Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-09-24 / 38. szám

A* Öregasszony meggyújtotta a lámpát. A gyufa sercegve végigszaladt a doboz oldalán, lángot vetett, s az öregasszony arra gondolt, milyen csodálatos is ez. Minden este, ha kiment a disznóéihoz, hogy enni adjon a hízónak, vagy ha a fáskamrába ment, ugyanazt az örömöt érezte. Először arra gondolt, hogy a disznóólba is be kellett volna vezetni a villanyt, azután arra, hogy milyen szép, milyen tiszta, milyen kényelmes a villany és milyen Jó, hogy legalább a házban villanyáram van. Négy éve már, hogy bevezették, akkor volt itthon utoljára Kari, de még mindig nem tudott betelni vele. Jó a rádió is, furfangos szerkezet, de mégiscsak láda, meg lehet fogni, föl lehet emelni, az igazi csoda az a villany, az egészen más. A rádióban finoman beszélnek és olyan szép zene szól néha, hogy az embernek szégyenkeznie kell, de igazán használni á villanyt lehet. Mert a rádió időnként zörög és fütyül, a világosság, a fény meg a munkában segít, abban, hogy lássunk.

Minden este erre gondolt lámpagyújtáskor, és hogy bizony be kellett volna vezetni a disznóólba is. Aztán eltölti a megelégedés, mert a házba bevezették. Erre gondol a tornácon, az úton, míg az ól felé baktat, és az ólban is. Ilyenkor halkan odaszól a disznónak: „Elégedj meg, te, koca, a petróleumlámpával! Látsz te enni így is. Félned se kell a sötétben. No meg, úgy sincs már sok időd hátra.“ Szereti a hízót az öregasszony, majdnem annyira, mintha ember volna, különösen mióta rájött, hogy nem érdemes tehénről álmodozni, nekik az sohasem lesz. Megpróbálja összeszámlálni, hány hízójuk is volt eddig, de nem sikerül. Talán papírral, ceruzával lehetne... Hogy is volt? Egyik évben, mikor is, Igen, igen, 1912-ben nem volt, mert akkor egész évben betegen feküdt De így is volt legalább negyven.

Kinyitotta a disznóól külső ajtaját. Itt áll a moslékos hordó, míg be nem jönnek az őszi hidegek. Most már benn van az ólban. Lenyomta a belső ajtó zuzmarás kilincsét, meleg pára csapódott az arcába. Belül, az ajtó deszkáján és a fehérre meszelt falakon vízcseppek ragyogtak a lámpa fényében. A koca várakozó röffenéssel üdvözölte, aztán a vályúhoz cammogott. Most már vidámabban röfögött. Az asszony leemelte a hordó tetejét, beleöntötte a meleg moslékot a vödörből és jól összekeverte.

A pára és a moslék meleg gőze vastag felhőbe burkolta, és foszlányokban szakadt róla, mint a köd, míg a hordó körül tett-vett.

A disznó nyugodtan nézte és elégedetten röfögött.

— Co-co ... te, kövér gömböc ... — mondta az asszony, és előre hajolt, hogy a disznó hátát megvakargassa.

Nem jutott eszébe szebb szó, pedig mindig nevet adtak a disznóknak. Egyiket Rózsabimbónak hívták, az majdnem olyan okos volt, mint egy ember, de meghízni nem nagyon akart.

— Azért, mert olyan sokat gondolkozik ... — mondogatta Niklas.

Niklas tavasszal lesz hetven éves, de fél éve már, hogy az ágyat nyomja. Nagyobb veszély nincsen, csak nagyon fáradt és a gyomrának van valami baja. Biztos, hogy nem a dorbézolástól, mert Niklas soha be nem rúgott, és nem aludt el soha bagóval a szájában, össze lehet számolni, hogy hányszor volt vidámabb a kelleténél. Amikor Karit és Isacot konfirmálták, na meg az öreg Gammel Isac temetésekor, akkor Is inkább táncolni akart és megmutatni, hogy milyen erős a keze...

Vakarta a disznót, s közben arra gondolt, milyen szép is volt akkor az élet. Igaz, hogy Léna korán elment, csak 17 éves volt, de talán így volt jó, mert nagy anyajegy volt az arcán, lehet, hogy nem kellett volna később a legényeknek. Isac pályaőr lett, lenn, délen szolgált, sok a gyereke és mind egészséges. Kari tengerész, s mindig azt magyarázza, milyen jó is világot látni. Ha nincs a tengeren Bohus megyében lakik, biztosan van már gyereke. Karácsonyra mindig küld egy kis pénzt, néha máskor is, ha módja van rá. Niklas megkapja a havi 600 korona állami nyugdíjat, amíg csak él, adja Isten, hogy sokáig éljen.

A disznó van vagy kilencven kilós, vidáman röfög, pedig az utolsó óráit éli. Mindig advent második vasárnapján van a disznótor, sok tölteléket csinálnak, a húst meg jól besózzák, kitart az a következő karácsonyig.

Holnap szombat lesz, délután megjön Henrik Nilsson, a böllér, leszúrja a kocát. Kap érte egy jó kilót füstölt oldalast, meg a hólyagot, hogy a gyerekei léggömböt csinálhassanak belőle karácsony estére.

Bütykös kezével megemelte az aszszony a lámpát, odavilágított a disznóólra. Eszébe jutott az élete, egyszerű, jóleső érzést váltott ki belőle. Betöltötte az egész testét és hirtelen arra gondolt, hogy biztosan ilyesmit érez a disznó is, még ha meg is hal

£ SZABAD FÖLDMŰVES

D9S6. szeptember 24.

hamarosan. Á disznónak' is szép élete

volt, jól táplálta malackorától kezdve, jó moslékot főzött neki, nem sajnálta tőle a kukoricadarát.

Az 61 jó meleg, módjával még szép is, igaz, hogy a padlót nem akarja megszokni a disznó — dehát a disznó, az disznó. Mindig meleg almot kapott, szalmából, jókat fekhetett rajta. Jól felmosta neki mindig a padlót, hogy olyan tiszta legyen, amilyet egy disznó csak egyáltalán kívánhat. Ha egyáltalán kíván ilyet a disznó. Reméljük, hogy könnyű halála lesz. Jaj, a halálra nem szabad gondolni... Különben is, a disznó nem hal meg, azt levágják. Hús lesz belőle.

Röf, röf, röfögött a koca, és az aszszonyra nézett. Úgy látszott, mintha nevetett volna.

Ragyogott a fény a párás, fehérre meszelt falakon, és a tetőn összegyűlt vízcseppeken. Egy-egy érett csepp néha lepottyan a mennyezetről, monoton ütemet verve koppan a nyugodt, mély csendben.

tós, fehér szakállát. Gondolkozott.

— Behoztad a fenőkést? — kérdezte.

— Oda tettem a kályha mögé.

— A kisbaltát?

Jaj, azt elfelejtette. A kisbalta ott állt a küszöbön, a konyha és a tornác között.

— Hozd be gyorsan, és add ide.

Az asszony bevitte a kisbaltát. Niklas megfogta, a takaró alá dugta. Annyi mindent beszélnek az emberek, és az újságok is annyi mindent írnak.

—■ Milyen? — kérdezte az öregember.

— Rongyos — mondta az asszony, — és olyan fekete, mint egy cigány. Nem valami bíztató.

— Erősnek látszik?

Niklas hosszú, fáradt, öreg teste remeg az erőlködéstől, amikor felül az ágyban.

Az asszonynak gondolkoznia kellett, nem volt biztos a dolgában.

— Igen ... Nem. Nem egészen ... Mintha már régen nem evett volna.

Amikor a disznó evett, az asszony visszaindult a házba. Nem látta tisztán, inkább csak érezte, hogy a tornác előtt valaki áll a sötétben. Magasra emelte a lámpát, a fény egy férfialakra esett. Az asszony lassan még néhányat lépett, megállt, és jó estét köszönt,

A férfi, mintha nem értette volna, mit mond az asszony, morgott valamit, aztán fojtottan köhécselt. — Jó estét — nyögte aztán rekedten.

Erre a hangra az asszony még magasabbra emelte a lámpát. Vizsgáló pillantással mérte végig az idegent. Elnyűtt kabátot látott, a fején olyasféle sportsapkát, amilyet Kari hordott, a lábán magasszárú cipőt. Az arc sötét volt, fáradt és borostás.

— Jó estét — mondta megint a férfi. Leemelte a sapkáját, és meghajolt az asszony előtt.

Szeme sötéten ragyogott a fényben. „Csavargó“ — gondolta az asszony, — „kóbor cigány ...“ Nem lépett közelebb, megemelte a hangját.

— Mit akar itt?

Több mint egy kilométerre a falu. Niklas és ő egyedül vannak a házban.

A férfi érthetetlenül mormogott, újra meghajolt az asszony előtt, mélyen, mintha főrangú ember felesége állna előtte.

— Enni — mondta.

A szeme kért, szemhéja lassan leereszkedett a fáradtságtól. Az aszszony gondolkozott, nem tudta, mit csináljon. Lehet, hogy ez az ember tetves. Ű nem akar tetűt a házba, s akárki akármit mond, náluk még nem volt tetű. Szegények voltak, különösen amikor a gyerekeket kellett nevelni, de tiszták és rendesek, tetvesek soha. Nem merte azonnal megkérdezni, várt egy kicsit, aztán mégis kimondta.

— Mondja, aztán bogár... bogár nincs magában?

Az Idegen nem értette a kérdést. Lehet, hogy nem teljesen épeszű. Az asszony erre először az idegenre mutatott, aztán magára, majd kérdő pillantást vetett az idegenre, és ujjával vakargatni kezdte halántékánál a hajatövét.

A férfi megrázta a fejét. Elég bizonytalanul tette.

— Várjon — mondta az öregaszszony. Mégegyszer az idegen arcába világított, aztán előtte belépett a tornácra.

A férfi, úgy látszik, nem értette, mert tétován utána lépett. Az asszony kinyitotta a külső ajtót, megfordult, kifelé mutatott, és odaszólt az idegennek.

— Ott, kívül várjon.

Az végre megértette, és visszalépett a tornácról.

Az asszony becsukta maga mögött az ajtót, megállt, gondolkozni kezdett. Az ajtót nem zárta be. Leemelte a falról a fenőkést, magával vitte a konyhába. A kályha mögé állította, aztán ment be Niklashoz a szobába.

Niklas felnyitotta a szemét, az aszszonyra nézett. Az asszonynak először az jutott eszébe, hogy karácsonyra szépen meg kell igazítani a férje szakállát, csak aztán szólalt meg.

— Egy ember van kint a kertben. Enni szeretne. Nagyon furcsának látszik, nem is úgy beszél, mint az emberek.

Niklas egyik sovány, bütykös, vénember kezével végigsimította bozon-A tüdejével is lehet valami, hallani a hangján.

Az öregember megint gondolkozott.

— Jön a karácsony — mondta.

— Igen — bólintott az asszony.

Gondolkoztak egy ideig.

— Szeljél neki egy darab kenyeret... Tegyél rá valamit — mondta Niklas.

Az asszony óvatosan kinyitotta az ajtót. Az idegen ott állt a tornác előtt. Türelmesen várakozott. Az aszszony fölemelte a tornácon hagyott lámpát, az idegenre világított, aztán Intett neki.

— Jöjjön be, hideg van kinti

Az idegen tétován közelebb lépett, s mikor a fedél alá ért, leemelte a fejéről a sapkát.

Az asszony azt gondolta, hogy maradjon a tornácon, de amikor kinyitotta a konyhaajtőt, Niklas kiszólt neki.

— Engedd be a melegre, hadd üljön le.

Az asszony a tornácajtóra mutatott. Az idegen becsukta maga mögött. Követte az öregasszonyt a konyhába.

Az asszony letörölt a kötényével egy széket, a konyhaajtóhoz állította. Jól lehet látni az ablakból az országutat és Niklas a szobából éppen ide láthat.

Az öregember nézte az idegent. Látta göndör, fekete haját, látta, hogy a halántékánál szürkül, látta hajlott orrát, a nehéz szemhéjakat, a fáradt barna szemet, a sárgás bőrt a kékesfekete sörték alatt, örmény lehet, gondolta, vagy cigány, dehát neki aztán mindegy. És hogyan eszik, Istenem!

Az idegen két sovány kezével fogta a margarinnal megkent kerek, puha kenyérszeletet, csak azt nézte, és falta, falta, lassú falánksággal, majdnem ijedten, rágta szokatlanul mohón ebben a biztonságos konyhában. Nem szólt egy szót sem. Evett.

— Régen volt már fedél alatt? — kérdezte az asszony, csak hogy kérdezzen valamit, de a férfi nem szólt, kérdőn nézett fel, aztán úgy látszik, mégis megértette, mert bólintott két harapás között.

— Hát igen... — szólt Niklas az ágyból —, nem megy mindig egyformán az embernek. — Az idegen megint felnézett és bólintott. Aztán eszébe juthatott valami, mert felállt, meghajolt az öregember felé, és megint leült.

Az asszony egy csésze tejet hozott, a férfi térdére tette a kenyeret, amíg ivott.

— Talán enne egy tányér kását is? — szólt ki feleségének az öreg.

Maradt a lábasban, igaz, hogy a holnapi reggelihez akarta eltenni, dehát... Az asszony mert egy tányérba, aztán tanácstalanul álldogált vele. Végül elhatározta magát.

— Jöjjön ide, az asztalhoz.

Odamutatott.

Az Idegen felkelt, az asztalhoz ült. Csendesen evett, már nem olyan mohón, mint kezdetben, úgy látszik, lassan eltelt.

Niklas nyugtalanul izgett-mozgott az ágyban, onnan nem láthatta a férfit. Az asszony a kályha mellett állt, a fenőkés ott volt a közelben, a szoknyája mögött.

— Akar egy csésze kávét? — kérdezte.

Az idegen bólintott. A kanna még meleg, a kávé jó, nemrég készült. Niklas és ő majd kávéznak, ha az idegen már elment. Ä férfi csendben ivott, két kockacukrot tett bele, lassan itta a kávét a csészéből.

Amikor készen volt, felállt, meghajolt az asszony előtt.

— Iszik még eggyel?

Az asszony odalépett a kávéskannával, de az idegen rázta a fejét, és mosolygott, nyugodt, meleg mosolylyal. Az asszony, még mielőtt meggondolta volna, az ablak elé mutatott, a székre.

— Üljön le, pihenjen még egy kicsit.

Niklas eddig feszülten figyelt az ágyban, egyik kezét a takaró alatt tartotta, fellélegzett. Látta, hogy az idegen arca szebb lett. „Az étel meg a kávé“ — gondolta. Az arca kissé megpirosodott, a szeme sem olyan ijedt már. De fáradt, nagyon fáradt, s ügy ül, mint akit elhagyott minden ereje.

— Munkanélküli? — kérdezte az öreg.

Az idegen nem értette meg azonnal, de mielőtt még egyszer kérdezték volna, bólintott.

— Igen ... Ügy van ...

„A kiejtés nem idevaló“ — gondolta az öreg.

— Maga messziről jött? — kérdezte.

Az idegen megint gondolkozott, csak aztán bólintott.

— Messze ... Nagyon messziről.

— Honnan? — kérdezte az öreg.

Az idegen nagyon gondosan fogalmazta a választ.

— Ö... sehonnan ... Nagyon meszsziről...

— Sehonnan? — az asszony előrehajolt és ránézett. Háta mögött érezte a fenőkés biztonságát. Bármikor elérheti a hideg, vasat. Niklas megmarkolta a baltanyelét a takaró alatt.

De az idegen nem látszott bolondnak.

— Maga nincsen sehol bejegyezve? Hát, az anyakönyvben... — magyarázta az asszony.

Ügy látszik, ezt sem értette az idegen, mert egészen mást válaszolt.

— Zsidó vagyok — mondta.

A két öregnek ez semmit sem mond. Zsidó, gondolja az asszony, igen ők feszítették Krisztust a keresztre, de büntetésből vándorolniuk kell, vagy úgy jártak, mint a jeruzsálemi varga, aki csak minden századik évben mutathatja magát. Sok évvel ezelőtt járt erre is egy zsidó, a falu felöl jött, fehérneműt, gombot, drótot, ruhaakasztót árult, meg sok mást, nem is emlékszik már mindenre.

Hirtelen egy gondolata támadt, és bizonytalanul, de mégis megkérdezte, mert tudni akarta.

— Van magának valami eladnivalőja?... Drót vagy harisnyatartő vagy ilyesmi?

— Eladó?

Az idegen mosolyog, és rázza a fejét.

— Nem, nincsen semmi eladnivalóm...

Biztosan van, valami eladnivalója, gondolja az öreg is. Ha nem, akkor ki lehet? Megpróbál tagoltabban beszélni vele, hiszen olyan nehezen érti, amit mondanak neki.

— Hát akkor mivel foglalkozik maga? Azt szeretném tudni, hogy mit dolgozik, mi a foglalkozása, mit csinál?

Az idegen gyorsan megértette. Mosolygott, és nehezen, keresgélt szavakkal válaszolt.

— Én ... én... — kereste a szót — én tanító vagyok... én tanító vagyok és doktor...

— Ejha — mondja az asszony, és gyanakvó csodálkozással nézi — maga tanító is, meg doktor is?

Niklas sem tudja visszatartani gondolatait. '

— Doktor?... Akkor magának ismerni kell a nyavalyákat, vagyis hát a betegségeket...

Az idegen elpirul, amikor megérti, hogy mire gondol az ágyban az öreg. Ég az arca, szeme csillog az áldott villanyfényben, kezét idegesen összekulcsolja. Teljesen olyan, mint egy valódi keresztény — gondolja az aszszony —, lehet, hogy mindent megbánt, és áttért Jézus nevében, és akkor tanulta meg.

Az idegen előrehajtotta fejét, a nyaka egészen sovány, és próbálja megmagyarázni, hogy ,ő nem olyan doktor, aki betegeket gyógyít, hanem a könyvekben doktor.

— A könyvekben? — lepődik meg az asszony. Van valami értelme annak, ha valaki a könyvekben doktor? Igaz, hallott már ilyet, de ...

Az idegen megint megkísérli a magyarázatot. Tanító volt, de nem maradhatott abban az országban, .ahol született és élt, és talán itt sem maradhat. Munkát kell - vállalnia, bármit, csak akkor maradhat Itt.

Rövidesen elmesél mindent a két öregnek. Koncentrációs tábor... —

mondja, és azok megijedtek a félelmetes szótól. Hallottak róla egyetmást, olvastak róla az újságban is, de tőlük nagyon messze van az az ország, ahol az embereket korbáccsal verik, mert egyszer, nagyon-nagyon régen megfeszítették a Megváltót. Hallgatják amit mond, megprcbálják beleélni magukat, és egyre jobban értik, amit mond, végül tiszta kép

alakul ki bennük, és az agyukba vésődik.

Megértették, hogy az idegen külföldi, és tanító volt, de letartóztatták, mert doktor volt, és a könyveket betiltották, és talán verték is ... bizto* san verték. Katona is volt az első világháborúban, még fiatal volt akkor. Mennyi mindent élt át...

— Miért nem gondolt magára — mondja szemrehányóan Niklas —, lehetett volna maga doktor más könyvekben Is.

— Hallgass, Niklas — vág közbe az asszony —, ezt te nem érted.

— Nem értem? Hát hogyne érteném, hogy minden joga megvan az embernek az élethez, annak, aki rendes, tanult és még a háborúban is volt.

— Igen, így van — mondja az aszszony —, de azt mondja, hogy ő zsidó, és hogy ott be vannak tiltva.Érted?

Aztán az idegenhez fordul.

— Ugye, azt mondta, hogy maga zsidó? Igazi zsidó?

A férfi fáradtan mosolyog az öregasszony arcába, és bólint.

Niklas kiszól a szobából/

— Nagyon fáradtnak látszik maga. Ha nincs magában bogár, akkor lefekhet a konyhában, ott aludhat az éjszaka. Tudja, óvatosnak kell lenni, ha nem akar ráfizetni az ember. Amikor a vasúti pályát építettük, valamennyien egy barakkban laktunk. De a fejünket mindig megmostuk zöld szappannal, és gyakran váltottunk fehérneműt is.

Az asszony Niklasra néz. Az öreg két ráncos keze a takarón nyugszik.

— Ügy kellene, hogy előbb megmosakodna, és kapna egy tiszta inget a tiedből. Van annyi, amennyire még neked szükséged lesz ...

Az idegen lehunyt szemmel ül előttük.

Előre-előre dől, de mielőtt leesne, mindig kiegyenesedik a széken.

— Az éjjel talán a díványtakarón is megaihatna — mondja az asszony — aztán majd ...

Kimondta. Nem is tudta, de már határozott. Addig marad náluk az idegen, amíg ki nem pihente magát. Vagy addig — de erre nem szívesen gondolt —, míg a faluból, az elöljáróságtól nem jön valaki kérdezősködni.

— Aludhat a díványtakarón... — mondta Niklas —, tegyél a feje alá egy vánkost, takard be pár pokróccal...

Az idegen azonnal elaludt.

Az öregasszony kávét főzött. Bevitt egy csészével Niklasnak, azután magának is töltött. Megitta, ült csendesen a konyhaasztalnál, és tűnődött. Niklas még nem mondta meg, hogy mi a véleménye az ő döntéséről. Meg kell tudni, mit gondolhat.

— Niklas?

— Igen.

— Niklas, segíthetne holnap Henriknek a disznóölésnél. Kiverheti a vért, vakarhatja a bőrt, amikor forrázzuk.

Az öreg gondolkozott, csak aztán válaszolt.

— Biztosan segíthet — mondta komolyan —, tanító is, doktor is, háborúban is volt. Tanulhatott ott is egyetmást. Tudom én, mi volt, amikor én szolgáltam...

Az asszony rendet csinált éjszakára. Bezárta a külső ajtót. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Bement a konyhába, fogta a fenőkést, kivitte, a tornác falára akasztotta. Nem jó, ha valami nincs a helyén.

Eloltotta a villanyt a konyhában, a szobába ment. Kicsit gondolkozott, amikor behúzta maga után az ajtót. A zár rossz, évek óta nem használták, retesz sincs.

Az öreg nézte, de nem szólt semmit.

Amikor eloltotta a villanyt — milyen' jó is, nem kell kifújni az embernek a tüdejét, hogy elaludjon, hanem csavar egyet a gombon —, felmászott az ágyra Niklas mellé, és megkérdezte.

— És a ...

Szégyenlette kimondani.

— Már az ágy alá tettem... — mondta az öreg.

Egy ideig csendben feküdtek, de egyszer az öreg hirtelen megszólalt. A hangja szomorú.

— Te, azt mondják, hogy a zsidók nem esznek disznóhúst...

— Igaz — mondta az asszony —, de talán nem is biztos, hogy mindenki. A sült vért biztosan szereti.

Megint elmúlt egy kis idő.

— Te, Niklas — mondta az aszszony —, emlékszel, meséltem neked, hogy kislány koromban láttam egy könyvben egy képet. Amikor kint állt az ajtó előtt, ahhoz hasonlított. Igen. Rá hasonlított...

Az öregnek lassan eszébe jut, hogy egyszer, régen mesélt neki az asszony arról a képről.

— Mennyi érthetetlen dolog van a világon — mondja.

Az asszony azon gondolkodik, hogy mi is volt a kép alá írva.

„Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok en* gém...“

[Kuczka Péter fordítása.}