Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-10-15 / 41. szám

PAUL VERLAINE:

Jrandl Sándor felvétele

ŐSZI CHANSON

Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón.

S én csüggeteg, halvány beteg, míg éjfél kong, csak sírok, s elém a sok tűnt kéj kél.

Öh, múlni már, ősz! húllni már, eresszélI Mint holt avart, mit felkavart a rossz szél.. >

TÓTH ÁRPÁD (ordítása

Júlia

sírjánál

Az olaszországi Veronában járva, mindenki elzarándokol a halhatatlan szerelmes — Júlia -» sírjához.

Keskeny fasoron át közelítjük meg azt a ferencrendi kolostort, amelyben állítólag Capulet Júlia teteme nyugszik. Kis asztalkánál ttló férfi adja a belépőjegyet.

A varázslat már a borostyánnal és vadszőlővel befuttatott udvari oszlopfolyosónál kezdődik — még ha automatizált is. Külön pénzbedobás után telefonkagylót emelhetsz le, amelyből kívánságodra bármely világnyelven hallhatod Rómeó és Júlia történetét. Kenetteljes bariton meséli hanglemezről a szülők ellenségeskedése miatt tragédiába torkollt szerelmesek életregényét.

A lugasban, egy emlékkönyv lapjain, sok látogató öntötte ki már eddig is a szívét. Némelyik szerelmes pár elpanaszolja: sorsuk ... akárcsak Rómeó és Júliáé. írók, költők, festők jegyezték be: itt merítettek ihletet ehhez vagy ahhoz a művükhöz.

Sokan először a kis kápolnába sietnek, ahol Lőrinc barát titokban összeadta a szerelmeseket. Mások a sírboltba levezető lépcső felé tartanak, ahol igazi kriptái hűvösség fogad.

Katakombaszerű, teremnyi helyiségben, ahova csak kevés fény szűrődik be, mindjárt feltűnik a kőravatal. Lapjának sarkai már letöredeztek. Vannak, akik megsimogatják, vannak akik letérdepelnek, vannak, akik imádkoznak előtte. Meglepő, hogy a karcsú leánytest fölé milyen széles szarkofág borul.

Szinte jólesik, amikor a hűvös sírboltból az ellenkező oldalon feljutunk a napfényre. A végzetes szerelem utolsó állomása után derűs színfolt a Via Capello 19. számú ház. Itt megszemlélhetjük azt az erkélyt, amely alól Rómeó felsuttogott Júliához. Itt hangzott el hát a világ mindmáig legszebb szerelmi párbeszéde, ha nyilván nem is abban a csodálatos megfogalmazásban, ahogyan Shakespeare megörökítette.

^ SZARAD FÖLDMŰVES

INFARKTUS

INDULÁSRA KÉSZEN álltunk, amikor hirtelen kóvályogni kezdett a fejem, s rosszullét fogott el. Az autóban ülő két útitársam ijedten nézte elsárgult arcomat.

— Mintha a szívem szorongatnák — keseregtem.

— Menj azonnal orvoshoz! — szólt szinte parancsolóan Béni kollégám. — Mi addig várunk, míg megvizsgál.

— Ugyan már ...

— Semmi ellenkezés! Hiszen itt van a szomszédban.

Kászolódni kezdtem.

— Divatos ám mostanában az infarktus, — hecceit Ravasz Frici, a másik útitárs. — Főleg a te korodban.

— Csak ne fesd az ördögöt a falra! — intette le Béni.

— Sietek vissza — mondtam fanyarul.

— Infarktus ... infarktus — üldözőt a gondolat. — Valóban az lesz...

Már az egész belsőm fájt, s alig támolyogtam fel az első emeletre. Ott keserves arccal az ajtófélfának támaszkodtam. A székeken várakozók szemei villámokat szórtak felém. Kisvártatva nyílt az ajtó, s beestem rajta. A kisegítőnővér az időjegyet követelte. Mivel nem volt, kezdett kifelé tuszkolni.

— Infarktus — nyögtem ki dulakodás közben.

Ezt az orvosnő is meghallotta, s leintette a „kidobó legényt“.

A bogárfekete szemű asszonyka leültetett egy székre, végigkopogtatta meztelen felsőtestemet, s közben nagyokat sóhajttatott velem. Ha valaha, most a sóhajok igazán szívből jöttek.

— Szívvizsgára kell mennie — jelentette ki.

Egy papírszeletet adott kezembe, ahol a sürgős jelzést kétszer

is aláhúzta.

Mondjon csak valaki valamit az orvosi szolgáltatásunkra! Lám, milyen gyorsan intézkednek.

Egy csinos teremtésnek nyomtam a kezébe a sürgős jeligével ellátott papírszeletet.

— Féltizenegykor jön az orvosnő — jelentette ki.

— Hát ez lehetetlen, a kollégáim a kocsiban várnak.

— Ne tartson föl, kérem — mondta fagyosan — nekem most leleteket kell kiadnom.

— Talán egy kicsit később próbálkozzam?

— Majd meglátjuk...

Két órát várni, szörnyű! Ojabb rosszullét fogott el. Talán öt perc az életem, s ezek azt akarják, hogy órákat várakozzam. Lerogytam egy padra. Néhány várakozó beteg Ijedten szaladt hozzám, kérdések, tanácsok özöne zúdult felém.

A leletért sorakozők nem kígyóztak már az ablak előtt. Gondoltam, újból próbálkozom.

—4- Még várni kell, — szólt ki a csinosarcú lány egykedvűen.

Vártam, ö is várt egy fiatal, jóképű orvosra, aki odaállt az ablakhoz s tereferélni kezdett a bent ülő Ilonkával. Hol csak állva, hol egészen behajolva mondta a kedvesebbnél kedvesebb szavakat. Eltelt egy félóra, újból oda támolyogtam. Az orvos kérdően végignézett ...

— Mondtam, hogy nem érek rá — szólt ki bosszúsan az „elfoglalt“ lány.

'Ojabb hideglelés futott át rajtam.

— Akkor megyek az osztályvezetőhöz.

— Ahogy gondolja ...

Nagynehezen ráakadtam. A jó

szál ember fél ajtónyíláson fogadott. Kezdtem nyögni mondaniva-A szakácsnőnek feltűnt, hogy Butykát már napok óta nem látta. Még pénteken ts ott posvadt a szerdal gombóc a horpadt csajkában a tűzhely végénél. Vacsoraosztáskor odaszólt Istóknak, a kocsisnak:

— Hol ténfereghet az a bolond? Csak nem esett valami baja?

Istók volt az egyetlen ember a majorban, aki jószívvel volt a szerencsétlen Butyka iránt. Havonta legalább egyszer ktmosatta véle a fehérneműjét, s a szakadt helyébe adott neki másat, amit már nem igen sajnál az ember. Néha a borbélyt is kifizette helyette, vagy maga nyírta meg az istállók végében, ahol senki sem látta. Törődött egy kicsit vele, hogy legaláb külsőleg valami emberformája legyen, ha már féleszűnek teremtette az isten. Ilyenkor Butyka együgyűen mosolygott, s gagyogott is valamit béna nyelvével, aminek értelmét maga Istók sem tudta kihámozni. Valami hálaféle lehetett. Különben még egészen fiatal volt Butyka. A lányok gyakran tréfálkoztak vele. Nem volt mitől tartaniok. Sovány és erőtlen volt testben is, akárcsak lélekben. Egyszer a kukoricásban a földre is tiporták, s csiklandós nevetéssel, vtsongással űztek gúnyt satnya férfiasságából. Azóta még emberkerülőbb lett. Az utóbbi időben alig lehetett valami hasznát venni. Naphosszat elüldögélt a vízparti bokrok árnyékában, csípetté magát az éhes szúnyogokkal, csak alkonyattájban vetődött a konyha közelébe egy kis ennivalóért. Aztán észrevétlenül osont be valamelyik istállóba, ahol éjszakáit szokta eltölteni. A háború alatt hagyták itt valami menekültek. Ogy találtak rá egy szénából összetákolt sátorban. A neve is ezt a történetet őrzi. Egy öreg asszony vette pártfogásba, de Idővel az is elhalt mellőle. Aztán úgy nőtt, mint az árokparti dudva. Istók is csak azért istápolta, mert más vidékről került a majorba, s jólesett neki Butyka őszinte ragaszkodása. Elindult hát, hogy megkeresse. Az egyik istállóban akadt rá, üresen állt, mivel a gulya az erdei legelőket járta. Eszméletlenül feküdt az áporodott szalmában. Meg sem mozdult, mikor a fiú megállt fölötte. Inge szakadozottan hevert körülötte, s testét kékes-vörös foltok borították, Istókon egy pillanatra a döbbenet és a félelem lett úrrá. Azt sem tudta hirtelen, mihez kezdjen. Aztán, hogy Butyka mégis kinyitotta lázas, üres szemét, szaladt a birtok vezetőségének az irodájába.

— Butyka haldoklik — lihegte, amint a homályos helyiségbe lépett.

— Fogjon be és vigye orvoshoz — ismert Istók az igazgató határozott, férfias hangjára.

— Igenis — dadogta a kocsis, s futott keresztül a gondozatlan parkon, ahol az aratómunkára kiküldött diákok sorakoztak az esti parancsolvasáshoz.

— Hova rohansz Istók, olyan fancsali pofával? — ugratták a fiúk a kocsist.

— Butyka — mondta levegő után

kapkodva — Butyka nagyon beteg.

A fiúk nem tudták, nevessenek-e, i vagy komolyan kell venniük, amit ez ; a kocsis a bolondról beszél itt össze.

— Ért valaki a lovakhoz?

A kérdésből megértették a fiúk, ■ hogy a dolog valóban komoly lehet. Többnyire városi gyerekek voltak, s így nem nagyon mertek jelentkezni, de a falusiak is hallgattak, csak a szakállas fend eresztett meg egy tréfának szánt bemondást.

A fiúk kacarásztak ezen, de mikor látták, hogy a szakállas a kocsissal tart, szétszéledtek.

— Tegyétek el a vacsoránkat — szólt be Istók a konyhába.

— Mi történt? — érdeklődött a szakácsnő ijedten. — En ezt megéreztem — sopánkodott, mikor látta, hogy a fiúk a lóistálló felé sietnek.

— Kérhetnél valami pokrócot a fejőktől — mondta a kocsis a legénykének —, én befognám addig a lovakat.

— Biztosan az oltástól — csóválta kopasz fejét az éjjelt ügyeletes, mikor megértette, mi is történt Butykával.

— Beleütötte a tűt — magyarázta az öreg. Az állatorvos kisegítője tette. Rettenetes, milyen buta is némelyik ember — méltatlankodott, s egy kopott, szürke plédet adott a diáknak.

— Mondjátok meg az orvosnak is, hogy beoltotta orbánc ellen, — kiáltott még a fiú után.

Szép, büszke állatok voltak a parádés lovak. Türelmetlenül várták, hogy ficánkolva útra kelhessenek. A diák megpróbálta felszerszámozni az egyiket, de sehogy sem ismerte ki magát a szíjak rengetegében.

— Inkább menj és hozd ki a betegetI — mondta a kocsis a fiúnak, s az istálló felé intett.

fend enyhe undort érzett, amint meglátta az áléit, nyöszörgő embert. Tehetetlenül állt felette, nem tudott mit kezdeni vele. Pedig sietnie kellett, mert már erősen sötétedett. Valahogy mégis elszánta magát, s hozzálátott, hogy a takaróba bugyolálja a beteget.

— Ne félj tőle — mondta Istók, mikor látta, milyen ügyetlenül tartja a fiú Butykát az ölében. — Olyan ember ö is, mint bárki más, csak egy kicsit szerencsétlenebb. — Aztán magához vette a beteget, s a kocsi hátsó ülésére fektette.

— Tartsd a fejét s vigyázz rá, hogy le ne essen!

Teljesen besötétedett, mire indulhattak. A város távol esett a malőrtől. Messzi fényei pislákolva remegtek a langyos éjszakában. Az izzadt test savanykás szaga a szellőhozta érett gabona illatával keveredett, s olyan békésen nyújtózott a táj, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne, Butyka nyöszörgése is megszűnt, csak a lovak patkói csattogtak, s a kerekek zörögtek ütemesen a kemény kövezeten. Szót-' lanul tették meg a végtelennek tűnő utat. A város még ébren volt, amikor megérkeztek. Halk zeneszó szűrődött az utcára a kivilágított mulatókból. A hangulat sehogy sem illett ehhez a menethez. Istók letért a kórházhoz vezető, keskeny útra.

— Megpróbálom a hátsó bejáratnál. A portás a papírok miatt mérgelődne — szólt hátra a kocsis a diáknak.

— Talán ha egy lánnyal sétálna itt az ember, minden másképp lenne — gondolta a fiú, s határozatlan vágy ébredt benne.

— Vedd át a gyeplőt, s itt várj meg — ugrott le Istók az ülésről. Butykát a karjaiba vette, s olyan könnyedén tartotta, mintha pályás csecsemő lenne. — Lehet, hogy egy kicsit várni is kell.

— En is bemennék veled — kínálkozott a diák —, a kopasz fejő is lelkemre kötötte ...

— Fölösleges — nyugtatta meg a diákot a kocsis —, mindent elintézek.

A diák elgondolkozva túrt bozontos szakállába, amint a kocsis tömzsi, erős alakja eltűnt a bejárat mögött.

— Miféle ember lehet ez? — töprengett el. — Ügy oltalmazza ezt a fél embert, mintha édestestvére lenne. S ahogy így ült egyedül a lovak faránál a csillagos ég glatt, valami nagy homály oszladozni kezdett benne. Ismerősei jutottak az eszébe. Olyan valakit keresett, aki hasonló helyzetben ugyanígy viselkedett vol-. ng, de egyre csak az apja nyugodt, határozott arca jelent meg előtte.

— Talán elaludtál? — riasztotta nagysokára ábrándozásaiból Istók fakó hangja.

— Hogy is hívják ezt az embert? — kérdezte a diák, mikor a kocsis a gyeplőt a kezébe vette.

— Butykának hívták — válaszolta Istók csendesen, s ellenzős sapkáját mélyen a szemébe húzta.

A lovak könnyű futásnak eredtek. Talán észre sem vették, hogy a cséza üresebben zörög a hátuk 'mögött.

lómat, ö türelemre intett, s javasolta, nagyon szépen kérjem meg az orvosnőt, hogy rendkívül fogadjon.

Nesze semmi, fogd meg jól volt hát a válasz.

Felkászálődtam az Igazgatóságra. Ott irodából irodába küldtek. Végül egy középkorú n^í elfogadott, hogy a panaszom hozzá tartozik.

— Foglaljon helyet, rögtön intézkedem.

— Ez aztán igen — gondoltam.

Igenám, de közben befutott egy

szőke szépség, akivel a beszélgetés alapján pártfogóm előző este valami névnapot ünnepelt együtt. Aztán jöt a mai ebéd és vacsoraproblémája. Az orvosné vagy ötfélét vásároltatott a szöszivei. Már-már úgylátszott elmegy, amikor valami tiktozatos jutott az eszébe a doktorkának, és behívta a másik helyiségbe a barátnőt, hogy azt fültanú nélkül elmondhassa.

Jósokára susmusolva kijöttek.

— De kérem, azt ígérte — kezdtem akadozva.

— Azt hiszi, hogy csak maga van a világon? — mondta gúnyosan a panaszorvosló.

— Sürgős, kérem...---> Mindenki ezt mondja — válaszolt és tárcsázni kezdett. Gondoltam, az én ügyemben. Tévedtem. A közszolgáltatási üzemet hívta, valami parkettcsiszolás ügy1 ben.

Ha eddig nem, most minden bizonyai megkapom — álltam fel reszketve az idegességtől.

— Szóval nem hajlandó? Vállalja felelősséget, ha elutazom?

— Ugyan kérem, ne kicsinyeskedjünk — húzódott félre a szája.

Végre talán az én ügyemben tárcsázott, de a vonal végén senki nem Jelenkezett.

Halálraszántan elvánszorogtam a kezelőorvoshoz, s lerogytam egy székre.

— Nem megy — nyögtem.

— Nem? — borult el a fiatalasszony arca. — Pedig innen el nem mehet, míg be nem fejeződik a kivizsgálás.

A nővért küldte velem. Az beverekedte magát a 206-os ajtón, ahol a doktornő valami ismerősével szórakozott. Egy kis civakodás után a pártfogóm meggyőzte a ráncosodó arcú szakorvost. Intett, hogy várjak, rögtön hív.

Újból eltelt egy negyedóra, senki nem szólt. A sovány orvosnő közben ki-be járkált, mintha valakit keresne.

Nem tévedtem. Ilonkát kutatta, akinél a „sürgős“ jeligés papírszelet volt.

Egy jó idő után megtalálta. Az orvos-ideáljának látogatását viszonozta, s bent enyelegtek, míg kint a betegek sajnálkoztak, hogy orvosuk mennyire el van foglalva.

össze-vissza ragasztgatták kezem, lábam, mellem, s aztán a gép húzta a cikk-cakkos vonalakat.

— Kár volt annyira türelmetlenkedni. Semmi jel az infarktusra — mondta fanyarul az orvosnő.

— S még nekem sem hagyott békét — kontrázott rá dühösen Ilonka.

Beállítottam a lelettel, kezelőorvosom óvatosságból egy hétre ágyba parancsolt.

Délfelé járhatott, mikor szabadultam.

— Aligha vártait rám — gondoltam kifelé menet.

Tévedtem. A fekete autó ott állt, ahol kiszálltam.

•— Ne haragudjatok, — kezdtem bocsánatkérően.

Akkor vettem észre, hogy csak ketten ülnek a kocsiban, a gépkocsivezető és Béni.

— És Frici?

— Nemrég szállítottuk be a kórházba — nézett rám szemrehányóan Béni. — Infarktust kapott szegény a várakozásban.

c-tt-)

1966. oktőber 15.