Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-12-17 / 50. szám
/ Török Elemér Hajnal Nézem bíbor képét ■ habzó reggelnek göndör sugár kévék csillagot legelnek a gyep zöld szőnyegén halk léptek suhognak — Jön már botlón felém a gondteli holnap. Bodrogközi jegyzetek i. A helmed hegy két sátra mint kétpúpú teve háta felette a Nap kereke gurul lassan Dargó fele. II. Bodrog-partján kopottan áll A Rákóczi kastélya már bodzabokrok ülnek szépen kotlósként a fal tövében. III. Tövis-tanyák csipkebokrok tüskéibe belebotlok a fejemet körülszállják apró cicázó bogárkák. IV. A Latorca fodros árja libeg mint szép lány szoknyája horgom mellett ülök mordan — három szúrós sügért fogtam. V. Dolgos fáradó emberek sarjúrendeket gyűjtenek a frissen rakott rudasok mint gyermekfejek borzasok. VI. Síkság körül messzi hegyek magas égbolt felettetek szurony-hegyű zöld jegenyék őrzik a táj kenyér-csendjét. VII. Zúg még a nád ticcékben vadkacsa költ sűrűjében békák hada kuruttyolgat estelente a vén Holdnak. VIII. Mint somkolyban a méz gyűljön az édes jólét e földön és osztódjék szét egyforma részekre mint kerek torta. IX. Nem lehetek hozzád hűtlen Bodrogköz szép szülőföldem pulyka-borzongású falvak ti adjatok új nyugalmat. SZABAD FÖLDMŰVES 1968. december 17. D ELÄTHATATLANUL HÚZÖDIK a végtelenbe a kukoricaföld. A zöld hullámok hátán élénkszfnű virágok ingadoznak a szélben. A kukoricásban tanyázott Varga cl* gány a pereputtyával. — Hát Varga, te akarsz-e csőszködnl a kukoricaföldön? Betakarítás után kapsz két mérő kukoricát és zölden annyit törhetsz, amennyit akarsz, de nehogy sokat szed], ebadta! Varga cigány kétrét hajolt, hogy majd a földet súrolta a homloka, a nagy tisztelettől alig lehetett a hangját hallani, úgy válaszolta: — Méghogy én nem akarnék csőszködnl a községi kukoricásban, nagyságos úr? Hisz a község az én édesanyám, etet, ruház, úgy élek benne, akár az Ábrahám ölében! — Azt mondd meg, akarsz-e csőszködnl, vagy nem — dörrent rá a bíró, félbeszakítva a cigány áradozását. — Hogyls ne akarnék, nagyságos uram, — vakarta a tarkóját Varga —, a község az édesanyám, szolgálom én, ahogy tőlem telik, csak kérek három mérő kukoricát, mert nehéz az élet és nagy a család. Aztán meg egy kis pálinkát Is kérek hozzá, mert sok rossz ember jár arrafelé, a csősz egész éjtszaka virraszthatja őket és kocódlk a foga a nagy hidegtől. — Ne Istenked] már annyit, megkapod, de aztán Igyekezz, rajta legyen a szemed a dűlőn, különösen pedig ügyel] a fajtádra, a botfalusi cigányokra. Ha kell, bottal csördlts a nyakuk közé, vagy uszítsd rájuk a kutyát. Amilyen lesz a csőszködésed, olyan lesz a Jutalom. Ha nem őrződ meg a község földjét, semmit sem kapsz — vetett véget az egyezkedésnek a bíró, néhány krajcárt nyomva Varga kezébe pálinkára. Varga cigány hajbókolva visszakozott ki a szobából és sietett elújságol-' ni a rajkóknak a nagy szerencsét, ami érte őket. Így történt, hogy Varga cigányék már harmadik hónapja ott tanyáznak a magasra nőtt kukorica árnyékában. Varga szorgalmasan csöszködött. Napközben ott hevert a zöldleveles sudár tövek alatt és megelégedetten a pásztor az éjfélt hirdette, óvatosan igyekezett megrakott kordájával a jegenyefák szegélyezte dűlőút felé, ahol már várt rá a maga kordájával a bíró. Sebtében átrakták a kukoricát, Varga kapott egy pár garast a bírótól pálinkára fáradságáért, és visszatért őrhelyére, a kukoricaföldre. Ez a gondtalan, boldog élet addig tartott, amíg Gáva bele nem szeretett Boldárba,. egy fiatal cigánylegénybe, aki éppen a botfalusi „huncutok" fajnézegette a szélben hajladozó kalászokat, amelyek során átragyogott az ég szfnkékje. A többi pereputty a füstölgő tűz körül hevert és Igyekezett tőle telhetőleg követni a családfő példáját, csak néha kelt föl Gáva, a legnagyobbik lány, tört egy pár cső kukoricát, a parázsba rakta, hogy megsüljön. Máskor meg fogta a korsót és vízért ment. De nem nagyon bírta a fárad3 Ságot. Amikor leszállt az este, Varga fölkelt, a patakmenti bokrok' Teltekéből előhúzott egy rozoga kordét és ahogy a nap lebukott az alacsony hegyek mögött, nyaiábszámra tördelni kezdte a kukoricacsöveket, berakta a kordéba, majd miután elhalt a kürtszó utolsó visszhangja Is, amellyel a faluban tájából származott. Varga egy szóval sem ellenezte volna a lánya szerelmét, — bár a bíró Jőelőre óva intette a botfalusi huncutoktól — ha lánya járt volna a legény után, mert Így mindig a kezéhez ragadhatott volna valami, hol egy Ibrik, hol egy szilke s más efféle, mert Varga mindig arra nevelte a lányét: „Fiatal vagy még, fürgén jár a szemed ide-oda, sok mindent meglátsz. Ha va= lami megtetszik, ott ne hagyd.“ De a dolog másképp alakult. Boldár cigány járt a lány után a kukoricás-1 beli tanyára, és Varga minden látogatása után megszomorodott szívvel állapította meg, hogy a Jóféle debreceni szilvapálinkával teli butykosban alig egy-két csöppnyi maradt. A legény reménybeli ipának a rové-Sára oltogatta szomját. Varga minden áldott nap civakodott a lányával, Igyekezett ráncbaszednl, de hiába. Elment a bíróhoz is panaszra, hogy Boldár cigány minden este látogatóba Jön a lányához és benyakalja a pálins káját az utolsó csöppig. — Az a ba], hogy nem verhetem; meg, — tette hozzá búsan. — És miért? — Kérem nagyságos úr, azért, mert ha megütöm, ő visszaüt, aztán húsz* szórta erősebb nálam, — válaszolta sírós hangon Varga. — Hát akkor tudod mit, önts a butykosba petróleumot — tanácsolta a bíró —, csak egyszer kóstolja meg, többet nem megy felétek. Varga megfogadta a jó tanácsot, és türelmesen várta az estét. Persze, volt annyi esze, hogy nem' állva, hanem fekve várakozott. Szép, csendes volt az idő, a nagy várakozásban Vargának bekoppant a szeme. Csak késő éjszaka neszeit fel. Azonnal észrevette, hogy a közelében, a hold selymes fényében ott ül a Boldár cigány a Gáva mellett. A legény kezében tartotta a butykost. Varga közelebb lépett. Arcul csapta a petróleum bűze. — Te meg mit keresel Itt, — szólította meg bátortalanul a fiatal cigányt. — Hát csak üldögélek és Iszogatok, — hangzott a felelet, — de furcsa pálinkát töltöttél a bütykösödbe. Este óta kóstolgatom, de alig a negyedét szoptam be. Jó, nem mondom, de nagyonls erős — ezzel a legény göndör fejét Gáva ölébe hajtotta. Az öreg Varga sunyin hallgatott. AGÖCS VILMOS: „Az egér csapda“ KEZDETBEN csak a névjegyét hagyta Itt, ott, dm pár nap múlva határozott formában jelentkezett. Éjjel ctncogott, reggelre pedig csinos romboidot rágott nejem vadonatúj pongyolájába. Feleségem ekkor jelhorkant és kijelentette: — Ede, ma éjjel megfogod az egeretI — De szívem, hogy én.Hiszen én még sohasem fogtam egeret... — Most fogszI — Nem szerezhetnénk Inkább egy macskát? Az jobban elvégezné ezt a megbízatást, — próbálkoztam az utolsó szalmaszállal. — Haha... MacskátI Aztán nem takarítottam még. Macskáról szó sem lehet. láttam, hogy nincs kiút. Munkához láttam. Először kidolgoztam az egérirtás haditervét, több megoldást fontolgatva. Három éjjelen át azzal próbálkoztam, hogy megállapítsam a betolakodó tartózkodást helyét. A parketta és a fal közötti résben tanyázott. További éjjeleket azzal töltötterp, hogy kutáccsal felszerelve a lyuk előtt hasaltam és vártam az agresszort. De valahol árulás történhetett, mert egyáltalán nem mutatkozott. Erre általános leszerelést rendeltem el, mire az egér egy éjjel a szőnyeget kezdte ki. Feleségem tombolt és hosszabb előadást tartott olyan 'férfiakról, akik nemhogy oroszlánra mernének vadászni, de egy nyamvadt egeret se képesek elpusztítani. Már-már a kétségbeesés kerülgetett, amikor eszembe jutott a mentőötlet: csapdai Egércsapdai Hát persze... Hogy ez nem jutott előbb az eszembe. * Az egész várost 'összejártam, míg megfelelő csapdát sikerült szereznem. Este szalámit tettem bele, óvatosan felhúztam a lecsapódó berendezést, a lyukhoz settenkedtem és... ... és vadul felüvöltöttem, mert a csapda lecsapódott és tönkre stlányította a balkezem klsujját. Hosszadalmas küzdelem után szabadítottam ki az ujjamat. De aztán megvigasztalódtam, mert láttam, milyen remekül müicödik a berendezés. Az egér azonban tovább garázdálkodott és minden éjjel leette a csapdáról a szalámit. Magában bizonyára röhögött is, vagy talán unta az egyhangú kosztot. VégreI Végre aztán mégis lecsattant a csapda és benne, Igenis ott volt benne az agresszor. Szürkén, meglapulva és gyáván. No koma, kellett ez neked? A pincében örök időkig elélhettél volna zavartalanul. Kellett neked negyedikemeleti lakás, ahol jóformán soha nincs víz és nem működik a lift? Felemeltem a csapdát a fogollyal együtt. Élt. Kétségbeesve pislogott rám. A csapda az egyik hátsó lábát csípte be. Picinyke erejét megfeszítve, igyekezett szabadulni, hasztalan. Percekig nézteni kínlódását. Ez már nem okoz több kárt. Hirtelen egy gondolat villant belém. Hogy-hogy nem okoz több kárt. Hiszen még él. Ezt agyon kell ütniI Felemeltem a kutácsot... és ismét leengedtem. Ismét felemeltem... és ismét leengedtem. Nem. Ezt nem lehet. Védtelen, sebesült ellenséget nem ölhetek meg. De a csapdában sem maradhat. Hiszen szenved. Hát akkor mit csináljak vele? A másik szobából a feleségem hangja hallatszott ki: — Dobd már ki és gyere lefeküdni, Ede... Kidobni. Hiszen tél van. Megfagy. Tanácstalanul töprengtem. Megvan. Oyorsan papucsot húztam, belebújtam a házikabátomba, megkerestem a kulcsaimat és lementem a pincébe, kezemben a csapdával, benne a fogollyal. S ott lent, a pincében, kinyitottam a csapdát, kivettem belőle a sebesült foglyomat és — elengedtem. Sántikálva, kétségbeesetten menekült a kacatok közé. Utána szóltam: — Most még megkegyelmeztem. De többet ne kívánkozz hozzánk. Mtkor felmentem, feleségem csodálkozva fogadott: — Hol jártál, Ede? — Levittem a csapdát a pincébe, nem szeretek ilyesmit a lakásban, már csak a gyerek miatt sem. — Az egér? — szólt félálomban. — Az egér? Azt elintéztem — válaszoltam közömbösen. III. FOLYTATÁS Ma igazán nincs okom panaszra. Ma igazán minden nagyszerű volt, s ennek nagyon kellene örülni. Amit az orvos mondott, egyszerűen ostobaság ... Semmi bajom nincs, semmi bajom ... semmi... bajom ... Ezt a két szót még néhányszor elismételte, de nem sikerült egészen elhitetni magával ezt a varázslatot. Valahol a tudata legmélyén a józanság más érvekkel vont határt a pillanatnyi öröm és az általános valóság közé. Csak ne okoskodj komám, gondolta, egy nyugodt éjszaka még nem Jelent semmit. Most el kellene menni, és többet nem gondolni másra, csak erre az éjszakára. A nap minden óráiéban feleleveníteni egy parányi mozzanatát, attól a pillanattó' kezdve, mikor elhatároztam, hogy felhívom I.-t. Később eszébe Jutottak társai, akikre egész délután várt. s akik nem Jöttek meg. Mennyire mellékessé válik minden, töprengett tovább, ha az ember megtalálja a boldogságot, S ha már egyszer megtalálta, tíz körömmel kellene belekapaszkodni, és nem törődni semmi mással, csak azzal, hogy megtartsa, amíg lehet. Csakhát ... csakhát ez nekem sehogy se sikerülhet ... Napok, talán néhány hónap még, és vége. Pont. Tulajdonképpen olyan egyszerű az egész, olyan hétköznapi esemény ez, mint akármi más. Nem is értem, miért rettegnek az emberek, ha erről van szó. Csak a várakozás, a bizonytalanság nehéz és keserves. A gondolatok, azok okozzák a szenvedést. A fejgörcsöket meg lehet szokni Idővel; az ember elviseli. Csak a gondolatot nem lehet megállítani. Azok mindig, mindenhol Jelen vannak és nincs egy perc megnyugvás. Mindent összekapcsol, mindent megkeres. Olyan embert kellene szerkeszteni, akinek megadatna az a nagyszerű állapot, amelyben nem születnek gondolatok. Csakhogy az ilyen ember meg nem volna ember. így nincs más megoldás. Cipelnünk kell emberségünk legnagyobb kínját, a gondolatot s a gondolkodás állandó kényszerét. Kibújt a takaró alól és felöltözött. Járt néhány lépést a szobában és érezte, hogy léptei nem elég szilárdak. Mintha a parkett néha megbillent volna. Szédülést érzett, és minden tárgy mellett, ami a szobában volt, felfedezett egy másikat is. Mintha az asztal, a székek, a szekrények megkettőződtek volna, csak az ikerpár egyike halványabb volt, valószínűtlenebb. Kezét szemére szorította, vart egy kicsit, remélve, hogy elmúlik ez a káprázat, de mikor újra körülnézett, ugyanúgy látott mindent, mint az előbb. Lehajolt, s a szőnyegről felemelte az üveget. Az üveg alján még volt pár csepp ital. Felhajtotta, s érezte, hogy az erős szesz belemar a torkába. Kezdődik, gondolta, kezdődik és ez ellen nem lehet semmit se tenni. Valami keserűség szorította össze a torkát, s a szeméből kibuggyant egy nehéz könnycsepp. Ez volna az utolsó Kapom? Kétségbeesett erővel keresett valami ellenérvet, valami szilárd pontot, amibe belekapaszkodhatott volna, de csak az osztódó tárgyak körvonalait látta. Nyugalom, próbált parancsolni magának, semmi az egész. Nem jött váratlanul, készültem rá, hát akkor miért idegeskedem? Csak I. fel ne ébredjen. Az iszonyú lenne, ha a lány látná... Nem, nem, annak nem szabad megtörténni. I.-nek nem szabad látni. Az megőrjítene. Neki másként kell emlékeznie rám. Odafordult az ágy felé. I. nyugodtan aludt. Milyen gyönyörű lány, milyen csodálatos. Igen, vele érdemes lett volna végigcsinálni... Meg sem érdemeltem ilyen nagyszerű embert. Gazember vagyok, hogy itthagyom, gazember... De ne haragudj rám ezért... a többiért se. S azért se, hogy elmegyek ... Már az ajtónál állt, s egy mozdulattal, halkan, nehogy I. felébredjen, kinyitotta az altót. Friss szél csapott az arcába. Az utca még néptelen volt. Körül néma szürkeség honolt. Most merre menjek? Hová? Ogy döglök meg, mint egy rühes kutya itt az utcán... Az utca jobb oldalán kis park volt. A fák s a bokrok még csupaszon álltak a hajnali ég alatt. Leült az egyik padra, és megpróbálta józanul felmérni a lehetőségeket. De ez most nem ment olyan könnyen, mint máskor. Gondolatai ezer felé száguldoztak. Egyszerre volt a Jelenben és a múltban. Nézte magát, ahogy megy a réten, mellette az apja lépeget, kimért, egyforma lépésekkel, vállán a kétcsövű sörétpuska. Nem szólnak semmit, csak mennek. A rétre koraesti harmat szállt, átáztak a cipők. Túl a kanálison leheveredtek az árpatarlóra, s várták, mikor jönnek a vadkacsák. A föld meleg volt és kemény. Az égen már néhány csillag pislogott. Csend volt, olyan tiszta és áttetsző csend, hogy egymás lélegzetét is hallották. Nemsokára jöttek a vadkacsák. A levegő megtelt izgató surrogással. Majd eldördültek az első lövések, a meglőtt kacsák tompa puffanással csapódtak a tarlóra. Amikor már volt vagy fél tucatnyi, apja kezébe nyomta a puskát. Izgatottan hallgatta a közeledő és távolódó szárnysuhogásokat. Mozdulatlanul várt, s amikor egy csapat lőtávolba került, felemelte a puskát. A vezérhfmet követte, majd lenyomta a ravaszt. Látta, hogy a hím kiválik és merev szárnyakkal zuhanni kezd. A többiek szétrebbenve felcsaptak a csattanás hallatára. Ojra célzott és tüzelt. A másik kacsa röpte megtört, de a következő pillanatban meredeken emelkedni kezdett. Tüdőlövés, állapította meg, és szemével kísérte a kacsát, amely — úgy tűnt — a csillagokig repül. De a következő pillanatban összerándultak a szárnyai és lezuhant. — Szép lövés volt — dicsérte akkor az apja, s ez a dicséret büszkévé tette. Ilyen emlékek villantak fel benne gyorsan kergetve egymást. Ült a pádon, kezét homlokára szorítva. Tenyere nedves volt, s a halántéka hideg, mint a jég. El kell innen mennem, gondolta, akárhová, hisz itt mindenhol emberek élnek. Bezörgetek egy ablakon, és megmondom... Mit mondok meg? Hogy meg fogok halni? Hát ki él örökké? És ha azt gondolják, hogy részeg vagyok és kidobnak? A szállódéba kellene menni, a szállódéba. A többiekhez, ők tudják... ők ismernek ... Csak ne volna ilyen hideg. Ma reggel nagyon hideg van... Egyszer, régen, még kölyök koromban ilven hideg volt, valaki meg akart verni, s én rámentem a Jégre, s a Jég leszakadt alattam ... Milyen buta históriai De már megyek. Felállók és megyek. Minden az elhatározástól függ. Az a fődolog... Megpróbált felállni a pádról, de nem sikerült. Lába megmerevedett és olyan nehéz volt, mintha mázsás súlyokat aggattak volna rá. Pedig minden az elhatározástól függ... Nem szabad meghátrálni. Az a fődologi '(Vége,71
