Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-06-04 / 22. szám
ß ALI N FOGÁS vontatásos módszerrel Néhány tucat1 villantót, egy kis elemózsiát vittünk magunkkal és — máris a Nagy-Duna erős sodrára bíztuk ladikunkat. Vagy félórai ringás után elértük az első szigeteket, s holt ágakat, melyeknek se szeri, se száma itt, ezen a senki földjén. Az Oroszvári ág egyik szigetén kötöttünk ki, amelyről köztudomású, hogy öblei halgazdaságukról híresek; főleg balin akad bőven. Éppen arrafelé horgászó „bennszülöttektől" megtudtuk, hogy a balin legbiztosabban fogható 20—30 méternyire a parttól, S cm átmérőjű ezüstös villantóval. jómagunk ugyan nem értettünk egyet az ottani horgászok felfogásával, nem tudtuk elképzelni, hogyan juttassuk a könnyű villantót ilyen nagy távolságra. Ennek ellenére elhatároztuk, hogy megfigyeljük módszerüket, talán mégis beválik. Már az árnyak is megnyúltak, alkonyodni kezdett, de zsákmányra nem tettek szert. Azt tanácsoltuk nekik, változtassanak taktikát, használjanak csalinak élőhalat vontatásos módszerrel. Ugyanakkor hangos vízcsobbanásokra figyeltünk fel, amelyek gócpontja vagy 35—45 méternyire lehetett a parttól. Mi történt? Vadászatra indult a balinok egyik csoportja. Az izgalmas látványban csaknem félórát gyönyörködtünk, de a horgászok hiába vetették villantóikat a küzdelem színhelyére — egyetlen balin sem akadt horogra. Kétórás megfigyelés elegendő volt ahhoz, hogy saját, jól bevált módszerünkhöz folyamodjunk, amelyet sikeresen alkalmaztunk már csukafogásnál, vagyis a vontatásos módszert. Tízperces előkészület után a hazai horgászokétól teljesen eltérő módszer mellett döntöttünk: ők kétrészes horgászbotot, 0,30—0,35-ös zsinórt alkalmaztak. De mi még ennél is érzékenyebb felszerelést választottunk: háromrészes három és fél méter hosszú horgászbotot, valamint 0,15-ös szilonzsinórt. A csalinak szánt, kb. 5—10 cm hosszú halacskákat már napokkal előtte formaiinban tároltuk arra az esetre, ha nem sikerülne csalihalra szert tenni. Szájukon át felnyársaltuk őket a farkuszonyig és ráillesztettük kettőshorogra. Magyarázatképpen megemlítem, hogy a csalihalak tárolása formaiinban azért előnyös, mert könyebbé válnak a víznél és bármikor felhasználhatók. A Duna folyását vettük igénybe ahhoz, hogy a csalit lesodortassuk az árral 60—80 méter távolságra, ahol kilátás volt fogásra. Jó szolgálatot tett a víz sodrása, amely pontosan arra a helyre vitte a csalit, ahol a balinok tartózkodtak. Sikerült a csalihalat a víz felszínén úsztatni és a zsinórt kissé visszagombolyítani. Egyszerre csak felfröccsent a víz, horgásztársam erős rándítást érzett és máris ficánkolt valami a horgon. Társam, erős kézzel fogta a horgászbotot, tekintete mereven tapadt a tárcsára, amelyen szédületes gyorsasággal fogyott a zsinór. A balin kb. 200—250 métert „felemésztett" belőle, már-már azt hittük, elveszett számunkra. De az ellenállás ereje egyre csökkent. Társam végtelen türelemmel, méterről méterre kezdte felgöngyölíteni a szilonzsinórt, ami vagy tíz, végtelennek tűnő percet vett igénybe. De további tíz perc elteltével mégis sikerült kifognia egy 5,10 kilós, gyönyörű balint. Nemsokára egy további, 4,97 kilós példányt is fogott, nekem pedig egy 4,05 kiló súlyú jutott osztályrészül. Ugyanaznap még három balin akadt horogra, de kifogni már nem tudtuk őket. A kora hajnali órákban újból szerencsét próbáltunk, de eredménytelenül. Az átkozott balinok egész napon át nem indultak portyára. Mégis okultunk a tapasztalatokból: a balin nyilvánvalóan csak bizonyos időben, este ■ és 7 óra között, és többnyire 10—15 perces időközökben indul vadászatra. Azután eltűnik a mélységben, és nincs az a hatalom, amely előcsalná rejtekhelyéből. Megfigyeltük azt is, hogy ahol faágat vagy gyökeret sodor az ár a víz felszínén és ekképpen ellenáramlat keletkezik, nem megy horogra a balin. Kénytelenek voltunk más fajtákra „átnyergelni". Estefelé újbői kezdtük eltávolítani az úszó ágakat és gallyakat a víz színéről és türelmetlenül vártunk a fejleményekre. Negyed hétkor még teljesen simának látszott a vízfelület, s azt hittük, elméletünk csődött mondott, amikor újból felhangzott a jól ismert csobbanás: portyára indultak a balinok! Megkezdtük a tegnap bevált módszer szerinti horgászást és nem is csalatkoztunk feltevésünkben. Egyikünk egy 3,95 kilós, a másik egy 4 kilós balint fogott. De nyugtával dicsérd a napot! Vagy 100 méterrel fogyott a tárcsa zsinórja, amikor két szilon keresztezte egymást s ne adj’isten szétbogozni az összegabalyodott zsinórokat. Egyikünknek végül mégis sikerült zsákmányát kifognia, ami által felszabadult a másik zsinór is. A még rendelkezésünkre álló 20 perc alatt azonban már nem szegődött mellénk a szerencse. Mindent egybevetve viszont elégedettek voltunk a két napi horgászás eredményével. A kifogott balinokról dokumentációs fényképfelvételeket készítettünk annak bizonyítékául, hogy — egyes horgászok állításaival ellentétben, — elég hal akad a Duna ezen szakaszán. Tagadhatatlan azonban, hogy a halak szokásaikat aszerint változtatják, ahogyan a vízállás és az egyes folyóágak adottságai váltakoznak. Szóval: elegendő a hal, csak tudni kell hol, mikor és hogyan horgászszunk! Horgászfelszerelésünket is mindenkor hozzá kell idomítani a környezethez és feltételekhez. Eudovít Böhm, Bratislava Horgászkereszfelés Az Ipolyi horgászoknál régi szokás szerint az újonc tagot megszokták keresztelni, azaz az. illető választ magának egy keresztapát az öreg „rókák“ közül. Ez össztagsági halászat közepette megy végbe, amit természet tesen áldomás követ az áj horgász számlájának terhére. Az Ipoly parton sült paprikáshalra pedig csúszik ám a jó delevári... Így történt ez Gergővel is, aki civilben szerelő. Kezdetét vette a pecázás. Az újdonsült horgász izgatott volt, mi természetes Is, hiszen ha nem Jog egyetlen halat sem, akkor juccs a keresztelésnek. Ez pedig szégyen lenne rá... Telt-múlt az idő, a többiek állandóan Gergőhöz lopakodtak érdeklődni, hogy van-e már valami. De az nagy búsan csak legyíntgetett... Végre egyszer hirtelen eltűnt a dugó, s a tekercsről megindult a szilon. Gergő felugrott és elkiáltotta magát: — Gyertek hamar, segítsetek! — és erősen fogta a botot. Mindnyájan odarohantak, s néhány perc múlva a parton hánykolódott egy kétkilós csuka. Hej, micsoda öröme volt a fiúnak. Büszkén nézett körül. Még szóhoz sem jutott az izgalomtól, amikor tekintete a hal szája mellett észrevett valamit. Lehajolt, és alig hitt a szemének. A másik horgon egy gyufásdoboz volt bekötözve papírba. Dróttal volt a horogra erősítve. Erős gyanúja támadt, de azért kibontotta a dobozt. Egy papírlap volt benne ezzel az írással: — Szeretettel küldi, keresztapád! Mérgesen nézett a többiekre, azok nem nevettek ugyan, de széles mosoly ült az arcukon. — Ne mérgelődj, Gergői Ez így szokás. Az újoncot beszoktuk ugratni, fis ne is szégyenkezz, így jártunk annak idején mindnyájan. No, szent a béke? És Gergőnek egyszerre elpárolgott a mérge. Máris hozzáfogtak a sütéshez, s a jó vacsora utáni borozgatás közben a fiú mégis megkérdezte: — De hogy tetették rá a dobozt? Semmit nem vettem észre. — Amikor a Pistával tárgyaltál, kihúztuk egy másik horoggal a zsinórod, s akkor tettük rá a halat is, meg a dobozt is. Érted? — A halat is ti akasztottátok rá? — Persze. Ilyen a horgászkeresztelés. ... No, egészségünkre! S a poharak barátion koccantak össze a brekegéstől hangos holdvilágos nyári éjszakán ... Budai J., Múlyad
