Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-08-20 / 33. szám

Sztyefa'nytnak, a velünk egy házban lakó fogorvosnak a lakásén ádáz háború folyt. A gyerekek, Fjodor Sztyefanyinak, a fogorvos fiának barátai, skatulyában hozták el a hadseregüket. A temérdek papiros- meg ólomkatonát asztalon, székeken, polcokon, sőt a padlón állították csatasorba.

A játékhadseregek tulajdonosuk akarata szerint mozogtak, hol leereszkedtek az asztalról a padlóra, hol felkapaszkodtak az asztalra, megtámadták az ellenséges hadállásokat, könyvekre hágva, megostromolták a székeket.

Az ágyúk szögekkel meg drótdarabkákkal tüzeltek. Néha a gyerekek kézzel hajigálták a srapnelt helyettesítő sörétszemeket. A fiúk azonban a régmúlt esztendőkben kivétel nélkül lelkesedtek a háborúért. Minden trafikban papírkatonákat árultak. A gyerekek kivágták, kartonra ragasztották őket, talpat fabrikáltak hozzá — Sés máris indulhattak az ütközetbe.

Mialatt a nagyobbak, akik nagyszámú gyalogsággal meg lovassággal rendelkeztek, egyre jobban belemelegedtek a csatába, s azon vitatkoztak, hogy a papiros- meg az ólom-hősök közül ki esett el, ki sebesült meg, én a másik szobában üldögéltem, és egy érdekfeszítő könyvbe mélyedtem el, amelynek az égvilágon semmi közé sem volt a szomszédban kibontakozó hadműveletekhez. Még kicsi voltam, csekély számú hadsereggel rendelkeztem, és olykor még azt is szívesen átengedtem bátyámnak, aki igazi, erős kötelékekkel vett részt a Játékban.

így aztán, mihelyt az a könyv a kezembe került, nem törődtem már a csata menetével. Á könyv tudniillik Mikluho-Maklaj orosz tudós életéről s a pápuák országába tett utazásáról szólt. Ott jártam én is vele együtt a trópusi erdőkben, a járhatatlan rengetegben, ismeretlen virágok bódító illatában, pálmák és pandanuszok, araukáriák meg gumifák közt küzdve át magam. Én is láttam a durva sörtéjű vadkanokat, óriásdenevéreket, a fák törzsén egzotikus gyík szaladt fel a szemem láttára, kaméleon nyújtotta ki hosszú nyelvét, kiszáradó mocsár mélyéből krokodilus fenyegetett. A kutatókkal együtt hatoltam be a pápuák falvaiba, és izgatottan lestem, hogyan fogadnak majd a furcsa, virágdíszes, pucér emberek, akik eleinte csak hallgatagon, ellenségesen méregetik a betolakodó idegent, s kezükben kőbalta, lándzsa meredez.

De a riadt vademberek hamarosan földerültek, megkedvesedtek, banánnal, cukornáddal vendégeltek, tarkaszínű kagylóval, kutyafoggal ajándékoztak meg. Milyen izgalmas, milyen lélegzetelállítóan érdekes volt ez az utazás! De sajnos, váratlanul hamar véget ért.

'Ügy beléfeledkeztem a véletlenül kezembe került könyvbe, hogy nem ügyeltem az idő múlását. Egyszeresek kinyílt az ajtó, betódultak a hadvezérek, izgatottan tárgyalva a csata kimenetelét; s akkor megláttak engem.

— Nézd csak, hát itt bujkál az ipse! — rivallt rám bátyám dühösen. — A te nyamvadt katonáid miatt, akik nem vettek részt az ütközetben, bekerítették a jobbszárnyamat, és az egész hadseregemet a szekrény alá kellett vinnem, hogy rendezzük sorainkat. Te meg ahelyett, hogy harcolnál, itt ülsz és olvasol. Fiúk, meg kell őt fosztani a rangjától!

A gyerekek hangosan nevettek lefokozásomon.

— Nem bánom, vegyétek el a katonáimat meg az ágyúimat, de hagyjátok meg nekem ezt a könyvetl

Hasztalan könyörögtem, szegény hadseregemen kívül a könyvet is elvesztettem, mert a fiúnak, aki odahozta, vissza kellett vinnie a könyvtárba. Megígérte, hogy megpróbálja újra kivenni a számomra. De nem láttam többé, mert a gyerek a háborús játék hevében persze megfeledkezett ígéretéről.

Én azonban nem felejtettem el a könyvet. A néhány fejezet, amelyet a szó szoros értelmében felfaltam, hosszú időre emlékezetembe vésődött. Ha behúnytam a szemem, magam előtt láttam a pápuákat, pálmalevéllel fedett, csúcsos-magas tetejű kunyhóikat; éjjelente azt álmodtam, hogy csodálatos szigetek fövenyes partján üldögélek, lábam előtt magas, kék hullámok törnek meg, azután elindulok az ösvényen, csokoládészínű, szép emberek között, akik virágokkal ékesítik hajukat, és gyors, könnyű léptekkel haladnak. Később táncolunk a tábortűz körül, megint az óceán partján, óriási nagy, mézszínű hold nézegeti magát a lagúna tükrében. Ő, hogy szerettem volna eljutni e bol' dog táj gyermekeihez, a béke és barátság e fölfedezetlen hazájába! Ő, ti boldog, félmeztelen emberek!.

Felkutattam minden lapot, folyóiratot, amelyben a pápuákról szó esett, a szenvedélyem csakhamar közismertté vált az egész osztályban, hiszen iskolásgyerekek mindig szívesen kérkednek egymás előtt a könyvekkel, amelyeket olvastak, meg fantasztikus ábrándjaikkal.

Anna Alekszejevna, Iskolánk igazgatónője (három osztályos, városi elemibe jártam) szintén értesült szenvedélyemről. Karácsony közeledett. Mind vártuk a hagyományos fenyőfát, ajándékokat. A szünet előtt az utolsó tanítási napon Anna Alekszejevna titokzatosan kijelentette:

— Találtam ám valami érdekeset számodra!

Elérkezett az ajándékosztogatás estéje. A fa a mennyezetig ért, sárgás, ünnepi fényben ragyogtak rajta a gyertyák, az ágakról tarka zászlófüzérek csüngtek. S lenne, a fa alatt szerény kis csomagok — az ajándékok.

Akárhogyan meregettem a szememet, nem láttam köztük akkorát, amelyikben elfért volna a Mikluho-Maklajról szóló vaskos könyv. Nem is volt ott. Ahelyett Anna Alekszejevna gondosan kék papirosba csomagolt vékonyka könyvecskét adott át, és érdeklődéssel nézte, ahogyan óvatosan kibontom. Azután meglátta az arcomon a leplezetlen csalódás kifejezését.

— Nem ezt kívántad? — kérdezte. — Hiszen ez Polinéziáról szól, Cook Kapitányról! Nem érdekel?

Vékonyka, harminckét lapos füzetet tartottam a kezemben, melynek borítólapja piros, fekete, kék színben virított. Vőrösmundéros férfit ábrázolt, kezében kard, mögötte ugyanolyan vörös egyenruhás katonák, puskával. Feketebőrű vadak támadtak rájuk, lándzsát vetve, nyílzáport zúdítva a vőrösmundérosokra. Belelapoztam. A nagybetűs szöveg arról szólt, hogyan ölték meg és ették meg a vademberek a híres-neves Cook kapitányt.

Megfordítottam a füzetet. Szityin olcsó, népszerű kiadványainak egyike volt. Ára tíz kopejka.

Anna Alekszejevna látta csalódásomat, de félreértette.

— Nézd fiam — magyarázta —, mi nem tudunk mindnyájatoknak drága ajándékot venni. Arra nincs pénzünk. De ezt a könyvet külön kikerestem neked, mert tudom, hogy érdekelnek az utazások.

Megköszöntem, mert gyermekkorunktól arra neveltek, hogv udvariasan viselkedjünk a felnőttekkel, de nem álltam meg, és hozzáfűztem:

— Ez a könyv a háborúról szól, és nálunk a gyerekek is minden áldottnap háborúsdit játszanak. A Mikluho-Maklaj könyvben pedig szó sincs háborúról.

Anna Alekszejevna, látván csalódásomat, megígérte, hogy igyekszik megszerezni nekem azt a Mikluho- Maklajről szóló könyvet. Meg is tartotta szavát. Utólag még más műveket is olvastam róla, és csakhamar olyan szakértő lettem, hogy pajtásaimnak, családomnak saját szavaimmal is el tudtam mondani a tudós utazó életét. És továbbra is áldott vidékről, meztelen, boldog emberekről álmodoztam, trópusi erdőségekről, az óceán kék hullámairól.

Vaszja bácsit is beavattam pápuaszenvedélyembe. Ő persze nem tudta elképzelni a pápuákat, de őt is megragadta a gondolat, hogy élnek valahol ilyen, senki máshoz nem hasonlatos, szabad, békés, szép emberek, távol délszaki tájakon, ahol télennyáron egyformán süt a nap, télennyáron gondtalan, vidám az élet.

Egyszer Vaszja bácsi kipirult arccal jött haza valamiféle vendégségből. Félrehívott, s titokzatosan súgta:

— Vedd a kabátod, sétálni megyünk.

Anyám kutató pillantással mérte végig Vaszja bácsit, s szándékát kitalálva, szigorúan rászólt:'

— Nagyon kérlek, ha elmentek, ne vidd ezt a gyereket se kocsmába, se sörözőbe. Ismerlek téged: beülsz, iszogatsz, neki meg teát rendelsz süteménnyel. Ne tedd. Semmi értelme egy ilyen kisfiút kocsmázásra szoktatni.

Vaszja bácsi szerfölött tisztelte nővérét, néha anyjának titulálta. Most is így fogadkozott:

— Becsületszavamat adom, édesanyám: csak sétálni megyünk, sehová se ülünk be, száradjon el a lábam, ha nem így lesz!

Amikor leértünk az utcára, vidáman hátba vágott:

— Még mindig szereted a pápuákat, a napsütötte tájak boldog gyermekeit?

— Persze — válaszoltam meglepetten; nem értettem, miért hozza szóba a pápuákat.

Vaszja bácsi pedig megrázta a fejét, kézen fogott és megkérdezte:

— Akarsz eleven pápuát látni?

— Hogyhogy? — álmélkodtam. — Ausztráliába utazunk?

— No nem, azt mégse. Minek nekünk Ausztrália. Itt vannak a Vasziljevszkíj-szigeten a pápuáid. Ma tudtam meg.

— A Vasziljevszkij-szigeten?

Ámulatom nőttön-nőtt. Attól tartottam, Vaszja bácsi meghibbant. De máris folytatta, rendkívüli dolgokat közölt:

— Ezeket a pápuákat Hamburgból hozták ide, az állatkertből. /

— Hogyhogy az állatkertből? Hiszen a pápuák nem állatok, hanem emberek!

— Megállj csak! — rikkantotta Vaszja bácsi. — Van egy német, ügy hívják: Hágenbeck. Állatokkal és emberekkel kereskedik. Ezeket a pápuákat is, amint megtudtam, tőle szerződtették ide, a vidám parkba, hogy táncoljanak, bemutassák a tudományukat a közönség szórakoztatására. Most vége a nyári idénynek, és az ügyes vállalkozó megkaparintotta őket, hogy pénzért mutogassa. No, nem sok pénzért, persze, az egyszerű embereknek. Nesztek, idenézzetek, miféle csudalények élnek ezen a földön! .Most mi is odamegyünk, megnézzük őket. Lakást vett ki nekik a Vasziljevszkijszigeten.

— Te már láttad őket? — tudakoltam.

— Nem láttam, hogy láttam volna, hiszen munkába járok. De ma szabadnapot vettem ki, műszakot cseréltem, hogy megnézhessem azokat a híres pápuákat.

Egész úton az járt a fejemben, hogy most mindjárt meglátom a napsütötte dél gyermekeit. 'Ügy képzeltem — és ez volt a legfantasztikusabb az egészből —, hogy elhozták ide, észak szürke, hideg égboltja alá, gazdag trópusi színeiket, napsütötte forró fövényen pillantom meg őket, a kék tenger partján, hatalmas legyezöpálmák árnyékában.

Nagynehezen megtaláltuk a házat, ahol a pápuák laktak. Átmentünk a ládákkal, hordókkal telerakott sáros, piszkos, és ki tudja mi okból heringszagú udvaron; utunkat fagytól bőrösödő, színjátszó mosqgatőlé-csermelyek szelték át. Barátságtalan lépcsőházba Jutottunk, a lépcsőfokok kicsorbultak, a falakat nem festették, amióta megépültek. Beálltunk a hosszúhosszú sorba, amely a lépcsőn állt s az egyik ajtó felé igyekezett, ahonnét könnyű, kesernyés füstszag szállt felénk.

Előttünk, lökdösve, tülekedve, zajos eszmecserével kurtítva a várakozás idejét, a Vaaziljevszkij-sziget egész jellegzetes népessége: kofák, rőfösök, tejes- meg henteslegények, írnokok, nyűtt ruhájú, meghatározatlan arckifejezésű és meghatározhatatlan foglalkozású emberek raja. A menet fent keskeny folyosóba szorult, amely átszelte az egész lakást, olyasformán, hogy aki bement, nem tért már viszsza az előszobába, hanem a konyhán át hagyta el a barátságtalan tanyát.

A három szűk szoba ajtajába könynyű kis korlátot állítottak, hogy ne lehessen bemenni, de azért a korlátra támaszkodva Jól lehessen látni mindent, ami odabenn történik.

Sasorrű, borostás képű, kis mitugrálsz ember állt az ajtóban, fején gyűrött kalap; fürgén, ügyesen szedegette a hüszkopejkás beléptidíjat, — senkit sem engedte át, amíg le nem rótta. Időnként be-bekiáltott a folyosóra.

— Uraim, ne tessék tolakodni! Kérném szépen, uraim, ne tessék mást bedobálni, csak banánt, uborkát, almát! Csak almát, banánt, uborkát!...

DÉNES GYÖRGY:

Ö, eredj, eredj, a te utad kék egek alatt bolyong és elnyeli a néma csend, napsugár és őszi lomb.

Szemed, két nyíló vadvirág csodára, vágyra termett. Ölelni sajog két karod ragyogást, szerelmet.

Véredben harangnyelvek zúgatnak harsonát, s tapsol a lelked, szürcsölve a nyár nehéz borát.

Eredj! siess! A sorsod puha, meleg kezekkel áldott, te tudod, tudod még szeretni a megbolydult világot.

Ne nézz reám! A köd alatt gunnyasztok én már régen: sötéten, mint erdők árnya, s mint súlyos beteg, fehéren.

Hiába intesz, tudom, elégne lelkem valahol elcsüggedve, tehetetlen; mikor nyomodban lohol.

Banánt senkinél sem láttam. Az egész környezet annyira lesújtott, hogy sehogy sem értettem, hol lehetnek itt a pápuák. De ott voltak, s végül is megláttam őket. Az alacsony deszka-korlát fölött benéztem a csepp szobába. Az ablakon át hideg, szürke pétervári őszi nap tekintett be. A szoba üres volt, piszkos. A sötét padlóra nagy bádoglapot fektettek, kis halom kékesbe-rózsaszínbe játszó szén parázslóit ott. Szürke füstje a mennyezet felé szállt. A nyomorult kis tábortűz körül gyékényen kuporogtak a mezítelen, riadt, sovány emberek. Egy asszony tarka kendőbe bagyulált csecsemőt szorított magához. A kendőből csak a gyerek durvaszálú, göndör haja kandikált elő. Az asszony mintegy takargatni igyekezett porontyát a sok kíváncsi, rideg, közömbös szem elől.

A férfi valamiféle fafaragással foglalkozott. Íja, nyílvesszői mellette hevertek. A sarokban szalmából valami kunyhőfélét eszkábáltak, ócska rongyok halmaza hányódott benne. Mindez olyan váratlan volt, olyan siralmas, hogy eleinte észre sem vette, hogy a padlón alma és uborka fekszik szertedobálva — a látogatók adományai. Tovább haladtunk a folyosón. A szomszéd szobácskábán ugyancsak pucér emberek üldögéltek. Egyikük, egy fiatal legény felállt, pápua furulyát vett elő, s éles, bánatos hangokat csalt ki belőle, váratlan szilaj-szomorú trillával végezte, azután visszaült a gyékényre, és nem mozdult többé. A többiek is mozdulatlanul kuporogtak fonott ágyékkötőjükben; olyan soványak voltak, hogy csontjaik tisztán kirajzolódtak barna testükön. A harmadik szobában gunnyasztó pápua mellén tetoválás féle látszott. Réveteg. üres tekintettel meredt maga elé, elmerült a maga titkos pápuagondolataiba. Egy kislány, mély, édes gyermeki álommal aludt, * fejét egy dús fekete hajú asszony ölébe hajtva; elkínzott, szigorú arca mintha ébenfából lett volna faragva.

Az a kislány — gondoltam — bizonyosan arról álmodik, amiről én álmodni szoktam: verőfényes, homokos tengerpartról, kéklő hullámokról, felkelő, mézszínű holdról, trópusi erdő sűrűjébe vesző ösvényekről...

A pápuák egészen megszürkültek a hidegtől. Közönyösen tűrték helyzetüket, nem bánták, akármi történik is velük ebben a messzi, idegen városban, ahol semmi sem emlékeztet hazájukra.

Ö, mennyire sajnáltam, hogy nem tudok a nyelvükön beszélni, nem szólhatok hozzájuk egy-két vigasztaló szót, valami olyat, amivel örömöt dobbanthatnék fel ezekben az elcsigázott szerencsétlenekben! Az elvonuló nézők nem nevettek. Érdeklődve, megdöbbentem némelyik, kivált az asszonyok, szánakozva nézték a pápuákat. Egyikük meg is jegyezte:

— Szegények, mennyivel rosszabb soruk lehet, mint minekünk! Hát ilyen az életi

—Bizony, vadembernek való — vélekedett a másik.

Kiléptünk a sötét, mocskos hátsóudvarra. A pocsolyák ólmosan fénylettek. A zöldes ablakokat mintha penész lepte volna. Lábam alatt a szürke kő sírokat borító kőlapokra emlékeztetett. Hideg szél kószált a háztetők felett, valahol messze lóvasút csengője csilingelt panaszosan.

Felnéztem Vaszja bácsira. Legyintett, mintha a bosszúságot akarná elhessegetni.

— Nohát, öcskös, ilyenek a te pápuáid. Hová el' nem hozták a napsütötte tájak gyermekeit, mi? Egy húszasért mutogatják, mint a vadállatokat ...

— De Vaszja bácsi — kezdtem remegő hangon, mert nekem is nehéz volt a szívem —, hiszen ezek itt rabságban sínylődnek! Odahaza egészen mások, vidámak, szépek... otthon pálmáik vannak, tengerük, erdejük, hidd el...

Ügy beszéltem, mintha én magam is láttam volna őket ott, az erdőjükben, a pálmafák alatt.

Vaszja bácsi elnevette magát. Megszólalt, egészen más hangon, mintha rossz álomból ocsúdna, mintha valami az eszébe jutott volna:

— Ide hallgass, nemsokára fölcseperedel, kinősz a könyvekből, a magad lábára állsz. Akkor aztán utazz el azokba a távoli országokba, a pálmáidhoz meg a tengeredhez, és ellenőrizd a tulajdon szemeddel! Akkor majd meglátod, öcskös, hogy a könyv meg az élet nem mindig egyezik egymással ... Ügy bizony, a tulajdon szemeddel nézd meg, hogyan élnek a te pápuáid.

— Meg is nézem — jelentettem ki elszántan.

Aztán már egy árva szót sem szóltunk hazáig. Igaz, közel laktunk a Vasziljevszkij-szigethez.

Szőlőssy Klára fordítása

♦♦♦ * «j. „*♦ ,j, ♦♦♦ * .J. * ♦♦♦ ♦♦♦ * ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦> ♦> ♦> •> ♦> »> *> ♦> ♦> ❖ ♦> ❖ ♦> ♦> ♦> ❖ ♦> ***4

Nemzetközi Szövethez* Nap —

gazdag műsor

JZ ét évvel ezelőtt Bihart János, a híres cigányprímás és zeneköltő születésének 200. évfordulóján rendezte meg a CSEMADOK az első emlékünnepet. A kultúr egye sülét vezetői akkor ígéretet tettek, hogy Bihari szülőfalujában, Nagyabonyban minden évben megemlékeznek a falu nagy szülöttjéről.

Ebben az évben augusztus 21-én, vasárnap kerül sor az ünnepi megrendezésre. Ezen a napon még egy jelentős esemény színhelye lesz a nagyabonyl iskolakert. A sürgős nyári mezőgazdasági munkák miatt csak most kerül sor a Nemzetközi Szövetkezeti Nap megtartására is, ahol megtörténik a szövetkezetek tevékenysé-A csallóközi népi együttes zenekara is fellép Banyák István vezetésével

gének a féléves értékelése, és megi jutalmazzák az élenjáró kollektívákat és egyéneket.

A dunaszerdahelyt járásban úgy a népi fogyasztási szövetkezet, mint az EFSZ-ek példás munkát végeztek a közelmúltban. A fogyasztási szövetkezetét a közellátás terén végzett sokoldalú tevékenységéért Munkaérdemrenddel tüntették ki. Az EFSZ-ek az egyéb tennivalók mellett elsőként tettek pontot az aratásra és teljesU tették az állaimmal szembeni köteless ségüket. Ezek a tények is Igazolják, hogy a csallóközi járásban a szővén kezeti mozgalom élenjáró, s példa* képül szolgálhat más járásoknak.

A szövetkezetek tevékenységét én tékelő ünnepélyre délután két órakor kerül sor a nagyabonyi és a somorjai parkban. Utána mindkét helyen gazj dag műsor lesz, ahol fellépnek a CSEMADOK és vendégegyüttesek, valamint több magyarországi neves művész.

Nagyabonyban a pozsonypüspöki, várkonyt, bőst és a Kapuvár Vidéke elnevezésű neves együttes lép fel. Természetesen több népizenekar is bemutatkozik a műsor keretében. A Kapuvári 40 tagú népművészeti együttes különben a földművesszövetkezet mellett működik és nemrégiben a „Szocialista kultúra“ elnevezésű én demrenddel tüntették kt.

A somorjai parkban lévő ünnepély keretében neves magyarországi mű» vészek lépnek fel. Ott szerepel majd Honthy Hanna, Madaras Vilma, Fon. gács László, Zilahy Hédy, Somló Sáru dór, Csorba István, Dalos Klára, Csen nai és dr. Perényt László.

Az említett együttesek és kiváló művészek szereplése garancia, hogy kitűnő műsort láthatnak majd a szón, gos csallóköziek és a más vidékről odesereglett nézők. TÖTH DEZSŐ

EREDJ