Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-12-24 / 51. szám
MÉGISCSAK SOK Csopaki leverten meséli Fűzfőinek: — Képzeld, tegnap délután rajtakaptam a feleségemet! — Sajnállak, barátom... — vigasztalja Fűzfői — tudom, hogy milyen szörnyű érzés, amikor az ember először jön rá, hogy a felesége meg csalja. Csopaki felhördül: — Először? TizedszerI KI HAJÚJA? ... Fehér és Fekete hosszabb hajőútra indultak. Egy éjjel borzalmas viharba került a vézna alkalmatosság, egy kiálló szírien léket kapott, egyre több víz hatolt belsejébe. Fehér lélekszakadva rohant társa kabinjába, aki az igazak álmát aludta. Ráordított: — Ébredjen, Fekete, süllyed a hajói Mire a felriasztott álomtttasan megjegyezte: — Bánom is én, elvégre nem az én hajómI GAVALLÉR PAPA — Papa, azt álmodtam, hogy adtál nekem húsz forintot... — Megtarthatod, kisfiam • . i — Jelentem, hogy a század a karácsony-est megünneplésére felsorakozottl Egy förtelmesen bandzsító vizsgálóbíró kihallgatja az előtte ülő három vádlottat. Megkérdezi tehát az elsőt: — Hogy hívják? — Bertalan Bendegúznak — válaszolja a második. — Magát nem kérdeztem! — förmedt rá a bíró haragosan. — Én, kérem, egy árva szót se szól-taml — csodálkozott a harmadik. JÖ LESZ VIGYÁZNI t/í — Voltál az orvosnál? 'to — Voltam. — És mit mondott? — Hogy ezzel a betegséggel száz <* évig is elélhetek. >, — No, akkor vigyázz, hogy ki ne "2 gyógyulj belőle! M LEBUKÁS 03 SImek elmegy az állatkertbe és mindjárt a bejáratnál nagy csodálko- 'M zással látja az oroszlánt egy kutya- §* ólban. S — Miért van ez az oroszlán a ku- .5 tyaólban? — kérdezi. — Nem oroszlán ő, kutya! — feleli az őr. — De hiszen... — Igen, oroszlán volt. De a múlt héten rámordult az Igazgatójára. KÉRDÉS — FELELET — Miért olyan dagadt az arcod? — Kihúzattam egy fogamat. — És fáj még? — Nem • tudom, mert ott maradt a íogorvosnál. MINI SZOKNYA A DIVAT — Igaz is, író leszekI — határoztam ... Az írók, a művészek rendszerint különös emberek. Minél különösebbek, annál jobban művészek. Tehát minden előfeltételem megvan hozzá, hogy nagy író legyen belőlem. Legalábbis ha igaz a feleségem örökké hangoztatott állítása: „Ilyen különös ember nincs még egy a földön!" ... S ha már egyszer ilyen ember vagyok, hát legalább ennyi hasznom legyen belőle. Szóval, határoztam. Azt hittem, a többi már könnyű lesz. Tévedtem. Arról ugyanis semmiféle tájékozottságom nem volt, hogy az egyes műfajokhoz milyen fokú „különös ember" szükségeltetik. Vagyis nem tudtam műfajt választani. A verselés nem ment. Nem is erőltettem... A drámaírás való nekem — súgta őrzőangyalom. Akarom mondani: ösztönöm. De hiába írtam meg kilenc „ötfelvonásost", kudarcot vallottam. Sőt, az orvosok azt ajánlották, hogy az egészségemre való tekintettel több drámát lehetőleg ne írjak. Minden jel arra mutatott, hogy a regényírás területén kell „tanyát ütnöm". Már a témám is megvolt hozzá: írok egy olyan regényt a nélkülözésről,, hogy soha többé nem fog kelleni nélkülöznöm. Természetesen, a témát a múltból merítettem volna\... Ám ez a tervem sem sikerült. Mi mást tehettem: szatíraírással próbálkoztam. Kijártam a természetbe, hátha egyszer találkozom a múzsával... Nem találkoztunk. Rájöttem, hogy a természetben nem lehet szatírát-Jrni. A természetben nincs mit kifigurázni. Ezután az emberek közt kerestem a témát. Ereztem, jó úton járok. Ha esténként fáradtan megérkeztem a „témavadászatról", alig vártam, hogy ágyba kerülhessek, s ott nyugodtan átgondoljam a tapasztaltakat. Sajnos, mindig elaludtam. Egy idő múlva mégis eszembe jutott egy-egy gondolat. De nem mentem semmire: regeire mindig elfelejtettem. Segítek magamon gondoltam: jegyzetfüzetet és ceruzát helyeztem a párnám alá. Ekkor az következett, amit nem vártam: ha odakészítettem a ceruzát és papírt, nem jutott eszembe semmi, ha meg nem, rengeteg ötletem támadt. Ám reggelre mindig mindent elfelejtettem. Ez istenverés vagy átok, bosszankodtam. Sokszor már azt hittem legjobb lesz, ha megírom, miért nem tudok írni. De azt sem tudtam, hol is kezdjem el. Végre az egyik szerkesztőségből ilyen szövegű levelet kaptam: „Nagyon szépen ír ..." A plafonig ugrottam örömömben, ám amikor tovább olvastam a levelet, leesett az állam: „Kár, hogy ilyen haszontalan dolgokra fecsérli ezt a szép kézírást. Jobban tenné, ha elmenne táblafestőnek. Azok úgyis többet keresnek, mint akik írással foglalkoznak ..." A napok gyorsan teltek, de az igazi írás még mindig váratott magára. Pedig az a bizonyos szikra bennem volt. Hevített, hevített, csak éppen nem akart lángra lobbanni. Rendíthetetlenül hittem, ha egyszer mégis lángra kap, óriási tűz lesz belőle: világmegváltó művet alkotok. Kis dolgok írásával már nem is kísérleteztem. Ha meg olyan szándékkal ragadtam tollat, hogy világmegváltó művet alkossak, semmit sem írtam. Ez persze nem azt jelenti (ma már tudom!), hogy a világmegváltás lehetetlenség. Csak éppen nem nekem való. Egyre világosabbá vált előttem, hogy az írás sem nekem való! Végül teljesen beláttam. Igaz, elég sokára. De még így is szerencsésebbnek érzem magam, mint akik sohasem látják be. Az a tény pedig, hogy egyszerűen csak ember vagyok, nem pedig valami „különös lény” — kimondottan boldogít ... Ne is mondja nekem többé a feleségem, hogy ilyen különös ember nincs még egy a földön! Nos, ez a rövid története annak, hogyan nem lettem író ... Ha az író-olvasó találkozókra engem is meghívnának, én ezt mondanám el. NAGY OLIVÉR: BORKÓSTOLÓ Nótaszó száll a pincék felöl, de a temetőnél hangja fogy ... A sírok közt néma az este, s némák az égen a csillagok. De hangos a szótól hegy tövén a hóba bújt kis-ház: Ott vigad három öreg, és dicséri mind a bort s a gazdát, ki inni ad. Bajszuk fehéren lóg, mint jégcsap — ha zuzmarásak a reggelek ... Nótaszótól a gyertya lángja frissebben lobog, majd megremeg. A falon az árnyak csatáznak, s fürge hévvel a padlást verik — vagy talán az ablakon szökött, s hóra hullt sápadt fényt keresik. A jégvirág is tűzbe gyűl, és úgy lángol az ablak üvegén, mint a bor-szülte piros mámor ott a bent mulatók víg szemén. És száll a nóta — mért ne szállna! A temetőnél majd hangja fogy... A sírok közt néma az este, s némák az égen a csillagok. MINI-REGÉNYEK 1. Az egypupú teve gúnyosan rákiáltott a kétpúpúra: — Te púpos! 2. — Téged elbocsátunk — mondta a tücsök a hangyának. — Én szebben énekelek. 3. — Én úr vagyok! — kukorékolt kevélyen a kakas. — Ha jól megnézem — mondta neki csöndesen a komondor —, a szemétdombon. 4. A kígyó életében először találkozott a százlábúval. — Szegény nyomorék! — nézett rá sajnálkozva. 5. A gazda rákiáltott a kutyájára, mire az behúzta a farkát. — Karrierista! — dünnyögte az istállójában a szamár. 6. — Miféle király vagy te! — esúfolódott a nyúl az oroszlánnal. — Káposztatorzsát sem eszel. _______________________________[SÍBUTUSKA — Szeretsz? — Szeretlek. De értsd meg, Vera, hogy én iszom. — Istenkém, valami kikapcsolódás kell az embernek. — Megbízhatatlan, lehetetlen alak vagyok. — Nem lehet mindenki tökéletes. — Nem ígérhetek neked örök hűséget. Imádom Verne Gyulát. Szóval kalandok nélkül nem tudok élni. — Ö, egy férfinál ezt nem kell olyan komolyan venni. — De értsd meg, hazudok, úgy hazudok, mintha könyvből olvasnám. — Na látod. Tudtam, hogy egy szó sem igaz a rossz tulajdonságaidból. Szeretlek... (*—*) ÜJ DIVAT: A HOSSZŰSZÁRŰ CSIZMA .1 Na tessék, amit megspóroltam a rövid szoknyán, most kiadhatom hosszú csizmára! J NEKI NEM SÜRGŐS » Ravasz Istók személyvonatra szóló * jeggyel szállt fel a gyorsvonatra. > Csakhamar megjelent a jegyszedő ka- 1 lauz és felszólította barátunkat, fi- 1 zesse meg a két jegy közti különb- 1 séget. Mert — úgymond — gyorsvona- 1 ton utazik, nen^iolmi dö^jkő alkal-i —^GyojRvonaV? —/u^akolta/taVisz > Isták anfcyali áb4ázáttal\—iEntő«m 1 ak^r lé{*sben is tialadhaY Éti bizaiy 1 nem sürgetem! J V I l J I TIÍOBLÉMA i Egy farsangoló polgártársunkba > állomásépület csaui^ffijban pihí^ffflu 1 az éjszaka vjszon’ragslmait ésl ülve elaludt a pádon. A berobogó vonat zajától hirtelen felriadt álmából és első tekintete arra a figyelmeztető feliratra tévedt, amely szerint kutyákat pórázon kell vezetni. Emberünk mélyen elgondolkodott a felirat tartalmán, majd ekképpen tűnődött magában^^M^M[^^^^-^^őrázt/mVg esik találnék vala- Hfcj&ik zseflemjbenfytléR honnan szerzcíiamai-jMn — ^w^^vi^^regyen spifeÄaz ablaki\^ l^reli útitáia^fceHrjszszony a^oMton —,J^TMfJaWfdító hideg vaX odakinti<^k\l^ ka/BfP^kom az ablMS, a^tólyfftlErmelM^M<|esz? ^Búcsúiliqfyrrfll^Sorovicska Jónás vOTBkl^száJlt, hogy ttlHffessa magát fatorhyo^MSzájába. Behúzódott egy^sAol^Hffis irdatlan caklások közepette azon tépelődött kótyagos fejjel, vonuljcm-e vissza a vAúl kocsi végében megbúvó, igénytelen külsejű kis cellába, vagy sei mUéjjel elfogyasztott sok mindenféle disznőság és egyéb jóság megtagadta gyomrában a békés együttélést a hatalmas szeszmennyiségekkel — és mi tagadás — kikívánkozott belőle. Erre vallottak a sűrű öklendezések is. Csakhogy Borovicska közben elaludt és amit elmulasztott ébrenlétben elvégezni, bekövetkezett álmában. Mire kinyitotta szemét, rémülten kellett tapasztalnia, hogy lehányta szemben ülő utitársát, aki ugyancsak aludt. Megragadta tehát annak kabátját, felrázta álmából és részvétteljesen megkérdezte tőle: — Remélem, jobban van már, fiatalember?!
