Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-02-05 / 5. szám
A bold belebámul a téli éjszakába, “ Ütnak indul. A nincs űzi hazultói. Az utca csendes. A házőrző eb is vackába húzódik ilyenkor, öreg este. Csak egy ember, Vajda Jani lopakodik a házak árnyékában a faluból kifelé. Sapkáját mélyen a szemébe húzza. Elnyűtt nagykabátja szorosan simul testéhez. Alatta kettétört vadászpuska. Régi fegyver, tán Noé idejéből való... De jó szerszám. Mert nem igaz, hogy a szegény ember kezében a kapanyél is elsül, ha az isten akarja. Ez nem igaz. Ha így lenne, akkor most kapát vinne anélkül, hogy Kulcsár Bandi, a vadőr belekötne. Okos ember volt, aki először kitalálta: „segíts magadon, isten is megsegít.“ Tehát először az ember cselekedjen, azután jön ö, a mindenható. Ezért kell éjjel, télvíz idején kibújni a meleg ágyból, otthagyni asszonyt, gyereket. Azért viszi a mordályt, hogy a sok ihes szájat betömje. Csak az tudja, ki átélte! Fenemód összeszorul az ember gyomra, mikor az asszony tizedszer kérdezi: „Mit eszünk holnap?" Elkeseredik ilyenkor az ember. Akaratlanul ökölbe szorul a kéz. Fia pénz, darab kenyér, árva krumpli sincs a háznál. Ha maga a sátán kerülne elé, azzal is megbirkózna. A nincs nagyobb úr a törvénynél. Villámcsapásként jut eszébe, Kulcsár Bandinak, Károlyi Mihály gróf vadőrének üzenete: Ha egyszer tetten érik, otthagyja a fogát az erdőben. Kulcsár jóideje inaskodik, még nem avatták vadőrré. A rossz nyelvek azt beszélik, inog lába alatt a talaj. A gróf vádolja, rosszul vigyázza a területet, nem bír a vadorzókkal. Bír vagy sem, mielőbb eliszkolhatna, hazatakarodhatna. Mit tehet a halandó, ha korog a gyomra?! Nyáron még csak van valahogy. Akad munka a nagybirtokon. Télen? Felkopik az ember álla. Jó ha köményeslevesre jutja. Akkor van búcsú a háznál, a hetedik menyországban érzik magúikat a gyerekek, mikor hús fő a fazékban. Fácán levesnek, nyúl pörköltnek. Őz a legkiadósabb, de ritkán kerül puskacső elé. Egyre megy; tollas vagy szőrös, csak hús legyen. Óvatosan szedi a lábát, mégis esikordul a hó a bakancs talpa alatt. Éjjeli csendben zajnak tűnik. Idegesíti a tiltott úton járót. Kitaposott ösvény vezet az erdőhöz. A favágók ezen közelítik munkahelyüket. Vajda Jani is rálép a csapásra, pedig máskor kerülőt tett az erdőig. Mihamarabb célt érni, ezt súgja minden ideg szála. A fák takarásában eltűnni a hivatlan szeme elől: A hold kísérteties árnyakat rajzol a mindent átfogó fehérségre. Máskor rd sem hederített az ilyesmire. Most a fák árnyéka is furcsa, ijesztő Összerezzen. Mintha zajt hallott volna. Megáll, fiki az üzenetet. Tán nem is igaz, csak Mihály, a sógor ugratta. Tenyerével végigsimít homlokán. Vizes, pedig zimankós az éjszaka. A hold fényében bokrok ágain sziporkázva ragyog a zúzmara. Zsebébe nyúl, patront csúsztat a puskacsőbe. Mozdulni akar, de úgy érzi, lába gyökeret vert. Valami fogva tartja, nem engedi. Lába helyett keze mozdul. Felhúzza a ravaszt. Keményen markolja a puskatust. Mint támadásra készülő bika, nagyot dobbant lábával. Miért e képzelődés? Nincs egyedül! A puska Vajda Jani kezében is veszélyes. Isten legyen irgalmas, ha szeme elé kerül... Nem önmagáért, a gyerekekért teszi. Elindul... Gyors léptekkel közelíti az erdőt. Vajda János, a vadorzó. Elet és halál ura, kinek lába alatt élesen csikoroghat a hó, zajt csaphat a bokor ága, a kuvik is kedvére ugathat. Övé az erdő fája, vadja. Vagy ki itt a gazda? A gróf, aki valamelyik kastélya fényes termében urak, hölgyek társaságában pezsgés poharakkal kocintgat? Nem! A talpnyaló Kulcsár, aki a száraz gallyat is lehúzza a koldus hátáról? Megáll és vizsla szemekkel kutat jobbra, balra. Nem messze terebélyes fa ágai között fácán kuporog. Óvatosan lépked, közelíti a lötávolságot. Egy pillantást vet a puskacsőre, s eldördül a lövés. Hatalmas durranás, szokatlanul hatalmas. Repeszti a dobhártyát, eltompítja az agyat, megállítja a szívverést. Elmozdul helyéből az erdő, vésztjóslóan kiált a kuvik. Szárnyszegetten zuhan a fácán, élettelen az ember a nagy végtelenben. Erdő mélyén fekete avar fehér takaróján búcsúzik éhező családjától a vadorzó. A puska veszélyes az emberre, ha gyilkos szándékkal forgatják. Kulcsár Bandi beváltotta ígéretét. Vajda János a tett színhelyén lelte halálát. gyei. Meresztgeti szemét a sötétségbe. Az erdő csendes, hangtalan. Csak saját szuszogását, szíve heves dobogását hallja. Akaratlan kabátja gombjain matat, s máris kezében a fegyver. Az öldöklő szerszám. Veszélyes az emberre, ha Kulcsár Bandi forgatja. Két éve üzente... Két év hosszú idő, tán el is felejtette. Lehet, már megkapta az úticédulát, mehet, amerre lát. Ha a gróf egyszer kimond valamit, azt be is tartja. Saját bőrén is tapasztalta. Nem ismer tréfát, kegyelmet, ha érdekét védi. Miért tenne kivételt éppen a vadőrrel? Az ördögbe, miért jut eszébe minduntalan Kulcsár. Furcsa, érthetetlen. Akkor egyik fülén beengedte, másikon A formaság kedvéért megtartják a bírósági tárgyalást. A gróf ügyvédje védi a gyilkost. A fa törzséből kiszedett sőrétek tanúskodnak: párharcot vívott a két ember. Vajda szitává lőtte a fa kérgét, mely mögött Kulcsár rejtőzött. A vadőr önvédelemből használta fegyverét. Az özvegy község pénzén fogadott ügyvédje nem jut tovább a hallgatásnál. Ki bizonyítja hát a vadorzó igazát?I Az erdő nem tanúskodik. A természet évezredes törvénye: az erősebb győz! Vajda Janit elföldelik. Kulcsár Bandit vadőrré avatják. otthoni szerint szeretem, aként ahogy anyám, nagyanyám szitálta és dagasztotta még a lisztjét s fütött alá, sütötte a kemencében s aként ahogy apám, nagyapám elvetette s learatta még a búzát s Lator alá, a vízmalomba vitte őrleni; — aként szeretem, eszem, ahogy a futkosás rétjei éhséget adtak nekem; pedig, anyám, nagyanyám, hol van a dagasztó kéz? Föld alatt. Es, apám, nagyapám, hol van a kaszáló kéz? Föld alatt. De a fiatok itt maradt. Eszi most a bolti kenyeret, mit hat napon át meg rímei révén maga keresett; s miről csak egy címke mondhatja meg, hogy ki — melyik névtelen üzem és brigád sütötte meg mindennapi kenyerem, s hogy ki vetette el, aratta le s őrölte meg —, név szerint, személy szerint nem tudom sose —, egy tudott ország kering köröttem földjével, gépeivel s karjaival, hogy ide, mint kit családtagnak fogad el, a kenyerem letegye, s én vágyamig érzem is őt, kenyér íze, ereje teremt országot bennem, s föld tenyerén egy emberi végtelent. (XXII. folytatás.) Nem kedvelem ä tanult nőket. Értelmiséginek hívják magukat, és rettenetesek. Láttam néhányat, akik szavalnak a színházban, előadásokat tartanak, és egy férjet vagy valami effélét dirigálnak. Szépen beszélnek a színpadon, de kettesben, a függöny mögött azt mondják: — Segíts ki, drágám. Nekem sose mondták ezt, de Nogueirának mondták. El tudom képzelni. Feltűnnek az ország belsejében, füzeteket, beszédeket és hasonló dolgokat árulnak mosolyogva a városokban. A fővárosokat már nyilván megfertőzték. Rettenetesek. Madalena valószínűleg nem értelmiségi. De nem törődik a vallással, külföldi tudósításokat olvas. Komoran magamba zárkóztam. Ott illegette magát Nogueira előtt, mosolyogva az ablak mellett! Éppen úgy mosolygott, mint a többi, akik előadásokat tartanak. Vigyázat! Aki Joao Nogueirával incselkedik, rajtaveszt. Szó se róla, jó ügyvéd, érti a dolgát; de nagy nőcsábász, nem tölti hiába az idejét. Hátha nem is először beszélgetnek! Talán még bele se ugrottam ebbe a marhaságba, már öszszeszűrték a levet. Talán viszonyuk is van. Amikor Magalhaes doktor házában találkoztam Madalenával, Joao Nogueira is ott volt. Tökfilkó, nagynagy tökfilkó az a Magalhaes doktor. Inkább fűrészelést hallgatna az ember, mint őt. „Bíró vagyok, érti? Reggel fölkelek ...“ Az éles eszű Nogueira meg beveszi ezt? Érdekből! Elkezdett politizálni, Madalena kíváncsian fölemelte a fejét. Most már két éve férjnél van, de ott olvadozik Nougeira előtt az ablakmélyedésben. Fölálltam és lehordtám magamban: ».Ringyó!“ Még Padilhával is! Hogy az ördögbe merte összeadni magát egy ilyen senkiházival, mint Padilha? A társadalmi kérdés. — Még hogy társadalmi kérdés!! Széaventelenséa! Aztán az a firkálás a Gondim lapjába. Továbbra is firkál. Keveset, de firkál. Sülve-főve együtt van Gondimmal. Emlékeznek arra a délutánra, amikor Gondim olyan ostobán gratulált nekem? Bizalmas barátságban vannak. A lábáról meg a melléről vitatkoztak! Ilyen asszonyban bízzak én? Értelmiségi nő! Szörnyű képet vághattam, mert Madalena elsápadt, és reszketni kezdett. Ha megtudom... Mit tudok meg? Megtudhat egy férj valamit? Lehet, hogy az ültetvényen rajtam röhögnek a félvérek. Még Marciano meg Rosa is megtárgyalja a dolgot, éjszaka, az ágyban. Vajon Marciano tudja, hogy dolgom volt Rosával? Nem tudja. Mindig volt rá gondom, hogy kellő időben elküldjem a városba vásárolni. Talán nem is akarja tudni. Az is elképzelhető, hogy gyenge a felfogása. — Szóval bizonyosságot, igazi bizonyosságot senki se szerezhet. Mit szólna hozzá Ribeiro úr? Mit szólna hozzá Dona Glória? Lassan odébb ballagtam, megnéztem a kicsit, aki nyugodtan mászkált magában négykézláb a szobákban. Leguggoltam, és szemügyre vettem. Sovány volt. Szőke haja volt, mint az anyjának. Zöld macskaszeme. Az enyém sötét. Pisze orra. A gyerekeknek rendszerint pisze az orra. Tanácstalanul abbahagytam a vizsgálódást: nem ismertem magamra; de más férfira se. A kicsi tovább mászkált, elesett, bőgött; csúnya volt, mint a bűn. Kis lába, karja olyan vékony volt, hogy szánalmat keltett. Sírt éjjel-nappal, sírt, mint a szopós borjú, a dajkája már majd meg bolondult az álmatlanságtól. Néha belevörösödött az ordításba; azt hittem, ott hal meg, amikor Silvestre atya megnedvesítette a fejét a keresztelőmedence fölött. Fogzáskor tele lett daganattal, telerakták ragtapasszal: olyan volt, mint egy tarka tehén. Senkise törődött vele. Dona Glória olvasott. Madalenának vörös volt a szemhéja; csak rótta a szobákat sóhajtozva. Mondogattam magamban: — A gyerekét sem szereti! A gyerek csak sírt, sírt szakadatlan. Csak Casimiro Lopes volt hozzá barátságos. Kivitte a tornácra, ott motyogott neki, jaguártörténeteket mondott, pusztai dalokat énekelt, hogy elringassa. A gyerek fölkúszott a térdére, a szakállát ráncigálta, ő meg énekelt: Anyatejet nem ismertem, anyám ki sem hordhatott, az istálló ajtajában tehéncsorda szoptatott. Jólélek ez a Casimiro Lopes. Sose láttam még ilyen egyszerű lelket. Meg vagyok győződve: nem is emlékszik rá, ha rosszat tesz. Mindenki vadállatnak tartja. Túlzás. Ritkán bújik ki belőle a vadság. Nem ért semmit, rosszul fejezi ki magát, és hiszékeny, mint egy vadember. 26 Egyre kutyábbul éreztem magamat. Mintha beteg, nagyon beteg volnék. Ügy éreztem, torkig vagyok, állandóan nyugtalan, dühös voltam. Madalena, Padilha, Dona Glória, micsoda bagázs! Szerettem volna megrakni Madalenát, összeverni minden porcikáját. összeverni Dona Glóriát is, aki évekig robotolt, mint egy igásló, hogy fölnevelje az unokahúgát. A bolhát is elefántnak néztem. Egy önkénytelen mozdulat, egy szó fölkeltette gyanakvásomat. Tanult nő! Silveira figyelmeztetett is közvetve. Most aztán viseijem el a botlásom következményeit, de úgy hogy lóvá ne tegyenek. Viseljem el! Most aztán viseljem el! De hát meddig viseljek el ilyen oyalázatot? Bizonyítékra van szükségem: váratlanul be kell rontanom a szobájába, hogy ott találjam a másikkal az ágyban. Nem hagyott nyugton a gondolat, hogy rajtakapjam. Turkálni kezdtem a holmijában, a könyvei közt, fölbontogattam a leveleit. Madalena sirt, kiabált, idegrohamot kapott. Azután még többször is idegrohamot kapott, még többször sírt, még többször kiabált, záporoztak a szitkok, és pokollá vált az életem. Egy napon Magalhaes doktor utazott át a birtokomon, s nálunk ebédelt. Ahogy szemügyre vettem, észrevettem, hogy túlságosan kedves Madalenához. A szavaikban tulajdonképpen semmi kifogásolnivalót nem találtam; csak a hangjuk, a tekintetük és a mosolygásuk árulkodott. Ügy láttam, sugdolóznak, és cinkos mozdulatokat tesznek. Éjjel nem tudtam aludni. Órákig üldögéltem, s gyűlölettel gondoltam Madalenára, aki az ágy végében öszszehúzózkodva, gyomráig fölhúzott lábbal aludt. Magalhaes doktorral, evvel a vénemberrel! Eszembe jutott, hogy magam is vénember vagyok, és szomorúan simogattam az államat. Ügy elfoglalt az a rohadt gazdálkodás, hogy három, négy napig se borotválkoztam. Amikor meg hazajöttem a munkából, nyakig sáros voltam: mint a disznó. Meleg vízbe ültem, de azt a sok mocskot még lesúrolni se lehetett. Micsoda órmótlan kezem van! Ormótlan, repedezett, kérges tenyerem olyan kemény, mint a lópata. Rövid, vastag ujjaim is ormótlanok. Ilyen kézzel asszonyt simogatni! Magalhaes doktor tollforgató ember, a keze is biztosan nem kapar. Hiszen csak aktákkal piszmog! Madalena szuszogott. Olyan finom, olyan törékeny volt. Az utóbbi időben le is fogyott. Fölálltam és a lámpához léptem. Igazán órmótlan kezem van. A tükör elé álltam. Magalhaes doktor rettentő ronda ember; de engem ijesztővé tett ez a bitang élet, hogy egész nap a tűző napon ordítoztam a félvérekkel. Feketére sültem. Micsoda szemöldök! A hajam szürke, de a szakállam megfehéredett. Borotválatlan vagyok! Micsoda hanyagság! Másnap írás közben találtam Madalenát. Lábujjhegyen odalopóztam, és sikerült elolvasnom Azevedo Gondim címét. — Mutassa csak, legyen szíves! Madalena fölkapott egy papírlapot; az még nem volt összehajtva. — Nem mutatom. Nem magára tartozik. — Rendben van. De azért látni akarom. Lesz szíves? — Mondtam már, hogy nem magára tartozik. Ne bosszantson már! — Ide a levelet — követeltem és vállon ragadtam. Madalena védekezett, hol magasba emelte kinyújtott karral a levelet, hol a háta mögé dugta: — Menjen már a pokolba, törődjön a maga dolgával! Ellenkezés feldühített: — Mutasd a levelet, te ringyó! Madalena kiszabadította magát, és futásnak eredt a szobában kiabálva: — Gazember! Dona Glória riadtan szaladt be az ajtón: — Az Isten szerelmére! Meghallják odakinn. Elvesztettem a fejemet: — Macerálja azt a kurva édesanyját. Na, süket maga, avval az ártatlan képivel? Érti: azt a kurva édesanyját. Ha nem tetszik: mars. Maga is meg az a drágalátos unokahúga, értette? A fene azt a kurva édesanyjukat mind a kettőjüknek. Dona Glória a szemére szorította' a zsebkendőjét, úgy menekült. — Nyomorult! — kiáltotta Madalena. De én csak ezt tudtam hajtogatni: — Mutasd a levelet, te ringyó! Madalena darabokra tépte a levelet, és kidobta az ablakon: (Folytatjuk.) BIHARI SÁNDOR; Kenyér az asztalomon. Félkiló. Már ismerem ízeit, akkor is, ha a boltból való, s ki tudja, honnan a liszt, ^ SZABAD FÖLDMŰVES 1966. február 5.
