Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-02-25 / 8. szám
VÉGIG AZ EGÉSZ JÁRÁSBAN marcangoló nyugtalanságban éltek erdészek, vadászok: erdeikben idegen szarvasbika garázdálkodik. Háromszáz puska lesett rá mindennap erdei tisztásokon, irtásokban és ösvényeken. Mindhiába! Három napig az egyik körzetben húzódott meg, aztán eltűnt, majd ötöd napra tizenöt mérfölddel távolabb bukkantak a nyomára. Egymást kővető három éjszakán át lesett rá egy vadász. Amikor hajnal felé már éppen indulóban volt haza, hirtelen az az érzése támadt, valami rossz leskelődik rá hátulról. Ijedten kapta hátra a fejét, és két lépésnyire mögötte borzalmas pofát pillantott meg. Sápadtan nyúlt fegyvere után, de akkor már nagy horkanások, ágak és száraz gallyak ropogása közt tűnt el a hatalmas szaravsbika az irtás sűrűjében. Dermedten meredt a vadász a látomás után. Szarvas volt ez vagy valami rém? Hatalmas, ívelt fekete nyaka fölött irtózatos pofát látott, rosszat és ijesztőt. A szeme körül széles fehér csík húzódott, amely fölött — a felkelő nap még halvány sugaraiban — hosszú vérvörös nyársak villogtak. A dög itt rejtőzik valahol az irtásban! A vadász óvatosan nekivágott egy begyepesedett ösvényen a vad sűrűségbe, verejtékben fürdő homlokkal, torkában vére lüktetésével. Nyelve a szájpadlására tapadt, amikor egy órás lopakodás után kijutott az erdőszéli szakadék peremére. Gál Sándor Tartozik, követel Minden napom kettéhasad, az egyik tartozik, a másik követel. Nem kapok soha eleget, s eleget soha nem tudok adni. S így nő a nyitott tétel: az elet. Téli hajnal A ködben megőszültek a fák, a dombok ezüst könnycseppek, s a házak bezárt csodák Vacog az ég. £ SZABAD FÖLDMŰVES 1967. február 25. A főerdész ugyanaznap este száraz, vészesen hangzó, csúnya bőgést hallott, utána nyerítésszerű aljas, ronda röhögést, majd megint a csúnya bőgést. Errefelé így még szarvasbika nem bőgött! Ott fönt a zsombékosban, a közeit erdő vezérbtkája mint egy szobor áll egy ideig, majd felkapja szép fejét, lassan a csorda elé lépdel és a bozótos felé indul. A főerdész látcsövei figyel az ezüstös határvonal felé, ahol a bozótot nyírfák választják el körzetétől. A vezérbika dühös hangon ordít az erdő felé, lehelete fehéren táncol előtte. Az erdőből csikorgó, ronda nyerítés, majd hörgő, rekedt, szinte gúnyos pokoli bögés visszhangzik. A bika közelebb húzódik az erdő széléhez. Ott bent az erdőben most csend uralkodik és a tizenkettes többször hív szemben a sűrűvel. Most már azonban nincs válasz. Ekkor hirtelen fekete rém csap ki az erdőből, s még mielőtt a tizenkettes fordulni tudott volna, hogy harcos agancsát ellenfelének szögezze, hátulról máris letarolta, legázolta az. A fekete gyilkos ott áll már fölötte és újra meg újra belé döf. Tompán puffannak a döfések, mint botütések a liszteszsákon. A csorda dermedten áll, megnyúltak a nyakak, tágranyíltak a szemek. Az élen álló tehénnek véres cafat repül a nyakára, egy másik a szügyén csapódik. Az állat felriad és fordul. De máris a csorda előtt táncol a fehér szemöldökű fekete bika vörös nyársaival, és egyrakásra tereli a megriadt állatokat. Aztán belebőg a vöröslő naplementébe, aljasan, szárazon és színtelenül, ahogy erre szarvas még sohasem bőgött, és kergeti maga előtt a csordát a ködös sűrűségbe. A főerdész megdöbbent'en néz utána, aztán leereszkedik a magasállásból. Odamegy a legázolt tizenketteshez. Az állat utolsó perceit éli, kidülledő szeme halálfélelmet árul el. Szétmarcangolt belet karhosszúságban lógnak ki felhasított hasüregéből. A főerdész megadja neki a kegyelemdöfést és lehorgaszt ott fővel indul hazafelé. * Elmúlt nyolc nap. Tíz mérföldes körzetben főtt a feje minden férfinak, aki zöld ruhát viselt. Elfelejtettek minden vadászlrtgységet és lokálpatriotizmust. A főerdész a vadászgató paraszttal, a városi területbérlő az illetékes kerülővel tárgyalta meg, mikor és hol bukkantak utoljára nyomára a ragadozónak. Hol itt, hol ott hallatta rekedt, ronda bőgését, de mindig úttalan irtásokban vagy a benőtt, hozzáférhetetlen bozótban, és csak akkor lépett ki rejtekéből, hogy a hegyi réteken terrorizálja a vezérbikákat, amikor az éjjel sötétje az eget és a földet feketébe burkolta. Már kora délelőtt ott ültek a magasállásokban a vadászok, dideregtek késő éjszakáig, majd megfagytak már bundáikban, amikor az irtás fölött a hajnali szél fütyült végig. Láttak ugyan fekete árnyakat, amelyek id,eoda váltottak és eltűntek a ködben, hallották a gyilkos gúnyos ordítását, de amikor kireggeledett és a ködben fák és bokrok újra alakot öltöttek, az a komisz rém már régen biztos fedezékben vagy valahol a sűrű láposban .húzódott meg. ''Alig ötven lépésre a főerdész leshelyétöl jóvágású tízest terített le. Az öreg mindent hallott, pontosan megfigyelhette a két állat viaskodását, amely alatt állandóan az arcához tapadt töltött fegyvere, de világosság hiányában nem szánhatta el magát lövésre. Még most is a fülében cseng az ágak törése, a lombok vad suhogása és az agancsok egymásba csapódása, a két küzdő horkanása és nyögése, hallotta azt is hogyan zuhognak jégeső gyanánt a döfések a legyőzött testén. Aztán felhangzott a sűrűből a gazember rekedt hangú, aljas, gúnyos bögése. Majd újra fal gyanánt állt a csend az erdei tisztáson. Amikor a reggeli nap sugarai győzedelmeskedtek a szállingózó köd felett, a tisztás csupasz volt, mint egy leányka tenyere, csak egy kis foltos gida szökdécselt még a lápos lefolyása mentén, az erdőben már eltűnt anyja után. A sűrűből erdei madarak szüntelen pörlekedése hallható. Hidegtől merevült, ázott tagokkal száll le a főerdész magas leshelyéről, homlokát barázdák ráncolják, amint a széttaposott, feltúrt talajon zavaros, véres nyomra bukkan. Egyenesen arra vezetnek, ahol leghangosabban zajong a madársereg. Ott a vén irtás kis fogadó nem bírja valamennyit ellátni éjszakára. Másnap reggel jelenti valaki telefonon, hogy a fekete bikát a közeli elláposodott és benőtt nyíres kis tisztásán látták. A vadászok kerékpáron, kocsin igyekeznek fölfelé az erdő irányába, ahol a kis tisztás terül el. Mint a macskák, halkan, óvatosan hatolnak előre meghatározott leshelyük felé és ugyancsak a legnagyobb csendben sorakoznak fel a hajtők is. A vadászmester vén, már kissé sánta kajtatóebet bocsát a nyomra, az egész környék legmegbízhatóbb nyomozóját. Mindenfajta vad keresztezi a vadászok útját, de egyetlen lövés sem dörrent, mert csak arra a komisz gyilkosra görbülhet ujj a ravaszon. Eltelt egy óra, a vörös kopó újra megjelenik, mögötte a vadászmester kipirult arccal. Nem találták meg! Egy kerülő végigjárja az állásokat, a bikának még mindig itt valahol a körben kell tartózkodnia. Ojra kezdődik a vadászat. A főerdész és tíz társa a hajtókkal tart. Ügy látszik ez megoldás jó: végre puska dörren, kétszer egymásután. A kürt azonban semmit sem jelez. Valahol kitört a bestia, halkan mint egy macska ugrott ki a hajtők gyűrűjéből az egyik vadász közvetlen közelében. Két elhamarkodott lövés dur-. rant utána. Hiába volt minden fáradság és költség. A nyomok a zsombékosban tűn-Azték vers CSATASIRATÖ Keserves sor szorongat minket. Az utakat törött dárdák szilánkja borítja, hajcsomókat hord a szél, halomra hullnak a házak, vértől vörösük a vályog. Utakon, tereken araszolnak a férgek, virít a falra fröccsent agyvelő. Vörös a víz, mintha festve volna, ha isszuk, mintha salétromot innánk. Falainkat egykor hiába emeltük, ezernyi luk csupán az örökségünk. A város oltalma, biztonsága volt a pajzsunk, de pajzsok sem tudták tartani tiszta magányát, karót, cöveket ettünk, salétromrögöket rágcsáltunk, vályogtéglát, patkányt, földet, férgeket, íme, ez történt velünk! (Jorga Zalamea kolumbiai költő gyűjteményéből) apró tisztásán fekszik oldalán a szép tizes bika, mereven kinyújtva lábait. Messzire kilóg a nyelve, tekintete megtört. A máját szakította fel egy halálos döfés. A főerdész lovasküldöncöket küld ki, a titkára a délelőtt felét telefonálással tölti el. Estére megjönnek a vadászok. Harmincon vannak: erdészek, kerülők, bérlők, parasztok — mind megbízható ember. A falu különböző házaiban kapnak szállást, a tek el. A bika azonban bizonyára rossznéven vette ezt az utolsó hajtást. Csúnya, rekedt bőgését többé senki sem hallotta a környéken. # Három éven keresztül emlegették a vadászok ezt a komisz, fekete szarvasbikát, amely hét pazar vezérbikát tett tönkre egyetlen idény folyamán. Mint az éjszakai tolvaj, úgy érkezett és surrant el aztán. Hogy hová, azt senki sem tudta. Foglalkoztak a kérdéssel az újságok Is, 'de hollétéről senki sem tudott felvilágosítást adni. A gyilkos bika sorsát csak egy ember Ismerte. A vörös Heini, aki a járásközpontban szokott áfonyát meg gombát árulni — napközben, este esetleg csapdáival ejtett nyulakat vagy gidákat is. A nagy hajtóvadászatot követő napon a Nagyerdőben csellengett, gombát keresett, no meg utána akart nézni, talál-e valamit a hurkokban, melyeket előző nap helyezett el egy őzváltásban. Amint így baktat az erősen mocsaras erdőben, hirtelen összecsuklott és összehúzta magát, mint a róka, mielőtt egérre ugrana. Mintha egy haldokló sóhajtásait, nyögését hallotta volna. A vipera sem siklik oly halkan, mint ahogy Heini Thoman. Egy ágra akasztotta kosarát, alája rakta cipőjét, mélyen homlokába húzta a sapkáját, aztán rövtdnyelű, ólmos botját megmarkolva, nesztelenül, gyors mozdulatokkal kúszott előre, kikerülve minden gollyt, mely érinthette volna. Óvatosan félretolta egy fiatal fűzfa lombját, mely mögül a halk nyögés volt hallható és csapásra készen emelte feje fölé a gyilkos szerszámot. De sápadozva hökkent vissza, mert borzalmas volt amit látott. Az elég széles és mély lefolyó árok másik partján egy íkerfenyő két törzse közé szorulva hatalmas szarvasbika lógott tehetetlenül, fehéren keretezett kidülledő szemekkel, meszszire kicsüngő nyelvvel. Nyilván egész éjszaka ott szorult már, mert hátsó lábai alatt a talaj teljesen szét volt rúgva. Petyhüdten, mélyen lelógott fekete nyaka és hatalmas, hegyes nyársakkal tűzdelt agancsa a vérvörös villákkal csaknem a földet érte. Az állat alteste csúnyán felpuffadt. Bundáját Időnként remegések rázkódtadták meg, itt-ott megvillant a füle vagy görcsösen megrándultak a lábai. Fehéren habzó szájából szüntelenül rekedt, szárazon hangzó nyögések törtek ki. Heint Thomannak lúdbőrös lett a háta. Levette a sapkáját és szőrös kezével végtgszántott gyöngyöző homlokán. Sok mindent látott már életében, de ezt még soha! Így halódni egész éjszakán keresztül! Épp testtel, egészen lassan? Aztán nekidurálta magát. Elővette nagy vadászkését és nagyot húzott a kulacsából. Majd óvatosan körülnézett és közelebb mászott a kínlódó állathoz. Pontosan trányzott szúrása után a nyögés elhalt. A szarvas nyakütőeréből enyhe ívben patakzott a vér. Három óráig tartott míg a bikát szétszedte, csontjait és beleit eltüntette a lápos fenekén. Néhány kitűnő, kiadós falat kivételével az egész hús eltűnt egy vaskos fenyő koronájában, papírdarabokkal álcázva menyétek és varjak ellen. Egy másik fenyő koronája rejtette el a fekete gyilkos gyönyörű agancsával díszelgő koponyáját. Három éjszakán át hordta haza a városba feleségével és három fiával együtt titkos zsákmányát. Az asszony szép ruhát, fiai pedig vadonatúj csizmákat kaptak. (ford.: SM)' IX. FOLYTATÁS A HIÁNYZÓ LÁNCSZEM Egy kissé előreugorva elmondom, hogy mikor a nyomás már a végéhez közeledett, Klimenko alezredes felderítői letartóztattak egy SS-t — Harry Mengeshausent. Hatalmas legény, civilbe öltözve — a szűk ruha szorítja a vállát. A rövid ujjakből kilóg erőteljes karja. Bisztrov őrnagy kérdezi, én tolmácsolok. Gerendákon ülünk az udvarban. „Április 30-án őrséget álltam a birodalmi kancellárián — mondja Mengeshausen —, őrjáratot tartottam a folyosón, ahol a konyha és a zöld étterem helyezkedik el. Ezenkívül megfigyelés alatt tartottam a kertet, amerre a zöld étteremből nyolcvan méter távolságra, a Führer bunkere volt. A folyosón őrködve a konyhához közeledtem és találkoztam ismerősömmel, a Führer küldöncével, Bauerrel, aki a konyhába igyekezett. Azt mondta nekem, hogy Hitler bunkerében agyonlőtte magát. Érdeklődtem, hogy hol van a Führer felesége. Bauer azt felelte, hogy ő is holtan fekszik a bunkerben, de nem tudja, hogy megmérgezte, vagy szintén agyonlőtte-e magát. Bauerrel mindössze néhány percig beszélgettünk, sietett a konyhába. Ezen a konyhán készítették az ételt Hitler kísérete számára. Hamarosan újra visszament a bunkerbe. Nem hittem el Bauer közlését Hitler haláláról és folytattam szakaszomon az őrködést. Nem telt el több egy óránál a Bauerrel való találkozás óta, mikor kimentem a teraszra — ez 60—80 méterre volt a bunkertől — és észrevettem, amint a bunker vészkijáratán Güntsche Sturmbannführer, Hitler személyi segédtisztje és Lange Sturmbannführer, Hitler szolgája kihozzák Hitler holttestét és leteszik két méterre a kijárattól, visszamennek, néhány perc múlva kihozzák a halott Éva Braunt, és őt is ugyanoda helyezik. A holttestek mellett két húsz kilogrammos benzines doboz állt, Günsche és Lange leöntötték a tetemeket benzinnel, és meggyújtották őket.“ Bisztrov őrnagy érdeklődik, hogy látta-e még valaki a birodalmi kancellária őrségéből, hogyan égették el Hitlert és Braunt? Lefordítom a kérdést. Mengeshausen nem tudta ezt pontosan. „Az őrség összes tagjai közül ebben az időben én álltam egymagámban legközelebb Hitler bunkeréhez.“ Lehajol és egy forgáccsal elkezdi lerajzolni a földön a kert alaprajzát. így találtuk meg a hiányzó láncszemet — az elégetés résztvevőit, illetve szemtanúját —, ami olyan fontos volt, különösen a feladat első szakaszában — Hitler felkutatásánál. Mengeshausen őrségéről csak Günschet és Langet látta, de a bunker oltalmában, a lövedékek elől elrejtőzve ott volt Göbbels, Bormann és Dr. Stumpfegger. Nem messze innen, az Alexanderplatzon folyt a harc. A birodalmi kancellária súlyos tűz alatt állt. Lövedékek süvöltöttek, becsapódások dördültek, nyomukban füstoszlopok szálltak fel, csattogtak és süvítettek a kiröpülő ablaküvegek. A viharos szél belekapott a holttestek ruhájába. A tűz lobogott, majd kialudt. A benzin elégett... Ojra megöntözték és meggyújtották 'őket. Még előző este Mengeshausen azt mondta, hogy meg tudja mutatni a helyet, ahová a holttesteket elrejtették, és sietve beszórták őket földdel meg kaviccsal. Nem tudta, hogy már kiásták őket onnan. A tisztek és vöröskatonák egy csoportja elment Mengeshausennel a birodalmi kancelláriára. Az alábbi jegyzőkönyvet vették fel: „1945. május 13., Berlin. Mi, alulírottak, Klimenko alezredes, Katisev főhadnagy, Gabelok gárdaőrnagy, Kalasnyikov gárdaalhadnagy, Olajnyik, Csurakov, Novas, Mjalkin közkatonák az agnoszkáió Mengeshausen Harry részvételével a mai napon megtekintettük azt a helyet, ahol Adolf Hitler birodalmi kancellár és felesége holttestét elrejtették. — Megvizsgálva a Mengeshausen által mutatott helyet, megállapítást nyert, hogy vallomása megfelel a valóságnak ... Mengeshausen vallomásának igazságát az bizonyítja, hogy az általa megnevezett tölcsérből egy férfi és egy nő elégett holttestét és két mérgezett kutyát, amelyről más agnoszkálók felismerték, hogy Adolf Hitlernek és feleségének, Ife Braunnak (Éva Braun nevét és foglalkozását hibásan jelölték meg — a szerző megjegyzése), korábbi személyi titkárnőjének a kutyái voltak. A hely szemmérték után készített képét, ahol Hitler és felesége holttestét felfedezték és fényképfelvételeket arról a helyről, amelyet Mengeshausen agnoszkáió nevezett meg, a jegyzőkönyvhöz csatoltuk. A fentiekről a jelen jegyzőkönyvet vettük fel.“ Később elmondták nekem a front törzsénél: az odairányított SS-legény, Mengeshausen írásbeli vallomásában elbeszélte, hogy nemcsak megfigyelte, hogyan égették el a Führert, hanem ő maga is részt vett benne. Akkor nem tudtam meg, hogy miben állott az ő részvétele, és most az archívum iratai között sem találtam meg a szóban forgó írásbeli vallomást. De íme, főnökének, Rattenhubernek a kéziratában ezt lovasom: „Hitler és Éva Braun teste rosszul égett el és én lementem, hogy rendelkezzem a tüzelőanyag szállítása ügyében. Mikor feljöttem, a holttestet már beszórták némi földdel, és Mengeshausen, az őrség tagja jelentette nekem, hogy az elviselhetetlen bűz miatt lehetetlen volt a posztján maradnia, s ő, más SS-ekkel együtt Günsche utasítására letaszította őket a gödörbe, ahol Hitler megmérgezett kutyája feküdt.“ A továbbiakban Rattenhuber leírja az óvóhely lakóit, akik, amikor tudomást szereztek Hitler haláláról, a?on fáradoztak, hogy felkészüljenek a menekülésre és még egyszer megem- * lékezik Mengeshausenről: „Meghökkentett Megneshausen SS- őr szemfülessége, aki behatolt Hitler dolgozószobájába, Hitler zubbonyáról, amely a széken lógott, levette az aranyjelvényt, abban a reményben, hogy „Amerikában drága pénzt fognak fizetni ezért a relikviáért." (Folytatjuk)
