Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-05-21 / 20. szám
— De enged az árából? — Módjával talán azt ts lehet — felelt a legény nembánomsággal, hogy egyetlen szava se legyen kínálás, mert mindig kevesebbet lehet kapni egy kínált állatért. — Akkor futtassa meg. A legény lekászálódott. Amíg eloldozta a ló kötelékét, addig a szeplős fölemelte a kanca hátsó lábát, a patáját vtzsgálgatta. Ahogy leengedte a patát, leesett a botja, és rálépett a ló. A szeplős próbálta kirángatni a lába alól, de hiába. A legény meg sem mozdult. Tudta, hogy megmozdíthatná a lovát, akkor szabaddá válna a bot, de mtért segítsen, hiszen a jószívűség Is azt mutatná, hogy kínálja a lovát. A szeplős mérgelődött tehetetlenségében. A sok rángatásra és szólongatásra a kanca végül fölemelte a lábát, a kereskedő kihúzhatta a botot. Akkor a legény hátracurikkolta a lovat, cuppantott egyet és szaladni kezdett vele a szekerek között, a húszméteres közön. A tér végén meg-i fordultak és visszajöttek a szekérhez. Azután a legény olyan nemtörődöm* séggel kötötte vissza a lovat, mintha nem ts volnának vevőt, csupán a maga mulattatására futtatta volna meg a lovat. Megturkálta előtte a takarmányt, végigstmogatta a hátát, mögéje került, fölemelte a hátsó lábát. Mindezt azért csinálta, hogy a kupecek lássák a ló szelídségét, engedelmességét. De rájuk se nézett, mintha mtndent csak kedvtelésből csinálna. Végül újból megszólalt a szeplős: — Tlzenhatszázra mit szólna? — Nem ár érte — mondta a legény a ló farkát huzigálva. — Tizenhétre? — Alkudat akarnak? — fordult velük szembe. A szeplős csípősen recsegem: — Maga azt hiszi, hogy csak úgy a levegőbe beszélek? Talán csak azért vagyok itt, hogy magát mulattassam? Meg akarom venni a lovátI Tudja megI A legény megjuhászkodott. — No, ötven koronát kiengedek. — Tartsa idefelé a markáti Akkor már egymással szemben álltak, kinyújtott tenyerekkel, a szokásos alkuállásban. Emberek is gyülekeztek köréjük, gyűrűt formáltak és figyelmesen pislogtak. — Ezerhatszázötven korona — mondta a szeplős, erősen belevágva a legény tenyerébe, de a maga kezét rögtön elhúzta. — Ezerkllencszázhuszonöt — mondta a legény, és balkezével elkapta a kupec tenyerét, jobbjával pedig nagyot sújtott bele. A szeplős vidáman elnevette magát, mint valami gyerek, akinek tréfát mondanak. — No mit nevet? — Ez dátum! — Nemigen van miből engedni — védte magát a legény, nehogy nevetségessé váljon. — De ez olyan dátum, amelyik a legcsúnyább emlék az életemben. Akkor nősültem meg. Hát ilyen számon nem állok meg. — Arról nem tehetek, hogy az úr nős. — Maga nem az? — Még legény vagyok. — Hát enged? — hullották vissza az alkuba. — Ebből még fizetem az áldomást. A szeplős ellépett, nézegette a lovat, hátha felfedez rajta valami hibát. — Futtassa meg még egyszer. Most már szaporán ugrott a legény. Végigfutott a lóval a közön. A köz végén megfordult. Az utolsó szekérhez egy fekete heréit ló volt kötve. Amikor ez közelében érezte az idegen embert, hirtelen fölvágta a farkát, hátrarúgott. Patkója a legény bordáihoz ért, a gerince közelében. Elvakult az ember, mintha valamt fekete lepel hullott volna eléje. Ugrott az ő szürke kancája is, kötőfékje kihullott a kezéből, kiáltott egyet, és elnyúlt a pázsiton. Az emberek összefutottak körülötte. Fölemelték és szabad helyre vitték. Mások a lovat fogták el. A legény összehúzott szemekkel nézett a napba. Ordított benne a fájás, de szó nélkül hallgatta a körülötte állók részvevő és hiábavaló szavait. A köpenyesek is hozzájöttek. — Baj is van? — kérdezte a szeplős részvéttel. — Azt htszem, eltörött a bordám — felelte nyögve. A szeplős, mintha csak a lelkiismeret bántaná, hogy a legénynek őmiatta kellett még egyszer futtatnia, nagylelkű ajánlatot tett: — Engedjen még hetvenöt koronát, én hozzáteszek százat. El van adva a ló? A legény nyöszörög a fájdalomtól, de megkérdezi: — Rögtön fizet? — Rögtön. — Akkor rendben van. — Ide a passzust. A legény fekve fogadja el a pénzt, odaadja a passzust. Vergődő fekvésében szétnéz a körülötte hemzsegő parasztokon. — Nincs itt gárkonyt ember? Erre odahívják Bende Pétert, akt tjedten kurjant: — Lajt! Mi történt veled? Az anyád meghal, ha megtudja. Fölnéz a fekvő ember, a szerbe már hólyagos volt. Szinte megvakult a kíntól. — Vigyél az orvoshoz, Péter. — Jó, megyek, befogok. — Te Péter, itt az üres szekerem. — Hazahúzatom azt ts. Befogta a lovait, föltették a kocsira az ájult embert, akibe a kocsi rázásától újra visszatért az élet. — Az anyámat ne ijesszétek meg, Péter. Péter bólintott, megindította a lovait, orvoshoz ment a falubeli emberrel. A darabos ég alatt egy történet kurjogatta, hogy közel van a halál a parasztemberhez. Az Irodalmi Szemle szeptemberi számában Szalatnai Rezső a csallóközi róna neves festőjének művészetével foglalkozott, s ezzel fejezte be Írását: „Tallós-Prohászka István egész életműve megérdemli, hogy figyelemmel és érdeklődéssel vegyük körül. A magunk igazát értékeljük. Kezdeményezése, emberi magatartásával, bíráló erejével, festői, rajzolói megoldásaival vált nemzetivé. A csehszlovákiai értelmiség figyelmébe ajánljuk ezt a piktort, joga és kötelessége, hogy érdeklődjenek iránta, szellemi öntudatának egyik örökhagyója iránt, aki két hazában azonos érvényű emberi és művészi igazságot hirdet.“ Vajon visszhangra találtak-e az Író őszinte szaval? Igen. Bódis Ferenc, a Tejfalusi Alapfokú Iskola igazgatója és Skriba Pál somorjai tanár irányításával néhány hónap óta azon fáradoznak, hogy a somorjai születésű művész munkásságával megismerkedhessenek a róna lakói. Fáradságot nem ismerve járták a környékét, leveleztek a képtárakkal, s addig szorgoskodtak, míg a somorjai művelődési otthon dolgozóival karöltve vasárnap (május 22-én délután 15 órakor) megnyithatnak egy kiállítást, ahol a csallóközi rónát, embereket mélyen, mesterien ábrázoló képek egész sorát láthatják a hozzáértők és a kiváncsiak. A sokoldalú művész az egykori vörös katona, a hősi harcok megörökftője hét évtizeddel ezelőtt született Somorján s a néhány évtől eltekintve, amelyet a különböző fővárosokban töltött, ott élt 1947-ig addig, amíg az emberekbe beoltott nemzeti gyűlölködés elparancsolta a városkából. Nem költözött messze a vén Dunától és a hasonló környezetű Magyaróváron él már közel két évtizede. Most 19 év után újból kopogtatott a Fazekas utcai földszintes ház ajtaján, ahol szebbnél szebb alkotásait festette. Két hosszú évtized után találkozott régi barátaival és szorított kezet tisztelőivel. Boldogan szemlélte, hogy megnőtt a városka és ma már nem érvényes a harmincas évek elején rajzolt szatírája a csallóközi kultúrpolitikáról, amelyen a törpe viskók fölé emelkedett az új szlovák iskola és mögötte bújt meg a rozzant, düledező magyar. Büszkén mondta, hogy a somorjai magyar gyerekek palotában szerzik meg a tudás alapjait, jóleső érzés tudnia, hogy az igazság szele elsöpörte a csallóközi parasztot, értelj miségit, elkergette a komor fellegeket, kitisztult az ég, ragyogóan süt a szívet-lelket melegítő tavaszi új életet varázsló napsugár. Amit néhány nap alatt látott, tapasztalt a mester, erőt adott, hogy terveinek sokaságát megvalósítsa az elkövetkező években. Bár már 70 esztendő nyomja a művész vállát, szellemileg egy nagyon friss, mozgékony embert ismerhetnek meg a csallóközi, a Duna menti táj festőjében. 0 is úgy érzi, most tud igazán dolgozni, amikor nincsenek mindennapos anyagi gondjai, most élhet igazán a művészetnek. Az elkövetkező években úgy szeretné meghálálni felhőmentes életét, és ecsetjével segíti az új társadalom kibontakozását. A közeli május végi vasárnap délutánon tehát adósságot törlesztenek a somorjai művelődési otthonban összegyűlt művészek, újságírók, pedagógusok és mások egy igaz emberrel szemben, aki egész életét arra szentelte, hogy művészetével megformálja az egyszerű nép életét, örömét, bánatát. Tíz napig zarándokolnak majd Somorjára a csallóköziek, mátyusföldiek, hogy megismerjék Tallós-Prohászka István, a nálunk kissé elfelejtett festő művészetét. Tóth Dezső 8. FOLYTATÁS — Hát... először is én agrármérnök leszek, te meg óvónő ... Aztán mindketten hazajövünk és dolgo unk ... Aztán összeházasodunk ... Építünk házat, szépet, kényelmeset, berendezzük és élünk, élünk... Lesz majd szép kislányunk. Szőke vagy feketehajú, egészen mindegy. Aztán lesz kisfiúnk is... Reggel kézenfogod a két csöppséget, elsétálsz velük az óvodába, melletted lesznek egész nap. Én meg jövet-menet beugróm hozzátok egy-egy pillanatra. Ugye milyen szép lesz?! — És te valóban komolyan gondolod a mérnökséget? — Most már komolyan... Eddig félvállról vettem mindent. Egyetlen célom csak az volt, hogy elkerüljek itthonról. Hogy miért? Az most mellékes. Majd egyszer elmesélem. Te biztosan megértesz... Most már másképpen látok mindent. Tudod, Julika, úgy tűnik egész más lett ez a falu, mint amilyennek gyermekkoromban láttam. Nem olyan sivár és kilátástalan itt a helyzet, mint gondoltam. Ellenkezőleg. — Csodálkozom rajtad, Ferkó — jegyezte meg a lány. — Miért?... Minden valamire való fiatal városba kívánkozik, te meg vissza akarsz jönni?... Én megmondom neked őszintén, semmi kedvem falun élni I — Ne beszélj! — Komolyan mondom. — Mire végzel, meggondolod — mondta Ferkó. — Rájösz te is, hogy nekem van igazam. Most csak az a fontos, hogy mi ketten megértsük egymást. Julika belátta, hogy most felesleges tovább feszíteni a húrt. Beleegyezően bólintott. — Igazad van, Ferkó. Majd csak lesz valahogy. Elsétáltak a táncolók közeléből, és Ferkó életében először megcsókolta Julikét. Kissé gyámoltalanul csinálta. Érezte maga is. Az volt a lényeg, hogy megcsókolhatta, a karjai között tarthatta, hogy a soksok álmodozás végre válósággá vált... MÁSNAP kiment a szőlőhegyre. A dombtetőn leült és nézett le a falura. Telve volt boldogsággal. Ragyogott a napfény. A falu házai, mint kicsi dobozok. Ezüstesík a falu alatt kanyargó patak. A lombok között madarak daloltak, a fűben tücskök ciripeltek. Mintha gyökeret eresztett volna a természet békés nyugalmába. Azt érezte, hogy ő is a természet egy elválaszthatatlan része: vele él, vele lélegzik, s beletartozik, mint kagylóba a gyöngy, gyümölcsbe a mag, kalászba a búzaszem... Szerette volna világgá kiáltani nagy-nagy boldogságát. Szerette volna magához ölelni az egész falut. Kovács Julika képét látta a lombok zöldjében, a síkság fölött játszó délibábban, őt látta a kék míndenségben. Szép az élet!... Érdemes élni! Mégis csak valóra vált az aranyhajú lányról szóló mese. Édesanyja szava jutott az eszébe. „Igen, egyszer majd te Is meglátod, megsimogathatod, és akkor soha el nem felejted!“ Nem, Kovács Julikét soha nem tudja elfelejteni. Nem is akarja. Most már egymáshoz tartoznak. Hiszen ő is szeret. Mondta, hogy szereti, és azt nem lehet csak úgy mondani. Szép az életi... Érdemes élni! Otthon mennyezetig dobálta a kistestvérét, ak! sikongatott és kacagott örömében. Mostohájának nem tetszett. Gyilkos szemmel nézte a játékukat. Törődött is vele: pukkadjon meg! Apja is komor és mord volt, nehéz lett volna kedves szót kihúzni belőle. De a szemében azért mintha melegebb fények égtek volna. Most azonban azzal sem törődött Ferkó. Szép az élet!... Érdemes élni! Julikéval még kétszer, háromszor találkozott, aztán el kellett búcsúzniuk, mert megkezdődött az utolsó iskolai év, a negyedik. Jól sikerült minden. Persze nem ment olyan egyszerűen a dolog, sok-sok álmatlan éjszakát töltött Ferkó a könyvek fölött, de ez most már mind mellékes. A lényeg az, hogy az első nagy akadályon sikeresen túljutott, ős zsebébe tehette a szakérettségiről szóló bizonyítványt: Szabó Ferenc — zootechnikus. Most már jöhet a másik nagy akadály: a főiskola, s vele a mérnöki diploma. Vagy a tényleges katonai szolgálat. Sok minden attól függ még, hogyan állapodnak meg Julikéval. A jövő egyik fontos tényezője Kovács Julika! Ferkó alig várta, hogy újra láthassa. Nagyon várta a találkozásukat, amelyen nagyon komoly szóval, végérvényesen döntenek majd, hogyan tovább. Szállni szeretett volna haza, mint a madár. Ügy érezte csigalassúsággal halad a vonat. Szidta az államvasutat. Ócskavasba kívánta a döcögő, kivénült mozdonyokat. Végre hazaért. Szabó Gábor bütykös ujjai között enyhén remegett az érettségi bizonyítvány. A mostohája is föléjehajolt. Klárika meg az ölébe szedkezett. — Ez sikerült — mondta az apja és az asztalra tette az okiratot. — Jól sikerült. — Jól. — És most?... Hogyan tovább, fiam? — Még nem tudom. — Nem gondolkodtál még rajta? — Gondolkodtam. — Mégsem tudod? — Nem. — Pedig azt tudnod kéne. ADÓSSÁGTÖRLESZTÉS Tallós-Prohászka István: „Bőst táj“ ÁLLATOK BŐGTEK, nyerítettek, mekegtek és röfögtek a meleg nap alatt. Felhődarabos volt az ég, akár valami kődarabokkal behintett egyszínű mező. A tarka ég alatt volt a nagy falu, közvetlen mellette az a pázsit, amin a vásárokat szokták megtartani. Korlátokkal elkerített helyek mutatták, hogy mekkora területen keresse a keresnivalóját, aki tehenet vagy más szarvasmarhát akar venni. Ide-oda forgatva, kusza rendetlenségben álltak a szekerek, némelyik előtt ott állt az igavonója, csak éppen a belső istrángja volt ktakaszU va a lónak. Ha a gazdája akarta, csak beakasztotta, és máris indulhatott, hogy meghajszolja nyugtalankedvű állatját. Másoknak a lova ki volt fogva a kocsi elől, oda volt kötve a saroglyához, onnan ette a takarmányt. Ropogtatta a ló a száraz herét. Néha beleült valamt nyugtalanság attól, hogy nincsen egyedül vagy csak a párjával, ahogy az istállóban szokott lenni. Amikor ilyen ösztön hullott a lóba a többiek nyerítésétől vagy rugdalózásától, olyankor hirtelen beletúrt a lucernába, aztán fölszegte a fejét és elnyerítette magát. A gazdája a kocsi elején motozott vagy ült. Várta a vevőket, az eladni való állatja toprongyos cégére volt. Néha fölkelt, odament a lóhoz, megveregette a nyakát, hízelgő szavakat mondott neki, hogy megnyugtassa. Az egyik helyen, kilenc szekér kerítésében vagy húsz méter hosszú tér alakult a lovak között. Mintha készakarva hagyták volna, hogy legyen hol fölhajtani a lovakat, mert a vevő rendszerint kíváncsi a ló menésére, futására. Egy szekér saroglyájához szürke kanca volt kötve. Pörgekalapos legény ült mellette s a saroglyán, a ló gondviselője, istene, gazdája. Két gumiköpenyeges, botos kereskedőember állt meg a szürke kanca mellett. Nézték a lovat jobbról-balröl, közben németül beszélgettek. Még nem szóltak semmit a ló gazdájához. Az egyikük — a szeplős, aranyfogas, vörös ember — vastag botjával ráütött a ló hátuljára, ahogy nézegette. A ló fölijedt, földobta a farát és hátrarúgott. Nem talált el senkit a rúgása, mert a kereskedők oldalt állítok, és mint akik várták a ló elevenségét, félreugráltak. A legény, aki eddig közömbösen nézte őket, most leszólt a kocsiról. — Hogy hívják az urat?! A szeplős odarecsegte válaszul: — Maga az eladója ennek a lónak? Mintha ezzel azt is kimondta volna, hogy ö csak a ló gazdájával áll szóba. — En vagyok a gazdája — húzta ki magát a legény szinte dicsekedve, hogy ezzel is nagyobb tekintélyt szerezzen a szép állatnak. — No, a maga neve rajta van a passzuson. Az enyém csak akkor lesz rajta, ha átiratom. Az én nevem nem tartozik az alkuhoz, csak a magáé — feleselt szaporán a szeplős. A parasztemberek a közelből mind odafigyeltek, tudták, hogy a legény csak azért szólt, hogy lekösse a kereskedőket. — De nem alkuról van szó — szólt a legény. — Hát miről? Nem eladó ez az állat? — Ez eladó. — Hát akkor mit akar? — Ne üsse a kancámat azzal a vastag bottal, amíg nem ts tudom, hogy vevő volna rá! A két gumiköpenyeges erre megint németül kezdett gagyogni. A szeplős közeledett: — Hát vevő vagyok. — Akkor jól van. — Mennyit kér érte? — Csak kétezret. A szeplős ránézett, mintha meg akarná ijeszteni grimaszos arcával, ahogyan a gyereket szokták. — Ezért a koporsóért kér kétezret? Az ócsárlásra még jobban kihúzta magát a parasztlegény. — Ha van az úrnak kétezer koronája, hát még koporsónak ts megéri azt a pénzt. Beleférne az úr, a feje még ki ts lóghatna a farka alatt. A szeplős könnyen vette a szót: — Vicces ember maga, koma. A legény visszavonult, elhelyezkedett a saroglyán. A köpenyesek németül beszéltek. Végül kiszólt a szeplős abból a másik világból SZABAD FÖLDMŰVES 1966. május 21. if V N vO trj >s to
