Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-02-11 / 6. szám
A járási alkoióversenyek előtt — Ki akar szavalni — kérdezi a tanító. Az osztályban az óra kezdetét jelző feszült izgalom hirtelen elül. Csend van. Csend és tétovázás. Szavalni? Miért? Hol? Kinek? A tanitó megismétli a kérdést, s mikor nincs jelentkező, előveszi a rettegett jegyzetfüzetet, amelyben „minden“ be van jegyezve, és kijelöli a „legilletékesebbeket“. S az illetékesek — két-három diák — „vállalja“ a megbízást. Ezután már nincs is más probléma, minthogy kiválasszanak néhány megfelelő verset, lehetőleg olyanokat, amelyek manapság jól „futnak“. Nem, nem akarom azt állítani, hogy mindenhol ilyen módszerekkel történik a kiválasztás a járási alkotóversenyekre, de valljuk be őszintén, ilyen Is van. Persze ez sem volna nagy baj, hisz a tanító ismeri az osztályát, tudja ki mire képes, és a döntése általában a legmegfelelőbbekre, a legtehetségesebbekre esik. Es a rostálás további szakaszában amúgyis megmutatkozik a választás helyes volta, s Így általában az iskolai minősítő versenyek után a legjobbak kerülnek a körzeti versenyekre, ahol a kör tovább szűkül. Amit az iskolában meg lehet tenni, az nem érvényes a felnőttek körében. S itt már nagyobb gondot jelent egy-egy szavaló, vagy prózai előadó megnyerése a nemes cél érdekében. Kevesebb a vállalkozó s még kevesebb a tehetséges előadó. A járási szavalóversenyeken alig akad néhány, s a Jókai napokon is ez a kategória a leggyérebb. A CSEMADOK helyi szervezeteinek ezen a téren kellene hatékonyabb munkát kifejteni. Ez azonban már nem olyan egyszerű. A CSEMADOK elnöke vagy a kultúrfeleiős nem veheti elő a mindentudó noteszt, és főleg nem jelölheti ki azokat, akiket a legmegfelelőbbnek tart, mert ha így tenne, több kárt okozna, mint hasznot. Marad hát a meggyőzés, a rábeszélés, amelynek különböző módjai vannak. S ha már az illető kiválasztott egyén hajlandóságot mutat áz ügy iránt, következik a mit és a hogyan. De még ekkor se biztos, hogy célba érünk. Mert munka közben is előfordul, hogy az előadó meggondolja magát és lemond, s a szegény kultórfelelős ismét ott van, ahol a part szakad. Akkor mit tegyünk, hogyan dolgozzunk, hogy ilyen ne forduljon elő? Van egy varázsszó, amely megoldja ezt az örök nehéz kérdést. S ez a rendszeresség. Az a munka, amely nem csak az alkalmakhoz igazodik, hanem azoktól függetlenül részét képezi mindennapi elfoglaltságunknak, megteremti azt a szilárd alapot, amelyből bármilyen alkalomkor kiindulhatunk és meríthetünk. S ez nem csak a szavalóversenyekre vonatkozik. A szavaló és prózamondó versenyek mellett más művészeti ágakban is rendeznek alkotóversenyt. A műkedvelő színjátszó fesztiválok is szerves részét alkotják ennek a nemes vetélkedésnek. S ez már lényegesen igényessebb munkát és felkészülést kíván. Míg a szavalók és a prózai előadók felkészülése az egyén képességeitől, alkatától, előadói felfogásától függ, addig az utóbbi esetben a színjátszóknál már egy egész csoport összehangolt munkájára van szükség. S ez sokkal több időt, munkát és energiát követel a szereplőktől és a rendezőtől egyaránt. Már a kiválasztás is bonyolultabb. A szavalók esetében az is elég, ha egy vers tetszik a szavalónak, érti és sajátos módon képes előadni. A színjátszócsoportban már a kiválasztott darab körül is bonyodalmak keletkezhetnek. Az egyiknek tetszik a kiosztott szerep; a másiknak nem, vagy idegen számára az a feladat, amelyet meg kell oldania. S itt már csak a rendező dönthet. Tanácsot adni nagyon nehéz ezekben a kérdésekben. Talán a leghelyesebb, ha azokból a helyzeti adottságokból indulnak ki, amelyek magukban hordozzák a megvalósulás lehetőségeit. Egyre azonban vigyázni kell: ne könnyitsük a munkát az igényesség rovására, mert az igénytelenség hozhat anyagi sikereket, de erkölcsi sikert nem. Márpedig az alkotóversenyek célja éppen az utóbbi. —gs— Nagy István: KUCSMÄS PARASZTFEJ Schubert-est Zselízen Schubert születésének 170. évfordulója alkalmából Zselízen a Kultúrotthon és az iskolaügyi bizottság 1967. Január 29-én megrendezte az első Schubert-estet. Ennek az estnek megrendezésével végre megtört a jég és Zselízen elkezdődött egy új folyamat e téren. Cél az, hogy végre Schubert Zseliz történetébe örökre beíródjék, és ne csak szép monda legyen, hogy a nagy zeneszerző itt is dolgozott. Valóság az, hogy Schubert két alkalommal járt Zselízen és ami a lényeg, nemcsak járt, hanem évekig itt élt, tanított a kastélyban, mint Eszterházy gróf zenei nevelője. Ezalatt az Idő alatt több művet komponált. Sajnos, a múltban nem sokat foglalkoztak Zselízen Schuberttal. Az új nemzeti bizottság karöltve az új iskolaügyi bizottsággal egy Schubert-komissziót szervezett, melynek feladata lett a Schubert-hagyományok felelevenítése és az ezzel kapcsolatos munkák szervezése. A parkot, melyben a nagy zeneszerző sétálgatott, terveit szövögetve, végre „angol park“ helyett róla nevezték el. Azt az épületet, melyben Schubert lakott, múzeummá alakítják át. Kovács Károly, aki Igazán magáévá tette ezt a gondolatot, mindent elkövet, hogy ez minél előbb megvalósuljon. Nehézség azonban akad elég, de reméljük, hogy ezek, mint mostanában minden, sikeresen megoldódnak. A most megrendezett Schubert-est szintén ezt a célt szolgálta. Felejthetetlen élmény volt a Schubert Zselízen komponált műveiből rendezett hangverseny, melynek keretében olyan művészek léptek fel, mint Mária Kiáoiíová, Pavel Farkai hegedűművész, Silvia Macudzinská és Rudolf Macudzinsk^ zongoraművészek. Bízunk benne, hogy a Schubert-rendezvényekkel kapcsolatban megindult munka visszhangra talál, és a kitűzött cél megvalósul. TÖTH KAROLY, Zseliz A Magas-Táira fesfője rafzolta őket a Lomnict-osúcs, a Papirusz-völgy, a Oerlach, a Zöld* tó, a Csorba-tó, „Az örök hó vöU gye“, a KézsmárkUcsúcs árnyékában. Ezt a páratlan gyűjteményt külföldön, a távolt országokban — s ugyancsak szédítő magasságokban — készült alkotások egészítik ki: a Mont Blanc, du Tacul, a Gervasuttl-kuloár, az Elbrus, a Trigler, a Fogarast-havasok, az Alpesek gleccserei és sok-sok más gránlttömb, melybe már belevéste hegytcsákányát, beleerösttette faltkampóját ... Húsz éve komplettizálja ezt az egyedülálló gyűjteményét Puskás Arno, a Hegyi Szolgálat hivatásos tagja, egykoron Európa egyik legismertebb hegymászója — most a Magas-Tátra szakírója, festője, grafikusa. Alkotása jellegzetes: pontos rajzok, sajátos vonalvezetés, kifinomult ecsetkezelés, geometriai síkok, fehér-fekete szlnfelületek, mozzanatok; képek a csúcsok felé vágyó embernek a hegyekkel való örökös küzdelméből. Tarka, sokatmondó festmények, apró mozaikszerü kockákból. A legfigyelmesebb szem sem állapítaná meg, hogy életrekeltöjük mindenkor oly ádáz küzdelmet vívott a hegyekkel, ujjai az érdes sziklafalak markolásában cserződtek. Puskás Arno autodidakta. Tehetségét, akaratát, szorgalmát bizonyltja eddigi alkotása, melyet már Norvégiában, Finnországban és legutóbb Romániában ts megcsodáltak. Jelenleg a Magas-Tátra propagálásán dolgozik. Egyik külföldi kiállítás a másikat követi. Ezek képzőművészeti részét a Magas-Tátra rajongója — Puskás Arno intézi. (tü)' Számtalan tarka festményén, precíz rajzán örökítette meg Óriáshegységünk szépségeit: bérceit, csúcsait, tavait, völgyeit, a szakadékok közti vihart, a kék tátrai eget. Valamennyi ott született a magasban, az égnek törő csúcsok birodalmában, kivétel nélkül ott Arno Puskás: CSÚCSOK FELÉ A KULTÚROTTHON SZÍNPADÁN bemutatott színdarab, kulturális-művészeti műsor, az illető helységben lakó tömegekhez szól. Hivatása, hogy tájékoztassa, művelje és felfrissítse a közönséget. De hosszú az út a kívánt hatékonyság eléréséig. Főleg ha szem előtt tartjuk, hogy a népművelés egyik feladata, sőt kötelessége a dolgozók szocialista hazafiságra és nemzeti öntudatra való nevelése, a művészetpropaganda — és nem utolsósorban az fzlésnevelés. Számtalanszor elmondtuk már, hogy a nép művelésének egyik kulcskérdése a tudatos cselekvés, a műsoranyag helyes megválasztása és a célszerű válogatásban megnyilvánuló tárgyilagos állásfoglalás. Pontosabban, hogy mikor, kinek és mit nyújtunk a művészetek végtelennek tekinthető tárházából. Ehhez természetesen lényegesen fontos kérdésként csatlakozik a népművelési szervek és a CSMADOK együttműködésének a problematikája. Az első kérdés-sorozat arra keres feleletet, vajon lehet-e ilyen értelemben a művészetet tervezni, lehet-e központilag irányítani, munkáját befolyásolni. koordinálni? Persze más számos kérdés is feleletre vár, amely nélkül nehezen tudnánk megfogalmazni a várt választ, főleg ha megkérdezzük, vajon van-e népművelési vezetőinknek terve arra, hogy milyen lehetőségeket biztosít, vagy szorgalmaz a járásainkban élő magyar nemzetiségű lakosok körében, hogy mit nyújtanak számukra kulturális téren ebben a jubileumi esztendőben? Vajon felmérték-e már a járási és helyi vezetők a reális helyzetet a kulturális fejlődés terén? Megadtak-e minden útbaigazítást színjátsző csoportjaink, irodalmi színpadjaink, népművészeti együtteseink, énekkaraink és szavalóink számára a további munkamenet érdekében? Milyen segítséget adtak szakmai vonalon, hogy azok hatékonyabban járulhassanak hozzá a neveléshez, hazafias érzésünk tudatosításához, elmélyítéséhez? Hogy reális választ kaphassunk, őszinte párbeszédre van szükség és annak a tudatosítására, hogy a mi munkánk nemcsak az alkotó (tehát szereplő) és a befogadó (tehát a közönség) kapocs-szerepét jelenti, hanem a szervezés fontos munkáját is igényeli. Szereplőgárda, szervező apparátus és a tömeg jelenléte szükséges ahhoz, hogy sikerünk legyen. Munkánk eredménye a művészet, az irodalom és a közönség hatékony kapcsolatán alapszik. Es nézőt ma már nem lehet becsapni. Munkánkban ezért a lehető legmagasabb színvonalra kell törekednünk. Egy színpadi produkció csak akkor válik társadalmi szempontból érdekessé, ha a közönség „éltető áramkörébe“ kerül, ha életdús lesz a szerzői mondanivaló és utat talál az emberekhez. Bemutatóinknak célja mi más lehet, mint a néző befolyása a közönség rétegszínezetű állásfoglalásának nivelálása az egyes témakörök és stílusok dolgában. Ez a reagálása konkrét közönséghatások gyakorlatára épül, miközben módszeresen is befolyásolja a szereplőgárda esztétikai-kritikai álláspontjának helyes kialakítását, és a szereplők szakmai továbbfejlesztését is elősegíti. Es eppen ezért szükséges a tudatos és módszeres központi koordinálás, csak így kaphatunk érdemleges választ azokra a kérdésekre, amelyek nélkül előbbre jutni szinte lehetetlen. Suchy M. Emil Egy kiállítás margójára A kevésbé tájékozott átlagember bízvást feltételezi, hogy a velünk szomszédos Ausztria lakossága a hitleri megszállás idején maradéktalanul behódolt az őrjöngő káplárnak. Feltevésüket a legtöbben arra alapozzák, hogy az osztrákok is ugyanazt a nyelvet beszélik, mint maguk a németek. Eleinte csakugyan úgy látszott, mintha a németekkel rokonnép egy emberként Hitler mellé szegődött volna. Az Ausztriába egyre sűrűbben beszivárgó náci „hangulatkeltők“ hetet-havat ígérgettek a förtelmes nyomorban sínylődő munkanélküliek százezreinek. A behódoltak részbeni mentségéül szolgáljon, hogy korgó gyomorral akkoriban valóban bajos volt ellenállni a barna sátánfajzatok szirénhangjának. Annál gerincesebben helytállóit az antifasiszták kis csoportja, amelyet nem lehetett mézesmadzaggal átejteni, és amely szinte életcéljául tűzte ki a fasizmus elleni kérlelhetetíen harcot. A Csehszlovák-Szovjet Barátság bratlslavai székházában, Roosevelt tér 2. szám alatt a napokban kiállítást rendeztek az ausztriai antifasiszták, amelyet később Szlovákia több városában megismételnek. A szokatlanul nagy látogatottság folytán azonban elhatározta a rendezőség, hogy csakhamar megismétli érdekes és tanulságos rendezvényét. A kiállítás gazdag fényképtárában megismerkedünk az osztrák ellenállási mozgalomnak mindenre elszánt tagjaival, akiknek javarésze életével fizetett bátor kiállásáért. Ott látjuk a nád kínzókamrákban a felismerhetetlenségig megcsonkított áldozatokat éppúgy, mint azt a maroknyi csoportot, amelynek csodával határos módon sikerült átvészelnie a nagy vérzlvatart. Ezek közé tartozott a közben elhúnyt Flgl mérnök, a felszabadult Ausztria szövetségi kancellárja. Első pillanatra minden látogató elcsodálkozott annak a náci egyenruhába bújtatott fiatal német tiszt fényképének láttán, aki ott szerepel a többi antifasiszta képtárában. Csak a képszöveg elolvasása után értjük meg, hogy az osztrák hadnagy harmadmagával meg akarta kímélni szülővárosát Budapest sorsától és megtagadta az engedelmességet. A dühödt SS-pribékek ezért Bécs felszabadulása előtt mindnyájukat felkötötték egy-egy lámpaoszlopra Wien- Floridsdorfban. Egy további fényképsorozaton megismerkedünk annak a koncentrációs tábornak borzalmaival, amelyet a nácik létesítettek Ausztria területén, Mauthausenben. A halálra kínzottak sorában többek között ott látjuk hazánk fia, Steiner Gábor képét is, aki két évig sínylődött Mauthausenben és Buchenwaldban szenvedett mártírhalált. Szomorúan tekintenek le a gyásztárlatról a stájerországi, tiroli és salzkammerguti egyszerű favágók, akikkel — „árja“ származásuk ellenére — a Gestapo nyaktllója végzett, mert nem voltak hajlandók harcolni az elnyomott népek ellen. Aránylag jobban jártak a havasi legelőkről és alpesi tanyákról származó osztrák pásztorok. Ezeknek tetemes része égbe nyúló hegyek között átverekedte magát Jugoszláv területre és kisebbnagyobb partizánalakulatokba tömörülve rajtaütésszerűen kaszabolta a német országbltorlókat. A Jugoszláviába átszökött osztrák hazafiak csatlakoztak Tito felszabadító hadseregéhez és a két osztrák zászlóalj egészen a végső győzelemig részt vett a fasiszták elleni harcban. Mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy az osztrák antifasiszták kiállítása számos előítéletet és tévhiedelmet eloszlatott. Mint minden leigázott országban, Ausztriában is akadtak tisztességes gondolkodású, az üldözötteknek segédkezet nyújtó polgárok. Mert minden osztrák nem volt ún. „birodalmi német“, sőt minden német sem lett náci. KOZICS EDE dtMurá.hs-+- A CSEMADOK fegyverneki helyi csoportja a közelmúltban tartotta meg évzáró közgyűlését ünnepi keretek között. A beszámolók és a vita után gazdag műsorban gyönyörködhetett a közel száz főnyi tagság. (Veress Vilmos, Nyírő)-+- A 17. San Remo-i énekfesztivál első díját a Ne gondolj rám című dal, Testa és Sclorilli szerzeménye nyerte el. A dalt Claudio Villa és Iva Zanichi adta elő. Villa már negyedszer győzött a San Remo-1 dalversenyen.
