Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-29 / 4. szám
A MÚLTKOR SZOMORÚ HÍRT HOZOTT a postás. Ceéetka bácsi, vígkedélyű erdész ismerősöm már többé nem vidít fel mulatságos vadásztörténeteivel. Itt hagyta szeretett fáit, az erdők féltve őrzött vadját, és elköltözött az örök némaság honába. Szegény öreg barátom! Most, hogy ismét hír érkezett rólad — a legszomorúbb, ami csak jöhetett — eszembe jutnak azok a történetek, amelyekkel barátaid körében, bodor füstű pipasző mellett engem is sokszor megnevettettél. Ne vedd tőlem rossz néven, ha most egyet elmondok közülük. Ugye, nem haragszol. „Jó reggelt erdész úr!“ A megszólított eltűnődve méri lépteit a szobán keresztül, nem is válaszol a köszönésre. „Adjon Isten jó reggelt erdész uram! — ismétli meg az érkező tisztes köszönését. Az erdész megáll, zavarodottan előhalássza kurta pipáját, elgondolkozva megtörni, rágyújt. Még mindig nem szól semmit, mintha nem is venné észre vendégét. „Látom, nincs valami jó kedvében“ — jegyzi meg bátortalanul az ajtóban topogó erdőkerülő. „Az ördögnek lenne ilyenkor jó kedve — tör ki végre a szó a pipázó Cecetkából — , nézze csak ezt a levelet az asztalon." „Csak nem valami kellemetlen ügy az erdőgazdasági szervektől ? — érdeklődik Stefanko és az asztalhoz lép. „Ez annál is rosszabb, kedves barátom, — sóhajtott nagyot, aztán idegesen a közeli székbe vetette magát, szinte megfeledkezve a még mindig álló vendégéről. „Mondja meg már végre, mi történt, hogy annyira nekikeseredett“ — kezdi ót faggatni, no meg a kíváncsiság is egyre jobban erőt vesz rajta. „Mi történt? Semmi, hogy az ördög vinné el, de most az egyszer történni fog. Nézze csak ezt a levelet! Értesítenie benne, hogy három nap múlva magasrangú külföldi vendégem érkezik. Valami idős francia úr. Siketfajd-kakast szeretne lőni, de amint írják, talán még sohasem vadászott. Nekem kell mindent megtennem a sikeres vadászat érdekében ... De hát hogyan, amikor én nem lőhetek helyette... Még erre is figyelmeztetnek — bökött ujjúval az asztalon heverő írás felé. — Meg aztán a vendég nem beszéli nyelvünket. Remélem, valami tolmácsfélét küldenek vele." „Talán erre nem is lesz szükség, én beszélek valamit franciául, siketfajd vadászathoz ez elég lesz“ — segített megnyugtatni Stefanko búslakodó felettesét. „... Sőt jutott eszembe valami, amivel talán bebiztosíthatjuk a sikeres vadászatot“ — folytatta mosolyogva, és vázolni kezdte elképzelését, ami csak pár pillanat alatt született vadászkalappal fedett kobakjában. Az erdész a javaslat hallatára először csak hiiledezett, lemondóan legyintett füstölgő pipájával, de jobb híján végül is beleegyezett annak megvalósításába. Stefanko hazafelé egész úton tervének csiszolásán elmélkedett s néha-néha hangosan felnevetett, de rögtön körül is nézett, nehogy valaki elértve jókedvét, bolondnak nézze. De a szálfákat kissé megborzongató szellőn kívül most más nem járt az erdőn. Szinte kopogás nélkül rontott be szomszédjához. Az csak pár hónapja lakik hajléka közelében, ez alatt az idő alatt mégis pertubarátok lettek. A hosszabbodó későőszi estéken együtt szórakozott a két család, sót ha megszületik a gyerek komának szeretné öt felkérni. Éppen otthon találta. Az asztal mellett szalonnázott. Csodálkozva nézett szomszédjára, még a kése is megállt a levegőben. — „Hát téged meg ki kerget, hogy majd lerántod az ajtót a sarkáról" — kérdezte tóle meglepetten. „Egy turpisságban szeretnélek jó szerephez juttatni, ha vállalod" — mondotta ki egy szuszra Stefanko. Ismerte már a szomszédja nagy viccmesteri adottságait. Pár hete is addig mesterkedett, míg a konyhában vizes lavórba ültette. Akkor haragudott rá, mert majdnem két óráig tartott, amíg az üllepe megszáradt, de a száradó nadrággal párhuzamosan lassan elszállt a mérge is, a végén maga is jót kacagott az egészen. „Attól függ, ki nevethet a végén. Ha én, úgy nem bánom" — mosolyogta el magát megkönynyebbülve és nagyot harapott a karéj kenyérből. - „No bökd ki már, mit titkolódzói!" — bíztatta szóra a sietségtől még mindig lihegő szomszédját. „Pár nap múlva francia vendégüng érkezik. Nem sokat ért a vadászathoz, mégis siketfajdot akar lőni. Nagyon befolyásos ember, mindenképpen teljesülnie kell kívánságának... Jó ötletem támadt! A vadászat előestéjén én neked hozok egy lelőtt madarat! Te ezzel korán, derengés előtt felmászol a kijelölt nyírfára. Az egyik ágelágazásra helyezed el a kakast. Amikor a francia rálő, a hajnali szürkületben lelököd egy pálcával. Az öreg ha nem is ért sokat a fegyverforgatáshoz, így biztos a siker." „Hülye vagy, hiszen agyonlőhet!“ „Ugyan ne rezelj be, nem teszünk a fegyverébe sórétet, ... semmi bajod nem lehet — nyugtatta meg ót az erdőkerülő. „Jó, nem bánom. Már reggel háromkor ott fogok gubbasztani a fa tetején, de azt hiszem jobb lesz még ennél is hamarabb kimennem.“ + A nevezett nap reggelén egy órás késéssel kikerültek a nyárfás erdörészre. A vendég minden mozdulatával elárulta a vadászmesterségben való járatlanságát. Meg-megállt és monokliján keresztül nézegette cipőjét, és kesztyűjével törülgette róla a harmatot. Végre furcsa hangokra lettek figyelmesek. Az egyik fától rendes időközökben hrrr ... sííí... hrr ... siti neszezés töredékeit vitte feléjük a korareggeli fuvallat. Éppen az a fa továbbította ezeket a hangokat, amelyet kijelöltek a vadászatra. A derengésben a fa egyik ágán valami sötét folt rajzolódott ki előttük. Feltehetően a csalétek. Az erdész megállt, a hang nagyon gyanús volt neki, nagyon hasonlított az emberi hortyogásra, a haja égnek állt rémületében. Félt, hogy a jól előkészített „vadászat“ még balul üthet ki. De a vendég mit sem sejtve figyelte, gondolva, ez siketfajd dörgése lehet. Stefanko csendben figyelmeztette a franciát a folt felé mutatva: „Écoutez-vous, monsieur il... il balze.“ „Que’st-ce qu' il dit?“ — susogta a vendég és megigazította monokliját. A jelzett irányba nézett. Az erdész kezébe nyomta a vaktöltésű fegyvert és bíztatgatta vendégét: „Tessék uram, izé .... na lőj jön!“ A francia felemelte a fegyvert és hosszan célzott valamerre a sötét folt irányába... Bumm... a dörrenés hangját még hosszan visszhangzótták a domboldalak. A fekete tömeg, mintha megbillent volna, a fa alá esett. „Ach“ kiáltott fel a monoklis és örömében törtetni kezdett a nyír felé. Egy gyökérben megbotlott, s ha az utána siető erdész el nem kapja teljes hosszában el vág ódik. „Mesteri lövés volt, uram!“ — biztatta őt Ceceéka. Elsőnek a francia ért a fa alá, felkapta a zsákmányt, monokliját izgalmában alig tudta vizenyős szeméhez csíptetni. Ahogy nézte a szép példányt, hirtelen felkiáltott: „Excusez-moi... bocsánat uraim..., de mi ez? Valamennyien köréje sereglettek és nézték a siketfajdot. Amikor az erdész meglátta, kitátotta száját, levegő után kapkodott. Valami bocsántkéró szavakat akart dadogni, de egy hang sem hagyta el hirtelen kiszáradt torkát. Stefanko is csak nagyokat nyelt és lesütött szemmel állt a fa alatt. A siketfajd lábai spárgával voltak összekötve. Az történt ugyanis, hogy a szomszéd túl korán ment ki a fához. Még nem tartotta szükségesnek elhelyezni a madarat a kijelelt helyre, csak egy gyenge gallyra akasztotta, maga pedig leült a fa tövébe kicsit szunyókálni. A lövés előtti furcsa nesz az ó horkolása volt. A dörrenés hatására keletkezett légmozgás juttatta a földre a madarat. Hangjára a szomszéd is felébred mély álmából, de már nem volt ideje eltávolítani a siketfajd kötelékeit. A jól kigondolt turpisság megbosszulta magát. A póruljárt nimród lassan felfogta a történtek lényegét. A francia szókimondás és mutogatás fegyverével megértette kísérőivel, hogy az eset maradjon közös titkuk. A „sikeres“ vadászat után a vendég leoldotta a spárgát, és a siketfajd hideg hullájával, kíséretével együtt lassan elindult az erdészlak felé. JUHÁSZ ÁRPÁD Jelenleg legfontosabb feladatunk a vadállomány etetése
