Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-05-14 / 19. szám
JANCSI ALIG MOLT tizenhárom 'Éves, de most, hogy az anyja Ilyen súlyos beteg lett, a gazdaság minden gondja a nyakába szakadt. Csak az vigasztalja, hogy nem tart már sokáig. Ejjelente Ide, a völgybe bújt kis faluba is elhallatszik már az ágyúk dübörgése, s egyre gyakrabban rekvlrálnak élelmiszert a katonaságnak. Nem lehet messze a front. Különben az apja sem jött volna meg a múlt éjjel. Éjfél tálban bekopogott az ablakon. Nagyon halkan érintette meg az üveget, nehogy az egész családot felriassza. — Ki az? — kérdezte a fiú enyhe remegéssel a gyomrában, s leszállt az ágyról, hogy ajtót nyisson. — Engedj be, fiam! — suttogta halkan az emlékekben élő, soha sem fakuló Ismert hang. — Alszanak? — kérdezte valamtvel bátrabban, mikor a sötét szobába léptek. — Igen. — Vigyázz, fel ne költsük őket. Senkinek sem szabad megtudnia, hogy hazajöttem. — Szökött? — kérdezte a fiú Izgatottan. — Te sem láttál! Érted? Add Ide a civil ruhámat meg a pincekulcsot. A cipőm is keresd meg, ha még meg-, van. Hűvös és sötét volt a télutói éjszaka. A férfi óvatosan surrant, mint a vad, melynek a nyomában járnak. — Anyádnak se szólj! Senkinek az élő világon — szólt vissza, mielőtt a nehéz ptnceajtót magára zárta volna. Jancsi most Itt tesz vesz az udvaron az estt alkonyaiban. Éppen szénát akar dobni a tehén elé a jászolba, de tábort csendőrök léptek az udvarba. — Hé! Hol bujkál az apád? — kiált utána a fiatalabb, s megy egyenesen a kamra végébe a pincelejárathoz. A fiú elejti a szénát, s elakad a szava, mielőtt kimondhatná. „Ne mondd meg senkinek, fiam'' cseng vissza fülébe apja éjjelt reszkető hangja. S lám, ezek mtndent tudnak. — Ne félj semmit, fiam — teszi szűrös mancsát a fiú keskenu vállára az Idősebb katona —, mondj el szépen mindent. Mikor ts jött apád haza? — Ntncs ttthon — kiált kétségbe esetten a gyermek, az én apámat elvitték a frontra. — Maid meglátjuk — szól a fiatalabb, s a gyenge fiút félretaszítja. Aztán tíz körmével esik neki a nehéz pinceajtónak: — Add elő a kulcsot! Hívd Ide anyádat! — Anyám nem jöhet — sírja el magát a fiú —, mozdulni sem bír az ágyban. — Nézze meg! — int az öregnek amaz, s előrántja a szuronyát, azzal próbálja kifeszíteni a zárat. — Hozz egy fejszét! — rlvall dühösen a megszeppent fiúra. Ekkor megcslkordul a kulcs a zárban. Sovány, elszánt, borostás férfiarc jelenik meg a lejárat tompa homályában. — Mit akar? — kérdi keserű ön* fegyelemmel. — Hát mégis Itthon vagy?! — bámul a katona a szökevény arcába döbbenten, s remegő keze a pisztoly után matat a hátra csúszott táskában. Az öreg ts visszatér a házból, halálsápadtan. — Magán kívül van — mondja lehangoltan s értetlenül néz a szikár parasztra. — Indulj! — suhint a fiatal tábori csendőr hangja, s a fekete ruhás férfit ktpenderltt az udvarra. — No, megállf, te kutya! — sztszszen fel a szökevény. Aztán a fiára néz vigasztalóan, s megindul a ktjdrat felé. — A lármára a beteg asszony ts fel kelt az ágyból és síró gyermekeitől körülállva nézte a konyhaajtóból, hogyan viszik el az urát a katonák. De nem sokat érthetett meg abból, amt lejátszódott előtte, mert eszelősen kacarászva tért vissza ágyába. — Megölik apát! MegölikI — jajdult fel Jancsi keservesen, de segélykláltására sehonnan sem jött válasz. A hegyek közül hűvös estt szél siklott a völgybe. Belemarkolt a szétszórt Illatos szénába, s a kopár udvarra terítette. — Mindennek vége — sóhajtott fel Jánost. — Ha legalább anyám segíthetne. — Ne sírjál, Jancsi! — vigasztalták alkonyat után a szomszédok a gyermeket. — Azt mondták, az egész falut végigjárták. Munkára hajtják az embereket. Biztosan nekt Is megkegyelmeznek. — Mentsék meg, ha lehet. Mentsék meg! Ml lesz velünk nélküle? — könyörgött a gyermek. Aztán valami képtelen gondolat jutott az eszébe. Lerohant a pincébe, megkereste apja levetet katonabakancsát s vézna lábaira öltötte. A szekrényből kiakaszítMa TtpfS ua/lég KaVHtßl, a farfjffd vetette i szaladt a bíró házára, ahoi vá az apját vezettétk a tábori csend-i őrök. A kapuban az öreg katona állt felszuronyozott puskával. — Hát te mit keresel Itt? — kért iezte Jancsitól, amint felismerte. — A kabátlát hoztam el, édesapámnak — szólalt meg alázatos hangon a gyermek. — Nagyon hideg lehet még az éjjel . — Az lehet — mondta megértéssel az öreg s kaput nyitott a fiúnak. A szoba tömve volt már emberekkel. Csöndesen clgarettázgattak, halkan beszélgettek, csak az apja ült szótlanul egy rozzant széken a kályha közelében. — Ihol a kabátja, édesapám — mosolyodon el a gyermek, hogy apját újra láthatja. Odahajolt hozzá, súgott valamit a fülébe, amitől a férfinak felragyogott szomorú, sötét szeme. A ftú altg látott, mikor a világos szobából ismét a sötét udvarra lépett. Tapogatózva végigment a rövid, gazos kerten, melynek rozoga kerítése mögött már a hegyek kezdődtek. Sűrű mogyoróssal védték a parasztok a sovány kertecskéket a hűvös északi szelektől. A fiú leült egy bokor tövébe. A foga vacogni kezdett az izgalomtól, és a hidegtől, de várt türelmesen. Néhány perc múlva ismét nyílott az ajtó. Az apja jött hátra felé egy katona kíséretében. Aztán a megrozzant árnyékszék ajtaja nyikkantott bele az esti csöndbe. A bokrok között még ttt-ott hófoltok takarták a korhadt leveleket. Zajtalanul esett rajta a járás, de a fiú felzaklatott Ideget azt a csekély sustorgást ts felfogták, amit apja könnyű léptet keltettek a száraz fűszálak közé lépve. Aztán Ismét csend lett. Dermesztő téli csend. Ezt hasította ketét ai éles sípszó. Az őr hívott segítséget, mikor észre vette, hogy a férfi az árnyékszék oldalából a napraforgószárat kiszedte, s megszökött a közeit erdőbe. Gépptsztolyos katonák jöttek a jelre s üldözőbe vették az embert. Lámpafények gyulladtak, friss nyomokat keresve a korhadt avarban. — Erre ment — kiáltott egy rekedt hang, s a fények a katonabakancs hóban hagyott nyomára tértek. A fiú menekült, futott, ahogy csak erejéből tellett. A katonák egyre közelebb értek Jancsihoz, de még nem látták az áthatolhatatlan sötétségben. Egy kapaszkodónál elhagyta minden ereje. Szédülve omlott egy hóbucka tetejére. — Ott! — mutatott felé lámpájával az egyik katona — ott valami mozdult. Egy géppisztoly beleüvöltött az Ijedt némaságba. A meredek hegyek visszadobták a hangot, aztán újra csend lett. Az üldözők odafutottak a mozdulatlan testhez. Az egyik katona a fiú vértelen arcára világított. A gyermek szürke ruhája beitta az éles fényt, csak a katonabakancs talpába vert szögek csillogtak ezüstösen. Szótlanul tértek vissza a katonák a bíró házába. — Megszökött egy ember — jelentette a hadnagynak egy tizedes. — Lehetetlen megkeresni ebben az átkozott erdőben — tette hozzá bizonytalanul, s tekintete a szoba döngölt földjére esett, ahol a csizmájáról levált véres hó éppen olvadni kezdett. Ismét eggyel több ... Tóth Gyula felvétele) Próbálgatnak a viharok, Hajlítanák a derekam. Vallatnának, mit akarok, Létemnek milyen célja van; Mért vagyok itt és miért Hallgatok, akár a kövek, Miből vagyok, s mi véd Ha rám szakad a förgeteg? Világra döbbenő valóm Némuló dacból ébredt. Mélységekbe kapaszkodom, Hogy a csúcsokig felérjek. ^ SZABAD FÖLDMŰVES I960, május 14. Ferkó nem érzett semmi különöset. Valami enyhe izgalom ugyan hullámzott a bőre alatt, de semmi több. Nem gondolt semmire, ha csak arra nem, hogy most aztán végleg elkerül a háztól. Azonban most ez a gondolat sem töltötte el örömmel, sem megkönnyebbüléssel, amin némileg elcsodálkozott. Inkább olyan lehangoló érzés féle motozott benne. — Aztán Jól viseld magad, fiami — mondta Szabó Gábor, amikor a búcsúzásra került sor. Körülöttük forrt a szülők és a fiatalok sokasága. Volt, aki sírt, volt aki nevetett. Kérések, tanácsok kavarogtak a levegőben. — Ha valami kell, csak írjál!... És tanulj!... Szégyent ne hozz a fejemre! Szabó Gábor elment. Jellegzetes bicegő lépteivel haladt az autóbuszmegállóhoz. Még egyszer visszanézett, aztán végleg eltűnt Ferkó szeme elől. Akkor nyilait bele valami fájdalmas és kesernyés érzés. Az idegen környezet, a sok ismeretlen arc különös hatással volt rá. Most érezte csak igazán, hogy mennyire egyedül van. Gondolatába sokszor visszatért a hazai táj: a patakpart, a szőlőhegy, az erdő, a rétek, no meg Kovács Julika ... Lassanként azonban mégis megszokta az új környezetet, mert beindult az Iskolai élet, mint valami nagy, csodálatos gépezet. ŰJ gondok új ismeretségek szövődtek... Kemény, megfeszített munkával telt el a négy év. A tanuláson kívül Ferkó előtt kinyílott a világ. A rádió, újságok, folyóiratok, a sok elolvasott regény és a sport betöltötte benne az ismeretlenség űrét. Szeretett olvasni. Szerette a muzsikát, és szeretett birkózni, bokszolni, meg focizni is. Termete, mint a jegenye: száznyolcvannégy centiméter. Mellbősége: száztíz centiméter. Hatalmas Izmok feszültek a bőre alatt. Kemény és ellenállhatatlan volt mindenben. Az arca nem szép. Csontos, szögletes, mint a kőből faragott elnagyolt szobroké. Talán a szeme a legérdekesebb: fekete és meleg. Volt benne valami naiv gyermekség. Sose élt vissza nagy testi erejével. Igaz, nem is kötött bele senki. Történt egyszer, hogy néhány barátjával bement a városba, s egészen véletlenül verekedésbe keveredtek. Ferkó csak egyetlen gyet ütött, de az illető vagy öt métert gurult 'a földön, és eszméletét vesztve elterült. Mindenki megijedt. Ferkó a legjobban: nem, nem szabad neki senkire kezet emelni I A nyári szüneteket otthon töltötte. Néhány hetet a szövetkezetben TÖRÖK ELEMÉR VERSEI Realitás Ki hitte volna még Példamutató és szemnek kedves hogy nem láthatok itt szalmatetőt! látni, hogy minden ház milyen rendes. A mogyorőszögi Pista bácsi kis házán is már pléhtetőt látni. Csak a vén béresház fala múlik a csalán felnőtt rossz ablakáig. Este a faluvégén Mint óriási kucsma feketéit a sziirnyegi hegy a békés mezők népe karikázik haza felé mögöttük gabonák zöldje árad elnézem a csendes öregeket ahogy jönnek ők is biciklijükön a csomagtartón egy-egy köteg fii mint hajdan a saroglyákban régi sorsuk legendáját viszik a fű-batyukban így hozza őket haza alkony után valami remény s otthon egy pohár bor mellett legendás gazda-múltjukat emlegetik mely kipergett ujjaik közül mint kalászból a mag. dolgozott, meg pihent is. Kistestvére nagyon ragaszkodott hozzá. Többször elvitte magával a patak partra horgászgatni. És sokszor találkozott Kovács Julikéval is, aki nagyon szép lánnyá fejlődött. Akkor már óvónőképzőbe járt, és a szünetet szintén otthon töltötte. A szövetkezet nyári mulatságot rendezett a voltk astély udvarában. A langyos nyári éjszaka, az évszázados lombok, s a jó zene kitűnő hangulatot teremtett. Ferkó is ivott falusi pajtásaival. Az ital feltüzelte, felbátorította. Sokat táncolt. A legtöbbet Kovács Julikéval. — Beszélnem kell veled, Julika. Felkacagott a lány hófehér kacagással. — Hiszen beszélgetünk!... Mást sem teszünk, csak beszélgetünk, Ferkól — De én most másképpen akarok veled beszélgetni. — Hát tessék, beszélgessünk! Szabó Gábor a boros üveg mellől figyelte a fiát. A maga módján szerette ő Ferkót. Nem mutatta ő soha senkinek, mit érez, mit gondol, nem tudott ő kedveskedni, szép szavakat suttogni, simogatni. Kemény, darabos, durva ember volt. Legalább is annak látszott. Talán a kislányával szemben látszott meg az ellenkezője. Dehát az lánygyerek volt, ahhoz másképpen illik a szó, arra másképpen néz a szem, másképpen emelkedik a kéz. Nézte a flát. Elmerengett... Büszkeséget érzett... Kicsi korában nem lehetett mellette, csak gondolatban. Most volna jó behozni az elmulasztottakat, most: maga mellé ültetni, megsimogatni a fejét, mesélni neki érdekes dolgokról, éreztetni vele, hogy szereti, hogy van valaki mellette, aki számon tartja, törődik vele, gondoskodik róla, Nézte a fiát. Elmerengett... Nincs őneki már szüksége támaszra. Megáll a maga lábán. Meglett, okos, művelt férfi. S a saját ifjúságra gondolt. A nehéz, küzdelmes ifjúságára. A gürcölésre, az istállóban való hálásra, a nehéz munkára, s a háborúra: vérre, szennyre, borzalmakra ... Más az ő élete, egészen más! Fenékig ürítette a poharát. S a zene szólt. Peregtek a párok. Csendült a pohár. Itt-ott nagyokat, hangosat rikkantott a torok. És Ferkó Julika mellett ülve fűzte a szót. — Én már régen nem hiszek a mesékben, de egyben hiszek: az aranyhajú lányban. — Mit akarsz ezzel mondani? — Szeretlek. " — Szeretsz? — Igen. Ferkó ijesztően elkomolyodott. Megérezte a lány is, hogy ez már nem játék. Vagy ha játék is, hát nagyon komoly játék. Mégis nevethetnékje támadt. Szeretett volna belekacagni a nyári éjszakába, de érezte, hogy most nem szabad, hogy most nem alkalmas rá a pillanat. — Gyerünk, táncoljunk! — mondta vidáman. — Várjál még egy kicsit, Julika... Neked nincs semmi mondanivalód? Gál Sándor két verse HAZATÉRŐ Hazatérő, csendes léptű esték várakozó türelmed szeressék; hogy míg vársz, s a csend zizeg körötted, ami kioldódott, újra összeköthesd. NÉMULÓ DAC 7. FOLYTATÁS
