Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-05-28 / 21. szám
TTelyes. Az orosz hadsereg hadltanácsa Flliben ülésezett. Akkor talán arra is emlékszel, hogy mit mondott Fülben Kutuzov tábornagy? — Kutuzov tábornagy félszemű volt. De nagyon jól látott mindent — vágtam ki magamat. — Azt akartad ezzel mondani, hogy mindent nagyon jól előre látott? Igen? Nem nézek a tanítónőre: arckifejezése aligha jelent jót számomra. A táblát nézem. Valaha fekete volt, akár a szén. Most azonban egészen megszürkült a krétától. Mint egyik tojás a másikhoz, úgy hasonlít arra a táblára, amelyiknél otthon, Litvániában feleltem. Ogy látszik, a régi táblánk az osztályból üldöz engem, utánam eredt a front vonalán át és végül is itt, az Ural lábánál ért utol. Városok borultak lángba, embereket emésztett el a tűz, de a tábla nem égett el. A tábla vak és süket és semmit sem tud arról, hogy háború van, a németek pedig már Moszkva alatt vannak. Ha figyelmesen tanulmányozzuk — márpedig én le nem veszem róla a tekintetemet, annyira, hogy valóban elfelejtettem, mit mondott Kutuzov —, kétségtelenül lehet érdekes dolgot ts találni rajta. Lent a peremén, ahol felhalmozódott a kréta-törmelék, odafagyott a rongy. Olyan keményen, hogy leszakítani sem lehet. Mintha egy békát szögeztek volna oda. A piszkos kis csomó annyira hasonlít egy békára, hogy sajnálom, mintha csak élne. Észrevétlenül megpróbálom lekaparni, és ledobni a földre. — Ne piszkáld a rongyot — mondja haragosan a tanítónő. — Háttal áll nekem, de látja minden mozdulatomat. — Inkább arra gondolj, hogy mit mondott Kutuzov. Akkor is tél volt és ellenség tiporta hazánk földjét. Es Kutuzov, emlékszel, azt mondta ... Tehát mit is mondott Kutuzov? Már nem sajnálom a békát. Miatta haragudott meg rám a tanítónő. Ha a rongy nem hasonlítana békára, nem piszkáltam vola, és a tanítónő talán elfelejtette volna a kérdést. Mostanában a tanítók ts feledékenyek. Az is meglehet, hogyha nem szúrja itt ez a béka a szememet, akkor csak Kutuzovra gondolok, és csak eszembe jutott volna valami. Hovatovább úgy éreztem, hogy mindenben a megfagyott béka a hibás. A béka nyelte el a vaskályha szűkös melegétI Ö aggatott fehér szakáll-függönyt az ablakra és ő szegte be fehér zuzmaraprémmel az osztály ajtaját. Kezünkbe, lábunkba dühös kutyaként ő mart bele.-— Képzeljétek csak el a zord orosz telet... — A tanítónő egyenletes hangja lassan úszott az osztály dermedt levegőjében. Segíteni akar nekem, de csak még jobban belezavar! Hiszen nekünk nem kell elképzelnünk az orosz telet. A tél nemcsak hogy jégkéreggel vonta be az osztályaitól és az ablakokat, a fejünket ts behúzta kabátunk felhajtott gallérja közé, lábunkat óriási, súlyos nemezcsizmákba dugta. Az iskola falait úgy átfagyasztotta a tél, hogy a sapkát nem ajánlatos levenni. Még felelés közben se veszszük le, olyan kegyetlen a hidegI Ogy be vagyunk bugyolálva, mint görnyedt hátú öreg emberek, és alig férünk be a padba. A tinta megfagyott — gurgatjuk tintatartóinkat a pad alatt, hogy legalább egyetlen csepp kifolyjon belőle. Régesrég nem serceg már a toliunk, de nem is nagyon búsulunk a tollbamondás meg d fogalmazás után. Mindennek tetejébe még a füzetünk sem akármilyen — megsárgul, öreg újságból készült. Ha az ember felei a táblánál, a szájából dől a pára, mint a szamovárból a gőz. Az enyém azonban nem gőzölög. Üssenek agyon, akkor sem tudom, mit mondott Kutuzov tábornagy Filtben. Hátha kihúz a vonat a csávából. A mi kis falunk végtelen, havas pusztaságba vész, a legközelebbi vasútállomás jó száz kilométerre van innen. De hogy megmelegedhessünk, meg van engedve, hogy időnként dobogjunk a lábunkkal. Egyenként ritkán dobogunk. Az egész osztály dobog. Ilyenkor teljesen úgy hangzik, mintha katonákkal, egészségügyiekkel, tábori konyhákkal és ágyúkkal megrakott vonatok robognának a síneken. A katonák énekelnek, a mozdony pöfög. Az osztályban énekelni és pöfögni tilos. Kár. De hát olyan nagy dolog hozzáképzelnt a mozdonyt és a dalt? Elmozdul helyéről az első pad, csikorognak az ütközők a vagonokon — megindult a többi is, és dübörögve útjára indul az egész szerelvény. Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban! Érzem, hogy visz a vonat a végtelen, hóborította pusztaságon át, behavazott, alvó erdők mellett, rombadöntött frontvároskák és falvak között. A vonat Litvánia felé robog. Es a fagy ködében már felvillannak a tavak, folyók, előtűnnek az első kunyhók ts .. . A hóbuckák sötétednek, olvad a hó . .. — Stop, megérkeztünk — állítja meg energikusan a tanítónő a vonatot — éppen akkor, amikor már készülök kiugrant a virágzó, zümmögő, méhektől hangos fozsmezőre ... — Szóval mit ts mondott Kutuzov? Hej, legalább az orrom megfehéredne! Ha egy tanulónak megfagy az orra vagy a füle, kiküldik az udvarra, hogy bedörzsölje hóval. Dörzsölgethett ott egész óra alatt — senkt se szól egy szót se ellene! Es mi volna, ha például a tanítónő vonalzó-egyenes orra fehéredne meg, és ő szaladna ki dörzsölni? — két farkassal egyszerre! Mégpedig az utcán, nem messze a péküzlettől. Vacogtak, mint a kutyák, és nyalogatták a szájukat, a szemük pedig a rózsaszínű reggeli hótól vörösen csillogtak, de a pékség mellett, friss kenyér illata terjengett, és az édes szag ellenállhatatlanul vonzott engem ts. Nem csodálkoztam rajta, hogy farkasokat láttam ott, fényes nappal. De vajon mesélhetek-e a tanítónőnek a kenyérről — a mi szigorú, sohasem fázó tanítónőnknek? Azonnal félbeszakít — azt mondja, hogy háború van, és mi, tanulók, hatvan Hiszen a tanítók jobban fagyoskodnak, mint a gyerekek. Nem rohangálnak a szünetekben, mint a megveszekedettek. Nem járnak a kezükön, és restellnek a lábukkal dobogni az osztályteremben. Csak a mi tanítónőnk nem didereg — azt ugyan várhatjuk. Az imént jött be sítalpon az iskolába. A léceket akkurátusán a falhoz támasztotta — rövtd, vaskos vadászlécek. A tanítónő a horhoson túl lakik, a favágók barakkjában. Anélkül a léc nélkül könnyen a hóbuckákban rekedne! Csinos szőrmebundája kigombolva, füles szőrmesapkáját tarkójára tolta — melege van! A sapka alól elörebukó szőke haja olyan fehér, akár a nyirfakéreg. Mintha a hajának ts melege volna! Kerek, pufók arcát pirosra festette a fagy, akárha forró, nyári nap sütötte volna. Mintha épp most mosdott volna meg a hóban, ahogy mi szoktunk a Vjatkában fürödni nyáron. Nem, a tanítónő sohasem engedne ki bennünket az óráról a hideg miatt, még akkor sem, ha 40 fok alá sülylyedne a higany! Neki, úgy látszik, kellemes, ha így ülünk összekuporodva. Nem, télen nem szeretjük a tanítónőnket. Csak tavasszal meg ősszel szeretjük, amikor nem csikorog a fagy. De most, bármilyen hideg ts van az udvaron, légyszíves csak, fiacskám, felelj az órán úgy, mintha égne az arcod a hőségtől... Mintha nem gémberedtél volna meg, és nem fagytál volna jégcsappá... Mintha nem volna háború, és németek sem történek Moszkva felé!... — Esetleg mesélj nekünk valami mást addig, amíg eszedbe jut. — A tanítónő hangjában enyhe gúny cseng, arca mosolyog, mint egy piros alma. — Mert így már unatkozunk ■.. Igaz, gyerekek? A gyerekek, a pajtásaim egyáltalán nem unatkoznak. Vacog a foguk, és a vonatra gondolnak. Néhány perc múlva újra szabadra lehet állítani a szemafort... Ö, más egyébről örömmel meséltem volna én... Ma reggel például farkasokkal találkoztam. Nem ts eggyel deka kenyéradagot kapunk, annyit, mint a katonák, akik feláldozzák az életüket. Es mindezt azért kell végighallgatnunk, mert a férje a fronton van. Mintha egyedül csak ő harcolna! Es hol marad a csengő! Vékony hangocskája megfagyott talán, és többé már sohasem halljuk vidám csendülését? Alighogy eszembe jutott a csengő, alighogy édes dallamára gondoltam, hirtelen hangosan — mintha széttört volna a fagytól — megcsikordult az osztály ajtaja. — Tatjána Grigorjevna! Tatjána Grigorjevna! — Párafelhőbe burkolva egy gyapjúkendőbe bugyolált fej jelent meg az ajtóban. — Ne zavarj! Tatjána Grigorjevna — hívták a tanítónőnket — még csak meg sem fordult. Csak én, meg Kutuzov — kettőnkön kívül nem érdekelte senkt más. De a kendőbe bugyolált fej nem tágít. Az ajtóban most már egy hosszú, csaknem földig érő, viseltes, felgyűrt ujjas vattakabát látható. — Tatjána Grig ... — No, mit akarsz? Nem látod, ez a tanuló szépen felel itt, te meg zavarod! Megint csúfolódik velem! Es mint mindig, még tréfa közben is makacs, akár a fagy, mely keményre kovácsolt bennünket. Hát, ilyen ő, a mi osztályfőnöknőnk! — Tatjána Grigorjevna ... Grigorjevna ... — az öreg steppelt kabát felfújódik és összenyomódik, mint valami léggömb. — Ha tudná, mit mondok én magának, Tatjána Grigorjevna! Most már mindenki megismeri Száska Aljabjevet, a negyedikből. Három bátyja esett el Száskának a háborúban, és ö szörnyen büszke rá. Egyetlen család sem kapott a faluban ennyi értesítést. Száskát, aki egyszál árván maradt, szereti az egész iskola. — No, mondjad már — adja meg az engedélyt a tanítónő, és elmosolyodik meleg, anyai mosollyal. Szigorú, keskeny nyílású szeme fényesebb lesz tőle. — Mondd meg már végre ... 9. FOLYTATÁS — Ml történt veled, Julika? — Semmi. — Látom én, hogy valami történt. Szabó Feri elerötlenedett. Baljós sejtelmek kezdtek benne mozogni. Rosszat érzett. — Nézd, Ferkó... — szólt meg végül a lány. Remegett a hangja. — Én ... szóval... valamit meg kell mondanom ... Régen készülök rá... Minél előbb tudod meg, annál jobb... Ferinek összeszorult a torka. Semmi kétség: Julika meggondolta a dolgot. — Hallgatlak — mondta Ferkó, és várta a szót. — Én nem akarok még férjhez menni. Néma csend. — Hallod, Ferkó? — Hallom, csak mondjadl * — Még nem akarok férjhez menni. — Vagyis nem szeretsz. — Ne haragudj rám, Ferkó ... Először azt hittem... úgy éreztem, hogy szeretlek .. ^ Aztán később ... Ne haragudj rám ... — Becsaptál. — Nem, nem csaptalak bel... Hidd el, Ferkó, nem csaptalak bel... Szép volt, jó volt minden, csak rájöttem, hogy ez még sem az, ez nem az igazi... érted, ugye? — Mégis csak becsaptál. — Ne mondd azt nekeml... Nem csaptalak be, de nem szeretlek... Az Jobb volna neked, ha azt mondanám, hogy szeretlek, s közben mégsem szeretnélek? Jobb volna? Ugye, hogy nem volna Jobb? Tudom, fá] az Ilyesmi... nekem Is fá]... rossz érzés... Meglátod, elmúlik ... Csak nevetni fogsz rajta ... Most meg vagyok mentve, Istenemre, meg vagyok mentve! Amíg Száska rászánja magát a válaszra, semmiféle veszély nem fenyeget. Aztán meg talán majd a csengő kihúz a bajból. — Tatjána Grigorjevna... Tatjána Grlgo... — A tanítónő neve mintha megakadt volna Száska torkán. Fényesre kopott vattakabátja fénylik, és arcocskája ts ragyog, akár az új kopejka. — Hát mit mondjak? — Száska hevesen lóbálja hosszú kabátujját, amelyből kilóg a szakadt bélés. — Mihail Jeftmovics hazajött! — Ki jött haza? Miféle Mihail Jeftmovics? Mit fecsegsz te itt össze? — Hát a fizikatanárunk! — Száska kis, kerek almaképe újra felragyog. — Mihail Jefimovtcs! Száska restellt kimondani, hogy tanítónőnk férje jött haza. Mihail Jeftmovics, a fizikatanár, a tanítónő férje. Nem sokkal azelőtt házasodtak össze, hogy bevonult. „Hurrá! Mihail Jeftmovics hazajött" — szakad ki huszonöt torokból. Vonatok robognak minden irányban. Sokszáz vagon, vadonatú'j puskával felfegyverzett, éneklő katonákkal. Lökdössük egymást, dobogunk, nem kíméljük a nemezcsízmát, ordítunk tele torokkal. Hiszen Mihail Jefimovícs a mi volt tanítónk!... Harcolt a fronton a fasiszták ellen... Es most hazajött, pedig valamennyien azt hittük, hogy nem fog hazatérni! — Elhallgassatok! — A tanítónőnk kiabált, ő, aki sohasem emelte fel a hangiát. Reszkető újakkal gombolgatja a bundáját, de sehogyan sem tud a gomblyukba beletalálnt. Most őt ts rázza a hideg. Tatjána Grigorjevna annyira vacog, hogy nem tud moccant sem. Mit áll ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába? Mi azóta százszor is kirepültünk volna a folyosóra. Tatjána Grigorjevna óvatosan lépked, mintha nem ts padlón, hanem vékony, síkos jégen járna. A keze is megbénult, úgy látszik, mert egész testével nehezedik rá az ajtóra. Az ajtó hirtelen kinyílik, csikorgás nélkül, és úgy marad kitárva. A folyosó bizonytalan félhomályában hórihorgas, erős férfi áll, hoszszú katonaköpenyben, degeszre tömött zsákkal a vállán. Mintha az iskola folyosója szűk lenne neki. Talán csak azért látszik úgy, mert a feje a nyakán időnként ide-oda rándul, mtnthanem tudná megtartani, az egyik faltól a másik felé. Igen, mintha újra meg újra körültekintene, furcsán ingatja a fejét, hol jobbra, hol balra. Amikor felvett a fejét, a feje könnyedén rángatózik ... Rándul, reszket, és újra hol jobbra, hol balra billen ... Még akkor is, mikor a tanítónő átölelt a nyakát, a fej kiszakítja magát kemény és jóságos kezéből. — Légnyomást kapott — súgják egymásnak rémülten a gyerekek. Mihail Jeftmovics nemcsak légnyomást kapott, bal kabátujja üresen csüng le. Csak az egyik kezével, a jobbal szorítja magához a tanítónőt. Hogy fogja ezután félkézzel a fizikai kísérleteket végezni? ... Es valahogy egészében sötétebb és szögletesebb lett, akár az üszkösödő zsarátnok. — Tűzben voltam, de nem égtem el... Megmaradtam ... — mormolja akadozó nyelvvel. Pedig mielőtt bevonult volna, olyan tisztán zengő hangja volt! Tatjána Grigorjevna nem próbálja már visszatartani férjének rángatózó nagy fejét. Simogatja és gyűrögetl az üres kabátujjat, mintha az ép kezet keresné benne. — Olyan boldog vagyok, Misa . Hányadszor Ismétli már ugyanazt. — Olyan nagyon-nagyon boldog ... Ugye tudod!... — Igen, Tányecska, tudom... A magas fekete katona bátortalanul elmosolyodik. Mosolya millió különös, apró kis mosolyra törik szét. Így mo* solyoghat a darabokra tört tükör.., — Nekem órám van ... Azonnal befejezem ... Máris ... Várj egy pil* lanatig... — De nem tudja otthagy* ni. Nyomkodja, gyűri az üres kabát* ujjat, mintha abban reménykednék, hogy élettel tudja megtölteni. Aztán, anélkül, hogy levenné sze* mét férjéről, lassan hátrál az osztály ajtaja felé. Rajtam kívül az egész osztály a padokban ül. Mintha mindenkit elfújt volna a szél a küszöbről, és a gyerekfejektől is ez a szél szakította volna le a sapkát. Tatjána Grigorjevna észre sem ve* szt, hogy sapka nélkül ülünk a pad* ban, végtg megy az osztályon, faU fehéren és hidegen, akár a jéghegy, Amikor megáll az asztalánál, olyan, mint egy megfagyott, hólepte nyírfa, A csupasz kobakokat csípi a fagy, De én úgy szeretem a tanítónőmet, mint még soha, és az egész osztály úgy szereti, pedig még ntncs tavasz — tél dühöng az udvaron. „Tányecs* ka“ — szomorúan és gyengéden cseng fülünkben új neve. — Te meg mit csinálsz itt? — Tatjána Grigorjevna nem ismert fel rögtön az osztályt, a táblát, engem. — Ja! — Most jut csak eszébe, hogy miért didergek ott, a táblánál. Lassan megy a padok között, kopog durva férfi nemezcsizmáival, oly ke* ményen, hogy a padló szinte meg* hajlik léptei alatt. — No, most már tudod, hogy mit mondott Kutuzov? Hangja tiszta, nem sietős, párán* csoló. Mindig ilyen a hangja a mt szigorú Tatjána Grtgorjevnánknak. Csak szép, keskeny szeme szűkült még jobban össze. És szeme sarkában két megfagyott könnycsepp esti* log. Makacsul és bátran, akár a szurony hegye. Es ez az éles csillogás egyenesen a leikébe hatol valameny* nyiünknek, mind' a huszonöt gyerek* nek. Melegem lesz Tatjána Grigorjevna szemétől. Es az egész osztály valami érthetetlen, izgató melegséggel lesz tele. Igen, most már eszembe jutott. Most már pontosan tudom, hogy mit mondott Kutuzov! — Legyőzzük Hitlert! — Ezt mond* ta a tábornagy. Hát mit ts mondha* tott volna egyebet? Tatjána Grigorjevna int, hogy ül* jek le. — Győzni fogunk — ismétli egyenletesen, éneklő hangján, amely olyan meggyőző, olyan megnyugtatóan hat ránk. Csak egy a furcsa: mtért nem csodálkozik azon, hogy összekevertem a századokat, Hitlert mondtam Napóleon helyett, és Kutuzov tábornagygyal olyasmit mondattam el, amit nem mondott ö sohasem. Néma csend. — Szólj már valamitl — Jó éjszakát! — köszönt el a fiú csendesen. Hirtelen sarkon fordult és elment. — Ferkól ... Várjál, Ferkó! ... Ne így, ne így menj el tőlem! Hallod! Ne haraggal váljuk el! — Julika elsírta magát. SZABÖ FERI napokig nem találta a helyét. Sem aludni, sem enni nem tudott. Számot vetett önmagával: mit csináljon, mihez kezdjen? Kilátástalannak és üresnek érezte maga körül a világot. Agrármérnök legyen? ... Csakazértis? Minek?... Kiért?... Nem érdekes. Egyébként sem érzett valami nagy elhivatottságot a mezőgazdaság Iránt. Zootechnikus lett, de hogyan? Egyszerűen az lett, mert úgy alakult a helyzete, ügy hozta a sorsa. Vonuljon be katonának? Igen, az a leghelyesebb, ha bevonul. Két év nagy idő. Két év alatt sok minden történhet. Két év alatt a föld is kimozdulhat a helyéből, megbokrosodhat, fejtetőre állhat a világ. Nem, nem akar tanulni. Semmi értelme Minek? Csak azért, hogy zsebrevághassa a mérnöki diplomáját? Azért nem érdemes. Ha egy kicsit sem tudna neki örülni, ha egy kicsit sem melegítené át a szívét, akkor felesleges. A szövetkezetben már Javában arattak. Valamit neki is illő volna csinálni. Tétlenül nem lődöröghet a patak parton naphosszat. Mások szaladnak, hajnaltól késő estig a határban gürcölnek, ő meg lődörög. Csak úgy céltalanul, üres lélekkel. A szíve akar meghasadni! Azt állítják az orvosok, hogy a szív nem fájhat, hogy nincs semmi abban a darabka izomcsomóban, ami fájhatna. Tudják is az orvosok. Fenéket. Semmit sem tudnak. Juhász Karcsinak, az egyik traktoristának váratlanul eltörött a lába. Kórházba szállították. Gazda nélkül maradt a masinája az aratás kellős közepén. Szabó Feri átvette a traktort, és aratott. Aratott, aratott, mint a megszállott. Legkorábban kelt, legkésőbben feküdt a faluban. Olajbarnára pörkölődött a bőre, olajeres lett a tenyere. Büszke volt-e rá az apja vagy sem, ki tudja. Nem mondta senkinek, hogy mit érez, mit gondol. Csupán egyszer jegyezte meg ebéd közben, hogy minek hajtja magát annyira Ferkó. Igaz is minek hajtja magát annyira? Semmi értelme. Ebéd után már nem is ment ki a mezőre. Beült a vendéglőbe és estig ivott. Sötétben botlogott haza. Nagy erőfeszítésébe került, hogy a talpán tudjon maradni. Az apja megvető pillantását észre sem vette. Talán azt sem hallotta, amikor lehordta őt. Leperegtek róla a szavak, mint a falrahányt borsószemek. Másnap újra ivott És azt tette a harmadik meg a negyedik napon is. Végül megundorodott az italtól. Rájött, hogy a sok elfogyasztott szesz 1 ^ M M m daff KUTUZOV? SZABAD FÖLDMŰVES 1966. május 2B.
