba gyömöszölt ruhák mögött. Nuygalmat erőszakoltam magamra és szemlét tar­tottam rejtekhelyemről.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom